Címke: kritika / tudomány

Bejegyzések

Az elszabadult személyiség diadala

„Az emberben semmi – még a teste sem – elég biztos pont ahhoz, hogy általa megértsük a többi embert és felismerjük benne önmagunkat.” – írja egy helyen Foucault. Ha egyetértünk  megállapításával és belátjuk, hogy a „humanizmus” eszméjének a XIX. században megjelenő modellje normatív és kényszerítő erővel lép fel egy univerzális törekvés kiterjesztésének szellemében, máris evidensen adódik a francia filozófus kérdése: „Mi határozza meg egy emberi lény humanitását?”

 

Benkő Krisztián Bábok és automaták címmel megjelent doktori disszertációjának bevezetője nem véletlenül indít Foucault „humanizmus”-kritikájának újragondolásával: a „humanizmus” eszerint egy olyan etikai modellt állít fel, amely a szubjektumnak a jelenbeli formáját szem előtt tartva ellenáll minden olyan lehetséges törekvésnek, amely a fennálló normát kérdésessé tehetné. Foucault – s érezhetően Benkő is – jogosan vonja le a következtetést, miszerint a humanizmus nem lehet univerzális, hanem bizonyos esetekben inkább relatív fogalomként értendő. (86.) Az Ember halálának az Übermensch alakja által ihletett foucault-i gondolata kijelöli a dolgozat számára is követendő feladatot: az „ember emberiessége” fennálló normájának kikezdését.

 

A Benkő elemzéseinek centrumát képező bábok, automaták, marionettek vagy manichino-k számos területet érintő vizsgálata mindvégig szem előtt tartja e feladatot az „emberi” és a „nem-emberi” között húzódó lehetséges határok feltérképezésével. A nagyfokú filológiai precizitással kivitelezett tanulmány egyik jelentős fonalát – ha nem is mindig közvetlenül – az a rendkívül izgalmas kérdés foglalkoztatja, hogy honnan is származik és hogyan ment végbe az a nagyfokú változás, amely a szubjektum kultuszával szakítva egészen odáig jutott, hogy egy, az „emberi” és „nem-emberi” oppozícióján túl elhelyezkedő „új ember (?)” lehetőségének perspektívájából kérdezzen vissza az „Emberre”. A „kiberkor” többes identitást lehetővé tevő, és azok összeegyeztethetőségét megengedő magatartása hosszas folyamat eredménye, melynek gyökerei a felvilágosodásban keresendők; nyomai a romantikán keresztül, Nietzsche „emberen túli emberén” át az avantgarde kísérleteiben is megtalálhatók. Ami az állomásokat egymással összeköti, az a bábok és mechanikai szerkezetek újra és újra felbukkanása, a bábszínházban rejlő lehetőségek folytonos újraértelmezése.

 

Benkő esztétikai síkon kibontakozó gondolatmenete  – hűen a normatív és totalizáló tendencia elvetéséhez – nem a szép uralkodó esztétikai kategóriáját hívja segítségül, hanem az unheimlich (kísérteties, uncanny) és a grácia (báj, kellem, kegy) kategóriáinak szokatlan társítását kísérli meg. Célja, hogy az általa górcső alá vett jelenségeket, amelyek egyelőre „az unheimlich vélt történetének” folytonosságát mutatják, egy alternatív hagyomány segítségével olvassa újra, hogy a töréspontokat feltárva megmutassa, „miként szakítja meg a folytonosságot a grácia újabb és újabb megjelenése” (105.) E két nehezen körülhatárolható fogalmat szem előtt tartva Benkő először a kísérteties minőségének Jentsch-i, majd freudi meghatározását követi nyomon, a felvilágosodás gépember/embergép polémiájától indulván egészen a romantika kísérteties fogalma felé.

 

A romantika unheimlich-fogalma és a freudi Hoffmann-elemzések értelmezésének egyik fontos szegmense a német romantika automata- és báb-fóbiájának kiemelése, amely leginkább ahhoz a bizonytalanságérzethez köthető, mely egy idegennek tűnő figurával történő találkozásunkkor keletkezik. Megeshet ugyanis, hogy nem tudunk döntést hozni afelől, hogy egy személyt, vagy egy automatát látunk-e magunk előtt. A romantikus szubjektum számára „a mechanikusság az emberi lélek veszélyeztetettségének metaforájává alakult” – írja Benkő  (121), mivel az „Emberről” alkotott normatív képzetet dönti romba annak a felismerése, hogy az ember talán nem több puszta mechanizmusnál. Így tehát már a romantikában az „emberi” és a „nem-emberi” közötti átmenet határán táncolunk. A hoffmanni perspektíva egyik érdekessége a Hoffmann és Kleist közötti érintkezés felvázolása, ahol is a könyv arra a feltevésre épít, mely szerint Hoffmann ismerte és felhasználta Kleist, A marionettszínházról című tanulmányát, s amelynek jelei A homokember soraiban is jól nyomon követhetők. A Coppelius által adományozott látcső és Vénusz bájövének párhuzama valóban meggyőzően világít rá az unheimlich és a grácia egybecsengésére, a két fogalom helyenkénti összecsúszásának elméletét alátámasztva. Olimpia a látcső lencséjén keresztül részesül a vénuszi kegyből, s az unheimlich fabábu azonnal a grácia kegyeltjévé válik; története így az „univerzális emberfogalom tételezhetőségét kérdőjelezi meg.” (129.)

 

Az unheimlich-ban rejlő lehetőségek bemutatását a grácia jelentésrétegeinek felvázolása követi, ahol Benkő rámutat a grácia kategóriájának már a kezdetekkor nyilvánvaló jellemvonásaira: a normalizáló tendenciának való ellentmondás, a „pozitív” és „negatív” kategóriákba való besorolhatatlanság képessége, s az unheimlich-hal való rokonság jelei már felbukkanásakor megjelennek. (135.) Ezzel együtt azonban, a Schillerrel és Winckelmann-nal folytatott párbeszéd kiemeli a kleisti grácia-felfogás és marionett-elmélet újdonságát, amelyben a szerző a „felvilágosult humanizmus totalizáló ideológiájával” szembeni szakítást véli felfedezni. (147.) A kleisti felfogás nem tartja többé félelmetesnek a gépeket és marionetteket. A korábbi hagyományt megfordítván nem az ember képére teremtett bábu idegenségét hangsúlyozza, hanem követendő példaként állítja azt az ember elé, ugyanis a marionett nem rendelkezik az emberi test tehetetlenségével, s csak egy magasabb, transzcendentális erő veheti birtokba. A gráciát az „Istenben” és a marionettben fedezi föl, melyek sajátos kölcsönhatásban állnak az emberrel; Kleist ember-alkatoknak nevezi őket, vagyis az „emberi” és „nem-emberi” közötti oppozíció végleg feloldódni látszik.

 

A két hagyomány polifóniájában összefonódó szólamok a tanulmány további fejezeteiben a történeti avantgarde művészeti próbálkozásainak bemutatása során csendülnek fel. Gordon Craig testetlen übermarionettje, Marinetti Varietészínháza, a futuristák gépesztétikája, Prampolini „gáz-színészei” vagy a dadaista Sophie Tauber marionettjei mind az embert tökéletességében fölülmúló metafizikus báb létének lehetőségére kérdeznek rá.

 

Különösen érdekes kísérlet a Craig és a futuristák színházi elképzelései közötti párbeszéd feltárása, illetve a metafizikus festészetben megjelenő próbababákról szóló elemzések kivitelezése, melyek precízen ügyelnek az apróbb részletek elhelyezésére is a tanulmány egészének koncepciójában. A sort végül Oscar Schlemmer Triádikus balettje zárja, ahol a „misztikus objektivizmus” jegyében kíséreltetik meg a tökéletes szintézis, az unheimlich és a grácia, „a metafizikus és a klasszikus hagyomány” ötvözete; az ideális ember megalkotása.

 

Magát a disszertációt „megelőzvén” a kötet első, Történelem és teatralitás című fejezete négy tanulmányt is tartalmaz, amelyek tovább árnyalhatják a dolgozat már eddig is szerteágazó gondolatmeneteit. Edmund Burke szövegeinek „átesztétizált” újraolvasása során napvilágot lát Burke morális alapokon nyugvó pantomimellenessége vagy az esztétikai minőségek színházi keveredése elleni állásfoglalása. A tanulmány ugyanakkor egyszerre esztétikai és etikai síkon indul el Burke metaforáinak, vagy a francia forradalom és a fenséges kapcsolatának felfedése felé. A második tanulmány Matthew Lewis A szerzetes című gótikus regényével és Antonin Artaud átdolgozásának találkozásával folytatódik, a harmadik írásban pedig a sport is pódiumra kerül: a főszerepet a hírhedt Arthur Cravan kapja, aki a „széplélek és az erőművész pólusaiból” (61.) egyesíti a fenségest és a gráciát. A negyedik tanulmány Bódy Gábor Nárcisz és Psziché című filmjének vizsgálatát adja.

 

A szerző által rendelkezésünkre bocsátott kötet egy valóban eredeti elgondolás koncepcióját nyújtja, amely a későbbiekben, e koncepció fényében, olyan motívumok újragondolására is sarkall, mint a „mozgás”, a „teatralitás” vagy a „test” egyébként is divatos problematikája. Benkő Krisztián munkája alapos megfigyeléseken nyugvó, gazdag anyagmennyiséget feldolgozó, invenciózus írás, amely mind az elemzések, mind az önálló következtetések finom és pontos kivitelezésében tetten érhető. A legnagyobb figyelmet azonban, úgy gondolom, az „Ember” fogalmához társuló normatív értékítéletnek a grácia általi megkérdőjelezése érdemli.

 

Benkő Krisztián, Bábok és automaták, Napkút Kiadó, Budapest, 2011.

Bejegyzések

A szenvedés grammatikája

1944 novemberében magyar nyelvű felhívások árasztották el Kárpátalját, melyek tudtul adták a lakosságnak, hogy nemcsak a magyar és német katonák és tisztek, hanem „a német és magyar hadköteles egyének is 18 évestől 50 éves korig” jelentkezni kötelesek. A falvakban kisbírók dobálták ki, hogy a férfiaknak részt kell venniük a „háborús károk helyreállításában”, a „hidak és utak javításában”.

 

         Negyvenezer magyar és német nemzetiségű férfit sikerült így, a „háromnapos munka” ürügyén összetoborozni. Aztán a „háromnapos munkából” egy év vagy még hosszabb lágerekben végzett kényszermunka lett, melyet – amennyire a veszteséglistákból rekonstruálni lehet – a „híd- és útjavítók” majdnem a fele nem élt túl. Sokan el sem jutottak Szibériába, hanem a kárpátaljai gyűjtőtáborokban dúló járványoknak estek áldozatul. Hogy hányan tértek haza örökre megnyomorodva, testileg-lelkileg rokkantan, azt még a roppant nagy levéltári forrásanyagra és közösségi kutatómunkára (portabejárásra, oral historyra) épülő Mi Golgotánk is csak sejtetni tudja.

 

         A Dupka György szerkesztette összefoglaló műből úgy tűnik, egy kárpátaljai magyar értelmiségi ezekben az években kétféle módon biztosíthatta a jövőjét. Vagy mindent hátrahagyva elmenekült, vagy tevőlegesen segítette a deportálásokat. Ha így tett, akkor szép (akár magyarországi) karrier várt rá: Illés Bélából, aki nyilvánosan fejtegette, hogy a magyar nők szabad zsákmánynak tekintendők) kétszeres Kossuth-díjas író lett, a falubelieit „háromnapos munkára” biztató Uszta Gyulából pedig altábornagy – ő 1989-ben még megírhatta a memoárját A jót akarni kell címmel.

 

         Magyarul beszélő értelmiségiekre pedig szükség volt, hiszen az NKVD által szervezett, a IV. Ukrán Front oltalma alatt végrehajtott akció – ez az ügyesen megszervezett átverés – leginkább a kárpátaljai szegényeket sújtotta. A kárpátaljai értelmiség helyben maradt többségével ugyanis a partizánok és a rögtönítélő bíróságok végeztek, vagy később koncepciós perekben ítélték el őket, miközben a megszállók röpcédulákkal biztatták helyben maradásra a parasztságot: „Urak, papok, szaladjatok, Ti, parasztok maradjatok.” Magyar származású nőket – német nőkkel ellentétben – nem deportáltak tömegesen, a kárpátaljai magyar nők másként szenvedték meg Kárpátalja és Ukrajna „újraegyesítését”. A már-már Kárpátalja génállományának átalakítását célzó, tömeges nemi erőszakról A mi Golgotánk  hallgat, de a szépirodalmi művek szerencsére nem (Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya). Ezekből tudhatjuk, hogy míg a férfiak a lágerekben pusztultak, az asszonyaik a falvakban gyerekeket szültek. Egyesítés volt ez, igen – de a szó legsátánibb értelmében.

 

         Mi indokolta ezt az ördögi kegyetlenséget? Talán a katonai elővigyázatosság? Az „akció” során az NKVD kevesebb, mint száz lőfegyvert kobzott el (Dupka, 48. old.), ezzel pedig nem lehetett volna egy gerillaháborút megvívni.   Ha pedig a „szovjetellenes” elemektől való megszabadulás volt az NKVD célja, akkor nem deportáltak volna olyan párttagkönyvvel rendelkező kommunistákat, mint az aknaszlatinai szervezett sóbányászokat. A Szovjetunió természetesen a kiesett munkaerő pótlására akarta felhasználni a legyőzöttek munkaerejét, ám úgy tűnik, az etnikai tisztogatás a gazdasági racionalitásnál is fontosabb volt – a hadiüzemnek számító Aknaszlatinán veszélybe is került a termelés.

 

         Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az oroszok bevonulása előtt még a kommunista kárpátaljaiak, ruszinok, magyarok is leginkább a Csehszlovákiával való egyesülésben bíztak. Dupka György felidézi az 1944-es munkácsi gyűlés egyik résztvevőjét (51. old.), akik szerint a gyűlésen abszolút kisebbségben voltak a Szovjetunióval való egyesülést szorgalmazók. Az NKVD tehát felmérhette, hogy egy olyan területet akar Ukrajnával „újraegyesíteni” (sic!), ahol a szovjet rezsimmel szemben még a baloldali ruszinok és magyarok többsége is ellenérzésekkel viseltetik.

 

         A mi Golgotánk  magyar  tragédiaként tárgyalja az eseményeket – ám vajon mennyiben indokolt ez? A Dupka György által megidézett tanúvallomásokból kiderült, a magyar férfiak csak úgy kerülhették el a lágereket, ha szlováknak vagy ruszinnak vallották magukat. Ha így tettek, akkor jelentkezhettek önkéntesnek a Vörös Hadseregbe vagy az I. Csehszlovák Hadtestbe. De még ez sem volt biztos menedék, hiszen az NKVD-sok vadászták a Vörös Hadseregben az „ál-ruszinokat”, hogy aztán lágerekbe irányítsák őket. A Csehszlovák Hadtestbe pedig bekerülni sem volt egyszerű: a belépés feltétele sok helyütt a szlovákul vagy csehül elmondott miatyánk volt. A koncentrációs táborokból hazatért kárpátaljai zsidókat többnyire deportálták – de nem mint magyarokat, hanem mint zsidó származású ügynököket. Szovjet logika szerint ugyanis csak „beszervezett nácik” élhették túl a haláltáborokat.

 

Mindezek alapján tényleg nem túlzás tervszerű, etnikai alapon végrehajtott tisztogatásról beszélni.

 

         A csaknem százharminc magyarlakta település veszteséglistái rettenetes, felfoghatatlan tragédiákról beszélnek. A Beregszászról elhurcolt áldozatok között találjuk például Rejplik Bertalan (1924), Rejplik Béla (1926), Rejplik János (1899) nevét – talán apa és két fia? Vagy nagybácsi és két unokaöccs? Ki nézte végig a másik kettő halálát, ki maradt közülük utoljára? Néhány községnél Dupka György meg is jegyzi: ennek vagy annak a családnak minden férfitagja „odahalt”: így jártak Gut faluban a Verbiások és a Barkasziak. A veszteséglisták nemcsak a halottakra emlékeztetnek, hanem mint minden lista – névsor, kánon, összeírás – a hatalom minden személyes viszonyt eltörlő, elpusztíthatatlan természetére is.

 

         A tények magukért beszélnek – pedig dehogyis a tények beszélnek! Ezeket a tényeket a történész „beszélteti”: még egy ilyen szigorúan felépített, gondosan szerkesztett, már-már komoran szűkszavú és tényszerű, a történelmet a halál természeteként bemutató műben is. Márpedig a deportálásokkal kapcsolatos kollektív kutatómunka egyik fő koordinátora, az összefoglaló mű szerzője Dupka György eredetileg nem is történész, hanem költő, irodalomszervező. Elgondolkodtató, hogy a délvidéki atrocitások feltárását sem egy szaktörténész kezdeményezte, hanem Matuska Márton újságíró. (Matuska Márton: A megtorlás napjai. Ahogy az emlékezet megőrizte. Forum Könyvkiadó–Magyar Szó, Újvidék, 1991.) Ezekről a küldetésszerű pályamódosításokról eszünkbe juthat, hogy a világirodalom egyik leghíresebb történésze, Hontalan Iván sem egy hagyományos egyetemi-akadémiai pálya során kötött ki a történelemtudománynál  – miközben ott motoszkál bennünk a kérdés: ha az amúgy is belvitáktól sújtott akadémiai történelemtudomány ennyire ódzkodik a szokatlan kutatási témáktól, akkor bízhatjuk-e csak rá az emlékezetünket?

 

         Mind Dupka György, mind Matuska Márton összefoglalója nagy történészi kutatómunkára épül (vagy egészül ki), de azért azt látnunk kell, hogy a kollektív szenvedéstörténetek, a nemzeti katasztrófák bemutatása nemcsak (vagy nem elsősorban) történészi munka, hanem írói feladat. Ki akar felfoghatatlan szenvedésekről olvasni? Melyik olvasó szeret végeláthatatlan veszteséglistákat böngészni? De ha mégis „nekiül”, akkor az az első sokk után hajlamos arra, hogy játékként, virtuális valóságként hárítsa el magától a traumát. A számok ugyanis csak a szaktörténésznek számok, az átlagos olvasónak három mélyen átélt haláleset pontosan ugyanannyi, mint harminchárom vagy harmincháromezer.

 

         De ha ez így van, akkor milyen írói módszerrel lehet elérni, hogy az olvasó hogy minden halált külön átéljen és magáénak érezzen, és a végén mégis valamilyen katartikus feloldozást kapjon?

 

         Matuska Márton megoldása a regényszerűbb. Ő is településenként tárgyalja a vérengzéseket; de rögtön át is adja a szót a túlélőknek, akik aztán a saját élettörténetükbe és a 41-es magyar bevonulás történetébe ágyazzák az eseményeket. A rengeteg történelmi összefüggés dacára minden történet egyéni történet – tele horrorisztikus borzalmakkal, váratlanabbnál váratlanabb megmenekülésekkel. De két visszatérő történetelem segít abban, hogy az olvasó mindvégig valóságosnak érezze a borzalmakat: a jugoszláv hatóságok zavara, mikor az 50-es, 60-es években előkerülnek a vérengzések bizonyítékai („kikaparják a kutyák a futóárkot”, „leszakad a Tisza-part”) és a gyakran név szerint is ismert gyilkosok „utóélete” („később felakasztotta magát”, „a feleségét is eltette láb alól, majd öngyilkos lett”, „megőrült” és a legszebb: „Budapesten villamos alá lökték”). Ezek az ismétlődő mozzanatok győzik meg arról, hogy a vérengzések emléke egy másik korszakban már a gyilkosok számára is elviselhetetlen.

 

         A mi Golgotánk szerzője, Dupka György viszont jóval ritkábban adja át a szót a túlélőknek. Ő a sok egyéni, emberi szenvedést egyetlen nagy szakrális narratívába rendezi, a passióéba (mártírok, Golgota, stb.), ami aztán az egész mű drámaian komor, visszafogott hangvételét is meghatározza. Mit tettek a magyarok? – odahaltak. Ez a Dupka által többször használt, hihetetlenül szuggesztív igealak egyszerre fejezi ki a haláluk bizarr különösségét, miközben valamiféle balladai és vallásos aurát von a lágerbeli szenvedések köré. (Itt kell megjegyeznünk, hogy nemcsak a szerző, hanem a kötet szerkesztője is szépíró: Nagy Zoltán Mihály.)

 

         De az írói megoldásokat, a komor, megrendítő szűkszavúságot vagy a groteszk részletek halmozását nemcsak a két szerző (Matuska és Dupka) esetlegesen különböző stíluseszménye indokolja, hanem a történelmi események milyensége is. A délvidéki vérengzések során tág tere nyílt az egyéni bosszúnak („ha valakinek szidtad az anyját, az meg fog ölni”, Matuska, 60.) amit nem is profi és hideg gyilkológépek, könyörtelen, „részrehajlás nélküli” NKVD-tisztek hanem szomszédok vagy paranoid elmebetegek kezdeményeztek. És mindeközben persze szó sem volt arról, hogy minden szerb szomszéd vagy magyar kommunista helyeselte volna a kivégzéseket (a neves debellácsi református papot, Gachal Jánost például magyar kommunisták próbálták megmenteni), így aztán nemcsak a kínhalálnak, hanem a megmenekülésnek is számtalan, regénybe illő útja-módja lehetett.

 

         A kivégzések mindvégig valamilyen perverz „szemet szemért”-elvet követtek. A túlélők sejteni vélik, hogy a magyarokat „ötvenszeresen” próbálták a szerbek „visszabüntetni” – ez a szám pedig kísértetiesen emlékeztet a náci hadsereg falragaszokon hirdetett elvére, ahol azt ígérték, minden meggyilkolt német katonáért ötven szerben „vesznek elégtételt”. A szadista kínzásoknak ennek ellenére is volt valamiféle individuális színezete (miközben kitelepítések azért a Délvidéken is történtek): Moholon nem találták meg azt a magyar gonosztevőt, aki 42-ben megerőszakolt egy szerb nőt – agyonverték hát a gazfickót a helyszínre szállító, a nemi erőszakban teljesen vétlen fiákerest.

 

         A délvidéki túlélők szinte mindig valamilyen kauzalisztikus, időbeli összefüggések közé ágyazott történelemről mesélnek. A kárpátaljai magyarság viszont egy arctalan, uniformizált, birodalmi gyilkológépezettel került szembe. Az ő történeteik szinte mindig ugyanarról szólnak: „kidobolás”, aztán menetoszlop, láger, végül betegség, halál… Amennyire A mi Golgotánkból rekonstruálni lehet, a túlélők maguk sem történelmi események folyományának tekintették a szenvedéseiket, hanem egy történelmi időn kívüli katasztrófának, amire semmilyen ésszerű magyarázat nem lehetséges. Hiszen a kárpátaljaiak tényleg valamilyen rideg, elvont, emberi ésszel felfoghatatlan gonoszság őrlőfogai közé kerültek. Hogy a szovjet gyilkológépezet mennyire csak a számokra volt tekintettel, azt jól jellemzi a menetoszlopokba belerángatott utcai bámészkodók sorsa. Egy rahói túlélő meséli: „…egy Kulinyák Babi nevezetű kislányt az utcán megfogtak és az autóra tettek, csak azért, hogy meglegyen a létszám. Szegény könnyű ruhában volt, félcipőben, hajadonfőtt… szegény édesanyja, amikor meghallotta, hogy mi történt, pongyolában, papucsban, jajveszékelve futott az autó után, de a katonák (…) nem engedték el a gyereket. További sorsa ismeretlen. (Dupka, 335. old. )”

 

         Ám semmilyen szenvedéstörténet nem létezhet katartikus csúcspontok nélkül: A mi Golgotánkban számomra ezt jeleníti meg egy aprócska falu, Gálocs története. „Szemtanúk közlése szerint 1944. novemberében az akkori falusi bíró bátor kiállásának köszönhetően a faluból nem vittek ki senkit. (269. old.)” Falusi bíró kontra világbirodalom? Gálocs kontra Szovjetunió? Ha csak egyszer történt meg, egyetlenegy faluban, már az is felemelő. Ám Gálocson nem a bíró terjesztette a bátorságot, hanem az ivóvíz vagy talán a levegő. Ebben a faluban szolgált Gecse Endre tiszteletes, aki 56-ban – a vád szerint – több gálocsival egyetemben szovjetellenes, „ellenforradalmi” csoportot szervezett. Ha egyszer álmomban elmegyek egy tömegtüntetésre, ott majd Gálocs feliratú táblát emelek magasra.

 

         A Dupka György által megidézett túlélők nem adnak elő hosszú, összefüggő történeteket, de a megszólalásaikból mégiscsak következhetünk arra, mit gondoltak ők. Mert hiszen a tanulatlan emberek is legalább annyit töprengenek a velük történt események értelmén és egyáltalán a történelmen is, mint a könyvtárakban művelődő, vagy a történelmet „szakszerűen” művelő honfitársaik. Művelni ugyanis mindenki műveli a történelmet, mert hiszen nemcsak éli, hanem beszéli is, az átélt eseményekkel kapcsolatos reflexióit másoknak is közvetíti. Természetesen a szaktudósok által művelt történelem sehol és semmikor nem pontosan ugyanaz, mint az alsóbb osztályoké. De ha a kétféle emlékezet között semmiféle átjárás nincs, ha a nemzeti emlékezet szétválik a „miénkre” és az „övékre”, ha a szegényebbek nem ismerik fel magukat a történelemkönyvekben (mert míg az ő emlékezetük „kocsmaszintű”, addig a tanultabbaké automatikusan „hazugság”, „manipuláció”), az már egy szétesőben lévő társadalom kórképe. A társadalmi kommunikáció végzetes, az első világháború óta egyre mélyülő szakadékát számomra Kosztolányi Édes Annája fejezi ki a legmeggyőzőbben.

 

         A mi Golgotánk ilyen tekintetben is figyelemre méltó munka: mindvégig visszafogott, tárgyilagos stílus jellemzi, levéltári kutatómunkára, szakszerű forrásfeldolgozásra épül, ám közben mégis tiszteletben tartja a népi történelemértelmezés kereteit. Eszerint a „háromnapos munka” „magyar passió” volt (jól láthatóan erre a koncepcióra épül a maga siratófalával a Szolyvai Emlékpark is) – és erre az elgondolásra nemcsak a „háromnapos munka” kifejezés ad alapot, hanem a megtorlás milyensége is. Az „újraegyesítők” szemében ugyanis nem a klerikálisok, a fasiszták, a magyar államigazgatással együttműködők, vagy éppen a szovjetellenesek számítottak izolációra „méltó” ellenségnek, hanem a magyarok. Az identitás a szovjet hatóság szemében nem volt rugalmas vagy szabadon megválasztható, és mindez a túlélők szemében megerősíthette a szenvedésközösség nemzeti jellegét. Az „izoláció” elsősorban nem is az „urak” ellen irányult – a többségükkel akkorra már végeztek –, hanem a földjéhez ragaszkodó parasztság ellen. („Urak, papok szaladjatok, Ti, parasztok maradjatok!”) Nyilván másféleképp is fel lehet dolgozni Kárpátalja 1944-46-os történelmét, több szempontot mérlegelve, a gender studies eredményeit is hasznosítva – de a fenti szempontok ignorálásával aligha.

 

         Elgondolkodtató, hogy a kárpátaljai túlélők milyen sokan tartják magukat a gonoszság, egy történelmen kívüli katasztrófa áldozatainak. A „háromnapos munka” tulajdonképpen a történelem csődje, hiszen semmi okszerű magyarázat nincs rá. Ezért fejeződhetnek ki ezek a történelmi és mégsem történelmi tapasztalatok népi imákban és zsoltárparafrázisokban. A népi/szakrális történelemértelmezés kereteinek bemutatásában sokat segítenek ezek az irodalmi szövegek. És nekünk, olvasóknak megrendítő szembesülni azzal, hogy a XX. században létezhet olyan verses imaszöveg, mely alkotója halála után mások túlélését segíti, a „lágeridők” elmúltával aztán névtelen folklórszövegként kering szájról-szájra – míg végül a kutatás rámutat a költemény eredeti szerzőjére, egy lágerben elpusztított gimnazistára.

 

         A kárpátaljai hagyományos magyar értelmiség jelentős része elmenekült, elpusztult, vagy pedig részt vett a magyar parasztság megtizedelésében. Dupka György Golgotánkja mégis számos íróra és kanonizált irodalmi alkotásra utal – írókra, akik részt vettek falujuk veszteséglistáinak összeállításában, művekre, melyek a népirtás traumáját dolgozzák fel. Ezek az írástudók többnyire a szovjet időkben született vagy „kinevelődött” írók, akik (nekünk) szokatlan, és mégis inspiráló érzelmi közösségben élnek a régiójukkal – akik művelik a történelmüket a szó legigazabb, leginkább irodalmi értelmében is.

 

         Enélkül a sajátos értelmiségi viszonyulás meg se születhetett volna ez a tárgyilagosságában is megrendítő összegzés.

 

 

Dupka György: A mi Golgotánk. A kollektív bűnösség elvének alkalmazása a kárpátaljai magyarokkal és németekkel szemben. Szolyvai Emlékparkbizottság– Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2012.

 

(A kötet elektronikus változata a KMMI honlapján olvasható, letölthető:  

http://www.kmmi.org.ua/uploads/books/books-pdf/215-Dupka-Gyorgy-A-mi-golgotank.pdf.)

 

Bejegyzések

Lego-értelmiség

Amikor először meghallottam az esszékötet címét, szinte azonnal – és remélem, hozzám hasonlóan sok más, a kilencvenes években felnőtt olvasónak is –, a Lego kalózos szériájának remek felhúzhatós ágyúja jelent meg a szemeim előtt, amint a fedélzetről lezuhanván repkedő kockákat hagy maga után, miközben az ezt figyelő kalózkapitány arcán eluralkodik a teátrális rémület: ha borítótervező lennék egy menő kiadónál, biztosan nem nyugszom, míg egy ilyet ki nem harcolhatok. Ha más miatt nem is, de mivel a 81 éves Poszler György legújabb esszéit tartalmazó kötetét végig jellemzi a hatalom és a hatalom játékszereinek viszonyában való elmélyülés igénye, talán nem lett volna teljesen infantilis választás ez a részemről. És ha már szóba hoztam saját generációmat, mindenképp tisztázni szeretném, hogy nem csak az jellemez minket, hogy fokozottabb nosztalgiával fordulunk gyerekkorunk világa felé (hiszen az egybe esett a harmadik köztársaság gyerekkorával, valamint az együgyű, ám feledhetetlen eurodance-slágerek örök nyár/elveszett paradicsom hangulatával is), hanem tapasztalataim szerint az is, hogy bátortalanok vagyunk, ha komolyabb, politikai-társadalmi kérdések terén kell nyilatkoznunk, sokkal bizonytalanabbak, mint mondjuk azok, akik a hetvenes-nyolcvanas években töltötték el tízes-húszas éveiket.

 

Emiatt most én is meglehetős félszegséggel vágok neki Az elszabadult hajóágyú bemutatásának. És hogy fenntartsam az olvasók figyelmét, a recenzióm talán legkritikusabb mondatát már itt, a legelején ellövöm: a vékony, négy esszéből álló, puhakötésű kis füzetke megjelenésének nem sok apropóját látom, éppenséggel lehetett volna várni, míg egy vastagabb válogatásra való írás összegyűlik. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy felesleges lett volna őket kötetté szervezni, hiszen egy jó írás inkább jelenjen meg kétszer-háromszor, mint egyszer sem, és bizony a négy esszé – most pedig spoilerezni fogok a türelmetlenebb olvasók kedvéért –, mindegyike nagyon jó írás, remekül olvashatóak, és alapvető fontosságú problémákat vetnek fel.

 

Az első, eredetileg 2010 májusában – amikor is, nyugodtan kijelenthető, hogy új korszak kezdődött a magyar ideológiai politizálás történetében -, megjelent, Az irodalmárok rémuralma – a világítótorony heroizmusa című írás kulcsmondata a rendszerváltás mámorára vonatkozik: „a politika irodalma és művészete mellett megkérdőjeleződött az irodalom és a művészet politikája is”. 1989 után aztán két reakció tudott erőre kapni, és mindkettő a maga módján bizonyult károsnak: először is, a konzervatív ideológiai hagyomány minden ’45 előtti, mérgező elemével éledt újjá, másrészt a diktatúrák évtizedei által gombafonálszerűen átmérgezett irodalom egyfajta önmagáért-valóság illúziójában próbált új erőre kapni. Poszler György szerint mindkettő veszélyes, az ideális valami olyasmi házasság lenne, melyben a „tetszhalott baloldal” és a társadalmi dimenzióit visszanyerő irodalom tud egyesülni, és tud illyési értelemben nemzeti lenni. A nyolc pontba rendezett írás (a címe Lorenz után akár „a politizáló értelmiség nyolc halálos bűne” is lehetett volna) utolsó szakasza tartalmazza azonban talán a legprovokatívabb gondolatot: ugyancsak kártékony a századfordulós Monarchia aranykorába visszavágyni, hiszen a ’14 és ’18 utáni tömegkatasztrófák épp ebből a hamis aranycsillogásból lángoltak fel: „ám megtanulhattuk volna, azóta: a baljós végpontot hittük boldog kiindulópontnak. Ami után hajdan sem az egyensúlyon nyugvó béke következett, de az egyensúlytalanságba kivetett békétlenség. És két iszonyú „kísérlet” próbálta ezt orvosolni. Osztályindulatok alapján a bolsevizmus. Faji gyűlöletek alapján a nácizmus.” A legérdekesebb momentum ebben az, hogy míg a szerző itt a k.u.k.-világ kárhoztatásával, addig a máig töretlen népszerűségű Monarchia-nosztalgia ábrándos képviselői annak felmagasztalásával jutnak el arra a következtetésre, hogy a közép-európai országoknak egy saját léptékükre és adottságaikra szabott ideológia kell. Csak éppen Poszler ezt valahol a társadalmi szolidaritás értelmiségi hagyományában, a Monarchia-hívők pedig a középkor multikulturális, nemzet-előtti államfogalmában találják meg.

 

A második esszé (Hol vagy, Mario?, amely eredetileg a tavalyi kalligramos Mi a magyar most? esszéválogatás-kötetben jelent meg) súlyos állításokkal egészíti ki az előző alaptanulságait. Míg az első írás témája a hatalom és az értelmiség volt, addig ezé a hatalom és az értelem alattiság, melynek vizsgálatához a szerző Thomas Mann Mario és a varázslójának elemzésén át jut el. A tanulságok kijózanítóan félelmetesek: a tömegbódulathoz egyrészt olyan vezér kell, akit a tömeg elfogad felsőbb képességek birtokosaként, másrészt olyan emberek, akiknek figyelmét könnyű rabul ejteni különféle manipulációs technikákkal, melyek érvényre juttatásához nem kell más, minthogy az alanyok kizökkenthetőek legyenek a saját egójuk kontrollja alól. Cipollának senki sem fogta le a kezét, ismétli meg Poszler György többször is, félelmetes retorikai erőt kölcsönözve a szövegnek, ami ezért remekül tudna felolvasva is érvényesülni, mondjuk egy komoly rádióműsorban (nem hittem, hogy valaha ilyet mondok irodalmi elemzésről): hiába, a hang rendelkezik a legszuggesztívebb erővel minden érzéki tapasztalat közül, és ezért a Cipolla-show elemzése is cipollai módon tudna a legintenzívebben hatni. Úgy gondolom, én sem fogtam volna le a mágus kezét, pedig azt az esszé szerzője már jóval Mario megalázása előtt szükségesnek tartotta volna: én a könnyen elbódíthatóak közé tartozom, korunk tv-Cipollája, Keith Barry műsorát is delejes csodálattal szoktam bámulni, és egy Mickey Bricks-féle svindlermester számára is egyszerű ügy lenne az átverésem. Ha egyszer elindult a show, gondolom én, senki sem fogja bölcs belátásból leállítani, az csupán önmagát számolhatja fel, valahogy úgy, ahogy a gyalázat áldozatául esett Mario lőtte le kis pisztolyával a varázslót.

 

Az elemzés legfontosabb pontja számomra azonban ez: „Mann – láttuk már – a kor orgiasztikus-bachikus tömegvarázslatának a neonacionalizmussal kötött szövetségében látja a tradicionális európai kultúra egyik fő veszedelmét.” Nincs védőháló, a civilizáció, csillogjon éppen a látszatfejlődés bármely magaslatán is épp, bármikor újra az őskori közösségek mágikus-kollektív logikájának világába hullhat vissza, mert ha összekeveredik zoé és biosz, vagyis biológiai és társadalmi élet, akkor a politikai vezető, vagyis az írott törvények ura egyben a természet törvényeinek uraként jelenhet meg, és küldhet milliókat húsdarálóba, ahogy egy rendelet szövegét radírozza át. Nem hiába tér ki ezután Poszler György arra, mint méltatta Mann Freudot 1936-ban, mint az ösztönök felett győzedelmeskedő kultúra feltáróját.  Maga Freud egyébként abban a dologban valóban optimista volt a jövőnket illetően, hogy az ész győzelme az emberiség fölött szerinte be fog következni valamikor a távoli jövőben, de talán nem a nagyon távoli jövőben.

 

A harmadik esszének, mely egyben a kötet címadója is, központi témája az önveszélyes agresszió, azaz az elszabadult hajóágyú toposza (az angol loose cannon magyar megfelelőjénél egy fokkal talán köznyelvibb fordulatnak számít), valamint alapvetően Victor Hugo kései, Kilencvenhárom című regényének elemzése, melyet ’48 és a kommün tapasztalatai után írt az 1793-ban fellángoló Vendée-i lázadásról, és arról a skizofrén vérontásról, melyben az uraikat védő elnyomottak harcoltak a terrorba fordult szabadság hosszú szárú nadrágosaival. Hogy mi lehet korunk hajóágyúja, az a nyolcvanadik születésnapjakor készített interjúban is foglalkoztatta Poszler Györgyöt, de egy másik, a kötet megjelenésekor adott, szintén nagyon érdekes interjújában azt is elárulja, hogy már egyetemista korában lenyűgözte a regény jelenete az elszabaduló vasszerkezetről (magam sajnos nem olvastam a Kilencvenhármat, illetlenségnek tartanám ezt eltitkolni, ellenben kézenfekvő felemlegetnem a párhuzamot a prérifarkas és a gyalogkakukk állandó küzdelmét bemutató rajzfilmsorozattal). Az első két esszé tanulságainak sorába is jól beleillő konklúzió pedig: éljen a köztársaság, de csak abban az esetben, ha ez fanatizmusmentesen, valódi köztársasági szellemben tud megvalósulni, ugyanis a köztársaság védelme bármely eszközzel, na az már a legkevésbé sem demokratikus tett.

 

A negyedik esszé (A hataloméhes bűvészkisinas végveszedelme) jó érzékkel lett a kötet végére választva, ugyanis erősen kapcsolódik mindegyik korábbihoz, egyszerre kap teret az értelmiség rémuralmának, a sötét erőkkel való játszadozásnak és az önpusztító folyamatoknak a témája. Az írás Goethe versének elemzésével kezdődik, de kitér a szerző Lukianosz egy történetére, a Kommunista kiáltványra és az Ezeregyéjszaka híres Szezám tárulj-meséjére is: a közös pont ugyanaz, a kontroll elvesztésének, az alkotó uralma alól kikerült technika elszabadulásának fenyegetése. Ám Poszler György – és ez adja meg igazán az elemzés erejét – a szokásos okfejtéseknél eggyel tovább megy: Goethe kisinasának tettét ugyan kijavítja a mester, ám az boszorkánymester; Lukianosznál az immár megállíthatatlan seprűt az a Pankrátész változtatja vissza, aki félelmetes módon krokodilokkal cimborál; az Ezeregyéjszaka történetében pedig végül a rablók tesznek igazságot, ám az csak rablóigazság, és ezért „meg kell kísérelni először a kisinasok hazugságra épült rendjét kiiktatni. Másodszor a boszorkánymesterek alvilági cimboraságait érvényteleníteni.” Pokoli nehéz imperatívusz ez, ám minden bizonnyal tényleg csakis egy olyan társadalom tud életképes lenni, amely erős önvédelmi rendszert tud kiépíteni az ideologikusság, a sötét manipuláció, és a rövid távú technikák önpusztítása ellen, valódi köztársaságként: reméljük, a jövőben eljutunk ebbe az utópiába, és nem a nagyon távoli jövőben.

 

Ezzel a talán túl magasztosra is sikeredett gondolattal azonban nem fejezhetem be a recenzióm, mert úgy érzem, kissé felül kell vizsgálnom a bevezetőben tett állításomat, miszerint nem sok apropóját látom a füzet megjelenésének. Ezt a kitételt inkább ilyen formában való megjelenésre módosítanám, hiszen talán kevesebb emberhez jut így el, mint ahányan a folyóiratokban olvashatták. Ellenben annak, hogy ezeket Poszler György megírta, nagyon is sok apropója van, ugyanis óriási szükség van ilyen igényes, és egységteremtő írások megszületésére. Ez az egység pedig az irodalom, a filozófia, a társadalomtudomány és a politika kérdésföltevése között teremtődik meg, persze az így létrejövő, egyszerre leíró és egyszerre kritikus esszényelvezetnek a szerző élettapasztalata és olvasottsága adja meg a súlyát. De talán az ilyen, gondolkodni tanító írások fogják az én bizonytalan és gyermekies generációmnak megadni a megfelelő Lego-kockákat ahhoz, hogy egy tevékeny értelmiségi élet keretében felépíthessük saját magunk, és Magyarország felnőttkorát.

 

Poszler György, Az elszabadult hajóágyú, Magvető, Budapest, 2011.

Bejegyzések

„kóstoló a mások életéből” (Bestseller és kritika VI.)

A Corvina Kiadó 2012-es nyári újdonsága egy regénysorozat kiadása, amelynek keretében más szerzők művei mellett Bókay János történeteivel is találkozhat az olvasó. Mindez különösnek mondható, mert olyan kötetekről van szó, amelyeket a két világháború között írtak, és közel 60 évig nem kerültek az olvasóközönség horizontjába. Kúnos László, a kiadó vezetője hangsúlyozta a sorozatot reklámozó interjúban, hogy „könnyű nyári olvasmányokról” beszélhetünk, amelyek elsősorban szórakoztató jellegűek, ugyanakkor olyan színvonalas művek, melyek időszerűek és alkalmasak az újrakiadásra.

 

A Julika, a fiúk barátja című regény elsőként 1936-ban jelent meg, de ma is különös olvasat kialakítására késztet. Tekintettel a borító képre, és valamelyest a címre is, egy női közönséget megcélzó, vidám, ugyanakkor szívet facsaró történetre számítunk. Előfeltevésünket azonban nyugodtan félretehetjük, hiszen már a cím kettősséget mutat. Bár hívogatja a romantikus lektűr regényeket kedvelő olvasót, ugyanakkor valami másféle szemléletre utal, amely elválasztja a sablonszerű történetektől. Mindezt a szöveg sokrétűsége is bizonyítja. Nem törekszik giccses és feltűnő eseményszálak felvonultatására, vagy korszakalkotó bölcsesség kimondására. Éppen ellenkezőleg. Julika, a vénlány automatikussá vált hétköznapjaiban van valami a századelő regényeinek összetettségéből. Szó sincs nehézsorsú leány talpra állásáról, romantikus ömlengésről, vagy szerelemről – kivéve a beteges rajongást a család férfitagjai iránt. Ahogyan a fülszövegben is olvasható, ebben az esetben inkább „szellemes és egyben megindító” eseménysorról van szó. Érdemes tehát azokat a karaktereket, aktusokat, vezérfonalakat kiemelni, amelyek értékelhető történetalkotási gesztust mutatnak. Mindez pedig a címszereplő alakja köré csoportosuló csomópontokban ragadható meg leginkább.

 

Mohácsi Jenő a Nyugat 1936-ban megjelent 7. számában „kitűnő jellemtanulmány”-nak nevezte a Bókay-regényt. Ezt alátámasztva elmondható, hogy Julika központi szerepe és egyben jelleme furcsa, érdekes körülmények között bontakozik ki. Szinte cselédszerepben mozog saját húga családjának házában. A fonák oldal azonban abban érhető tetten, hogy a címszereplő élvezi a szerep minden mozzanatát. Ő a ház valóságos „feje”, irányítója, nála összpontosul minden hatalom, ami a házvezetés dolgát illeti – persze mindez nevetséges formába öntve. Julika lány korában szerelmes volt húga jelenlegi férjébe, és ez a rajongó szeretet a család legkisebb fiújába, testvére gyermekébe plántálódott át, akinek nevelőanyja, barátja, cinkostársa lehet. Bókay ügyesen aknázza ki az ebből nyert előnyöket, felhasználva a gúny és az irónia alakzatait. Julika olykor esetlen, olykor határozatlan, sőt szerencsétlen alakja a humor forrása, azonban ennek hátterében egy magára maradó vénlány történetének tragédiája húzódik meg. A szereplők közül Béla, a család orvosa az egyedüli, aki megérteni és egyben összegezni próbálja Julika valódi élettörténetét: „Az öreg Béla újságot olvasott. Most felnézett az újságjából. Csendesen mondta: Nem lehetett könnyű szegénynek. Miért, maga talán sajnálja? Mindenkit sajnálok, aki magára marad.” (247.) Ennél konkrétabban és világosabban nem jelenik meg a vénlány históriája, mégis közvetve ott van a dialógusokban és a leírásokban. Talán ez a mozzanat, és vele együtt ennek érzékeny szemléltetése lendíti túl a szöveget a sablonszerű elbeszéléseken.

 

Központi szereppel bír Julika szobája is a regényben, hiszen az asszony tárgyi alakmásává válik: „Kis szoba volt, (…) de Julika nem cserélte volna el semmiféle luxusszobával. (…) valóságos hangközpont, ahová minden nesz, zaj, lárma pontosan befutott”. (19.) Az idézet újabb ismertetőjelet világít meg Julika karakteréből: a hallgatást/hallgatózást. A regény talán egyik legfontosabb érdeme ebből a hallgató-attribútumból adódik. Szépen és követhetően kiépített motívuma ez a szövegnek, amely valamennyi jelenetben újabb és újabb értelmet nyer. Már a regénykezdő mondatok is erről árulkodnak: „Az előszobaajtó előtt állt, és hallgatózott. A lépcsőházban alvó csendet fürkészte, mohón lesett minden kis neszt”. (5.)

 

Ezen túlmenően Julika önmegragadásában is óriási szerepet kapnak a hanghatások, annál is inkább, hiszen „fülében jobban bízott” mindennél. Világhoz való odatartozásának indexe ez a hallgatózó magatartás: „Hogy élvezte Julika az átszűrődő hangokat! Kapzsi gyönyörűséggel hallgatta őket”. (53.) Nem túlzás azt mondani, hogy Julika életét a lopott hangok, mások életének hanghatásai alkotják. Ebből következik a feszült figyelem, és ami még pontos, ötletes ábrázolást mutat alakjában: a gépiesség aspektusa. Rendszerszerű létmódjában automatikussá válik minden mozdulat – kissé hasonlóan Édes Anna mechanikus cselekedeteihez -, és éppen ezért nem véletlen a gép-metafora többszöri alkalmazása sem a vénkisasszony megjelenítésében: „Fürgén és puhán mozogtak a kezei, mint az olajozott gépek”. (283.)

 

A történet egészét figyelembe véve érezhető, hogy a cselekmény nincs túlzsúfolva. Mindez a regény erényének is tekinthető, ugyanakkor előfordul ebből kifolyólag, hogy olykor kisiklik a történet, és unalmassá válik. Erre példaként a funkciótlan, így eltérítő leírások, és ezzel összefüggésben a késleltetés aktusa szolgál, amely a történet elején kifejezetten zavaróan hat. Mindezt azonban a szórakoztató karakterek, illetve jól sikerült dialógusaik ellensúlyozzák.

 

A kötet összességében túlmutat a lektűr irodalom tipikusnak nevezhető szenvedélyes túlkapásain, s emiatt talán kérdéses és kétséges az említett kategória sorában említeni. Bókay regénye sokszor humoros és ötletes, amelyben főként a karakterek megjelenítése érdemel figyelmet. Julika alakjának sokrétűsége akár egy, a lektűrhöz illeszkedő olvasásmódot meghaladó, terjedelmesebb értelmező vizsgálatot is igényelne. A szerző tehát nemcsak témaválasztásában, de annak megjelenítésében is elhatárolja magát a szórakoztató irodalom népszerű képviselőitől.

 

Bókay János, Julika, a fiúk barátja, Corvina Kiadó, Budapest, 2012.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

Bejegyzések

Történelmi regénybe oltott lányregény? (Bestseller és kritika V.)

„Szabadon írok, mert ezt törvényemmé választottam. Szívem teljességéből írok, mert a szívre akarok munkálni.” – olvasható Fábián Janka honlapján Kármán József szavaival kifejezett hitvallása. Ennek a felfogásnak felel meg a Magyar Televízió Nappali című műsorában tavaly nyáron tett nyilatkozata is: igény van romantikus regényre, olyan típusú szórakoztató irodalomra, amelyet ő maga is művel. Az interjúból ugyan nem derül ki, hogy kiknek az igényét elégítik ki regényei, kit tart közelebbről olvasóközönségének az írónő, viszont azt megtudjuk, olyan szórakoztató irodalomként pozicionálja saját írásait, amelyek szórakoztató voltukon túl tanítanak is, a szövegek tanító „képességét” pedig szerzőjük az általa rajzolt történelmileg hiteles képben látja.

 

Legújabb, 2012-es regénye, a Lotti öröksége, mely immáron a hetedik az Ulpius-ház puhafedeles Fábián Janka-sorozatában, a következő kérdést vetheti fel az olvasóban: van-e törekvés egyáltalán konkrétabb közönség megcélzására? Természetesen valószínűsíthető, hogy elsősorban a női olvasók érdeklődésére számít a kötet, ezen belül azonban nehéz lenne körvonalazni, kikhez is szól az Ághfay-bárók lánysarjának viszontagságos, 18–19. században játszódó története. A szöveg populáris, szélesebb rétegeket célzó voltát, illetve a művelő-tanító jelleget húzza alá az archaikus szavak, történelmi alakok és irodalmi művek lábjegyzetelése. A majd ötszáz oldalnyi írást elolvasván igen szembetűnő a történelem szakot végzett írónő erőteljes törekvése a korhűségre, a kontextusba ágyazásra.

 

 A terjedelmes szöveg azonban műfaji jegyek tekintetében korántsem rajzol homogén képet. A sok párbeszéd, a jelenetszerű építkezés, a korabeli jellegzetességeket – talán a szókészletet kivéve – nem következetesen és nem nagymértékben magán viselő nyelvezet, egyértelműen a könnyen emészthető irodalom irányába mutat, a történelmi regény mellett a család-, a kaland- és a lélektani regény jegyeit produkálva.

 

Az olvasónak könnyen támadhat az a negatív benyomása, hogy a szöveg „túlcsordul” a történelemtől. Az alapos korba ágyazottság, a korabeli Pest-Buda akkurátus ábrázolása, az akkori lapok, írók, költők, politikusok, szabadkőműves páholyok szerepeltetése-említése és az Ághfay-, valamint a Pálóczy-család Martinovics-összeesküvéstől megpecsételődött sorsa megbillenti a szöveg egyensúlyát: előkészítik és kontextualizálják ugyan a címszereplő kislány kibontakozó történetét, de helyenként vontatottá is teszik a szöveget, hiszen a kilenc fejezetből mindössze az utolsó háromban kerül a cselekmény középpontjába a felcseperedő Lotti sorsa. Éppen ezen a fordulóponton, a Hochberg-kisasszonyok által vezetett tanintézet világának bemutatásával ölt némi lányregény-miliőt a szöveg, amikor is a kamaszkorú, családi köréből még csecsemőkorában kiszakadt Lotti szerelmes lesz Pálóczy Tóniba, a számára addig ismeretlen közeli rokonfiúba. A kalandregény jelleg ezt követően kerül előtérbe, az 1809-es győri csatától egészen a regény végéig férfiruhában orvossegédkedő Lotti körüli történéseknek köszönhetően, míg a lélektaniságot elsősorban az erősen Tímár Virgil alakját idéző Mártonfi Lőrinc mester vívódásai adják.

 

A prológus előrevetített kis jelenete jól szerkesztett módon nyitja meg a történéseket, azonban az epilógus nélkül is működne a szöveg. Ez a pár oldalas szöveg sem varrja el ugyan teljesen a szálakat, de a romantikus regény mivoltot nem meghazudtolva, egy kötelezően idilli, szirupos jelenetben hagyja magyarázat nélkül Lotti és Pálóczy kapcsolatát.

 

A szöveg helyenkénti vontatottságát, túlzott kifejtettségét szerencsésen oldják a fejezetek közötti pár éves kihagyások, filmjelenetek benyomását keltő vágások, amelyek a nagyobb történelmi események mentén fűzik a viszonylag korlátozott számú szereplőt mozgató regénycselekményt. Szerkesztettséget tekintve nehezen kezelhetők azok a ritkán megjelenő, de a szöveg múltba helyezett jelenét megakasztó narrátori „kiszólások”, amelyek mintha az írói-olvasói közös jelenből adnának az értelmezést elősegítő kommentárt: „…csak akkor volt érdemes egy-egy kézirattal a nyomdába merészkedni, ha egy könyvárus hajlandónak mutatkozott azt később a boltjába befogadni. Vagy ha elegendő előzetes megrendelést, netán előleget is össze tudtak rá szedni.” Az átélt beszéd alkalmazása gyakran felbukkanó jellegzetessége a narrátori szövegnek, a párbeszédek azonban sok helyütt túlzottan kifejtettek, ettől nem élőbeszédszerűek. A szereplők nyelvezete nem nagyon különbözik a narrátori beszédmódtól, és egymáséitól sem, csupán a francia Maurice, a német Johann Kemmler és a nyelvjárásias jobbágy beszéde kap fonetikus jelöltséget.

 

Ötletes szövegszervező elemnek mondhatók az egy-egy szereplőnél felbukkanó, majd más szereplők sorsában végzetszerűen ismét felbukkanó visszatérő motívumok: Lotti ugyanúgy férfiruhában jár-kel, mint korábban a „könnyed műfajnak” megfelelően túlzottan is egyoldalúan romlott színésznőként ábrázolt anyja, Márton Lőrinc gutaütést kap, mint az általa meggyógyított Menyhért nagyapó, az epilógusban pedig a regény főszövegének kezdő képei köszönnek vissza, amikor Pálóczy Antal Sátán nevű lovára ülteti kis unokaöccsét.

 

Fábián Janka hetedik regénye a pontos korhűség igényével, a nagy történelmi regények miliőjét megidézve próbál utat vágni egy nívósabb magyar szórakoztató irodalom felé, azonban megállapítható, hogy az alapul felhasznált dús dokumentumanyag és a kalandos szüzsé ötletes panelei kiegyensúlyozottabb, tömörebb szerkesztést alkalmazva talán elementárisabb olvasói élményt nyújtanának a magyar bestseller-irodalom kedvelőinek.

 

Fábián Janka: Lotti öröksége, Ulpius-ház, 2012.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

 

Bejegyzések

Emlékek nélkül, boldogan (Bestseller és kritika IV.)

A metró ablakaira ragasztott Ulpius-ház hirdetések rendkívüli gyorsasággal cserélődnek, újabb és újabb nevek és regényrészletek tűnnek fel, szinte havonta. Egyetlen név van, amely időről-időre visszaköszön ide s tova négy éve, egy szerző, aki rendületlenül ontja a friss könyveket, amelyeket, úgy tűnik, hatalmas olvasótábor fogad szívesen: Fejős Éva.

 

A szórakoztató irodalom, avagy bestseller műfajáról túl sokat nem tudó olvasónak is feltűnhet, Fejős Éva könyvei csak szaporodnak, népszerűségét pedig egyértelműen demonstrálja facebook oldalának tizenháromezer rajongója, amely igen jelentős szám. Összehasonlításképpen, Esterházy Péter oldalánál épphogy megközelíti a négyezret a lájkok száma. Vajon ez a különbség csak a szórakoztató irodalom jellegéből fakad? Miért mindig Fejős Éva, és miért vannak olyan magyar szakot végzett olvasók is, akik állítják: Fejős Éva könyvei jók? Új regényével nem csak a metró ablakára nézve találkoztam.

 

A Karibi nyarat kézbe venni elsőre meglepő, a maga ötszáz oldalával tekintélyes hosszúságú könyv. A történet alapját egy legenda szolgáltatja, amelyet hitelesít a szerző azzal, hogy idéz a könyv elején egy amerikai cikkből(?), amely Carol Santos és a boldogságsziget létezését vitatja. Nem egyértelmű, mennyire beszélhetünk valós forrásról, mert sem a cikk szerzője, sem a lap nincs feltüntetve. Az idézet azonban elárulja, hogy Carol Santos a Karib-térség egyik szigetén élő gyógyító volt, aki énekléssel csillapította a szomorúságot, a fájdalmas emlékeket eltörölve.

 

Egy luxushajón gyűjti össze a szerző a szereplőit, nagyrészt magyarokat, akiknek különböző magánéleti problémáik vannak (a szerelem és párkapcsolati kérdések fokozottan hangsúlyosak), és némelyikük kifejezetten keresi a rejtélyes boldogságszigetet. Egy anya, aki egyedül neveli a fiát, és most fél évre otthon hagyta, hogy dolgozzon a hajón, és pénzt gyűjtsön, egy friss házaspár, akik a nászutat töltik itt, egy depressziós zongorista, aki egy szakítás elől menekül, egy orvos és a felesége, akiknek csak látszólag idilli a kapcsolatuk és egy újságírónő, akit szerkesztősége küldött. Végül Leonora, aki Carol Santos nyomdokába lép és a gyógyító, fájdalmas emlékeket megszüntető éneklés képességével rendelkezik. A regény igyekszik hétköznapi emberek, hétköznapi gondjait ábrázolni, csakhogy ez a törekvés inkább klisékbe fordul. A párkapcsolatok nehezek, a pénz kevés, a férfiak nem akarnak házasodni, megbízni egy „pasiban” nem könnyű, harmincvalahány évesen még semmiről nem maradtál le, a szülők hazudnak gyermekeiknek, és a szerelem a legnagyobb erő. Fejős Éva állítása szerint sok férfi is olvassa könyveit, de belátható, a célközönség mégiscsak a harmincvalahány éves női olvasótábor, ahogy ezt könyveinek borítója is visszaigazolja. A cingár, rajzolt női alakok függetlenséget sugároznak, divatosak, és mindig tartanak valahová, ahogy a könyvek címei visszajelzik ezt, ha csak a legutolsó kettőt, a Helló, Londont és Karácsony New Yorkbant említjük. Ilyen a Karibi nyár is, „Egy utazás, amely örökre megváltoztat…”, ahogy a hátoldalon olvasható, amely azt sugallja, hogy az út végén önmagad találhatod meg.

 

Fejős Éva a könyve elején leírt két oldalas köszönetnyilvánításban, de különböző interjúkban is előszeretettel hangoztatja, hogy nem gondolkodik előre, kitalál egy alaphelyzetet, aztán szereplőire bízza magát, akik továbbírják a történetet, és ő maga is gyakran meglepődik, hogyan is gördül tovább a cselekmény. Lélekben elrepülni, és új világokba kirándulni, ez a célja a könyveinek, állítja, de bevallottan nem átgondolt történettel és láthatóan nem gondozott szövegvilággal kétséges ennek sikere.

 

A szórakoztató irodalomtól való elvárások természetesen egészen mások, mint a magas irodalom kapcsán, ám bizonyos kritériumoknak a szöveg megkomponálása során itt is meg kell felelni. Dicséretére váljék a könyvnek, hogy több szálon igyekszik az eseményeket futtatni, hogy próbál más-más szereplők történetébe beavatni, és egy-két helyen késleltetni, kétértelműen fogalmazni. Utóbbira példa is említhető, Adél Botondjáról jó ideig azt hiheti az olvasó, hogy a nő szereleme, hiszen sokat gondol rá, levelet ír neki, hiányolja, és reméli, Botond megérti, hogy kettőjükért dolgozik a hajón. Ám egy telefonhívás alkalmával az olvasó számára kiderül, hogy Botond Adél kisfia. Ugyanakkor a karakterek, akikre a szerző hagyatkozik, korántsem olyan jól megírtak, megalkotottak, hogy bármelyikükkel is igazán azonosulni tudjon a befogadó. Klisészerű megrajzolásuk nem vezet közel egyikük gondolataihoz sem, mert amit látunk belőlük, mind a felszínen mozog. Sok esetben, amikor új szereplőkkel először találkozunk, a legfontosabb információ, amelyet megtudhatunk róluk, az az öltözettel kapcsolatos: „Magyar beszédet hallottak, de a jókedvű pár, egy magas, sportos férfi egy vizes hajú, lila topot, szűk farmert és strandpapucsot viselő nővel, már el is viharzott előttük.” A megjelenő testek egytől egyig vonzóak és gyakran „kisportoltak”, amit Sárbogárdi Jolán után nem is olyan veszélytelen leírni. A mondatok szerkezete, stilisztikája igen gyakran arra enged következtetni, hogy még csak átolvasásra sem nagyon került sor a kiadás előtt, nemhogy tudatos mondatszerkesztésre. Még nagyobb probléma, hogy nyelvtanilag sem mindenütt helytálló a regény szövege, ahogy ez a cserébe-cserében kifejezések tévesztésénél fordul elő, nem egyszer.

 

Mi a varázsa a Fejős Éva könyveknek, hogyan magyarázható sikere, milyen olvasási kultúrának része? Egyrészről a marketing erős volta, az ismert újságírónő, mint regényírónő felkarolása és menedzselése egészen figyelemre méltó. Ez abban is megnyilvánul, hogy a Karibi nyár olvasóinak illatminta is jár, Fejős Éva saját, e könyv megjelenéséhez fejlesztett parfüméből. Másrészről fontos az olvasókhoz való közelség, a hivatalos honlapon videó is nézhető az írónő egy átlagos napjáról, amelyet jórészt a századelő nagyjaihoz hasonlóan kávéházban tölt, írással. Ott van könyveiben az egzotikum, az utazás, melyek véleménye szerint a védjegyévé is váltak, és amely a Karibi nyár című regényben is hangsúlyos, némely esetben megoldást is kínál szereplőinek. Egyfajta női közösség tud szerveződni facebook oldalán Fejős Éva köré, nőké, akik egyetérthetnek abban, hogy létezhet boldogságsziget, ahol a fájdalmas emlékek elmúlnak, ahol újra lehet kezdeni, és akikben nem merül fel, mit is jelenthet az identitás szempontjából megszabadulni emlékektől. Végezetül nem elhanyagolható az a szemlélet a könyvek sikerét illetően, melyet az írónő egy interjúban maga is kifejt, hogy a könyv tulajdonképpen termék, mint a joghurt.

 

Fejős Éva: Karibi nyár, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2012.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.