Rohadtul meg lehet bízni a MÁV pontosságában. Hogy mi bújik a három betű mögé, azt nem tudom. Sejtem. Az asszociációs mezőmben kavarog a hányás, a mocsok, a bűz és a fokozhatatlan idegesség.

11-re kellett volna Pestre érkeznem. Mindenfajta előszámításokat végeztem, hogy mikor szállok le a Nyugatiban, hány perc a négyeshatoson az XY tér, meg minden eshetőség. Talán a végére el is hittem, hogy kivételesen nem fogok elkésni a világ legunalmasabb –általam tartott- előadásáról.

Azt nem feltételeztem, hogy az istenverte vonat eleve harminc perc késéssel indul, persze csak előreláthatólag. Aztán az időben dezorientált szerelvény még egy óra is múlva is ott jegesedik a vidéki állomáson, amit nem mondok meg, hogy a szegedi.

Az ember olyan, mint a GPS. Minden eltévedés után jön az újratervezés, mígnem sikerül megint rossz utcába behajtani. S akkor kezdődik minden elölről. Tévelygés-újratervezés, néhány gép-nyafogás, figyelmeztetés nélküli perc, év, tévelygés-újratervezés. Megírtam életem történetét. Inkább az egész emberiségét.

A kudarctól idegesen számolgatni kezdtem. Olyan hülye vagyok az algebrához, hogy a karórámon is betűvel van kiírva, hogy hét óra negyven perc. Arra azért rájöttem, időben ma sem érek oda. Majd szétrobbantam, a szokásos első agymenés: leüvöltöm a piás kaller fejét, mindenféle perrel fenyegetem, ő meg… továbbsétál. Végül is szarom le az egészet. Majd olvasok. Nem kell háború. Béke úgy sincs.

Nincs szerencsém. (Főleg azért, mert nem is tudom felfogni a szó jelentését.) Most meg azért, mert bekéredzkedett (szó nélkül) három emósnak (aki idiótán néz ki és a segge kilátszik?) tűnő fiú a kupémba. Az mp4-en szólt a zaj, a szmártfónok minden eddiginél nagyobb tácsszkrínjén cikázott a hüvelykujj. Éreztem, hogy nem lesz ez így jó. Hugyozási ingert színlelve a mosdónak hívott gombakereskedés felé indultam, hátha lesz másik üres fülke.

Meg sem lepett, hogy a felhozatal arrébb is hasonló: két horkoló részeg vasútőr; világvége van feeling egyetemisták, fülükben sátánista-náci zene csörömpölő szilánkjaival; moralizáló, régenmindenkurvajóvolt öregasszonyok. Inkább maradok.

Talán még valamit hallok. Az üveges tekintetek terminológiájából kiderült, hogy épp posztoltak a srácok. Nem lájkoltam, de kommentelném, ha az add friend-re klikkelnének.

Azért jó, mert olyan életszerű.

Azért rossz, mert olyan életszerű.

Vannak barátaid, akikkel beszélgetsz. Képeket küldtök az albumaitokba. Egy hüvelykujjal nevetsz a trágár viccén. Ha pokeolod a csajt, akkor nem csak virtuálisan böknél. Posztolod, amit régen elmondtál. Minden van. Élet. Nem kell más.

Ezek leültek oda egymás mellé és negyvenöt percig meg sem szólaltak. Nyomkodtak. Néha egy-egy bárgyú mosoly az arcokon.

Szisszenés: érdekes a komment. Fejvakarás: nem értem, mert angol. Fejrázás: in a relationship. Bólintás: confirm friendship.

Ha rám néztek volna, akkor észreveszik a szánalommal vegyes félelmet az arcomon. Szinte szomjaztam, hogy szóljanak hozzám. Beszélgetni akarok. Velük. Itt, most. Kérdezni, választ kapni, problémát felvetni, viccet mesélni, nevetni. De kivel? Egyedül nem megy.

Már évtizede nem társalogtam senkivel. Anyám kérdése reggel, hatodikban még őszinte volt: teát kérsz vagy kakaót? Azóta a reflex-kérdések csípőválaszai protézisként beépültek az életembe. Felszínesség.

– Milyen az idő?
– Szuperül vagyok. Te?
– Nem, itt nem esik.

Kétségbe estem. Meg kell osztanom mindenkivel, ami van. Feldobom a twitterre, hogy mindenki lássa. Oda túl hosszú. Akkor maradt a blog.

Augusztus 14.

A doktor asztalán egy pók ácsorgott, egy Tegenaria domestica, nagyobb, mint egy egér, de kisebb, mint egy galamb: eltúlzott méretű modell. Bár fémből készült, mégis döbbenetesen élethűre sikeredett: fenyegető volt és gusztustalan, legalábbis azok számára, akik irtóznak a fajtájától. Amikor az emberek megkérdezik, miért van ez ott, akkor a doktor azt feleli, valaha ő is rettegett a pókoktól. Valószínűleg ezért lett ez a szakterülete: félelem a rovaroktól, pókféléktől és hasonló apróságoktól.

Az apa öltönyt viselt, arca azonban nem volt előkelő, inkább megfáradt. Valószínűleg az alkohol rabja, gondolta a doktor. Az anya sem tűnt olyannak, akit foglalkoztat a pillanat, tekintete távolinak tetszett, percenként az órájára pillantott.

– Mióta? – kérdezte a doktor.

– Úgy egy hete – mondta a férfi. – Tegnap éjjel, valamikor kettő körül bezörgetett hozzánk, és azt mondta, hogy nem mer a szobájában aludni. Azt mondta, hogy ha egyedül marad, akkor az a dolog eljön. Azt mondta, néha látja is. Nagynak írja le, nagyobbnak, mint az ember, és azt mondja, hogy felmászik a falon. Hallucinál?

– Ezt nem tudom megmondani. Talán.

Jegyzetelt.

– Soha azelőtt nem viselkedett így – szólalt meg az anya. – Nem talált ki még ilyen ostobaságokat. Vannak barátai, de nem könnyen befolyásolható. A képzelete sem túl élénk, sok mindent el kell neki magyarázni. Amikor megkérdeztük tőle, hogy mi az, ami üldözi, akkor nem tudta megnevezni, de pontosan leírta. De miért nagyítaná fel a képzelete?

– Mindenképpen beszélnem kell a fiúval – mondta a doktor. Levette a szemüvegét, émelygett az erős nyári fénytől, amely az ablakon zúdult be. – Akármi lehet, egy visszatérő rémálom, de lehet neurológiai probléma is. Szeretném, ha egyedül jönne be.

A szülők kelletlenül vonultak ki. Rövid közjáték után a fiú belépett, arca fáradt volt, nem alhatott jól. Felkapaszkodott a székre, lábai nem értek le a padlóra. Rápillantott a pók modelljére, és azt mondta:

– Nem rossz.

A doktor biccentett.

– Elmesélnéd nekem te is, hogy mi történik veled?

A fiú kinézett az ablakon, megvonta a vállát.

– Persze.

Augusztus 8.

A fiú és a barátja a járdán térdeltek, körülöttük a kertváros idillje, sehol senki, csak a forróság, amely felélénkíti a színeket, és megöli a zűrzavart. Mindketten egy apró ágat szorongattak.

– De mi ez? – kérdezte a fiú.

– Valamilyen sáska – mondta a másik, és megbökte a teremtményt. A rovar menekülni próbált, de nem hagyták.

– Aha – szólalt meg a fiú. Nem ismerte a szót, és azonnal el is felejtette. – Viccesen néz ki.

Percekig csak ültek ott és nézték, ha el akart mászni, visszapiszkálták, néha pedig erősen megnyomkodták.

Aztán amikor árnyék vetült rájuk, felnéztek. Egy férfi állt előttük, szakállas, kopott öltözékű vénember, vagyis még nem egészen vén, mert szakálla és haja sötétbarna volt, de arcát meggyűrte az idő. Kalapja árnyékot vetett rá. Borzasztó cigarettaszag függött körülötte.

– Ti meg mit csináltok ott? – kérdezte.

– Találtunk egy sáskát – kiáltott a fiú barátja. – Itt van, ni!

És megnyomta az ággal.

A férfi elhúzta a száját.

– Miért bántjátok azt a szerencsétlen állatot?

– Megtehetjük – vont vállat a fiú. És ő is nyomott egyet rajta.

A férfi csendben maradt. Csak nézte őket. Aztán benyúlt az ingébe, elővett valami szárított növényt, két ujja között elmorzsolt egy keveset, a fiúk felé szórta. A többit beletömködte egy vékony, apró pipába, és rágyújtott. Lehajolt és megfogta a fiú fejét.

– Hát érje bántódás, vagy halál ezt a kis jószágot, és egész életedben gyötörni fog a bűntudat. – Megborzolta a fiú haját és továbblépkedett.

A fiúk utánanéztek, de mintha füstté vált volna, befordulhatott valahol.

Augusztus 14.

– Szóval megöltetek egy sáskát? – kérdezte a doktor.

– Aha. Később összevesztünk rajta. Véletlen volt, de rátenyereltem. Fúj.

A doktor töprengett.

– Ez a férfi… volt neki kalapja?

A fiú elgondolkodott.

– Aha, ja. Volt egy barna kalapja. És tarka inge volt. Pálmafák voltak rajta. Kék, meg zöld, meg nap is volt rajta.

– Érdekes, nem? Vele már én is találkoztam, és engem is megszidott, amikor egy legyet próbáltam lecsapni. Épp itt ült, ahol te. Szemetelt a dohánnyal.

– Az az ember egy varázsló?

A doktor felnevetett.

– Dehogy is. Kicsit… hogy is mondjam, nyugtalan természetű. Nem szereti, ha bántják az állatokat. Összeveszett valakivel a városban, azért hozták ide. De nem volt beteg. Úgy gondolta, hogy az állatok a barátai.

– Aha. Azt hiszem, láttam az arcán, hogy félti azt a… sácskát.

– Sáskát – mondta a doktor.

– Sáskát – mondta a fiú.

– És aztán?

– És aztán elkezdtem rosszakat álmodni.

Augusztus 9.

Kinyitotta a szemét. Reszkető homály ült a szobán, kavarogtak és összemosódtak a formák és az árnyak. Takaróját felhúzta az álláig, pedig rettenetesen meleg volt. Az ablak nyitva állt, az apja hagyta így. A fiú kérte, hogy mondjon mesét, de az apa azt mondta, hogy már nagyfiú, ha akarja, elolvashatja magának a meséket, ott a könyv.

Most ott hevert becsukva mellette, az éjjeliszekrényen, a kislámpa alatt. Megpróbált egy kicsit még olvasni, mielőtt lekapcsolta magának a fényt. Arra sem voltak képesek már a szülei.

Nem nagyon haladt a könyvvel, nehezen tudta kiolvasni, hogy „hercegnő”, meg azt, hogy „sárkánygyík”.

Kaparászott valami a szobája túlsó végében.

Szemeit tágra nyitotta, megpróbált kontúrokat keresni a zűrzavaros sötétségben. A kispolcok mögött valami ácsorgott.

Hosszú nyaka volt, óriási karjai, amelyeket könyörgően kulcsolt maga elé. Nyújtózkodott, ide-oda forgatta apró fejét. Áttetsző volt, mégis sötétebb, mint a környezete. Egyre jobban lehetett látni.

A fiú megmarkolta takarójának a szélét, és a fejére húzta.

Így aludt el.

Augusztus 14.

A doktor jegyzetelt. Visszavette szemüvegét, mert most már nem bírta a szeme a papíron kígyózó vonalakat.

– Aztán mi történt? – kérdezte.

– Néha eljött – monda a fiú. – Éreztem, hogy amikor iskolába megyek, jön mögöttem. Vagy hogy ott a fák ágai között, és onnan les engem.

– A sáska volt az?

– Nem tudom. Olyan az alakja, de nagy. Nagy.

A fiú lebiggyesztette a száját, mintha mindjárt elsírná magát, aztán megrázta magát, kérdőn nézett a doktorra, és meglepően hangosan kérdezte:

– Miért nem hagy már békén? Bocsánatot kértem tőle többször is, mégis mindig visszajön. Miért csinálja ezt?

Ennyire erős bűntudata lenne?, töprengett a doktor. Írt még egy-két szót, és letette a tollat.

– Azt hiszem, egy-két napra ideköltözhetnél, és megpróbálunk megvédeni attól a sáskától.

– Nem is tudnak – mondta a fiú.

– Menj most ki, és küldd be a szüleidet megint. Aztán meglátjuk, hogyan tovább.

A fiú lehuppant a székről, aztán lassan kiment.

A doktort idegesítette a zümmögés, amely már órák óta meg-megzavarja. A légy most ott tapogatta az asztallapot.

Határozott mozdulattal, ujjait összezárva csapott rá a doktor. Aztán ránézett a tenyerére, elfintorodott, zsebkendőt vett elő, letörölgette. A galacsinnal beletalált a kukába.

Nyílt az ajtó.

Augusztus 15.

A doktor felesége az oldalára fordulva aludt, és nem ébredt fel arra se, hogy a férje gyengéden rázza a vállát.

A doktor fel is adta a sokadik próbálkozás után. Közelebb bújt az asszonyhoz, és magára húzta a takarót, de nem bírta levenni a szemét a több tízezer domború, hatszögletű alakzatról, amelyek az irdatlan fejen derengtek sötéten, és nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy a rettenetes dübörgés, amit hall, kísértetiesen emlékeztet a légy zümmögésére.