Fény

Jobb napokon kinyitod a szemed. Ilyenkor nem kell
a párás levegőt orrlyukaidon át megszűrni, ilyenkor
elég annyi, hogy látod, itt vagyunk. Rozsdás vasként
nehezedik rád a beszélgetés, amit fölötted folytatunk,
mégis örülsz, örülsz nekünk. Sétálni szeretnél, az orvosok
nem engedik. Sétálni szeretnél, beléd karolunk, az udvarra
vezetünk. Látod, amit régen annyira szerettél. A földet,
lábad előtt az idő ette nyálkás faleveleket, a tavasszal
friss gyepként világító letaposott pár szálat. Kedvenceid
a fatörzsek, mindegyiket megérinted, amelyik mellett
elhaladsz. Évektől rücskösödik az anyag, itt töltött óráidtól
a bőr. Mondjuk, menjünk vissza, mielőtt ránk szólnak,
még maradnál. Beviszünk, ingatag vaságyad halkan nyikordul,
kicsi testedtől. Inni kérsz, hoztunk gyümölcslevet.
Megígérjük, hogy holnap is jövünk,
de csak a hazaút alatt érezzük súlyodat.

Drót

A kertben ültünk, épp lefordult rólunk a szél.
Boldog voltam, mert megtudtam, hogy
felvettek az egyetemre.
Boldog voltál, mert megtudtad, hogy
felvettek az egyetemre.
Nevetés után egymásra néztünk, itt
ért véget a nyár.
Azért majd néha hazamegyek, Apám.

Fél

Valaki fél a mellkasomban, ki kellene vágni.
Nem merek hozzányúlni, az oviban azt
tanították, ilyenkor nem szabad. Júlia
volt az egyetlen, egyedül csak Júlia tudta.
Nem erősen kell, csak meg kell neki mondani.
Nem azt, hogy ne féljen, arra úgysem hallgat,
csak annyit, hogy ne itt, ne pont bennem.
Hogy remélem tudod, az Úristennek is éppen
annyi értelme van, mint minekünk.

Fék

Kisfiam nem éri meg, hidd el, nem éri meg,
ügyvédnek vagy politikusnak inkább,
tanítani az egyetemen, az is egyészen jó,
de nem, költőnek semmiképp,
nem fontos, mivel, csak az, mennyi
pénzt keresel vele, abból majd nem
lehet eltartani egy családot,
jól van, még nincs, de majd a gyerekeknek
ruhát, meg az iskola, az se olcsó ám,
kisfiam, nem olvasnak az emberek,
nézd meg, apád se, én se, mégis
megvagyunk, én a gyárban, ő meg a postán,
hidd el, nem akartunk soha mást,
mert tudtuk, ebből megélünk, jól megélünk,
te is milyen szépen felnőttél,
sosem volt semmiből hiány,
nekem gyerekkoromban egy pár cipőm volt,
te meg nézz csak körül, kisfiam, mindig
volt mit enni, pedig ma már nem olcsó
az se, régen még megtermeltük otthon,
nagyanyád reggeltől estig a kertben,
nagyapád meg a hegyen munka után, az más
volt, ma jó állás kell, kisfiam hidd el,
írogatni úgy is lehet, ha dolgozol, hogyha
rendes munkád van, nem kell úgyse annyit,
jaj pedig hogy örültünk, mikor megtudtuk,
fiunk lesz, meg olyan szép jegyekkel végezted el
a gimnáziumot, tanultál mindig, azt hittük
tisztességes pályára készülsz,
erre ezt mondod nekem kisfiam, hogy te költő,
hogy te ilyen fölöslegeseket akarsz az egyetemen,
nem kell neked ez, kisfiam,
nem kell nekünk, apád ha megtudja,
mérges lesz, meg aztán nekünk arra nincs,
hogy téged még tovább eltartsunk, spóroltuk
a pénzt, hogy tanulhass, kisfiam, hidd el, ha
valami rendeset, jogot vagy amiből minket is
öreg korunkban, de arra, hogy te költő,
na, arra nekünk nincs, én elhiszem, hogy
neked nőkre, meg borra, meg könyvekre,
mi az, hogy nem kell, ezt tudom, tanultuk
elemiben a Petőfit, nekünk arra igazán
nincs, meg hogyha kérdezik a faluban, mit
mondjak, mit tanul a gyerek, hát kikacagnának.

(Illusztráció: Thomas Habermann: Old olive tree)

ESTI ZENE

A tisztáson leplombált zongora,
mellette vacsoraasztal.
Asztalon templomi hegedű hassal
a zsíros vágódeszkára borulva,
pallója repedt.
Eső utáni vizekben mosdik a Hold.
Arcai, miket az ég szór
számolatlanul kéttenyérrel
– füves tócsákba ezüstpénzeket –
hörpölik az éji éneket.

Hallatszik régvolt zene:
esti szelek ingébe bújva
szaladnak hűvös dallamok.
Nem idegen a harag sem tőlem:
de boldog vagyok és hallgatok.
Tisztásomon az idő szalad az érrel,
kereszteződik a víz a vérrel.
Föláldozott barmok sikolya nem ér el,
hiszen hinni nem tanított senki,
mégis tudom a füves legelőket.

Tudom, hogy vannak csendes vizek,
és tudom, a zenék tanítanak nevetni,
vagyok a csendek behajtója,
ajtója mindenféle bibliás ólnak,
ott a hazatérő bárányok meghajolnak.
Este van, zenélnek régi, elnémult
hangszerek az elalvó réten:
rendelt angyalok. Zene az égi
csöndben, zenétlen. Csukott
énekeskönyvön kapocs: az vagyok.

GULLIVER SEHOVÁ

Ártó, tétova szívek országába születtem,
ahol szabad a hajnali emberölés,
ahol szabályok mentén halad az ölelés
és szétbombázott tüdejét dróttal,

kátránypapírral tekeri emlékké az ország.
Ahol a kihugyozott sört is motozzák
és ahol az elégnél több a kevés.
A bort itt haszon szerint fokozzák,

rablók kezén hízik a fürt,
fekete fogakkal érik a jóság.
Húsomon kések haladnak nyígó éllel,

tolvajlás van a színen és hallgatás,
árnyékba fordul minden lélek és tudás.
Háttal vagyok. Tarkóm szemez a széllel.

A PARLAMENTER

„…a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.” [Babits Mihály]

jönnek elmetszett torkú szavak,
a szájüreg beomlott vezúv
és némán szótagol a szív:
hallana bár, a hangra vak.

s ha lélegzet volna még,
a rémült tüdő visszaszív
mindent, mit adna a néma ég:
lent csukódnak a fönt-tükre tavak.

töklevél alatt alszanak kedves cetek:
volna itt valami feladat!
és vannak fekete hullákkal tellő tengerek,
a szó halott, hullám múlik a hullám alatt.

(Illusztráció:  Fábián István:  Az argonautak sem hősök; Erdőkirály menekül; Odusszeusz, a Senkise)

A várfalon
az esőcseppek
egyben maradnak,
utat keresnek,
ember nélküli
emlékezetig folynak
– töredezik, vékonyodik.

A kard becsapja
a királyokat, a királyok
a pék
kislányát, a pék kislánya
a lovász-
asszonyt, a lovászasszony
a lovakat és a kutyákat,
a kutyák és a lovak
a királynőket, a királynők
a szerelmet
szerelemistenek nélkül.

A várfalak
szégyellik,
nem számolják
a repedéseiket;
dőlnek
be-
felé.

(Illusztráció: Sergey Lukashin: Medieval knight’s castle, 2016)