Címke: esszé / publicisztika

Bejegyzések

A tanár és a hálapénz

Hozzászólás most!

Januárban egy költözésnél egy pálma levele majdnem kiszúrta a szememet. Kínlódtam vele, csepegtettem, hol jobb lett, hol rosszabb, végre kedden ujjnyi daganat jelent meg a szemhéjamon. Oda jutottam, végtére is nem azért fizetem a tb-t, hogy csendes magányomban vakuljak meg, bejelentkezem a helyi SZTK-ba.

Ingerült nő a telefonban:
–        Azt mondja, hogy kihez jár!
–        Csókolom, senkihez, nem tudtam, hogy kellett volna.
–        De – ki – nek – a – be- te – ge? –  kérdi, mintha gyengeelméjű volnék.
–        Ritkán szúrom ki a szemem majdnem, nem vagyok a betege senkinek – vallom be szégyenkezve. Hallom a rosszallást a hangján, nem igazán tudja, mihez kezdjen velem. Péntekre kapok időpontot, 11-re. Aggasztónak tűnik a hátralévő három nap az egyre liluló izével a szemem fölött.
–        Bejön, fizet, fölmegy – tájékoztat még a nő lakonikus tömörséggel, majd leteszi.
Izgulok kissé, a családomban sok az orvos, ritkán megyek idegenhez. Igyekszem pontosan érkezni, bemegyek, fizetek, fölmegyek. Európai érzés, nem várakoztatnak, időpontra megyek, vagyok valaki a pénzemért. A lila izé közben visszahúzódott, majd eltűnt, igazán nincs mit mutatnom, de ha már időpontom van… A vizsgáló ajtaján akkurátus kiírás: „Az egyeztetett időpont csak iránymutatás, a leletek számítógépes nyomtatása miatt csúszás lehetséges.”
Rosszat sejtek. Hárman várnak előttem. Nem sokkal múlt 11. Kijön valaki, de nem hívnak be senkit. Most nyomtatnak, a nyomtatás nagy szakértelmet, odafigyelést igénylő munka. Időigényes. Pláne, ha számítógépes. 11:30 körül bejut a 10:30-ra rendelt beteg, 11:50 körül a 10:40-es, majd egy helyes bácsi, akit a nővér önhatalmúlag előrevesz. A 10:50-es dühösnek tűnik, távozik, tehát én jövök. 12:15-kor hívnak be, ahogy sejthető volt, nem látnak semmit, a nővér fölír valami cseppet, az orvos elfoglalt. Az egész vizsgálat pontosan  4 percet vesz igénybe. Nyilván a nyomtatás, gondolom, de az is kész van, a nővér várakozó arckifejezéssel nyújta át a leletet. Nem pontosan értem a szituációt, csak azt látom, szeretne valamit.
Kezd megvilágosodni előttem a telefonos nő faggatózása. A kérdés innen nézve mintha inkább a következőket jelentette volna: Mondja már meg végre, ki az az orvos, akinek hálapénzt szokott adni, hogy eldönthessük, mennyire sürgős az ügy, mennyire tartsuk be az időpontot, mennyi időt szánjunk a vizsgálatra, mit írjunk föl, kihez utaljuk tovább!
Nem ez az első dolgom a magyar egészségüggyel, apám átlag évi négy hónapot tölt kórházban, azt hittem, mindent láttam. Az az intézmény, ahol a nyarakat tölti, az ő megfogalmazásában, lepratelep. Tízen egy szobában, kerekes székkel, elképzelhetetlen szag. Az ebédlő falán, az étkezőasztalok fölött dekorációként 18. századi csonkolóeszközök képe (fűrész, fúró, bárd) bekeretezve (tudom, hogy nem hiszik, lefotóztam, ha valaki kéri, elküldöm a képet), valamint egy indiánokról szóló képregény – németül. Minek ragozzam, ez nem Kafka, nem Ellis, ez  maga a Stephen King-be oltott Kusturica. Cserébe viszont a személyzet eszelősen ért ahhoz, amit csinál. Apám jó beteg, nem problémás, aztán a neve előtt szerepel a dr. – „kolléga bestiális” –állatorvos, és hálapénzt, azt soha nem fogadnak el tőle.
Ezért aztán nem tudok hálapénzt adni. Iszonyodom a jelenettől, úgy érzem, kikérik majd maguknak, az arcomba vágják, nem szégyeníthetek meg vele senkit. A lepratelepként aposztrofált intézményben még a nővérekre se mindig tudom rátukmálni, pedig ha valakiknek, nekik létszükséglet. Általában azt mondom, menjen el és vacsorázzon meg belőle a barátjával. De a lényegi különbség, az, hogy tudom, akár adok, akár nem, ugyanúgy ellátják az apámat.
A szemészetes nővér kérdő arckifejezése viszont inkább azt a falumbeli embert juttatja eszembe, aki Esterházyt megszégyenítő nyelvi leleménnyel adta az orvos tudtára, hogy nem fizet:
–        Köszönöm a segítséget Doktor Úr!
–        Köszönömmel már tele van a padlás!
–        Ezt az egyet még szorítsa be!
Én viszont csak állok hülyén. És arra gondolok, hogy a hálapénz bele van kalkulálva a szemészorvos fizetésébe, és azért annyi amennyi, hogy majd a betegek, és én őt most tulajdonképpen meglopom.
De egy másik analógia is felrémlik előttem. Tanárként nem keresek túl sokat. Mi lenne, ha a hallgatók egy jól sikerült vizsga után – és kizárólag utána!!! – pénzben fejeznék ki a hálájukat, hogy olyan szépen megtanítottam nekik Iser imaginárius-fogalmát. Hasznát veszik, ha tanítanak majd, ebben biztos vagyok. A hallgatók, diákok, szülők közt informálisan terjednének az árfolyamok, stilisztika 4-es 10.000, elmélet 3-as 8.000. Környezetismeret 4-es 3.500, matematika 5-ös 6.000, félév végén újabb 5.000.
Nem korrupciónak neveznék, hálapénznek, csak a hálájukat fejeznék ki, mert tudják, milyen kevés a pénzünk, és tudják, a hasznukra vált, amit tanultak. Hogy ez egészen más? A tanár is keveset keres, és a jövő generáció tanítása legalább olyan fontos, mint az egészség – ha már mindenképpen demagógiával operálunk.
A jelenet, amint kis borítékot csúsztatnak egy tanár zsebébe még 2008 Magyarországán is elképzelhetetlen. Sok vacak tanárral találkoztam, igazi rohadékokkal is, de ilyen aljasságot egyikről sem feltételezek. Pedig mi is keveset keresünk, a mi munkánk is fontos.
Lehetetlenség: egy ilyen tranzakció után nincs az a szabolcsi kisegítő iskola, ahol el tudnék helyezkedni.
Őszintén mondom, boldogít ez a tudat. Nem fizettem. A szemhéjam reggelre megint beduzzadt. Talán majd a cseppek.
Bejegyzések

DJ samuRa1©: Revisiting Jódal (Jódal Kálmán prózájáról)

Hozzászólás most!
   Márpedig Kálmánhoz visszatérni érdemes.
   Vagy inkább megérkezni, mivel kevés kivétellel (pl. Fekete J. József: Szavakkal töltöm ki az ürességet. In: Próbafüzet II. Szabadka: Életjel, 1995. 111-113.o) eddigelé nem igazán sikerült lokalizálnunk, érdemesnek találnunk a visszatekintés irodalompolitikailag jelentéktelen célhelyét. Ehhez nomadizálni kell(ett volna), kilátásba helyezni vagy legalább megfontolni, hogy az interpretátorok a „posztmodern technológiák és tudományok a telematikus multimediális rendszerek horgján fennakadt nomádokként hagyják maguk mögöt az emberi lényeket (…)”, vállalni a kockázatot, hogy ha „elfogadjuk az információs hálózatok kulturális kihívását, azzal végre véget vetünk a lineáris diskurzusok, szövegek, képek hangok átvitelének … a nomád módon összeszövődött gondolatot beépítjük az információs csatornákba…”, és az elért terület semmivel sem sikamlósabb, mint a „hálózatozás, a keresztkapcsolatok, az úton levés, a mindenütt levés művészete…” (Heiko Idensen).  Ez a gyanús és sötét, diffúz, motivikus, tematikai és szövegszervező elemeiben az alkalmazott kulturális kódokat kikezdő (szöveg)világ (már ha ilyesmi egyáltalán lehetséges) túl korán, esetleg későn érkezik szeszélyes (valamiért azonban mégis könnyen kiszámítható, szélsőségesen szelektív) vajdasági (itt járunk, kedves olvasó) recepciós habitusunkhoz mérten, kiderül, hogy A torony, a szoba valóban elérhetetlen, biztos menedék.
   „Kívánlak!” Mindent összevéve nyolcszor, a szemantikailag is megtörténő vágás előtt pedig négyszer mondja el a „frottírpapucs”, nyilvánvalóan Lucának: „Napsugár vagyok. Luca ma feleségül megy a Zöld Sárkányhoz. Én öltöztetem.” És az írásnak volna egy különösen erőteljes metanarratív szekvenciája is: „Luca és én a parti fövenyen. A nyelv, a mellbimbók tapadása. A bőr mint metafora, tünékeny húskatedrálisok metszetében.”
   Ebből kéne kiindulni, az ilyen kiszólásokból, amelyek elhelyezhetik szerzőmet, a fikcionálás aktusán belül beszélhetnek arról, amit „a vágy és a gyönyör fiziologizálásának nevezhetnénk” (Foucault), amelyben a vágy és a gyönyör „az anatómiai elrendezés és a fizikai folyamatok közvetlen hatásaiként jelentkezik”, a „vágy nem a lélek egyik indulata a sok közül, a gyönyör pedig nem ráadásként járó jutalom” (ugyanő), hanem az érzékelés (egyik) elemi formája. Fölvethető „hogyan lesz a test – a megfigyelő testet is beleértve – része az új gépeknek, ökonómiáknak, apparátusoknak, akár társadalmilag, akár a libidó, akár a technika szempontjából (…) a szubjektivitás milyen mértékben válik a csere és az információs hálózatok racionalizált rendszerei közötti közvetítés bizonytalan feltételévé” (Jonathan Crary).
   De persze vizsgálhatnánk azt az elképesztően diffúz paradox tömörséget is, amelyből kifolyólag a Jódal-szöveg megszerkesztettségét méltathatjuk (már a Torony, a szobán túl is persze), és amely lezár minden repedést, élvezhetővé vagy épp olvashatatlanná teszi a végtelen számú hivatkozást, Björk videoklippjeit, a néphagyományt, az urbánfolklór szuverén kezelését, elszigeteltséget, pszichózist, fegyelmet és disszeminációt. Ekkor azonban nem jutunk messzire a szövegtől, az alfabetikus kód intézményesen is érzékelhető formáitól, amelynek őrzői pátriánk (továbbra is a vajdaságban vagyunk) önjelölt, durcás irodalmi papjai volnának, ha nem olyan valakiről beszélnénk, akit a csoportérdek rossz befektetésként elég könnyen megkerül.
   El kell sodródnunk az írástól, meg kell ragadnunk a szerencsét és Jódallal mondani, hogy „vágás”.
   „A szubjektív látás gondolata természetesen nagyobb ismeretelméleti fordulatokhoz kötődik, de felmérhetetlen jelentőséggel bír az a felismerés, hogy a tudást anatómiai és fiziológiai feltételek szabályozzák, s hogy partikuláris igazsága a test működésétől függ.” (Crary) És persze ama protézisek működésétől, amelyek a telematikus, digitális viszonyok közepette megváltoztatják, a médium logikájával összefüggő keretekbe helyezik azt is, amit absztrakt módon nyelvinek, és azt is, amit közvetlenül, tapasztalati síkon organikusnak mondunk. Amikor Jódal Kálmán videoklippeket transzponál verbális közegbe, fölcseréli a látás érzékszervét a kogníció szimbolikus területével, egy kultúrtörténetileg meghatározott általános szinesztéziával él. „Az emberi szem történelmileg kialakult funkcióinak nagy részét azok a gyakorlatok veszik át, melyekben a vizuális kép már nem kötődik a valós, optikailag érzékelt világban lévő megfigyelőhöz. A vizualitás a kibernetika és az elektromágnesesség birodalmába helyeződik át, ahol az absztrakt vizuális és nyelvi elemek egybeesnek, és a globális fogyasztás, körforgás és csere tárgyát képezik.” (Crary) Ez már Flusser és a beképzés területe, jóval szövegirodalmon, metanarrativitáson, irodalmunk erőszakosan és szegényesen kanonikus, hanyatló határvidékein, gyengécske határőreinek teljesítményén túl. Felemás szemantikai világosságban („Napsugár vagyok.”), telis-tele vággyal („Luca ma férjhez megy a Zöld Sárkányhoz.”), ott, ahol (továbbra is Crary-vel) „az érzéki formák a folyamatos átalakulás állapotában vannak” („Én öltöztetem. A frottírpapucs megszólal: Kívánlak! … A föveny átalakul, Luca próbabábu-altestté válik.”).
   Könnyű volna pusztán az artikuláció patológiás formáinak diagnosztizálásával egy elzárt és követhetetlenül polifón magánmitológia keretei közé utalni azt a folyamatos határélményt, amelyet Jódalunk szekvenciái inkább már a túloldalról érintenek, de amelynek megszerkesztettsége a formanosztalgia és formaperverzió minden szigorát kiállja. Nem csak arról van szó, hogy a provokatív másik-szöveg, a bemérhetetlen szemantikai felület és konnotációkba olvadó referencialitás valamiféle szövegszervező erőként föllépve irodalmi, stilisztikai határokat választana magának, hanem egy olyan episztemológiai anarchizmusról, amely a homo dialecticus dadogásának alternatívájaként lép föl, az agonizáló középpontosan tájolt értelem halotti beszédeként, amelyet az ágyban vonagló persze értelmetlennek gondol. „Márpedig a homo dialecticus hamarosan meghal, már haldoklik bennünk (éppen halálának csupán átmenetileg továbbélő nyelvét beszéljük), meghal ez a lény (…), ez az igazságát elveszítő, majd erre az igazságra megvilágosodva ismét rátaláló állat, aki elidegenedik önmagától, majd újból kibékül valójával. Ez az ember volt az emberről, és különösen az elidegenedett emberről már nagyon régóta szóló minden diskurzus független alanya és kizárólagos tárgya. És a homo dialecticus szerencsére éppen ebbe a fecsegésbe hal bele.” (Foucault)
   Az öntudatlan és automatizált, tárgyközpontú fecsegésen túl pedig a kognitív utazás inskripciója marad, a közvetlenség még-nyelvi kalandja, amely a képek és hangutalások tobzódásában a mentális képeket teoretikus konstrukciókként kezeli (Kosslyn/Bartlett/Damasio/Paivio), szóródásaiban affirmálja a tézist, miszerint a „legutóbbi időkig nem létezett az a közeg, amelyben a mentális képek mint teoretikus konstrukciók reprezentálhatók lettek volna. Éppen azok a dimenziók nem írhatók le a szónyelvben, amelyek a képeket a szavaktól megkülönböztetik.” (Nyíri Kristóf) És amikor a megkülönböztetésnek az igénye föl sem merül, a liminalitás és a bataille-i heterológia, a rezisztencia és nyelvi pazarlás természetes folyamatokként zajlanak le egy szöveg grafikus kiterjedésében, a fallikus torony vertikalitásában és a vulva-szoba horizontális támadási felületén az archaikus topológia visszatartja a multimedialitást, éppen ez a lehetetlenség írja szét az alfabetikus kódot, és csak a dialektikus (rövid)látás képzeleg itt valaminő disszonanciáról.
   Jódal bakelitje pattog és serceg, szentimentálisan könyörtelen és távolságtartóan epekedő, a föntiekkel kicsit megkarcoljuk, ezt-azt „hozzákeverünk”, jó néhány szövegére gondolunk, de ezt most hagyjuk szólni:
„A torony, a szoba
                                                                                      Sylvia Plathnak
Napsugár vagyok. Luca ma feleségül megy a Zöld Sárkányhoz.
Én öltöztetem.
A frottírpapucs megszólal:
„Kívánlak!
Kívánlak!
Kívánlak!
Kívánlak!”
A néma, mindentudó Uroborosz a szőnyeg fövenyébe süpped.
Darázzsá, darazsakká transzformálódom, hártyás szárnyaim, szárnyaink nedvesen csillognak Luca lemeztelenített szeméremteste körül. A Bohóc és a Tisztátalan Szarvas ártatlan játékbábuként üldögél a lányszobában, a toronyban, melyet keselyűk látogatnak kiéhezve, reményvesztetten.
Alant, a síkságon Holofernész, a Zöld Sárkány kötőtűt döf önnön szemébe.
A Bohóc a toronyszobában felnyög:
„Peti éhes.”
Luca csipkeóceánban úszik, röpdös a tér nélkülivé zsugorodott homályban.
Vágás:
Luca és én a parti fövenyen. A nyelv, a mellbimbók tapadása. A bőr mint metafora, tünékeny húskatedrálisok metszetében.
„Kívánlak!
Kívánlak!
Kívánlak!
Kívánlak!”
Luca elmorzsol egy könnycseppet:
„Tudod, a gáz… Nem is akartam…”
Felhagyok a test-algoritmussal, a zümmögéssel, a dongással.
A Bohóc felvált, azt mondja, most én, eleget vártam.
A föveny átalakul, Luca próbabábu-altestté válik. A Bohóc megszólal:
„Peti spermája belélövell.”
A bábuk arcán ragacsos könnycseppek görögnek le, céltalanul, mint a magány.
Rezzenetlenül szemlélődöm. Napsugár vagyok.
A káosz zavartalanul örvénylik a kislánymenyasszony-szoba szőnyegóceánján, a szarvas-bábu pedig csipkeóceánban úszva lebeg el békülékenyen, csendesen oda, ahonnan, Pikk Dámának öltözve, visszafordulnak az árnyak.„
Bejegyzések

Violavörös

Hozzászólás most!

Régóta készült erre a koncertre, gyakorolt egyedül, gyakorolt a többiekkel, rengeteget. Amikor lefeküdt aludni, a hangok még sokáig bent ültek a fülében. Az első „igazi” koncert lesz, bemutatkozó munka. Tétje nem olyan nagy: közepes tét, de rengeteg munka. Sokszor elképzelte előre a helyzetet: kint a dobogón, leül, kezében a viola. A teremben mindent beborít a fény, de a legtöbb oda vetül. Neszek, a halk beszéd zaja, majd elül, csönd. Keze még hanyagul tartja a vonót, kicsit meglengeti, de minden pillanatban készen. Megigazgatja a combjain és az ölében a hangszert, odanyomja a hashoz. Rögtön kezdenek. Enyhén szétvetett lábbal föléhajol. Szereti az instrumentumot: a forma, a belső űr, amely a mozdulataira megtelik hangokkal, most néma. Szereti a fényes lakk kaméleon-színét: a vörösesbarna felületet, amely néhol bebarnul, néhol mint a narancs vagy a mandarin héja. Föléhajol, kezd befelé figyelni. Arca vonalait, a szemet, az orrot, a homlokot az erős fény ellenére sem vetíti vissza a felület, mindössze egy arcnyi helyen kicsit elsötétül, mélyvörös lesz. Mellei elemelkednek a testétől, még mozdulatlanok, de felkészültek arra, hogy mozogjanak. Szereti ezt az elemelkedést, amikor a hangszer fölé hajol. Minden rendben, minden a legnagyobb rendben, nyugi, hiszen nagyon tudod. A begyakorolt mozdulatok mennek, a legrosszabb esetben meg légy automata! A kotta előtted teljesen fölösleges, a kotta az agyadban és a testedben van. Rögtön itt a hang, ez a hol kissé karcos, hol hajlékonyan megadó hang. Amikor befelé figyel, a testére figyel: elvileg külön belülre és külön kívülre, a hangszerre-de nem. A hangszer ott az ölében, egészen a hashoz húzva. A hasfalon érzi, ahogy a hang megreszketteti az instrumentumot, és a reszketés beljebb megy, még beljebb, be a hasba, az ölbe, a testbe. A hangszer ő és ő a hangszer. Timor et tremor? Nincs mitől félned, pontosan érzed az egészet. Kezdünk. Az elején működik a rutin és megkezdődik a befelé figyelés. Ez ám az igazi feszülés önmagadra, Emmanuel! Ma este gyönyörű Schumannokat adunk elő. Rövid idő alatt meglelte a belső hangot, azt az elnyújtott, hosszú hangot, mely minden egyéb hang tengelye. A többi csak ehhez képest. Gyorsan meg kell lelni az első alapritmust. Itt is van. Karja lendületesen mozog, ujjai magabiztosan vezetik a vonót, felsőteste enyhén imbolyogni kezd, benne van a darabban, mélyen benne van. Jöhet később a következő, majd a többi ritmus. Nem gondol, nem gondolkodik, a testében ritmus van, elméjében képek. Mező, sík, szélén gödrök, faluvégi temető, őszi verőfény, nyugalom, fönt felhők, hempergőzés a fűben. A konzi termének, a hol gyakorolt, a szaga. Majd megint elkomorul. A képek széle fekete lesz, előbb beborul, majd elsötétül, a fű csomókba tekeredik, apró kígyók, a gödrök nyitott sírok, veri őket a fekete napsütés, a mezőn rozsdaette vasdarabok, ő kerülgetni kezdi őket, megbotlik, de nem veszti el az egyensúlyt, sietni kezd, rohanni szeretne. Rögtön elkezdődik a Märchenbilder (op.113) utolsó tétele. Remeg a hasa. Nem a gyomra, a hasa. Amikor gyakorolt, eleinte nagyon gyakran hagyta abba itt, hirtelen, kényszeresen. Egyszerűen képtelen volt folytatni. Blokkolt. Mindig akkor, amikor ez a rövid zenei téma először, elviselhetetlen egyértelműséggel fölhangzik. Az ember persze hogy előre hallja a hangokat, e képzeletbeli, még éppen meg nem született, de megszületésre készülő, protenciós dallamrészeket, a mindig éppen-következőt. De ez, ez nem ilyen eset. Az ismétlődésével nem tud mit kezdeni. Hogy újra és újra meg kell szülni. A legelviselhetetlenebb először. A közeledésétől is retteg. Hirtelen vihar, sok eső, ömlik a víz, az utca lejtős ugyan, de keskeny, a Petőfi-tér sem tudja befogadni, hömpölyög a vasúti sínek felé, le, egy kilométernyire. Itt veszélyes, nagyon veszélyes, a ritmikus hömpölygés elsodorhatja, meginog, de nem veszti el az egyensúlyt, még nem. Ugrani kellene, oda a túloldalra. Ott mező van, sík, a szélén gödrök, faluvégi temető, békés őszi verőfény. A gyakorlatok vége felé egyre többször sikerült ugrani, de ma délelőtt éppen nem. Amikor elalszik, rendre visszatérő képsorozat, több szekvencia fogadja. Koncertterem, teli emberekkel, erős fény, üres dobogó. Kilökik a pódiumra, taps, előzetes figyelem, élmény-előttes. És ő tudja, hogy nem az övé a viola, még a vonót sem tudja megfogni. Idegen tőle az egész, egyetlen hangot nem tud kicsalni belőle, soha nem tudott és soha nem fog tudni. Szabadulni szeretne, menekülni, megsemmisülni, de az egész terem csöndben nézi őt, nagy, mély, rettenetes csöndben. Valami megtörhetetlen, lenyomó erő miatt nem szólalhat meg, nem mondhatja el, hogy emberek, én nem is tudok, sohasem tudtam, mindig is képtelen voltam erre. A Petőfi-tér. Fényes délben, ősszel, teli emberekkel. Kezdetben ő nincsen ott, de hirtelen egyszerre odalökik. Nem ő megy oda, kilökik, mint egy pódiumra. Mindenki megdermed, felé fordul a téren, az összes szem őrajta, nem érti. Mit néznek? Előrebiccenti a fejét, lefelé les, viola nincs az ölében, akkor észleli, hogy anyaszült meztelen. Jobb kezét a jobb melle elé teszi, alkarja a bal melle előtt. Meg kellene halni. Bal kezével előbb a szeméremtestét fedi, és nem és nem esik össze, nem és nem hal meg. Lassan feljebb viszi a tenyerét, ujjai szétterpesztve, a hasra. A viola belül van, onnan jön a hang és a remegés kifelé. És itt a hang, megvan, kint van, túl van. Jöhet a variatív ismétlés, ezután

Bejegyzések

Örökség, örökrész

Hozzászólás most!

dél és öt között

Ritka hangütés lesz ez, úgy érzem, mert nem ez a napszak a cup of tea-m, enyhén szólva. Valami pocsék ebédet követően (kötelességszerűen lenyomok akármit; minden nap minimum kétszer meleget, egyszer hideget enni: ez a kötelezőség egy dokitól ered, de mindegy) (hol konzerv, hol menzakoszt, hol hidegkaja) el kell dönteni, hogy dögöljek-e le, vagy tegyek valamit. A ’tenni valamit’ hosszú heteken keresztül nyögvenyelősen megy, kivéve, amikor elkap a grafó és előbújik belőlem az intellektuális dúvad. Akkor meg megszűnnek a napszakok, rohammunka, összevissza és rövid pihenők, borosta és egyre érezhetőbb büdösödés. Ilyen a szelleminek nevezett munka nagyszerűsége.

Kettő körül azt is el lehet dönteni, hogy koffeinban nyomjam-e vagy jöjjön a tea. Nem a purdéktól ölelt felnőtt-duó eszméje vezet akkor, amikor a sarki Kaiserben (és régebben oly sok egyéb helyen) Tchibo Familyt veszek, vagy vesz az otthonunk felén velem osztozó lény. Törökösen isszuk; nem azért, mintha nem múlt volna el szinte nyomtalanul az a hosszú és nem annyira békés szimbiózis, amelyet történelmétől depressziós népünk velük eltöltött, még csak azért sem, mert nagyon szeretnénk így, hanem mert így a legegyszerűbb. Csak vizet kell forralni a forralóban (két perc mindössze), löttyinteni valamennyit a barna őrleményre, és kész. Majd csak pihentetni kell, hogy hűljön. Ennél is egyszerűbb módszer az, amikor megnyitom a melegvizes csapot, kifolyatom a vizet addig, amíg viszonylag meleg (majdnem forró) nem lesz, és kész. E technika alapbaja, hogy nem kell kibekkelni, míg a folyadék lehűl, hiszen hőfoka a létrejöttekor megfelelő. Csakhogy így a zacc félig ülepszik le, a fele ropog a fogaim között, megül az ínyen, és – homéroszi fordulattal szólva – ott sötétlik fogaim kerítésén, nem röppen el. A serkentő levet két és csak két csészéből iszom, mondhatni, méltatlan bögrékből (csészéknek ezek csak kényszerből nevezhetők). Azért csak ebből a kettőből, mert ez a kettő a helyes méretű, vagyis sem nem kicsi, sem nem nagy. Az egyiknek (a polcról gyakrabban leemeltnek) letört a füle, ezért ha bent akarok inni, mondjuk a Gép mellett, a középső ujjammal óvatosan kell tartani alul úgy, hogy a bőrfelület minimálisan érintkezzék a jól megforrósodott csészetesttel, és ugyanezt a metódust kell alkalmazni a bögre tetejénél. Még így is megesik, hogy erőteljes szentségelések közepette viszem, majd mint a karibi őrangyal, landoltatom a legelső vízszintes felületen, az n fokú égési sebeket megelőzendő. Régi bögre ez, belül az alsó kétharmada kimoshatatlanul bebarnult, ott is, nemcsak a belső fehér részen, vékony repedések jelzik a viszonylagos régiséget. De a külseje! Valamely kisüzem ördögi elméje úgy intézte, hogy – a közismert rajzfilmből természetesen – Micimackó üldögél rajta, ölében valamely nagy adag lila kerti dísznövényt szorongat, és rettentően vigyorog. Körülötte sok kis napocska fénylik (ha körbeforgatod, pontosan tizenhat, ebből tizenegy csonka (a matrica széle!!). Micimackó mellett, kissé szervilisen meghajolva egy csúnya, elrajzolt, de szintén érinthetetlenül és nem titokzatosan röhögő Malacka. Ő persze talpon van, kissé előredől, mintegy meghajolva Micimackó előtt, mellső kezét (?) (csak az egyiket nézegetheted) maga mögé kulcsolja. A túloldalon (ha kilencven fokkal elforgatjuk a csészét) szintén Micimackó lakozik, ritka bamba tekintettel mered előre. Micimackó itt egy büszt. Ruha helyett a nyakon piros valami, szerintem csak úttörőnyakkendő lehet. Nagy a veszély, az orra felé egy méh repül. És hogy értsed az egészet, szerepel a csészén a következő felirat: „Pooh & Piglet”. Vagyis, ha jól értem: So far, so good.

A következő csésze, ha lehet, még meglepőbb. Kihagyom belsejének ismertetését, csak a külsejére szorítkozom. Egy egész életképet (genre) kapunk. Körben végig a felső szélek alatt sötétkék ég, apró fehér pöttyökkel (vagyis: csillagos éccaka). Alul, körben az alsó szélek fölött, fehérség, értsd hó. Ha szemünket Königsbergi Manó javaslatára ismételten a csillagos égre függesztjük, ott van még a fogyó (vagy éppen növekvő) Hold is. Az így kétosztatúként leírt vidéken több fenyőfa szorong zsúfoltan a fül mellett. A túloldalon, még mindig közel a fülhöz, egyetlen szomorú fenyő. A rajz nem perspektivikus, nem tudható, hogy törpe- vagy óriásfenyők-e. Középen – és itt jön a meglepetés, mit meglepetés, tragédia – maga Télapó. Piros kucsma, narancsos bojt, piros köpeny, puttony. Szürke kesztyűje van, a hideg ellen. De ó jaj, vele szemben egy igazi medve. És egészen közel Télapóhoz. Télapó az egyik kezét kinyújtja, vagy védekezik, vagy attakíroz, de az is lehet, de az is lehet, hogy be akar egyet inteni a medvének. A medve ellenségessége csak közelségéből olvasható ki. Miért gyűlöli a medve Télapót? Éhes? Nem kapott semmit? Csak nem akarja megenni? December eleji katasztrófa? Chaos mundi infantis?

E kissé anarhista verzió felcserélhető még egy, de csak egyetlen verzióval, amely a rendnek kell lenni! Parancsa felé mutat. Mert mi van a puttonyban? Nem hiszek a szememnek: fenyőfa Mi a fasznak visz Télapó fenyőt? Kinek? Logikailag csak Télapónak (aki önnön maga) viheti, mert nekünk anya vagy apa vette, és apa faragta be a tartóba. (Egyszer leégett, nagyszerű volt, de a vatta és a fa lobogó tüzét majd később mesélem el; v.ö. tartalék: ú.n. emlékezetes fenyőfa). És ha fenyők (öt fenyő) között vagyunk, logikusan adódik a következtetés. Ez a fa lopott, Télapó pedig tolvaj, fenyőfatolvaj. Lehet, hogy el akarja adni, és a derék medve ezt az akciót stoppolja le éppen.

Épp egy éve, tavaly kicsomagoltam egy nagy fűzfakasból a napilapok darabjaiba tekert poharakat, csészéket, edényeket. Anyai örökség. Előtte egy éve, augusztusban csomagoltuk el őket, azóta az örökség megutazta a Délvidéket, egy évig elpihent ott békében, de visszakerült ide, Pestre (nem hazakerült, de vissza). Szép (és közönséges vagy éppen csúf) holmik ezek, de nekem különösen kedvesek, gyerekkoromat idézik. Lehet, hogy később mesélek róluk, most nem. Hanem az jutott eszembe a tavalyi augusztusról, ahogyan pakoljuk, csomagoljuk ezeket a holmikat a testvéremmel és a nőkkel, hogy bizony… Előre is röhögök, mint a vak egér. Van egy pluszegy plusz egy plusz egy maradékom. Miután sikeresen túljutottak a két bögre, valamint az egy plusz egy plusz egy plusz egy örökös léte fölvetette matematikai gondon (a dolog bizony szakmai szempontból sem egyszerű), fölmerül majd a nagy metafizikai kérdés: kié legyen a vigyorgó, bamba Micimackó, és kié a tolvaj, fenyőrabló, szerencsétlen medveeledel Télapó.

Bejegyzések

Fradiszív

Hozzászólás most!
Kisteleki, az NB1, Prof. Labdarúgó Liga, Borsodi Liga, Arany Ászok Vetélkedő, nem tudom már követni, hogyhívják elnöke, láthatóan nem kedveli a Ferencvárost. Az anyukám sem kedveli (Vasas-drukker volt, míg volt ezeknek a kifejezéseknek értelme, mégpedig azon az alapon, hogy ő a piros-kék csapatoknak drukkol: kedvelte például a Videotont is – Disztl Péter, Te csillag!).
Azok az indokok, melyek miatt az előző idényben kikerült a Fradi a professzionálisból (én már csak így hívom, a nyilvánvaló oximoron felmutatása végett), bár úgy tűnik, jogszerűek voltak, más csapatokat éppúgy érinthettek volna: a Fradi szurkolói tehát joggal érezhették úgy, ki van velük tolva, a csúnyarossz Kisteleki bácsi meg az egész világ ellenük. De majd a fradiszív, az emelt-díjas sms, az összetartás, valamint az „erkölcs, erő, egyetértés”, amint azt a címer is hirdeti. És persze a BEFEKTETŐ, amely szó a Fradi kontextusában azt a szemantikai bravúrt volt képes megvalósítani, hogy névszó létére is egy mindig elhalasztott jövőidejűségre utal.
Most viszont vége. Különös fintora a sorsnak, hogy éppen Baktalórántházának (Nyíregyházától még jobbra) jutott az a szerep, hogy az Üllői úton elüsse a Fradit a feljutásnak még az esélyétől is. Bak-ta-ló-ránt-há-za.
Nem az, hogy meglep, nem is az, hogy ez valami új minőség lenne a magyar futball eufemisztikusan mélyrepülésnek nevezett szakaszában, de – lassan mondom, hogy Lipcsei Péter is megértse – Bak-ta-ló-ránt-há-za. Az a település, amelynek neve elsősorban filléres bohózatokból ismert, nagyjából Bivalybasznád szinonímájaként. (Nem őket bántom: közük sincs a focihoz, de nem ők itt a szűk keresztmetszet.)
Vége az összeesküvéseknek, ezt nem lehet Kistelekire, Gyurcsányra vagy Hitlerre kenni.
Van viszont egy építő javaslatom a magyar labdarúgás jövőjével kapcsolatban. A pályákat föl kell szántani, be kell hinteni sóval. És sírva könyörgöm, az én adómból egy fillért se senkinek, aki a magyar foci százméteres körzetében van.
Bejegyzések

Odüsszeusz

Hozzászólás most!

1. Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, s ahogy az egyik sor itatóspapírként használja a másikat (ez eltévelyedett és ódivatú hasonlat, mely egy internetes folyóirat linkgyűjteményében csupán véletlenül és kortévesztve bukkanhatott föl, hiszen hol található itt, a cybertérben papír, toll és kéz, látható emberi kéz és arc, ami az irodalom dicső és nagyszerű múltjából származó bármelyik hősre emlékeztetne? Leopold Bloomra például, vagy akár Odüsszeuszra, aki a tenger végtelen messzeségeiben hajózik? Dehát Homérosz, a vak költő sem vaskos papírkötegek fölött görnyedező íróként, eposzszerzőként él a köztudatban. Ő is egy másik, immár letűnt kor gyermekének számít.) Mindenfajta anakronizmus ellenére azonban a kimondott és a leírt szót immár nem lehet semmissé, meg nem történtté tenni; ami egyszer kimondatott, az ki van mondva, s amit egyszer leírtak, az végérvényesen beíródott a jelölők láncolatába s az emlékezetbe. Kegyetlen törvény ez bizony, s legalább olyannyira veszélyes, amennyire Szkülla és Kharübdisz volt a tengeren, hiszen a velük való találkozást egyetlen jó szándékú halandónak sem állt módjában élve átvészelni, csakis a furfangos-csalafinta Odüsszeusznak. Ő azonban már/avagy még mindig messze van, ott, ahol hatalmas széllökésekkel háborgatja az istenek lakhelyéül szolgáló pompázatos ógörög ég dühe Poszeidónt.

(Tehát ismét, de most már a leírt-kimondott szó felelősségének, játékosságának s talán iróniájának tudatában:)

1. Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, s ahogy az egyik sor itatóspapírként használja a másikat (miközben a lapok egyre csak gyűlnek-sokasodnak, hiszen nagy s talán ma már bevégezhetetlen vállalkozás eposzt írni, nagyszerűt, hatalmasat), Odüsszeusz baljóslatú fellegek sűrű-borús távolában tűnik föl, amint a phaiákok szigetére veti a sors, mert Poszeidón, a Földrázó, hatalmas vihart keltett, amiért hősünk elrabolta fiának, Polüphémosznak magányos-árva szeme világát. De nem érheti Odüsszeuszt bántódás, hiszen furfangos kalandor, utazó ő, akinek észjárásában földi halandó hibára nem lelhet, s mellesleg Pallas Athéné kegyeltje. Odüsszeusz életben maradásának s hazatértének mindezen ésszerű és nyomós érvén túl a történet folyama s így végkifejlete egyaránt, akár a végtelen tenger, amelynek hullámait hősünk kivédi, mindannyiunk számára ismeretes. Ahogy minden történetnek, úgy ennek is (már ezerszer) ki van mondva a vége, s így a közismert befejezést nem lehet semmissé, meg nem történtté tenni, kivetni az emlékezetből, a jelölők kegyetlen és felejtést nem ismerő láncolatából. Odüsszeusznak haza kell térnie övéihez, az otthoni tűzhelyhez, a gondviselő és hűséges Pénelopéhoz. De még túlontúl messze van a cselekmény végkifejlete ahhoz, hogy már most hazatérésről, végső-véres bosszúról szólhassunk, hiszen csak az imént tűnt föl Odüsszeusz a baljóslatú fellegek sűrű-borús távolában, s így nem is sejtheti, hogy merre veti a sors, s miféle jövő vár rá, az istenek lakhelyéül szolgáló pompázatos ógörög ég szülöttére, Leopold Bloom elődjére. Erőtlenül hánykolódik a számtalan veszélyt rejtő tengeren, mert Poszeidón, a Földrázó, hatalmas vihart keltett, amiért hősünk elrabolta fiának, Polüphémosznak magányos-árva szeme világát. Odüsszeusz azonban jelenleg nem az okok fölkutatásával törődik, hiszen eget rázó széllökések erejével kell szembeszállnia, s semmiféle emberi mértékkel nem mérhető kitartással kell életéért küzdenie, s mellesleg a mechanisztikus világkép meg a kauzalitás, az okok és az okozatok véletleneket nem ismerő illeszkedése, meghatározottsága, ésszerű-jéghideg logikája a lehető legtávolabb áll gondolkodásától, szíve pedig telis-tele van félelemmel.

2. Ha körülnéz, azt látja, hogy hajójára a világháló elektronikus-kék fátyolfénye ereszkedik, miközben az idő – úgy tűnik – elvesztette varázsát; mintha nem is múlnának a percek, mintha mechanikusan, mindenfajta változatosság, szépség nélkül nyaldosnák a hullámok, a virtualitás hullámai a fedélzetet. Verdesnie kellene szívének, hogy még nagyobb erővel tudjon szembeszállni a végzettel, hogy még nagyobb kitartással tudjon küzdeni az életéért, ami még számára, a többistenhívőnek is egyszeri és megismételhetetlen ajándék, s így legalább akkora kincs, drága, megbecsülésre érdemes ékszer, mint nekünk, de szinte semmit sem érez. Csak körülnéz, és látja, hogy hajójára a világháló elektronikus-kék fátyolfénye ereszkedik, miközben az egyik évszakon a másik áttűnik, s az egyik sor itatóspapírként használja a másikat.

3. A falikárpiton a légyott. Szövegek kavalkádjában randevú. Elsuhanó fák testetlen rengetege, az országút fehéren futó csíkozata; nők dugás közben, autók a sztrádán. A letűnőben lévő alfabetikus kultúra önsajnálata, szökésben lévő eszmefuttatás, posztmodernkori információsztráda. A művészet kollektív létünnepe; karácsony, húsvéti nyúl, fehér, mint a hó, hóesés. A szomorúsággal teli halál okozta könnyhullatás, lezárt sorokon való mámoros és törvényszegő keresztülhaladás, kimerevített oldalak pervertált át(h/v)ágása, szeszélyesen gördülő felületek. Egyre csak bonyolódó, középpont nélküli kommunikációs rendszerek eufóriája. Gépzene. A leírt szó felelőssége, a kimondás fenoménjellege.

4. Odüsszeusz tehát baljóslatú fellegek sűrű-borús távolában tűnik föl, amint a phaiákok szigetére veti a sors. Ám nem is sejtheti még, miféle jövő, mekkora veszedelmek várnak rá, az istenek lakhelyéül szolgáló pompázatos ógörög ég szülöttére, Leopold Bloom elődjére. Nincs okunk azonban félteni hősünket, hisz nem érheti bántódás: furfangos kalandor, utazó ő, akinek észjárásában földi halandó hibára nem lelhet, s mellesleg Pallas Athéné kegyeltje. Nincs okunk félteni hősünket, mert ahogy minden történetnek, úgy ennek is (már ezerszer) ki van mondva a vége, s köztudott, hogy a befejezést nem lehet semmissé, meg nem történtté tenni, kivetni az emlékezetből, a jelölők kegyetlen és felejtést nem ismerő láncolatából. Odüsszeusz körülnéz, s látja, hogy hajójára a világháló elektronikus-kék fátyolfénye ereszkedik. Szinte semmit sem érez, nem verdes a szíve, nem fél. Az idő – úgy tűnik – elveszti varázsát, miközben az egyik évszakon a másik áttűnik. Csak Odüsszeusz arcán, csak ezen az arcon nem tűnik át semmi.