„Szerintem ez a feminizmus  és talán
az én művészetem küldetése is: a szeretet.”
Tóth Kinga (interjúrészlet)

„De közben ő is csak lüktet,
mintha maga volna a seb.”
Filip Tamás: Danger

 

Már csak felejteni akarok, de túl sok rá az idő, emlékeztetem magamra a szavakat, mert hiába bizonygatom, hogy én jó vagyok, / ha a vérvonal, mint egy égősor, zárlatos, inkább Nem etetem az állataimat, / ne higgyenek többé abban, hogy léteznek emberek,

pedig nemcsak emberek, de költészet is létezik, az Izsó Zitáé (1986) mindenképpen, aki költő, műfordító, irodalmi rendezvények és kulturális projektek szervezője s részese, nem érdemes tehát meglepődni írásainak világirodalmi ihletettségén-beágyazottságán,

meglepődni nem, megrendülni annál inkább, de azt már a betegség, a gyász, a hontalanság, az erőszak és az üldöztetés antropológiai panorámájától elvakítva, a traumák és poszttraumák  versben dadogó csöndjétől süketen, ám akkor is végső soron azért, mert a lelki sérülések és a társadalmi problémák is, szóhoz (és levegőhöz) jutván, kénytelen-kelletlen arról (mi másról? mi másunkról?) tanúskodnak, hogy

a seb a gyógyulás kezdete,

e tudással függhet össze Izsó Zita költészetének az a megkülönböztető erénye, hogy a mások sorsa (szenvedése) iránti érzékenységet emlékezetesen eredeti költői képek (hasonlatok-metaforák) fejezik ki (teljesítik be) nála, ekképp az „új komolyság” esztétikáját egy új szépség metafizikájaként teszik érthetőbbé hovatovább a verset és önmagukat sosem olvasók számára is

a világban, ahol nyaranként Bent az erdőben / fatörzsek rácsai közt raboskodik a hideg, és nem a sötét, valami más tett elhatárolhatatlanná minket, és bár Hajóval érkeztünk vissza Budapestre. / Vízzel nyelt le minket a város, mint valami gyógyszert, mégis A folyó vize pedig / olyan tiszta maradt, / mint a bűntudat,

minekutána az ilyen világban Kívülről nézve a terasz, / házkutatás után a kihúzott üres fiók, a virradó nap, akár egy glória, / ami elől hiányzik a szent, azaz A világ mindenhol hiány és mélyedés. / A hegyek is csak a földgolyó kifordított zsebei, vigaszosabb ontológiával bensőbb terek sem szolgálnak (Minden villanykörte olyan csupasz, / mintha az igazságon nem lehetne szépíteni),

s persze az ilyen hiányok és mélyedések alkotta világban ugyan kinek, ha nem a poétika mindig miszteriális alanyának, volna bátorsága négy férfit látván azon töprengeni, vajon miféle ismeretlen állat szabadulhatott el / arról a pórázról, amit a kezükben tartanak, vagy tájékoztatni a gyöngét, hogy ebben a kórházban lefelé lépcsőzni, / felfelé csak haldokolni lehet, és térképre radírozni a helyet, ahova az emberek szeretkezni, / az állatok meghalni jártak,

holott mindig lesz, aki csodákra képes a vízen jár / de megsüllyed a föld talpa alatt, aki napozáskor kikapcsolja a melltartója pántját, / hogy ne legyen olyan csíkos a háta, / mint az elítéltek rabruhája, aki, mióta tudja, hogy meghalt a gyereke, / úgy ordít, mintha szülne, aki Az emberek ölelése alá mindig vastagon öltözik, és aki nem érti, miért kell mindig, mindenhol látnia egyet. / Akváriumokat az irodák asztalain. / Üvegkoporsóban a közös tengert,

hát csak gondolj rájuk, egyenként s egyetleneidként, ha megvonják tőled jóindulatukat a holtak (és hiába gyászolnál, / alvást színlel előtted minden halott), ha kudarc kegyelme csüggeszt (hiába vagy rossz, nincs tehetséged a bűnhöz), ha gyermekdeden lekésed a mennyországot (és a halottak feltámadnak, / de te alszol tovább), és akkor is, ha  süt majd a nap, papírokat fúj a szél, főleg délnek, / írj rá valamit nehezéknek,

de kérésnél többem nekem sincs, legföljebb a kölcsönkapott tudat, hogy kéréseink Kényszerleszállást végző imák, ima az is, ha azt mondom, De talán azért nem tudsz beszélni, / mert nem a tenyereden, / hanem a szádban hordasz minket, uram, / mint ivadékaikat a bölcsőszájú halak, s a nemlét óvatos tagadása szintúgy (Uram, ne add, hogy azt higgyük, nem létezel),

ha meg azt firtatnánk, mi történik, ha a test házában nem építünk vészkijáratot az imáknak, a választ, mint mindig, ha a kérdés ember hübrisze, megelőzné az irgalom:

a szeretet néha egészen gyökértelen, / nem jelent mást, / mint továbbadni valamit, ami nem a miénk, például mindent vagy bármit vagy azt a sort, hogy

a csodának pedig biztosan találunk majd valami hihetőbb nevet.

_____________________________________

A dőlt betűs szövegrészek Izsó Zita versesköteteiből származnak: Tengerlakó (2011), Színről színre (2014), Éjszakai földet érés (2018).

Szolga Hajnal Berlinben élő fotográfus, vizuális művész, a budapesti Igor Metropol művészeti rezidenciaprogramjának vendégeként nyitott kiállítást 2020. október 14-én Blindage címmel, a budapesti Fotóhónap keretében. A kiállítás anyagát Curfew (Kijárási tilalom) és Bunker című analóg fotósorozatai, valamint a rezidencia során folyamatosan készített fotófestményei adták.

Flesh, chemigram, 3db 17,5 cm x 24 cm, 2020, egyedi 1/1

Szolga munkáit a klímaaktivizmus, a környezetvédelem kérdései és a sci-fi irodalom klasszikusai egyaránt inspirálják. Áldokumentarista, narratív sorozataiban égetően aktuális kérdéseket tesz fel ember és környezet kapcsolatáról, fenntartható fejlődésről, miközben posztapokaliptikus képeket fest elénk roncsolásos analóg fényképészeti módszerekkel. A hanyatló természet, a sivár környezet, elhagyatott épületek posztindusztriális víziói a fotogram és kollázs technika, a bleach (kémiai égetés) és egyéb roncsolásos előhívási technikák mentén bontakoznak ki, jellemzően lejárt szavatosságú fotópapírok és filmtekercsek felhasználásával. Ebben a hol épített, hol természetes, de mindenképpen poszthumán környezetben az ember már nincs jelen, csak nyomait látjuk, hol kőfalak és épületek, elhagyatott párhuzamos vezetékek, hol emberalakok szellemképes áthallásai nyomán. Szolga képein dermesztő a visszafordíthatatlan rombolás csendje. A vizuális narráció mentén megfogalmazódó társadalomkritika hagy annyi szabad teret a befogadónak, hogy elképzelhesse magának a balladai hallgatásokba burkolt eseményeket: a képek fekete-fehér líraisága valamilyen társadalmi vagy környezeti katasztrófa fiktív történetét sejtetik.
A Bunker és Curfew képei mellett a művész az egyhónapos rezidencia során új alkotásokkal is bővítette az anyagot. A kiállítótérben, a látogatók számára követhető, hozzáférhető módon további munkákat, fotófestményeket készített, a keletkező új munkákkal folyamatosan újraírva a kiállítási anyag narratíváját is. Az Igor Metropol technikai kötöttségei – pontosabban hiányai – új, izgalmas megoldások felé terelték Szolga Hajnalt. Sötétkamra és előhívó felszerelés híján az úgynevezett whiteroom-technikákkal, a stúdió nappali fényben úszó terében, mindennapos anyagok segítségével létrehozható fotófestményekkel kezdett kísérletezni. Így Szolga munkáinak vizuális-technikai útvonala 2019 óta az embermentes állóképektől, a roncsolással és fotogram-technikával manipulált kísértetjárta, épített tereken és a klasszikus sötétkamra-technikákon át fokozatosan vezetett a Blindage chemigramjainak absztrakt, kamera nélküli alkotásaihoz, ahol a munkák nemcsak témájukat tekintve nevezhetők környezettudatosnak: a laborvegyszereket valamint az ábrázoláshoz szükséges adalékanyagokat is olyan klímavédelmi szempontból szelídebb háztartási anyagok váltották fel, mint a citromlé, ecet, viasz, méz, vaj vagy a só.

Bunker sorozat, fotófestmény, 13 cm x 18 cm, 2020, egyedi 1/1

A munkák során alkalmazott chemigram- és sötétkamra-technikák folyamatai és az alkotások mögött húzódó kérdésfeltevések, teoretikus megközelítések között nagyon egyértelmű analógia húzódik. Ahogy a fényérzékeny papíron előhívódó tájképeket örökre megmásítja, torzítja, marja az utólag alkalmazott égető vegyszerek nyoma, úgy maródik lábnyomunk környezetünkbe. Mindkét esetben a művészi/emberi szándék csak részben befolyásolja, mi is történik. A véletlen éppolyan változót képvisel az alkotásokban, mint amilyet tudatlanságunk, az ökoszisztémák egyensúlyának nehezen átlátható volta képvisel környezetünkben. Az intenció kevés. Nem mindig (csak) ott és úgy hatunk, ahol és amilyen szándékkal mozdulunk. A művész legfrissebb munkái pedig még ennél is továbbmennek: kihasználva, hogy egyes chemigramok késznek nyilvánításuk után is folyamatosan előhívódnak – és sötétednek, roncsolódnak, eltűnnek –, Szolga Hajnal arra kérdez rá, mi történik az általunk késznek nyilvánított termékekkel, tárgyakkal, amikor már elengedtük őket? Milyen hatások munkálkodnak ember és környezete kapcsolatában, amikről nem veszünk tudomást?

 

Bunker sorozat, fotófestmény, 13 cm x 18 cm, 2020, egyedi 1/1

Van, ahol ma is divat a klímaváltozás tényét nem komolyan venni, az ember felelősségét vagy a változás valóságát kétségbe vonni. Egy olyan globális szintű és a szabad szemnek, érzékeknek talán lassú folyamatot, mint az éghajlatváltozás, mindig könnyebb helyi szinten, a mindennapokban bagatellizálni. Azt hisszük, jelenünk, minden beidegződésével és rutinjával, örök. Ki hitte volna februárban, hogy barátainkat ölelgetni felelőtlenségnek számít majd, nyílt utcán köhinteni a nyolcadik főbűn lesz, vagy hogy a szájmaszk meg kézfertőtlenítő mostanra olyan mindennapos kiegészítőkké válnak, mint a sapka, sál meg a papírzsebkendő? Vajon maszkjainktól párás tekintetünkkel most hogyan nézünk Szolga Hajnal fiktív vizuális narratíváinak katasztrófa sújtotta övezeteire?

Black Hole, fotófestmény-mozaik, 20 db 17,5 cm x 24 cm, 2020, egyedi 1/1

Szolga Hajnal következő kiállítására 2021. júliusában Barcelonában kerül sor az EXP.21 International Festival on Experimental Photography (Nemzetközi Kísérleti Fotográfiai fesztivál) keretében. Munkái addig is a https://www.hajnalszolga.com/ weboldalán és @hajnal_szolga_photography instagram oldalán tekinthetők meg.

 

 

 

a bélyegképen (címlapon):
Escape, fotófestmény sorozat, 3 db 17,5 cm x 24 cm, 2020, egyedi 1/1

 

Néhány számvető szó a Napút Online-ról

 

„Egy újfajta, kozmikus testvériségben hiszek. Amit nem a gazdaság és a politika, hanem a költészet és a spiritualitás fog megteremteni.”
Giuseppe Conte
[interjúrészlet, ford. Papp Eszter]

 

„A költészet a Kozmosszal való közösség feltárása. Ez a kawi. Ez az, amire emlékeznünk kell.”
Weiner Sennyei Tibor: A vándorló királyság

 

(1. Tágasság, befogadás, méltányosság)

„Minél sötétebb az éjjel, annál hamarabb vesszük észre a közeledő ház világító ablakát” – írja Élők és holtak című esszéjében Kemény Katalin. A tétel inverzét is jogszerűnek érezhetjük: minél fényesebb napúton járunk, annál hamarabb figyelnek föl ránk élők és holtak. Amiből az is következik: a Napút Online szellemtani minősége, kultúrmissziós identitása, irodalomformáló ambíciója természetszerűleg gyűjtött s gyűjt maga köré szerzőket minden világnézeti égtáj felől – és olvasókat mindahány érdeklődési övezet irányából.

A szerkesztés szintetizáló igénye a tágasság, a befogadás, a méltányosság helyévé avatta ezt az irodalmi portált – olyasféle módon és fokon, melyről a nyomtatott Napút köszöntésekor már megemlékeztem (lásd: Napútravalónk, http://www.naputonline.hu/2019/08/03/a-huszeves-naput-koszontese-5), de ünneplő szóval itt sem érdemes fukarkodni.

(2. Rövid lajstrom, hosszú öröm)

Mindenekelőtt a rovatok sokadalma és sokszínűsége ötlik szembe. Puszta számbavételük is filológusi mutatvánnyal ér föl. Ábécés kurtasággal – s itt-ott a szerkesztői szavak kölcsönvételével – szemlézve:

Asztalfiók:
Kéziratok holtak hagyatékából – s élők mappáiból.

Fénykör:
Körkérdések előigézte válaszok összerendezése.

Hangszóló:
„Napút-műhelyünknek ajánlva vagy eleve nekünk szerezve – zene- és énekkompozíciók (Ajándék), szerzőjük által felolvasott irodalmi alkotások hallhatók (s láthatók) e helyütt (Forráskút). Az estjeinkről készült fényképfelvételeket – rovatmesterünk által megkomponáltan – a Muzsikáló Fotóalbumban lapozhatja ki-ki kedvére. (Az ugyanekkor készült videóanyag a Visszhang-rovatban található.) Itt teszünk közzé választott kiválóságainkkal készített beszélgetéseket is (Ha mondom…). Szövegközpontú zenei híradással s elemzéssel is élünk (Zenetáj). Egyszersmind: választható háttérzenéket is ajánlunk – a böngészés idejére.”

Hetedhét:
Világirodalmi kitekintő, mely klasszikusokra és kortársakra is figyelmez – s mindeközben a magyar műfordítás-kultúra előtt is tiszteleg.

Kéz-Irat:
Kézírásos anyagok – szkennelve? Fénymásolva? Fényt másol az efféle betűvetés.

Környezet:
„A szó tág értelmében: a bennünket körülvevő természeti és teremtett világ kérdéseinek ökológiai, (művészet)filozófiai, néprajzi, építészeti (stb.): szakkutatói vagy tudományos-népszerűsítő megközelítése, magyarázatkísérlete. Ritkábban – a kultúra valamely területének ide tartó alkotása, művészeti megjelenítése.”

Lelettár:
Az évtizedek óta fáradhatatlan Urbán László lapszemléző gyűjtése magyar költők, írók kötetben meg nem jelent írásaiból.

Levélfa:
Meghívásos levelek, eszmecserére invitáló hozzászólások föl-fölvetett témákban. Élő diskurzus még élőbb kérdésekről.

Open:
Móser Zoltán íróportré-sorozata.

Önszócikk:
Kortárs magyar írók szócikkes bemutatkozása (komolyan vagy a játék komolyságával); egyedi, egyéni literatúrai lexikon eleven szerveződése.

Poétai plener:
A folyóirat egy helyre, egy időbe (s egyazon öröklétbe) szervezi három-négy költő sorsát – akik harminc perc alatt rögzítik benyomásaikat, tapasztalataikat, sugallataikat a helyszínről (avagy a hely színéről és visszájáról). A kézírással is közölt verseket fotódokumentáció kíséri.

Tárlat:
Képző-, fotó-, ipar- vagy népművészeti alkotók bemutatkozása – alkotásaikról készült felvételekkel.

Tizennegyedmagunkban:
A tizenhárom magyarországi nemzetiség alkotóinak művei, kutatóinak munkái, hagyományőrzőinek eredményei – s elemzések mindezekről.

Visszalapozó:
A folyóirat korábbi számainak alkalmi szemlézése – például kitüntetés, jubileum, halál, emlékezés esetén.

Volt/jelen:
„Szólongatjuk a múlt ránk maradt darabjait. Faggatjuk emlékeinket. Kövekről, tárgyakról, írásokról beszélünk. Értelmezéseink óhatatlanul csupán olvasatok, melyeket nem »ők« magyaráznak nekünk, hanem mi mondunk ki helyettük. Minden egykori valóság »jelen« volt egykor, mégis minden tegnap és minden »azelőtt« csupán (mű)alkotás. Írások arról, hogyan határozza meg mindenkori jelenünket az emlékeinkben, alkotásainkban újra- és újraalkotott múlt.”

2650:
A húszéves Napút 200 száma 26500 oldalon jelent meg. 2650 karakter terjedelmű írások köszöntötték, köszöntik.

S mindezek mellett további mindenségek: a Cédrus-pályázat, a Hírek (benne rendre pályázatok s játék is), az Irodalom (tíz műfajt/műnemet összefogva), a Magyar önazonosságtár, a Napút-köszöntők, a Rólunk, a Szerzőink, a Visszhang… S a print változat és a könyvesbolt és az elsőkönyvesek Prágai Tamás-díja…

Offline teljességekre nyit ablakot ez az online univerzum.

 

(3. A magunk gyönyöre)

Ebben a közlési közegben „a dalok egymást is gyógyítják” (Hajós Eszter: sebet mosott rá), és „csészék fekete tengerszeme” (Vörös Viktória, magánközlés) kíséri figyelemmel utunkat, és „megváltárs” (Viola Szandra, magánközlés), aki szövetségesül szegődik.

Itt „[a] mellérendelés az egyetlen viszony” (Csorba Piroska: Közelítések) – „…mégis vele vesződöm, idegennel, / és imádom, mert ismeretlen ember” (Báthori Csaba: Gót leány tánca).

Vele, az idegen szerzővel és idegen olvasóval vesztődünk, vesződik a szöveg (és szöveggel a lélek), de elvesződéstől megvigyáz az irodalom géniusza – és a Napút Online-é.

„…és Isten rajtunk keresztül áld meg / mindenki mást, ha hagyjuk” (Lackfi János, cím nélküli vers a költő Facebook-oldalán). – „Vagyis amikor az irodalom veszi a bátorságot és megszólal, azt nem azért teszi, mert biztos a maga igazában, hanem mert biztos a maga gyönyörében” (Witold Gombrowicz: Napló, ford. Pályi András).

 

(4. Tonnák és felhők)

A lapkészítés mindenkori pénzügyi-gazdasági nyűgeit ez idő tájt a járványhelyzet okozta piaci elbizonytalanodás tetézi. Ami sosem volt könnyű, most sosem gondolt mértékben mutatkozik nehéznek.

De hát tonnákat nyomnak a felhők is. – Az eget, úgy lehet, angyalok tartják.

Pedig vannak még föladataink – mert állnak előttünk lehetőségek. S azokat az olyan lelket nevelő, szellemet ébresztő kulturális műhelyeknek is köszönhetjük, mint a Napút Online. Hadd ajánljam esszézáró versemet Szondi Györgynek, jókívánság, köszöntés és köszönet gyanánt.

(5. Mindenfelé folyik)

AZ ÚJ ÉLET

Az új élet nem attól, hogy új, élet,
hanem attól, hogy élet, új. Egy érzést
elhatározni. Legyen meg a fürjek
akarata, de úgy, ahogy az angyal
akarja. Nem az út az akadály:
a nyüzsgő sejtek. Tisztaság kevésből
fakad. Az új élet attól örök.

Lehet? Lehetne? Legyenhetne. Nyár sem
pótolja, csak követi a tavaszt.
Utoljára a főpap érti meg,
mert hátrahagyni senkit nem akar:
mindenfelé folyik az egyirányú
irgalom. (Krisztus-tudó nem tudhatja
vállát megvonni: kereszttől göcsörtös.)

Tengerre szerzetest cella tanít?
Istenen túl az vár, amit viszel?
Vég a kezdetet, kerubot démonság
csak úgy kísért meg, rémhírelni nincs ok
túlvilággá villámnyi fátumot.
Képzelet böjtje teremt valóságot;
embert: ima. Magány szül társakat.

 

/Illusztráció: Egry József/

Tombol a május, és annyian vannak az utcákon, hogy elszédülsz, ha a hömpölygő tömeget nézed.
Hömpölygő tömegről beszélünk Magyarországon, ha egy tüntetésen feltorlódik a tömeg, vagy ha a Vígszínházból az előadás végeztével kiáradnak a nézők, de valódi hömpölygés csak Velencében képzelhető el, ahol az emberek nem merik elengedni a másik kezét, ahol még vadidegenek is egymáshoz igazítják a lépteiket. És annyian vannak, hogy az emberáradatban egy farkasbőrbe öltözött, agancsot viselő, ötszáz éve halott öreg költő vagy egy pestises beteg sem tűnne fel. Mindenütt angol, német szavak, elmormolt bocsánatkérések, egymáshoz dörzsölődő karok, lábak, fenekek – izzadtan, elnéző lassúsággal, de mégis a gazdagok magabiztosságával hömpölygő tömeg. Amolyan álszent otthonosság ez, öregesen bágyadt ölelkezés.
De nem jutunk másként előre. Ez nem tömeg, hanem kavargó massza. Emberleves.
Aki él és mozog, Velencébe tart.

Egy délután felhív a régi oszálytársam, közli, hogy itt van a városban, és megkérdezi, nem lenne-e kedvem vele találkozni.
– Ha meghívsz a Gritti-palotába egy kávéra, elmesélek egy jó történetet.
– De ha komcsizol, bokán rúglak vagy kiöntöm a kávédat.
Régi osztálytársammal úgy évődünk, mintha a gimnáziumban világraszóló barátok lettünk volna. De nem voltunk világraszóló barátok, ha jól emlékszem, tizenévesen öt mondatot sem váltottunk.
Tetszettünk egymásnak? Utáltuk egymást? Más körökbe tartoztunk?
A kamaszok rejtélyesek – a felnőttek nemkülönben.
Osztálytársam az Esőváros után megkeresett, találkoztunk egy pár percre, azóta hűséges olvasóm és jó barátom.
Kapcsolatunk baráti, de nem teljességgel ártatlan. Rengeteg gyereke van, de soha nem mesél a családjáról, ahogy a munkájáról sem – tulajdonképpen fogalmam sincs, mit csinál Amerikában, és miért járkál ilyen gyakran Kelet-Közép-Európába. Hát ezért választottam a kávézást a lagúnák közti romantikus andalgás (hömpölygés) helyett.
András tartózkodásának, meglehet, nem a CIA, az FBI vagy valami világra szóló titok az oka, hanem maga a gimnázium. A késő Kádár-kor szórakoztatóiparának keltetőjében, a Madáchban tanulva mi nem szoktunk hozzá, hogy fontos dolgokkal előrukkoljunk. gimnazistaként fogalmam sem volt, ki ez az András, hogyan él, honnan jött. Mai eszemmel úgy látom, gyerekfejjel valamilyen kisegyházhoz tartozhatott (baptista? adventista?), és talán ez magyarázza kamaszok közt szokatlan magabiztosságát és tartózkodását.
Ma is magabiztos és ma is tartózkodó, és nyilván úgy véli, velem, egy hajdani madáchossal ma sem illik vallásról, gyerekekről vagy más komoly dolgokról beszélni. De a telefon az más, ott jóval felszabadultabb.
– Hé! Azt tudtad, hogy Kertész Imre is a mi giminkbe járt?
Igenlően hümmögök a telefonba. Ámerikába, úgy látszik, nehezen jutnak el a hírek.
– Hát persze, hogy odajárt. A legvégén ki is rúgták.
Osztálytársam értetlenkedik.
– Hát hogy-hogy?
– Na, hallod! Egy ennyire szókimondó embert!
Erre nem felel semmit. De gyorsan megállapodunk az időpontban.

Régóta mérhetetlenül vágyom bejutni a Gritti-palotába, de a neten rákeresve egy kis lelkiismeret-furdalás fog el. A Palazzo Grittiben egyetlen éjszaka félmillióba kerül (ó, te szentséges!), ebből gondolhatom, hogy a cappuccinót sem adják a teraszon ingyen. A túlságosan reneszánsz, túlságosan csillogó-villogó, túlságosan muranói (muranoid) szobabelsők kicsit bazári hatást keltenek a fotókon.
Én magam nemhogy a kávét, de még a belélegzett levegőt sem tudnám kifizetni.
De most végre-valahára!
– Ebédelünk? Te is éhes vagy? – kérdi az osztálytársam.
Tulajdonképpen nem illünk ide, én túlságosan kelet-közép-európai, az osztálytársam túlságosan amerikai (úgy néz ki szegény a túlontúl fényes, túlontúl jól szabott öltönyében, mint egy tévéprédikátor). Vagy nagyon is ide illünk: bal felől egy idős amerikai házaspár terpeszkedik, jobb oldalamon oroszok veszekednek, előttünk egy távol-keleti jegyespár ámuldozik. Velencében léteznek valóban választékos helyek, különleges éttermek, de a Palazzo Gritti nem tartozik ezekhez, csiricsáré, de méregdrága Velencét kínál.
De az is lehet, hogy a csatorna túloldalán lebegő, túlságosan habcsókszerű Santa Maria della Salutét nem szeretem. Mint annyi barokk templom, kívülről díszes, cikornyás, belül rideg.
– Tessék, a desszert! – mutatok rá a csipkés-csodás fogadalmi templomra.
A tejszínes csipkecsoda, a barokk Velence egyik jelképe még fel sem épült, mikor a Grittik belefogtak a Mohács utáni Magyarországot, a töröktől fenyegetett Itáliát érintő, legvakmerőbb kalandorkodásba.
A Grittik voltak a harmadik dózsecsalád, akik megpróbáltak lecsapni a magyar trónra. Hisz a mohácsi vész idején Velence már tudhatta, hogy a török feltartóztathatatlan. A Bizáncot leromboló II. Mehmeddel szemben még felvették a harcot, próbálták megvédeni a gyarmataikat, de kudarcot vallottak. Az egyik velencei követ, Giacomo Languschi reszketve számol be a szultán céljairól: „azt mondja, hogy a világon egyetlen birodalomnak kell lennie, egyetlen hitnek élnie, és egyetlen hatalomnak maradnia”. A tehetséges és elhivatott II. Mehmed szultán római császárra akarta magát koronáztatni.
– Hogyan? Tényleg? – értetlenkedik az osztálytársam.
A Canal Grandén ringatózó hajócskákat figyelve tényleg alig hihető, hogy akad ember a földön, aki egy kiskutyának akar ártani. De én folytatom.
A velenceiek tudhatták, hogy II. Mehmed terve mit jelent. A dózsepalotába is eljutott a híre annak, hogy a szultán a mai Marghera helyén hidat akar ácsoltatni, hogy szárazföldi úton akarja Velencét elfoglalni. 1477-ben a Szent Márk tér harangtornyából nézhették végig, ahogy egy oszmán szabadcsapat dúlja fel Friaiulit. A vég közeledett: a mohamedánok már Velence szárazföldi területeiről raboltak el velencei alattvalókat.
Felelős velencei politikus csak azt kívánhatta, hogy a szultán ne Rómát, hanem Bécset lássa a fő ellenségnek, hogy az oszmán haderő ne Velencén keresztül Itáliára, hanem Magyarországra és azon át Bécsre, a Habsburgok országaira zúduljon. És ha a nagy Világbirodalomnak, az egyesült keresztény-mohamedán egyháznak szüksége lenne pergő nyelvű, a nyugatot ismerő „szakértőkre”, akkor a velenceiek mindig a legnagyobb barátsággal és készséggel…
Nagy Szulejmán mindenható nagyvezére egy velencei fennhatóságú, görög szigetről rabolt renegát, az olaszul is kitűnően beszélő Ibrahim pasa volt.
András, az osztálytárs közben úgy sóhajtozik, mintha a Trónok harca egyik epizódját mesélném. Észre sem vesszük, hogy bekaptuk az előételt, valamilyen fonnyadt salátalevélen felszolgált fényes golyócskákat.
1529-ben portai megbízással Magyarországra érkezik egy dúsgazdag kereskedő, az épp regnáló Andrea Gritti dózse törvénytelen fia, Lodovico Gritti. Szapolyai János királyt próbálja meg rávenni a törökkel való még szorosabb együttműködésre. És ő nem lángpallossal fenyegeti a magyarokat. Palotát épít Budán, hadsereget, sőt udvart szervez, befektet a magyar gazdaságba, és végül megpróbálja „elhalványítani” Szapolyai Jánost – ellenségei szerint minél gyorsabban rátenni a kezét a magyar királyi koronára. A Szapolyai János kormányzójává tett Lodovico biztosan „ügynök” volt, de nem a sötét moszkvai bérlakásokban szorongó, elvtársait örömmel jelentgető fajtából, hanem egy elbűvölő, művelt reneszánsz kalandor.
De vajon az oly sok magyart elbűvölő Lodovico Gritti kalandornak tartotta magát? Kétségkívül a szultán cukros bácsijaként jött Magyarországra – megmutatni Mohács rettenetes pusztítása, a felégetett falvak, az elpusztított városok után az oszmán-török birodalom „megnyerő arcát”. Lodovico Gritti olaszul beszélt, kereszténynek vallotta magát, nyilván keresztény is volt, de török ruhákat viselt, és a szultán embereként járt-kelt Magyarországon. Jó dolgotok lesz nektek is! Csak fogadjatok szót, és ne féljetek! Ám mind a nagy Szulejmán császár, mind a keresztény-muszlim megbékélésről álmodó Ibrahim pasa, és Lodovico Gritti is elszámította magát. A magyarok szövetkeztek a törökkel (akár), de se Gritti idejében, se a 150 év alatt nem törődtek bele az örökös török igába – igen jellemző, hogy a Balkánnal ellentétben, Magyarországon áttérők se nagyon akadtak. Se Ibrahim, se Gritti, se Szulejmán nem számított arra, hogy Magyarországon ilyen nehéz lesz berendezkedni.
És meglehet, Lodovico Gritti tényleg hitt az „egyesült vallás”-őrületben, az „egyesült vallás” eszméjében, ahol is gyanús messiások, próféták helyett majd egy főmegmondó, egy „főcsászár” dönthet a hit kérdéseiben. Talán Gritti a barátja, Ibrahim pasa csodás felemelkedése miatt gondolhatta, hogy ez a jövő. És ő ezt a fényes jövőt előre látja. Andrea Gritti fia, Lodovico mindvégig nagypályás politikusnak képzelte magát. De nem volt az.
A kultúra nagy szerepet játszik a dózse fiának magyarországi tündöklésében. A mi Lodovicónkhoz először is az Itáliában tanult főpapok és főurak (köztük nagyon művelt, becsületes emberek) csatlakoznak. Végtére is se Ferdinánd, se Szapolyai János, Magyarország egyik királya sem hasonlított a Machiavelli megálmodta Il Principére… de talán majd ez a remek olasz, a padovai egyetem régi hallgatója, a velencei dózse törvénytelen fia… Ám akik kezdettől fenntartássál szemlélték Lodovico Gritti tündöklését, talán nem csak kulturális okokból, hanem az olasz-török szokásokat elutasítva voltak előítéletesek. Az ellenszenv a személyének is szólt. Fiát, Antoniót a „bitang Gritti” ellenfelei is kedvelték.
Lodovico mindig túl sokat beszélt, mindig túl sokat ígért, mindig túl sokat képzelt magáról. Minden nyelven tudott – ez alap egy kalandornál –, de a Habsburg-követek Konstantinápolyban nem értették a latinját. A magyarok nem muszlimnak, hanem pogánynak tartották, talán nem teljesen alaptalanul: Esztergom ostromáról hallva nevetett a keresztény magyarok szenvedésein. Ebben a rettentő században senki sem morzsolt volna el néhány könnycseppet néhány magyarért – de nevetni a halálukon? És eközben Magyarország trónjára törni?
Utolsó magyarországi útja a téves helyzetfelismerés, az önkontrollvesztés, a felelőtlenség annyi példájával szolgál, hogy azt gondolhatjuk, Lodovico – minden vonzó tulajdonsága ellenére – nem lehetett alkalmas királynak. Ellenségei ezt már a „halálos útja” előtt pontosan érzékelték. Lodovico mindenki eszén túl akart járni (elárulta Szapolyai Jánost és a török szultánt is), és észre sem vette, hogy őt, a Nagy Átejtőt ejti át mindenki.
– Micsoda romantikus sors! – ámuldozik az osztálytársam.
Talán velem együtt már ő sem érzi már az ételek ízét.
– Meglehet. De a nagy romantikus, Jókai gyűlölte és megvetette.
Mivel oly üdítő lenne ezen a habcsókos kora délutánon Jókai kifakadása, ezért megkeresem a telefonomon az ő jellemrajzát.

„Egy velencei hercegtől származott korcs; olasz vér; jezsuita nevelés; török szultáni kegyenc: annyiféle színt váltó, ahány úrral összekerül, fizetve valamennyitől, elárulva egyiket a másiknak kölcsönösen, hitszegő minden vallás értelmében, pénzvágyó, kapzsi, fösvény; orgyilokhoz, méreghez nyúlni kész, ahol útjában akadályt talál. Ez a név keresztül-kasul járja Magyarország történetét e kétkirályos korban, s mindenütt vérnyomokat, szégyenfoltokat hagy maga után.”

– Na, tessék! Jókai amolyan korai „nihilistát” látott a gátlástalan „korcs olaszban”, aki nem tisztel senkit és semmit, de maga iránt mániákus tiszteletet követel.
Jókai talán nem is tévedett abban, hogy ezek az anarchisztikus hajlamú pszichopaták fogják a XXI. század (az úgynevezett „jövő század”) történelmét befolyásolni.
De én nem vagyok ilyen engesztelhetetlen, mint Jókai. Titokban kedvelem Grittit.
„Vesztőhely az út porában” – ízlelgetem Szakály Ferenc kitűnő életrajzának címét. Milyen szép, időmértékes lüktetésű sor!
Mint egy fejetlen kólon! Illik egy „út porában” lefejezett emberhez.
Lassan kihozzák a gyömbéres-fahéjas desszertet is, addig is az osztálytársam csúcsminőségű telefonján próbáljuk rekonstruálni Lodovico Gritti (jókaisan Gritti Lajos) utolsó útját.
Ibrahim pasa bukása után Isztambulban élő, magukat veszélyben érző olasz és zsidó kereskedők is csatlakoztak Gritti karavánjához.
A legdöbbenetesebb, hogy Lodovico a fiait is magával hozta!
Micsoda őrület! Mért nem juttatta el a fiúkat a szerető nagypapához, Velencébe? Vagy mért nem bújtatta el valahol őket? Néhány török katona egy háborús országon végigvonuló, kincsekkel megrakott karaván mellett nem épp életbiztosítás. Mikor Gritti teljesen őrült módon parancsot adott ellensége, Czibak Imre, nagyváradi püspök meggyilkolására, a magyarok elfogták és kíséretével legyilkolták.
– Ha rengeteg pénzzel utazol egy háborús országban, ne öldöss püspököket! – mosolyog András.
Bólintok. És annyira elfog a medgyesi leszámolás hangulata, a „vesztőhely az út porában”-érzés, hogy már nem is mímelem, hogy ízlik az étel.
– Ha mindenkit elárult ez a Lodovico, Szulejmánt is, Szapolyait is, akkor kinek az ügynöke volt?
– Velencéé. Bár apja mindenhol elhatárolódott javíthatatlanul kalandor fiától, Lodovico végig velencei érdekeket képviselt, talán akkor is, ha nem tudott róla. Hiszen sikerült fenntartani Magyarország megosztottságát. Elérni, hogy a Habsburg–oszmán vetélkedés Itália határain kívül maradjon.
Bár sikerült a háborút Velencétől távol tartani, de a Grittik gazdasági céljai nem teljesülhettek: Magyarország megmaradt a genovaiakkal szövetséges Fuggerek érdekszférájában, a gazdaságát nem sikerült Velencéhez kapcsolni. Egy ilyen nagy tervhez, egy ország gazdasági-kereskedelmi vérkeringésének gyors megváltoztatásához még a világ legelbűvölőbb kalandora is kevés.
– Az apjához, a dózséhoz volt hű? Már ne haragudj, ez elég szokatlan dolog egy felnőtt férfitól.
– Dehogy haragszom! Ha nem olvastam volna a KGBéla-ügyről, talán egyet is értenék veled. Persze Lodovico jóval idősebb volt, mint a tokiói magyar nagykövetség portásának nevelt fia, de az apának való megfelelés vágya még a XX. században is megalapozhat egy kémkarriert. „Te nem Kovács Béla vagy, hanem a mi gyermekünk.” És ne feledd, Lodovico törvénytelen fiú volt, Velencében semmilyen közhivatalt nem viselhetett. De apja, a jövendő dózse maga is kémkedett, a velenceiek javára „nézelődött” Isztambulban, le is tartóztatták. De ő okosabb kém volt, sikerült megmenteni saját magát és a fiait.
– És mi szükség volt legyilkolni Lodovico fiait?
– Ezt Szapolyaiék nem is vállalták be, a moldvai vajda ölette meg őket. Bár a haláluk nem lett végleges, hiszen visszatértek Horváth Viktor regényében, a Török tükörben. Ám azt hiszem, a magyaroknak tényleg politikai érdeke lett volna megvédeni a fiúkat. Antoniót sokan kedvelték, egy regnáló dózse unokája volt. Azt hiszem, Szapolyai katonái a kincsre koncentráltak, a rengeteg árura és drágakőre. Néhány zafírocska, néhány smaragdocska talán a születő Erdélyi fejedelemség alapjaiba is beépült. A Gritti-ügy után nem voltak Szapolyai Jánosnak pénzgondjai.
András megfontoltan bólogat. Most már maga a főpincér köröz fölöttünk. A Palazzo Grittiben évszázadok óta nem szokás szalvétákra térképeket rajzolni, világbirodalmak sorsát tárgyalni… talán élni vagy vitatkozni sem…
– Akkor Velence rettenetesen elbánt a Mohács utáni Magyarországgal?
– Mondhatni. De nézz csak a térképre! Magyarország egy létező ország, kicsi, savanyú, de a miénk, van olimpiai csapata, országgyűlése, tizenkilenc megyéje, Velence pedig Itália egy nem túl jelentős városa lett. Disneyland az Adria partján. Még csak nem is főváros, hanem egy álomváros, egy politikailag jelentéktelen turistaparadicsom. A történelemben semmit sem lehet bebiztosítani. A legagyafúrtabb terveket, a világra szóló győzelmeket sem.
Annyira dobog a szívem, hogy észre sem veszem, hogy a főpincér egy táncosnő kecses mozdulatával az osztálytársam, András elé ejti a számlát.

A számlára sandítok. Hogy mennyi? Te jóságos…!

 

 

Illusztráció: Canaletto

Könyv megrendelhető:
https://bit.ly/bánkiéva_telihold_velencében

 

Michel Houellebecq korunk egyik legjelentősebb írója, aki könyveivel újra és újra ámulatba ejti a francia és európai közvéleményt. De nem csak könyveivel. Ismertté, sőt hírhedtté vált az író a karcos odamondogatásairól is, amelyekkel a nyugat-európai társadalmak válságát, önpusztítását, vakságát ostorozza, és amelyek miatt sokan politikai okokból is szimpatizálnak vele (vagy éppen gyűlölik). Houellebecq véleményei nem illeszthetők bele a liberális mainstreambe, emiatt az úgynevezett “alternatív jobboldal” (alt right) előszeretettel hivatkozik rá, noha — amennyire meg tudom ítélni — nézetei az alt right eszmerendszertől is távol állnak, ráadásul korántsem konzisztensek. (Egyébként miért is volnának azok? Houellebecq író, és nem rendszeralkotó filozófus. A nézetek vibrálása, ennek a vibrálásnak a becsatornázása egy író számára sokkal fontosabb, mint a köztük levő konzisztencia. Aki a valóság kaotikusságáról akar írni, az nem teheti meg, hogy valamit, ami sokakat foglalkoztat, kizárjon a tudatából.)

Most megkérdezték Houellebecq-et a járványról is. Az interjút szemlézte a Mandiner, kiemelve pár fontosabb megjegyzést a beszélgetésből. Nem meglepő módon az író megint “savanyú”, pesszimista nézeteinek adott benne hangot; nem gondolja, hogy a világ a járvány után jobbá válna, épp ellenkezőleg, egy kicsit még rosszabb lesz; tovább növekedik az izoláció, a magány, eltompult tragikum iránti érzékünk pedig a halottakból statisztikai számsorokat alakít ki.

Aki olvasott már interjút a francia szerzővel, az éppen ilyesféle látleletet várhatott tőle. Mégis volt egy mondat, amelyen megakadt a szemem, és amely hosszú gondolkodásra késztetett.

Nem tanácsos nekirugaszkodni az írásnak, ha napközben nincs lehetőségünk többórás, állandó ritmusú gyaloglásra.

Jó, tudom, az ilyen “életvezetési tanácsok” jellemzően nem túlságosan érdekesek, hiszen egészen egyénre szabottak, és bár sok ezer íróra bizonyára állnak, még több ezerre meg bizonyára nem. Olyasféle rekeszbe lehet helyezni őket, mint Márai mondatát, aki szerint az írónak tanácsos minden este meginnia egy üveg vörösbort; vagy mint García Márquezét, aki szerint az írónak a legjobb tartózkodási hely egy kolostor nappal, és egy bordélyház éjszaka. (Vagy fordítva?)

Talán maguk a szerzők is, akik ilyesmiket mondanak, mosolyognak titokban, előre kinevetik azokat a fontoskodókat, akik az ilyen jelentéktelenül elejtett mondataikat fölkapják, és nagy zászlókon lobogtatják.

Mégis, az ilyen mondatok, úgy hiszem, többet elárulnak egy író világáról, mint a hangzatos és könnyen fölfejthető (és bekategorizálható) politikai vélemények.

Mi olyan jó a napi többórás gyaloglásban, és miért olyan nagy kegyetlenség megfosztani ettől az embereket?

Az író persze megválaszolja a kérdést, és válaszával alighanem bármilyen mentális egészségügyi tanácsadó egyetértene (“ennek pedig elsődlegesen nem az az előnye, hogy új gondolatokat serkent, hanem az, hogy mérsékli az íróasztalnál született gondolatok összeütközésével járó feszültséget”).  A sétálás hasznát, idegrendszerre gyakorolt jótékony hatását nem nehéz belátni. Nem véletlenül mondják annak, aki valamin fölhúzta magát, és az idegességtől hangja eltorzul: sétálj egyet. A félórás (vagy többórás) egyenletes ritmusú gyaloglás kitisztítja az elmét, elrendezi a gondolatokat, földeli a belső feszültségeket.

Mi volt ezen a mondaton számomra mégis gondolkodnivaló, és miért nem úgy meredtem rá, mint bármilyen hasonló mentálhigiénés okosságra?

Nyilván a mondat első fele miatt. Nem tanácsos úgy nekirugaszkodni az írásnak…

Ez több, mint életvezetési tanács; ez már ars poetica.

Úgy tűnik, vannak “gyalogló” írók. Olyanok lehetnek, akikben a sok különböző eszme és gondolat állandóan harcban áll egymással. Akik nem akarják egyből kirekeszteni, kidobni valamelyiket, hanem együtt élnek valamennyivel. Hanyatlik-e a nyugat, vagy épp ellenkezőleg: virágkorát éli? Mindkét nézet egyaránt igaz és elgondolható. Hogyan lehet nyugvópontra jutni ilyen zűrzavaros nehézségek közepette? Kezdjünk el menni, és hátha ott kint választ kapunk.

A gyalogló ember valójában alig lát valamit a külvilágból, nem tudja, hogyan élnek, mivel foglalkoznak a vele szembejövő emberek. De ez az “alig valami” mégse kevés: a dolgok csillogó vagy éppen matt felülete.

Miért jó megbámulni ezt a felületet?

Csak a magam nevében tudok nyilatkozni. (Bár író nem vagyok, de szövegekkel gyerekkorom óta bütykölök.) Az élet felületének megbámulása minden egyes alkalommal eltántorít a fanatizmustól.

Akármit is képzelünk arról, mi a helyes, vagy mi lenne a helyes, vagy mi igaz, és kinek van igaza: a felszínre vetett pillantások azonnal figyelmeztetnek rá, hogy minden másképpen van. Az ütött-kopott házak kertjében virágok nyílnak. A gazdagok épületét nyomasztó csend veszi körül. A boldognak hitt elégedettség arcán görcs és megfeleléskényszer jelenik meg. A gubbasztó hajléktalan szeme fölcsillan a napsütésre. És ezernyi ilyen apró megfigyelés végeredményben eltöröl minden használhatónak hitt igazságot. Úgy látszik, egyik állítás sem volt igaz, sem az, hogy a nyugat hanyatlik, sem az, hogy virágzik. Az élet ennél bonyolultabb, színesebb, különösebb. Le lehet ülni írni.

Talán magam is azért tudok olyan nehezen elszegődni egy-egy irányzat, eszmei hullám, párt vagy szekta mellé, mert rögeszmés gyalogló vagyok?

Igen, azt hiszem, határozottan van ilyen összefüggés. Egyetlen hosszú út egy város szövetében megtaníthat rá, hogy minden igazságnak ugyanúgy megtaláljuk az ellentétét is odakint. A lépcsőházak magányából sorsok ezreinek emléke ragyoghat föl.

Ha szédülni kezdünk, és már abban is kételkedünk, hogy egyáltalán ezen a világon élünk-e még, vagy képzeletünk egy párhuzamos univerzumba sodort minket, ahol hirtelen új törvényei jelentkeznek lényegesnek és lényegtelennek: akkor csináljuk jól. E nélkül az érzés nélkül valóban nem is tanácsos “nekirugaszkodni” az írásnak. A magam részéről nagyon is jól értem ezt a mondatot, meg azt is, hogy mi benne olyan jelentőségteljes.

 

https://mondataink.blog.hu/2020/05/06/a_gyaloglas_dicserete

 

Mi a bajod? Semmi, semmi. Csak idegesítenek az ügyesebbek, jobbak, szebbek – vagyis, ha őszinte vagyok, akkor mindenki. Elég kinyitni az újságot, elég bekapcsolni a tévét, és máris gyönyörűbbnél gyönyörűbb, karcsúbb, elevenebb, fiatalabb nők jönnek szembe velem. Nyomulnak, áradnak! És ezek az életutak! Húsz évesen már mind megmászták, feltalálták, megalapították… hát hol vagyok én ettől? Lassan eltelik az életem, és még egy nyomorúságos hegyet sem másztam meg. Nem találtam fel semmit, se a rák ellenszerét, se egy nyomorúságos krumplipucoló gépet. Nem fogadtak a Fehér házban, nem hívtak meg Harry herceg esküvőjére. Nincs egy nyomorult kitüntetésem sem. Titokban csodálom a sorozatgyilkosokat, akik az éjszakai filmekben megfojtják a tűsarkakon billegő, fiatal, sikeres rohadékokat. De hát megérdemlik, nem?
Én nem utazom, nem billegek soha sehova. Csak munkából haza, otthonról munkába. Néha elmegyek jógázni. Bevásárolok idős szüleimnek. Egyszer-egyszer befizetek egy társasútra. Semmi extra.  Soha.
Hát akkor mi a baj velem? Hiszen én semmi nagyobb bűnt nem követtem el. Persze tudom, hogy irigykedni vagy mások halálát kívánni nem dicséretes. És arra sem lehetek büszke, hogy erotikus izgalmat érzek, ha a jelenlétemben valakiről kiderül, mekkora féreg. De ártani? A légynek sem.

A keresztény morál nem sokat tud kezdeni a „langyosakkal”, akik túl félősek, restek vagy konformisták ahhoz, hogy igazi bűnösek legyenek. A keresztény felfogás szerinti példaszerű bűnös az eltévedt bárány, a tékozló fiú, akit híres vallomásainak is köszönhetően jól megtestesíthet az ifjú Augustinus: fiatalkori kicsapongásai után megbánja vétkeit, és megsebzett lélekkel, bűntudattól gyötörve az atya megbocsátásáért esdekel. A szenvedélyek, ugye… De milyen az a lélek, amit semmilyen elkövetett bűn vagy szenvedély nem szennyez be, miközben féltékeny, irigy, é a rosszra sincs elég ereje.
Vigasztalja-e őket az atya valamivel?
Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd! / Vígadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott.[1]
Fogós kérdés: hogyan vigadjon az, akivel még soha senki nem „vígadt”, akiért tulajdon apja egy „kecskefiat” sem áldozott fel soha. Vagy ez a szegény jó fiú téved, és nem emlékszik arra, hogy apja érte is mennyi áldozatot hozott? Mert hiszen sokszor személyiségzavar, nárcizmus, téves önértékelés áll a „rossz emlékezet”, az elvetettség-érzés mögött. Ám az atya a válaszában nem tér ki erre.
És tényleg nincs oka a „jó fiúnak” a neheztelésre?
El kell ismernünk, a kockázatvállalás („virtus”, „kurázsi”) nélkül élő örökös jó fiúk a nyugati hagyomány nagy vesztesei. Hogy lehetett volna nagy szent Ágoston, ha előtte nem követ el bűnöket? Hogy fedezte volna fel Kolumbusz Amerikát, ha nem kockáztatja lelkiismeret furdalás nélkül az emberei életét is? Hol lenne egyáltalán a reneszánsz, a felvilágosodás, a tudományos forradalom számos vívmánya, ha mindenki a járt úton halad? És ne feledjük el, a „jó fiúk” élete többnyire megíratlan: hiszen ki az, aki azzal büszkélkedne, hogy a rosszra is képtelen volt. Hogy ő soha, egyszer sem. Hogy ő azért tiszteli a törvényt, mert megszegni nem volt bátorsága.
Másfelől az egyéni kiválóság, a látványos megtérések, a nagy érzelmi tűzijátékok, földrengések, látványos pálfordulások kultusza, amely nemcsak a hellenizmusból, hanem a bibliai hagyományból is fakad, a kereszténység egyik nagy gyengesége is. Hiszen ki nyújt vigaszt azoknak, akik épp a kisszerűségük miatt szenvednek? Akik semmilyen dorbézolással, látványos bűnnel, kicsapongással, szenvedéllyel nem tudják magukra vonni atyjuk figyelmét? És ők többen vannak, mint a drámákban, költeményekben, filmekben, az emlékezet színpompás díszletei között ünnepelt lázadók. Akik szorgosan dolgoznak Kolumbusz hajóján – gyalulják az árbocokat, verik a kötelet, varrják a vitorlát – de nincs bátorságuk tengerre szállni. Akik titokban azt kívánták, bár süllyedne majd el ez a hajó ezzel a pökhendi, folyton folyvást Indiáról hablatyoló hajóskapitánnyal.
Más vallások mintha kevesebb figyelmet szánnának a „kiválasztott fiúk” dicsőséges bűneire és dicsőséges megigazulására. Az iszlám és a buddhizmus például nem teszi az egyéni kiválóság / kiválasztottság mércéjét ilyen magasra. Az arabok ősatyja a Biblia és a Korán szerint az egyik ószövetségi „sértett testvér”, Ábrahám házasságon kívül született fia. Az Úr angyala így szólt Hágárhoz, Ismáel édesanyjához:
Ímé te terhes vagy, és szűlsz fiat; és nevezd nevét Ismáelnek, mivelhogy meghallá Isten a te nyomorúságodat. / Az pedig vadtermészetű ember lesz: az ő keze mindenek ellen, és mindenek keze ő ellene; és minden ő atyjafiának ellenébe üti fel sátorát.[2]

Ismáelnek is lesz jövője, bár az messze nem olyan dicsőséges, mint Izsáké. Ám a Biblia annak ellenére keveset beszél a „sértődöttek” üdvösségéről, hogy a Szentírás legtöbb bűnét féltékenységből, irigységből, megbántott szeretetből követik el. A szeretettől, elismeréstől megfosztott emberek sokszor alamusziak – de nem mindig. Káin féltékenységből gyilkol, Józsefet testvérei irigységből adják el rabszolgának, Saul sértett szeretetében, megbántottságában, irigységében fordul az endori halottlátóhoz, és talán joggal hisszük, hogy Júdást is elsősorban valamilyen csalódás, féltékenység, nem pedig a kapzsiság vezette tette elkövetésekor.
Bár sokan vannak ezek a „vérig sértett”, háttérbe szorított testvérek, a Biblia mégis mintha keveset foglalkozna a kínjaikkal – és mindig valami világraszóló bűnt kell elkövetniük, hogy az üdvtörténetben egyáltalán helyet kapjanak.
A tékozló fiú testvére az egyetlen, aki nem tettekkel, hanem kizárólag gondolatban vétkezik, és mégis „szót kap”.

Ő pedig felelvén, monda atyjának: Ímé ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vígadjak.[3]

Ám atyja minden különösebb empátia nélkül  „helyére teszi” a fiát.
De vajon téved-e a megsértett testvér? Észre sem vette netán az ajándékul kapott kecskefiakat? Az evangélium homályban hagyja ezt. Az atya szavai, a mindenem a tiéd, meglehet, azt jelenti, hogy a nagyobbik testvér is csaphatott volna mulatságot a barátaival?
Ha igen, akkor miért nem csapott? Talán mert a tékozló fiú testvére nem is mert erre gondolni.
Ez a nagyon tömör párbeszéd, a „jó fiú” vádaskodása, az atya megnyugtatónak szánt válasza felvillant valamennyit egy szorongásban, féltékenységben, örökös bizonytalanságban eltöltött szeretetkapcsolat poklából. Ami az enyém az vajon tényleg az enyém-e? Vágyhatok-e arra, amit a másik, történetesen az atya nem helyesel? Mert ki tudja pontosan, hogy mit helyesel, mit bocsát meg? Lehet, hogy már azzal vétkezem, ha vágyakozom valami másra, ami nem kimondottan helyes.
Az irigység tulajdonképp személyiségzavar: a „jó testvér” nincs tisztában a saját egzisztenciája határaival, úgy érzi, hogy a másik, a „bűnös” az őt megillető javakból túrja ki. Képtelen a saját vágyait, a saját szükségleteit a másik emberétől elválasztani.
Saul, az első ótestamentumi király még az evangéliumi tékozló fiú testvérénél is őrültebben viselkedik: hozzáadja a lányát, Mikhált, Dávidhoz, de mikor észreveszi, hogy Mikhál túlságosan szereti Dávidot, akkor féltékeny dühében felbontja a házasságot. Dávid olyan karizmatikus, hogy mindenki túlságosan szereti – férfiak, nők, még a tulajdon ellenségei is, hát nem csoda, hogy Mikhál eleped érte.  De persze Saul nem veheti feleségül Mikhált, nem birtokolhatja a Dávidra irányuló szeretetet. És hogyan kell egy feleségnek szeretni? Kicsit, nagyon, túlságosan, vagy épp-valamennyire? No de Dávid apósának mi köze lehet ehhez? Saul féltékeny Dávid sikereire, kiválasztottságára – és még arra az odaadásra is, amivel A FELESÉGE, MIKHÁL övezi. Mintha a világ minden szeretete, sikere, odaadása minket illetne. És az ellenségeink ezt elbitorolhatnák tőlünk. Az a sok rohadék a földön az én életemet éli, az én örömömben, az én sikereimben lubickol.
Vajon őrült-e Saul? Az Ótestamentum első királya a neurózis, a személyiségzavar, a hisztéria, a depresszió számos jelét mutatja, sem Istennel, sem Dáviddal, sem a tulajdon gyerekeivel nem képes kiegyensúlyozott kapcsolatra, de sohasem igazán eszeveszett, saját tragikus helyzetével mindvégig tisztában van. Ennyiben sokkal egészségesebb sok XXI. századi nárcisztikusnál.
A Biblia nem ismer született pszichopatákat, csak bűnösöket. (Nagyon jellemző, hogy Jézus azt is képtelenségnek tartja, hogy valaki ne szeretné minden körülmények között a saját gyerekeit („Melyik atya pedig az közületek, akitől a fia kenyeret kér, és ő talán követ ád néki?”[4]) Senki sem születik gonosznak, ezért azt is gondolhatnánk, a bűnök és a szenvedélyek torzítják el a személyiséget. De mi Saul égbekiáltó bűne, ami az ő rettenetes szenvedését és összeomlását okozza? Saul valóban engedetlen az Úrral, kivívja az Úr haragját, megkíméli az amálékiták állatainak legjavát – de mai szemmel ez nem akkora bűn, mint Dávid király tette, Uriás feláldozása. És mintha maga Saul sem egészen hinné el, hogy egyetlen megszegett parancs miatt örökre elfordul tőle az Isten. Talán nem tévedünk, ha úgy hisszük, Saul mentális állapotának romlását nem a bűn felismerése, „súlya” okozza, hanem a bizonytalanság, a szorongás és a szeretethiány.
És ez pedig nyomasztó kérdésekhez vezethet el minket. Lehet-e irgalmas az az atya, aki tudja, hogy megtagadott szeretete és kegyelme a legőrjöngőbb kétségbeesésbe taszítja fiait: Sault, de tulajdonképpen Káint is. És ott a tékozló fiú apjának feltehető kérdés (amit a „jó fiú” nem tesz fel): mit ér az a szeretet, amit a szeretett lény nem érzékel? Valahol, meglehet, létezik, de se erőt, se magabiztosságot nem ad… egy kecskefiát sem ér a szeretett lény szemében.
Összefügg-e valahogy a tisztánlátás és a szeretet? Az antik kultúra fogalmain iskolázva nyilván úgy gondoljuk, hogy kétszer kettő minden körülmények között négy, a matematika, a fizika törvényei teljesen függetlenek tőlünk, hogy mindenféle „bölcsesség” alapja, hogy érzelmeinket és értelmünket szétválasszuk, hogy szigorúan elvonatkoztassunk szenvedélyeinktől, személyes sértettségünktől, traumáinktól…
De a tisztánlátás feltétele a Biblia szerint a hit és a szeretet. Egy nem kellően magabiztos, egy „nem-szeretett”, magát elvetettnek érző ember önmagának sem képes jót akarni, nemhogy a másiknak. Mint ahogy Saul, rendre kétségbeesik, rossz döntéseket hoz, nem képes felismerni a politikai érdekeit, és szánalomra méltóan bizonytalan. Miközben harácsol és basáskodik, nem is tudja racionálisan felmérni önnön határait. Vele szemben Dávid a józan előrelátás és a stratégiai tervezés mestere, „magát eszesen viseli”, ahogy a Szentírás is fogalmaz.[5] Egy nem-szeretett embernek vele szemben soha nem lehet igaza. De nemcsak igazsága nem lehet, hanem kiérlelt, lehatárolt személyisége sem.[6]
Mind az Ó-, mind az Újszövetség nagy hangsúlyt fektet a szegényekkel való együttérzésre, de azért a bibliai hit – és ez igazán zavarba ejtő – mégiscsak mindenekelőtt a győztesek, a „szeretett gyermekek” vallása. A szegényekben a Biblia nem nincsteleneket lát, hanem potenciális győzteseket – hiszen előbb-utóbb majd ők öröklik a földet. De megfelelő „szeretettség” nélkül a felemelkedésük esélytelen lenne. Ezért is lenne nehéz pusztán az evangéliumokkal megalapozni egy társadalmi forradalmat.
Megfelelő érzelmi állapot nélkül a jó és rossz döntések összemosódnak, felelősség nem létezik, az „én” és „te” nyomasztóan felcserélhető lesz. A nárcisztikus ember nem is önző tulajdonképpen, hiszen teljesen ésszerűtlenül képes féltékenykedni, olyan dolgokat is irigyel, amire neki magának semmi szüksége. Lehet, hogy nem is szereti a hízott tulkot, de a testvérétől irigyli.
Nem tagadhatjuk persze, hogy szinte felfokozott empátiával, érzékenységgel járó, már-már költői állapot az „elvetettség”. Mert hiszen annyira nem vagyunk otthon a saját életünkben, hogy irigységünkben-féltékenységünkben örökké mások életét éljük, mások vendégei vagyunk – tehát nem vagyunk sehol. Már-már önnön magunknál is jobban ismerjük a szomszédunkat, akinek az életét „elkívánjuk” – de nemcsak a szomszédunkét, hanem bárkiét, csak hogy a saját életünket betöltő rettenetes ürességtől és szorongástól szabaduljunk.
Ma pedig nagyon könnyű önmagunktól szabadulni. A virtuális világban mintha könnyedén átléphetnél egy másik ember életterébe. Persze ez a bekebelezés, a kisajátítás teljesen viszonylagos vagy inkább illuzórikus, hiszen soha nem tehetjük ténylegesen a másikat magunkévá, miközben persze képesek vagyunk féltékenységünkben az irigyelt személyt „játékosan” megmérgezni vagy tönkretenni. Bárki jó hírét könnyen kikezdheted, anélkül, hogy a kisujjadat felemelnéd, vagy hogy a jó hírét, a boldogságát, az elégedettségét ténylegesen megkaparintanád. Ez a virtuális zsákmányszerzés, önkiterjesztés hasonlít ahhoz, mint mikor Saul a lánya szerelmét akarja „visszaszerezni” – egy olyanféle odaadást, ami nem volt, nem is lehetett a birtokában.
Az irracionális cselekvés és a szeretetlenség, sértettség, féltékenység tébolyba torkolló összecsapásokat eredményezhet, ezt látjuk az Ószövetség egyik, intenzitásában már-már a Pasolini-filmek csúcspontjaival vetekedő, legszívszorítóbb, legdrámaibb jelenetében.

Dávid pedig hárfázott kezével, mint naponként szokta, és a dárda Saul kezében vala. És elhajítá Saul a dárdát, azt gondolván: Dávidot a falhoz szegezem; de Dávid két ízben is félrehajolt előle. És félni kezde Saul Dávidtól, mert az Úr vele volt, Saultól pedig eltávozék.[7]

A hárfázó ifjú felnyársalásának, falra szegezésének vágya egészen zavaros szexualitást, szadista képzeteket sugall. És túl sok értelme sincs. A gyilkosság után mit mondhatna a király az alattvalóinak? Ugyan semmi veszélyt nem jelentett rám ez a katona (épp a parancsomra zenélt, hárfa volt a kezében), de megöltem, mert azt akartam, hogy jobban szeressen. Ez a tett ugyanolyan mélységesen irracionális, mint Ábel meggyilkolása – mert hiszen semmilyen józan pillanatában nem hihette Káin, hogy a gyilkosság után Isten jobban fogja szeretni.
De az éneklő ifjúra való „célba dobásnak” más jelentősége is van. Hiszen ez csak egy játékos gonosztett, szado-mazo játszma, nem is igazán komoly. Dávid elhajolhat – és tudjuk (hogy miképp egy épeszű fiútól elvárható) el is hajol – eldobja a hárfát, elszalad, és nem is tér vissza Saul udvarába. Ez a „dobálósdi” pusztán csak szerepjáték, virtuális gyilkosság – a király nem öl meg, csak jelzi, hogy akármit megtehetne veled. Saul (bármiféle fizikai érintkezés) nélkül a saját tébolyult valóságát akarja rákényszeríteni a másikra.
Sámuel könyve a költészetre és politikára való rendszeres hivatkozásaival is alaposan körbejárja a hatalom kiterjesztésének a problémáját. Ahogy Sámuel próféta anyja, úgy a jövendő győztes, Dávid is költő – Izrael és a költészet magalapítása szinte egylényegű Sámuel könyvében. És hát nem próbálja meg egy költő a versével manipulálni a múzsáját? Nem akarja-e a hívő az énekével maga is befolyásolni az Urat? És nem várunk-e mi mindannyian a kimondott szavainktól, a jelképes tetteinktől azonnali hatást? És melyik embertől nem teljességgel idegenek a Dávid és Saul között folyó játszmák? De hiába mélységesen (és riasztóan) emberi Saul viselkedése, a játéka, a sunyisága és az alattomossága mindenkit elborzaszt, magát Dávidot is.
Hiszen az a legnagyobb bűn, amit el se követünk. Csak nagyon szeretnénk. Annyira szeretnénk, hogy hajlandók vagyunk átlépni a mintha világába. Jelezni, hogy… akár… de nem igazán.
Ahelyett, hogy megölnénk valakit, megrágalmazzuk. Elirigyeljük a mindenét, a fiatalságát, az idejét, a pénzét, a sikereit, a gyerekét, a feleségét. Az eltaszítottak, a sértődöttek, a kiváltságaiktól megfosztott elsőszülöttek pokla ez, akik nem hiszik el, hogy „te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd”.
Mert ha ez igaz lenne, akkor mi szüksége van Istennek a „másikra”, a kisebbik testvérre, aki esetleg hatalmas bűnök, pálfordulások után tér vissza az atyai hajlékba? Miért kedvesebb az eltévedt bárány annál, aki sose veszett el? Aki morgolódva, valódi szeretet nélkül, de mégiscsak hűségesen kitartott a pásztor mellett?
A bűn lehetőség is, hogy saját határainkat és a kegyelem fontosságát felismerjük. De a bűn csak akkor tanít minket bármire, ha nemcsak játszunk vele, ha nemcsak szóban és szimbolikus tettekben megidézzük, (mondhatni, hozzászokunk), hanem ha ténylegesen el is követjük. Ám a virtuális valóságokban, a képzelet birodalmában semminek sincs tétje: beszólhatsz álnéven bárkinek, magadat sorozatgyilkosnak képzelheted, dárdát dobálhatsz „játékból” egy fiatal katonára… tenni nem teszel semmi rosszat vagy jóvátehetetlent.
Bár szokás világunk féktelen romlottságát szidalmazni, manapság tulajdonképpen nagyon kevés esélyünk van a bűnre. A cselekedethez ugyanis sok bátorság, magabiztosság, pénz, képzelőerő szükséges. A nagy dorbézolás, a tékozló fiú választása csak keveseknek adatik meg, mert keveseknek van eltékozolnivalója egyáltalán. A többségnek ott az online pornó, a csaholás, a rágalmazás, a virtuális világba való, annyi szorongást, elégedetlenséget eredményező kiruccanás. A mintha-, a majdnem-, a nem-egészen bűn. Az örökös kielégületlenség és játék, mely sem a bűn valódi mélységeit és szakadékát, sem a kegyelem dimenzióit nem képes bevilágítani.
Egyszerűen nincs elég eldorbézolni-való a mi világunkban, ahol már maga a bűn is csak szerepjáték.

Adós a bibliai atya a jó testvérnek, a hűséges fiúnak adott részletesebb válasszal.
Ahogy adós a nyugati kereszténység is. Mert mit tegyünk azokkal, akik jóknak ugyan nem jók, de nem képesek a bűnre sem?
Lehetséges-e ebből az állapotból megtérni?

[1] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/BibliaKaroli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/lukacs-irasa-szerint-valo-szent-evangyeliom-14E8A/luk-15-157E1/, 15. 31-32

[2] https://www.arcanum.hu/en/online-kiadvanyok/BibliaKaroli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/mozes-i-konyve-2/1-moz-16-4E8/ 16.11-12.

[3] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/BibliaKaroli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/lukacs-irasa-szerint-valo-szent-evangyeliom-14E8A/luk-15-157E1/, 15. 29.

[4] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/BibliaKaroli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/lukacs-irasa-szerint-valo-szent-evangyeliom-14E8A/luk-11-15555/ 11.11.

[5] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/BibliaKaroli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/samuel-i-konyve-5D03/1-sam-18-62A7/ 5.

[6] Amúgy a görög gondolkodás egyik ága, a platonizmus is valamilyen kapcsolatot tételez igazság és szeretet/szerelem, lelkesültség között. Hiszen az igazi gondolkodót mindig az erósz, a tudatosult nem-tudásból kiinduló vágy sarkallja arra, hogy új és új utakon keresse az igazságot. Az erósz, mint valami dinamikus erő köti össze az ellentéteket, kapcsolja egybe a mindenséget. Nélküle nem létezhetne a „bölcsesség szeretete”, filozófia sem.
[7]https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/BibliaKaroli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/samuel-i-konyve-5D03/1-sam-18-62A7/ 10 -11.

 

Illusztráció: Rembrandt: Tékozló fiú