Kartonmagány

átázott kartonon ült az öreg
lyukas pokróc alól dugta ki a lábát
poros arcú nő lépett mögé
fogaikat egymásba vájták
megborzongtam
néha jó félni

 

Repedések

Barna tenyérrel integettünk a nyaralónak,
mielőtt beültünk a szürke Daewoo-ba
és elnyelt minket egy porfelhő.
Azon a nyáron temettem el először apámat.
A strand homokja úgy fogadta magába,
mint régi jó barátot. A hanton nem voltak repedések.
Órákig tartott a ceremónia, mégis éveken át ismételtük,
azt hiszem, azért, hogy mindketten készüljünk rá.
Csendben figyeltük egymást a végén, nem nyíltak
köztünk a szavak, de egyszerre lélegeztünk.
Néha fel tudom ismerni a mozdulataimban,
de sikeresen túléltem a nevét.
Már csak akkor riadok meg, ha látom megmozdulni a
földet, és a rések közt integető karokkal nyúl utánam
a kapkodva növő emlékezet.

 

Sarló és kalapács

Emlékszem, ahogy rohantam utána
záporeső mosta le vádlinkról a sarat,
miközben átvágtunk egy búzaföldön.

Már sajnálom, hogy nem volt a kezünkben sarló.
Nem tudtam learatni az egyetlen pillanatot,
amit apámmal töltöttem
és szép volt.

 

Tulajdonrész

A testek ölelésébe könnyen el lehet fáradni,
ahogy egyre feszíti a megígért szavak közti
távolságot a kihízott idő.

Lehajtott fejjel ülök a rám roskadó szürkületben,
miközben a neved ismételgetem és minden perccel
jobban értem, az örökké neked azokat a napokat
jelenti, amíg a tulajdonod voltam.

Elfáradtam a testek ölelésébe,
lelkek érintésére vágyom.

 

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Rain, 1889)