Az első ökölcsapástól elterült a földön. Nem is fájt annyira, csak valahogy nem bírt talpon maradni. A föld valahogy megvédi az embert, kemény pajzsot húz az oldalára. Ezen a pajzson nem lehet áthatolni, igaz a többi testrészét szabadon hagyja, de hát semmi sem lehet tökéletes. Ha az ember összegörnyed, akkor nem csak kisebb a védtelen felület, de a megfeszülő izmok erősebbé teszik a fizikai „behatásokkal” szemben.

Nem szól semmit, csak erősen összeszorítja szemhéjait, mintha azok is védelmet tudnának nyújtani. Teste átmelegedett, szíve egyre szaporábban ver. Erős dobolást hall a fülében. A kabátja, úgy érzi óvón körbefonja remegő testét. Ez a vékony szövet, akár egy lovagi vértezet, semlegesíti a rá mért csapásokat. Pedig jó pár éves öltözék ez. Talán húsz éves is lehet, de nem igen látszik rajta. Előző gazdája nem sokáig hordta, ő pedig nagyon vigyázott rá.

Eleredt az orra vére. Szeretne valamit mondani, de nem jön ki szó a torkán. Csak annyit mondana, hogy ne bántsatok, kérlek, de nem sikerül neki. Könyörögne is, ha kell, könyörögne, hogy mindenét, csak ezt a ruhadarabot ne! Az apjáé volt. Értsék meg nem adhatja oda. Újabb rúgás éri a gyomrát, nem kap levegőt, úgy tátog, mint egy partra vetett hal. Hát nincs senki aki segítene?

De hát azért sem! Nem fogok könyörögni ezeknek az állatoknak! Öljenek meg, verjék szét a fejemet! Nem érdekel! Nem fogok nektek könyörögni, tudom, hogy csak azt akarjátok! Most már azt is bánom, hogy a táskámat odaadtam. Csorognak a könnyei, bedugul az orra, most emiatt nem kap levegőt. Krákog, harákol, de beszélni nem képes. Egy bogarat vesz észre a földön, pár centire tőle. A csótány szinte érdeklődve „nézi” az eseményeket. Nem csinál semmit, csak áll és figyel. Olyan, mint az emberek.

– Hagyd a francba, menjünk már! Lehet, hogy nem is tud magáról.

– Nem! Felidegelt a rohadék! Szétvágom!

Elmúlik a reszketése, hátha mindjárt vége. Apa, ha itt lettél volna te szembeszálltál volna velük. Te sohasem tűrted az igazságtalanságot. Te mindent annyira tökéletesen csináltál. Most biztos nem lennél büszke rám. Mit számít egy kabát mondanád, hozzájuk vágtad volna, sőt azzal verted volna szét a fejüket. Miért nem lehettem olyan, mint te? Miért lettem ilyen gyáva, gerinctelen? A te apád is elment, mikor tizennégy voltál, mégsem feküdtél volna le önként a földre! Egyre szorosabban bújik a már jócskán szakadozott felöltőhöz. Miért mentél el? Miért nem neveltél Férfit belőlem?

– Haló! Jól van? Már hívtam a mentőket. Hallja amit mondok? Mindjárt jön a mentő.