az első szálat fordítva visszatettük a dobozba,
utoljára szívtuk el, hogy szerencsét hozzon,
hogy másnap is tudjuk a garázsoknál hajtani a semmit,
már akkor is így hívtuk: a semmit hajtani, ez jutott eszembe,
amikor kibontottam azt a piros lucky strike-ot,
kihúztam belőle egyet, megfordítottam, s ahogy csúsztattam vissza,
egy szirénázó mentőautó húzott el mellettem,
mintha a természet lehúzódásra kényszerítette volna civil érkezéseinket,
a városi temető mellett bandukoltam már percek óta,
na, mondom, helyben vagyunk, annyira életszerű, mert
hol máshol lehet még találkozni egy ennyire banális, de mégis hiteles utalással,
persze igazából nem hiszek a jelekben, ez számomra inkább egy játék,
amivel szórakoztatom magam, mint például a tizenhárom,
amit már hosszú évek óta mindenben meglelek, hogy
aztán különböző transzcendens összefüggések kialakítására használjam fel,
pedig csak a sok koncentrálással kiéleztem rá az idegpályáimat,
az vagy, amit észreveszel, a figyelmed vagy,
ha figyelmes vagy, hálás tudsz lenni a jelen valóságában,
ezt mondogatom itt is mindig a fiúknak, hogy lehet élvezni azt is,
amikor a komposztot rostálva báránycsontokat szortírozol ki a nyüves földből,
miközben a félszemű macskád komplett egércsaládokat végez ki körülötted,
és szép lehet az a szemétdomb is, amire úgy tűz a nap,
ahogy csak a régió legmagasabb pontjára tud tűzni,
s a közvetlen közelében lévő erdő fáin fennakadva lengedező több száz nejlonzacskó is,
ezzel csak magadon segítesz, ilyen egyszerű, közhely,
de már pont a közhelyek hiányoznak,
hogy iróniát mellőzve kimondjunk bizonyos szavakat, megkockáztatni,
hogy lehetünk szentimentálisak, hogy lehetünk sebezhetőek,
hogy lehetünk nevetségesek, hogy lehetünk naivak,
én már olyan szintre jutottam, hogy
bármilyen egyjegyűnél nagyobb számot ha meglátok, ami nem tizenhárom,
addig végzek el rajta különböző matematikai műveleteket, amíg ki nem jön,
ráerőszakolom a valóságra az akaratomat,
vagy az akaratom valósággá erőszakolom,
régen, ha megismerkedtem egy aranyos lánnyal,
az volt az első, hogy összeszámoltam a neve betűit, s ha úgy nem jött ki,
akkor tovább számoltam úgy, hogy a neve egyes betűinek értéke
az ábécében betöltött sorrendjének a számával volt azonos,
így már egyből határtalan lehetőség nyílt a beteljesülésre,
itt sokszor megkérdezik tőlünk, hogy itt és most hogy érzed magad,
mintha egy filmet néznék, ámulok és a mondandót keresem,
saját magam metaforájaként létezem,
gyakran címeket is adok bizonyos élményeknek,
talán emiatt, ahogy ilyeneket megélek, fedeztem fel már korán,
hogy a legjelentéktelenebb inger is lehúzódásra kényszeríti a természetemet,
bocsánatot kértem a zsírkrétáktól, amiért csonkítom testüket,
a kövek ordítását könnyű volt megérteni, de azt nem,
hogy miért csak engem szólongatnak,
az a leszakadt mancsú partra vetett plüssoroszlán,
az a nyáron ottfelejtett piros trikó
egy elszökött kamaszok által épített erdei bunkerben az első talajmenti fagykor,
az a kivilágított próbababa a sarki butikban, aki felé csak azért fordulnak,
hogy az előtte lévő kirakat üvegén saját tükörképüket vizsgálhassák,
azon a szilveszter éjjelen ennek az eszkimós babának magyaráztam a tűzijátékszagban,
hogy a szabadság az nem az, amikor belebújsz egy gyapjúval bélelt puha bőrkesztyűbe,
hanem amikor leveszed, hogy a markodban szétolvadó jéggel
lemoshasd a rénszarvasvért az arcodról,
a belvárosba érve egy házaspár figyelmeztetett, hogy vigyázzak,
mert a sarkon túl egy részeg agresszívan tombol,
elmosolyodtam, hogy rólam is beszélhetne, mert olykor előfordul, hogy
részegen a környezetemre vetítem ki, hogy nem tudom elfogadni,
hogy képtelen vagyok megélni azt a fajta szeretetet, amit nyolc évesen,
amikor végigolvastam a máté evangéliumát,
pusztán csak azért, mert a testvéremet is úgy hívták,
a gyógyulás a fájdalmon keresztül történik, mondják sokszor,
amikor kenjük magunkra az önsajnálatot,
mint a gyanta alapú gyógykeveréket egy joghurtos dobozból
az udvari szomorúfűzfa kérgére, aminek levágták a lombjait,
mert belenőtt az arra futó villanyvezetékbe,
feltételezem, mert emlékezni nem emlékszem rá,
hogy már nem volt kényelmes az ablakban ülnöm,
és hogy ami azon túl volt, vonzóbbnak tűnt,
mint egy fertőtlenített hullámmedence gyereknap után,
ahová a zsibbadt lábammal léptem volna vissza,
itt gyakran mondogatják, hogy minél többet adsz, annál több marad,
az a szerencseszál megmaradt arról az estéről, eltettem emlékül, hogy
majd elszívom, amikor majd képes leszek ennek egy elfogadható címet adni,
de aztán itt odaadtam egy srácnak, nem volt neki,
a csikkeket szedegette fel utánunk, még csak most lett tizennyolc,
amikor rám néz, tekintetéből mintha egy mentőautó szirénázna,
aminek már nincs hová megérkeznie,
mintha a rideg valóság kényszerítené lehúzódásra jelentéseinket,
ritkán mond bármit is, állandóan csak a könyökén ráncigálja a bőrt,
ám ha túl sokáig csend van, lehajtott fejjel, remegve,
ajkát nyaldosva és kényszeresen grimaszolva könyörög,
csak énekeljetek, és minden rendben lesz, csak énekeljetek tovább, énekeljetek!
(Illusztráció: Alexandra Kršňáková: Shopwindow, The best bad choice)
