2014-2021

 

Balaton, a fekete

Balaton, a fekete
anyajegy az emlékeimben —
kikaparom,

kisebesedik —
nem is fáj, mondom,
nem is fáj, pusztán

érzékcsalódás —
mintázatában felfedezem
magam, ez

lenne a pareidolia? —
megint tizennégy vagyok,
télen meghalt apám, nyáron

megint megemlékezem róla
a Balaton partján.
ez a nyaralás

anyámmal és öcsémmel, ez
hosszú túra, vonatút,
gyászmenet,

fájdalom —
elhagyjuk a véres éveket
ezen a

zötyögő hajnalon.
ez már Siófok, igaz? —
mérgesen néz le ránk a Nap, itt

a sirályszárnyú
védangyalok cipelik a halakat,
mi alattuk, a szűk

utcákon — itt
mennyivel tágasabb volna
nekrológ nélkül.

sosem voltunk így hárman, sem
négyen — alig
férünk el

a kollektív
bűntudatunkban.
börtön az özvegynek, ez

börtön a félárváknak —
a fiatalságom
letöltöm

ebben a gyászban,
a borvörös vízben, majd
zsugorodó máj,

ránc, hajszálerek.
fekete ruhánk
magába

szívja a Nap melegét —
hamar érek, így
leszek én férfi,

így leszek családfő —
egy haldokló istenkép anyám ölében.

 

Hógolyók

sok halál van.
te mindegyiket láttad már.
felfedezte nagyapádat a betegágyán.
de olyan

mozdulatlan volt, mint
egy bábu.
szobor.
orchidea.

azóta sem kértek tőled bocsánatot.
azóta is minden olyan büdös, mintha
meghalt volna.

most persze csak
grimaszolsz.
de ezek a grimaszok
hógolyók:

hamar elolvadnak,
csak szeretetteljesen rád kell lehelni.

 

(Illusztráció: Olga Zelinskaya: Sun-colored fish Painting)

 

ÚTON

Elhagyva a tisztást, ahol az egykorvolt érseki kastély úgy simul
az őt ölelő erdőkbe, mint az egykori kolostorok állottak a vadon
és a civilizáció határvonalán, fordul az út a Nagy Gerecse ellapult
kúpja körül, odalent a Vízválasztó völgye hűvös hajnali párába
burkolódzik.
Hirtelen tűnik elő egy kanyarulatban a zömök törzsű fa: gyökerei
összegombolyult fonálként csomózzák a hegyoldalba, a terebélyes
lombkoronában angyalszárnyakon suhan az idő.
Csendben ülsz az öreg hárs illatos ölelésében, faunként borít el
a részegítő virágillat, szinte hallani véled a fa rostjaiban áramló
zöld vér csendes lüktetését az idők mélyéből…

vén hárs hegyélen
sziklákhoz gombolyulva
új ágakat hajt

/Schandl – hárs, Gerecse/
—-

 

PEREGRINUS

az „Éli, éli, lamá szabaktáni” perceiben a homályosuló
retinán feltündökölhet-e még a kezdeti fény, felsírhat-e
az első pillanat…

hallgató szférák
hangok létrafokain
lépdelünk feléd

égi zarándok
holdsugáron sétálva
ne küzdj magaddal

bizony valahol
csillag és Krisztus között
utat vesztettünk
—-

 

(Illusztráció: Lynn Hansen: Sun Through Oak Leaves)

 

ülés aszott fűcsomón

a saját erdő, mindig az a legjobb, mert úgy saját, hogy én vagyok övé
itt, ebben az erdőben van a világ legszebb helye
a legeslegszebb
most persze mindenki valami nagyon különlegesre gondol
pedig a legszebb hely nem különleges, sőt, még csak nem is feltűnő
egy idegen magától valószínűleg észre se venné
csak egy fát látna, ugyanolyat, mint hatszáz másik, felpúposodott száraz fűvel
meg törött fehér ágakkal alatta
körben nyírfák meg bokrok, amiken bújik a hajtás
ez az? kétkedve nézné
pedig a legszebb helyet nem nézni kell, hanem onnan kell nézni
a legszebbség nem látható rajta, csak belőle
ezért is nem tűnik fel, ha keresi valaki
néha még én se találom, ide-oda bóklászok a hasonló fák közt
a hely elrejti magát, amikor túlságosan is a ránéző szem vezet
az idegennek meg kéne mutatnom, hogy nézd! ülj le ide! innen –
ő leülne, fészkelődne a megviselt mohán
és próbálkozna, jé, tényleg! nagyon szép – és bólogatna
szépnek találná, kicsit értené is, de titokban elképedne:
ugyan hogy tarthatja valaki éppen ezt a helyet az egész világon a legszebbnek?

pedig az a fa!
és alatta az a hely!

 

borostyánkő

vannak kikezdhetetlen napok,
amik önállósítják magukat és leszakadnak
kiválnak az események iszonyatos jelentéktelenségéből
a tények egyforma, piszkos folyamából
milyen fura, hogy a legvadabb szarságokban,
a legmélyebb szerencsétlenségekben is vannak ilyenek
borostyánkő-emlékek, zárvány-idők, befelé kristályosodók, sötét mézüket befelé sűrítők,
amik akkor is a megmaradnak,
mikor a körülöttük lévő történet már rég eltűnt
elszürkült vagy elátkozódott
ők ragyognak sötéten, sárgán a hamutengerben
az érdektelenség elpergő pora és az elátkozások nagy gödrei közt

sok száz, sok ezer por-nap
hosszú örömtelenségek közt
megfogom őket
sima, meleg kő, csepp-idő
az ember táguló orrcimpákkal ül, szemét lehunyja
és a tapintás és a látás melegéből
belép a kőbe
a kristályos méz-barlangba
a barnán húzó nehéz fátylak alá, a csillogó, aranysárga lépbe
a méz-üvegbe belefagyva erek, levelek, rovarok
milyen is volt hát, milyen volt az a nap?
lassan megolvad és a kristályban áramlani kezd a tündöklő régi idő
süllyedek egyre lejjebb
lélegzem, élem az egykor-volt napot
mézbuborékok szállnak fel a számból

este elalvás előtt vagy az s-bahnon ülve, hosszabb út alatt
eltűnök a borostyánkőben

 

égbolt

egy vékony szelet holdat kérek. köszi.
felhő?
felhő nélkül.
szelet szeretnél?
igen.
és te mit kérsz?
egy napot. vagy nem, kettőt. lehet kettőt?
lehet.
vagy inkább hármat. lehet hármat is? mennyit lehet max?
hetet.
ennyi van fejenként vagy ennyi az összes?
ennyi az összes. nincs több nap.
kérhetem mind?
igen.

 

napszem

szembenéz velem a vonatablakon át
felállok és az üveges ajtóhoz megyek, hisz már nem sokáig látni
épp észrevétlennek és szeretetlennek érzem magam
a fülemben napok óta ugyanaz a dal jár
a moszkitókról és az élőlények egymást falásáról
a napszem most engem néz
követ
követi az s-bahnt és az s-bahn ajtóban engem
elbújik-előbújik a novemberi város fölött
látva vagyok
nézzük egymást

 

(Illusztráció: Tamara Phillips: Sun water)

 

soha nem hallgattatnák el azt akibe belefojtják a szót
*

zsebzárlatot rendeltek el
(ebzárlatot)
*

privát popók
(kopók)
*

lassan alakul a hullaszigor
(hulladék)
*

egyértelműen a kedves papa bányája az osztalékdekóder
(osztalékrekorder)
*

a költői vírus
(virtus)
*

házi vizeletet rendeltek el
(őrizetet)
*

szeretek pihenni a hölgyek alatt
(tölgyek)
*

sörön kívüli oltás
(soron)
*

a rokkák a veszettség legfőbb terjesztői
(rókák)
*

rendkívül felhergeltek a kórházak
(túlterheltek)
*

nyárimmunitás
(nyáj)

Mihály Ádám képe

 

(Illusztráció: alexLORT: Zip Airbrush Painting on a boring Wall)

 

Estefele

Azt hiszem szeretem az augusztust
Késő nyári elmélyülés
Magamba bele-belenézés
Szeretem a távoli világítást
Az ég színét
Az este zajait
A kutyák ugatását a rollerek gurulását
A salak csikorgását a beton alatt
A bepótolt kertipartik
szálló illatát a házak felől
A könnyűséget,
hogy még tart a nyár
Poroszkálok a homokos utcán
Fehér fémkerítés,
Sorbanőtt névtelen virágok között barázdáin
Vontatom végig kezem
Szeretem, amikor a tejüveg sárga erkélyen egy gömbbácsi kikönyököl
Egy fáradt anyuka rágyújt
Bong a harang, száll a por
A szemetet már mindenki levitte, egy autó tolat majd kis ívben kanyarodik
Hét óra múlt
Ideje hazamennem

 

Sorsfordítás

120 sorsfordító tipp
lenéztem amikor kibontotta a könyvet
Hülyeség, nem szeretem ezeket az önjelölt megváltókat
Azok, akik ösztönből, füzetecske nélkül élik az életük, azok az igaziak
És ma, négy évre rá, annyi bosszúság után kinyitottam a 120 sorsfordító tippet
Amit ő kért, de sosem olvasott

 

Parton

Olyan kicsi vagyok és annyi mindent nem értek
Megbújnék egy hullámod alatt
Egy kővájatban egy sziklán
lassú szívverésed nyugalmán
Dobbanását hallgatom

Este apró fényeidben csöndben elveszem
Elgörög a táj
A repülő belseje, a fülledt levegő
És a mesterséges világítás csak
ami az ember alkotta biztonságra emlékeztet

Olyan mulandó vagyok és kevés
Félszeg, szeretet nélkül
Zörgő üresség
Akit a föld mégis légkörébe zárt
Kicsi vagyok, gyenge vagyok
Szeress kérlek, hisz minden ember
Szeretetre vágy

 

Este

Forog körülöttem
Párnára hajtom fejem
Ha lehunyom szemem
Peregnek a sötét pontok a szemem előtt
Ha lehunyom
Feketén fényes foltok csüngenek benne
Szófogadóan
Előhunyászkodnak az
emlékek,
Meleg a párna, friss huzat illatára hajtom rá frissen mosott hajam és friss szemeim
a jelen
Csak csukott szemeim előtt hever az életem

 

(Illusztráció: Szabó Eszter: Pillows on the sofa)