Címke: kritika / tudomány

Bejegyzések

Mitől, mivé, azzá, ami (Bódis Kriszta: Artista)

Hozzászólás most!
Pinkler egy kislány, aki 13-14 éves kora ellenére inkább felnőtt, nevével ellentétben nemhogy rózsaszínben, de talán még szürkében is csak alig-alig látja, láthatja a világot. Leginkább feketén, fehéren éli meg azt, minden sötét dolgával együtt. Pinkler felnőtt, mert már gyermekként azzá tették szülei, mikor elhagyták, és állami gondozásba helyezték − ugyanakkor gyerek is, mert nem hiszi, nem látja, mi történik körülötte valójában. Nem hiszi, hogy állami gondozott, nem hiszi, hogy ez örökre szól.
            Menekül az intézmény falai közül. Minden lehetséges eszközt megragad, hogy elhagyhassa az épületet. Nem így tették anno, másik emblematikus iskolaregényünkben a diákok. Ottlik hőse, Medve, szökés után önként visszafordul. Vajon ennyivel rosszabb világot élünk most? Az állami gondozás lényege, a szülő helyettesítésében rejlik, miközben a diákok mindent látnak az ott tartózkodásukban, csak az otthont, a nevelő szándékot nem.
Pinkler másik neve „artista”, mely egybecseng a Krisztával. Ennek jelentése művész. Az artista ugróművész, bárhonnan kiugrik, nem ismer lehetetlent. Még ebből a történetből is kiugorhat, mint ahogy Pinkler meg is teszi. Csak beszélnek róla, maga alig jelenik meg. Művészi lelemény így szerepeltetni valakit. Csak képpel, de történéssel éppen hogy csak.
 A regény leginkább egy dokumentumfilmre emlékeztet, fekete-fehérre, mely apró vallomásokból írja saját történetét. Különböző elbeszélők történeteinek egymásutánjából alakul a valóság. A véres valóság, mely ha tetszik, ha nem, van, és förtelmes, iszonytató. A leleményes nyelvhasználat, már-már valóságossá teszi a szereplőket. Mindegyikük egyéni, sajátos stílusú nyelvhasználata Bódis Kriszta érdeme, zsenialitása.
Az intézetis lányok kiszolgáltatottsága a fiúknak, kik leginkább barátnak lennének jók, a férfiaknak, akiknek leginkább nevelőként kellene viselkedniük, felügyelőknek, őrangyaloknak, és hát, inkább válnak állattá, mintsem segítséggé. Az erősebbik nem úgy uralkodik a gyengébbiken, ahogy neki JÓLESIK: mind az erkölcsi fölény, mind az igazság, mind az utolsó szó joga az övék. Övék az irányítás, az ítélet, az ágy, az élet, a döntés. S hogy miért tehetik ezt meg? Mert ezt tették anyáikkal, és ezt teszik anyjuk helyetti anyjukkal is.
Visszatérve Pinklerre, aki akár egy artista, bárhova felmászik, kijut bárhonnan, bárki keze közül meglép, szóval valójában ő sem különb, akármennyire is szeretné levetkőzni nőiességét, mégiscsak az marad: nő. Betagozódik a sanyarú sorsú lányok közé, az anyja sorába, azok közé, akik saját bőrükön érzik milyen megalkudni, meghunyászkodni, majd szembenézni önmagunkkal, még ha csak egy szál cigaretta átnyújtásának erejéig is. De miért is lenne ő kivétel, a maga egyszerű, elszúrt kis életével, ha az is belekóstol a „jóba”, aki művelt, és gyönyörű mosollyal bír…
Az artista apró történetei önmagukat írják, és a végén talán mindegyik kis „gyöngyszem” megtalálja a maga helyét a láncon. Nehezen ugyan, de lassan összeáll a kép, érezzük, még ha nem is értjük, mitől lehetne jobb a világ, és mit tud elérni egy nő, ha kézbe veszi, kézbe veheti a galád, öntörvényű ifjakat. És mit nem, ha enged nekik, és a szőnyeg alá sepri a „szerelem” jeleit.
Az ambivalencia nagy úr; kétségekbe kergeti az embert. Nem tudjuk eldönteni, hogy az ember eredendő bűne miatt válik azzá ami, születik erre az életre, avagy a világ és a család, vagy a család hiánya teszi azzá, ami lesz: lázadó gyerekké. Ez az egyetlen értelmes alternatíva a regényben. De vajon van-e nekünk más alternatívánk a kiugráson kívül ebben a társadalomban, ezen a világon? Az intézetben élők sem viszonyulnak egyértelműen az életükhöz, megszokták, belenőttek, talán élvezik is, hiszen ez a túlélés egyik eszköze. Élvezni. A történet a maga sajátos nyelvén, mindennapinak látszó, ámde mégis művészien megalkotott szófordulataival – olyanokkal, melyeket nyomtatásban ritkán látunk – varázslatossá teszi az amúgy szürkének, egyszerűnek tűnő dokumentációt. Az Artista a miértekről és a hogyanokról szól, a kezdetről és a végről. A végről, hát igen, az artistaságot ki kell érdemelni…
Bejegyzések

„Nyúgodj csendesen / Itten, szép nimfa.”

Hozzászólás most!

1. Test és szöveg

„Az emberi test mi magunk vagyunk, és
mindazokra a dolgokra emlékeztet minket,
amelyeket magunkkal szeretnénk tenni,
mi pedig mindenekelőtt megörökíteni
szeretnénk magunkat”

– írja Kenneth Clarck az aktról szóló tanulmányának bevezetőjében, ahol egyebek mellett kifejti, hogy több meztelen alak látványa visszatetszést, undort és félelmet válthat ki belőlünk, hiszen az emberi test puszta láttatása nem rendelkezik azokkal a formai követelményekkel, amelyekkel a művészet értelmében rendelkeznie kellene. Hasonló véleményen van Giulio Cezare Scaligero XVIII. századi elméletíró, megállapítván, hogy „a nyers természet tökéletlen modell”, de több más korabeli szerző művében is szerepel olyan megállapítás, amely arra utal, hogy az emberi test a maga lecsupaszított valóságában alulretotizált objektum, nem állítható modellként egy olyan alkotói attitűd elé, amely nem akar valamit elrejteni belőle, hogy valamit megmutasson. A humanista erotikus diskurzus például – anélkül, hogy a középkori trubadúrlíra által már fölfedezett érzelmeket applikálná ­– tekintetét szorosan a genitáliákra összpontosítja, s ezek allegórikus értelmezése képezi azt a hálót, amely megakadályozza a testnek immanens egységben való megtapasztalását. A nemi érintkezés mint pokoljárás elsősorban szellemi és esztétikai élmény, semmiképpen nem érzelmi tapasztalat. Ez az allegóriarendszer itt úgy funkcionál, mint a klasszicista nőábrázolásokon az érzelmekkel átitatott mitológiai univerzum, vagyis pontosan meghatározza, hogy miként kell értelmezni – azaz milyen allegorikus értelmezésekkel kell elfedni – a kor művészének a testet.

Amikor tehát Winckelmann ­– akaratlanul is – a mai fogalmaink szerint intertextualitásnak nevezett jelenségről beszél, mondván, hogy az önálló gondolkodással nem az utánzást, hanem a másolást állítaná szembe, hiszen az utánzás „ha értelmesen csinálják, más természetet ölthet föl és önállóvá válhatik”, ezt érthetjük úgy is, hogy a valóságosnak illetve naturalisztikusnak tételezett test egy aktábrázolás esetén szubtextusként vesz részt a műalkotásban. Jan Pierre Ménard, Borges hőse úgy írja újra Cervantes művét, hogy miközben szó szerint másol, előnyben részesít bizonyos fejezeteket és csak ezeket másolja le, ezáltal egy új, szelektív, az újraíró által irányított olvasatot kínál föl, illetve ír bele az új szövegkorpuszba. A két mimézis-elmélet közötti különbség, hogy míg a modern intertexus létrehozása közben az utánzó médiumként vesz részt az újraírásban, vagyis a szöveget nem áthelyezi, hanem az mintha szükségszerűen áthelyeződnék, addig Winckelmann felfogásában kiemelt jelentőségű a folyamatban való „értelmes” közreműködés. A klasszicista művész alkotása az „önálló gondolkodás” által lesz más, mint a felhasznált minta. Ehhez képest a modern intertextus mintegy az olvasó helyett gondolkodik, a szerző szándékától független lehetőségeket konstituál – így teszi lehetővé a különféle alternatív olvasatokat.

Míg tehát Janus Pannoniusnál csak az allegorikus retorika által fölállított rácson keresztül pillantható meg a test, addig Csokonai Lillája látszólag egész alakos aktként jelenik meg, noha a beállítás és leplezés műtermi effektusai nem kevésbé rafináltak. Az újraírás mellet nála az újraolvasás metódusa is tematizálódik, erről a tudatos átrendezésről Csokonai így ír az „Előbeszéd”-ben : „Nem is voltak ezek az én verseim soha olyan céllal íródva, hogy belőlük egy, és egymással összefüggő kis poétai román kerűljön: egyszer egy darab készűlt, másszor másik, és nem azzal a renddel, amilyennel e könyvben látni; némelyiket még 1793-ban csináltam…van olyan is, amelyik 1802-ben jött ki a semmiségből. Egynéhányat másnak kérésére írtam. Hanem nagyobb részét élő személynek készítettem;” Az újraolvasás során tehát az eredetileg egymáshoz nem kapcsolódó szövegek elveszítik eredeti élményszerűségüket és alkalomszerűségüket, alárendelődnek a cselekményessé formált „poétai román” műfajának és megpróbálják megteremteni a befogadás egységes horizontját. Az egyes átrendezett szövegek így egy konzisztens jelentéshálót alkotnak ugyan, de a „poétai román” mint műfaj értelmezési kérdéseket vet föl. Onder Csaba szerint ennek a műfaji megjelölésnek célja az olvasóra olyan irányban hatni, hogy olvassa verseskötetként, de olvassa regénnyé, összefüggő szöveggé e dalokat. Ugyanakkor a „poétai román” mint műfaj s mint olvasási stratégia nem jött létre, hibriditásánál fogva túllép a műfajok által prekoncepcionált olvasási stratégián és egy kánonon kívüli térbe helyezi át a ciklust mint szövegegyüttest. Ez a kevert műfajiság az, ami első fokon megnehezíti Lilla figurájának értelmezését, hiszen az olyan versekben, mint „A Duna nímfája” vagy „Az alvó Lilla felett” Lilla aktszerűsége és megfoghatatlansága jellemző, míg például az „Alku” vagy a „Habozás” párbeszédes felépítése cselekvő, drámai személyként szerepelteti.

Amiként a műfaji megjelölés műfajon kívüliséget rejt magában, a Lillát statikus pózban mintegy lefestő versek előterébe állított aktfigura sem megjeleníti, hanem a természeti elemek és az antik ­– valójában aranykorinak képzelt – miniatűr szereplők invokálása által bezárja a testet egy olyan mitológiai kontextusba/képvilágba, amelyből többé nem lehet kiszabadítani. E képvilágból való szabadulása azért nem lehetséges, mert miközben a szöveg a természetes aranykorba való visszahelyezésének hatását kelti, egy saját maga által alkotott pszeudo-természetben helyezi el. Néhány példa: az „aranyozott felhő”, a „madarak koncertjei”, a „piperés rét”, a „tél fején fehérlő púderek” világosan utalnak a természet díszlet- vagy kozmetika-szerepére. E pszeudo-természetben Lilla átlényegült alakot ölt és letagadhatóvá válik azáltal, hogy a gyermekistenek, a faunok, Venus és az amorettek, a tapsikoló habok és a nevetgélő csergetegek díszletei nélkül a test megidézhetetlen, nyelvileg és képileg is csak ezek által ragadható meg. Miközben Lilla aktja úgy tűnik el, hogy látszólag előtérbe van állítva, egy valóban festett női akt éppen akkor jelenik meg, amikor a festő itt-ott elmossa a kontúrokat, vagyis – a dolgozat elején hivatkozott gondolat szerint – amikor megfosztja naturalisztikus vonásaitól.

2. Lilla mint akt és mint pszeudo-test

„Hogy ne keljen fel.” (Csokonai)

Csokonai „Az alvó Lilla felett” című versében jól nyomon követhető mind a retorikai alakzatok, mind a miniatűr képvilág leplező mechanizmusa. Az első strófa felütésével, ahol a második személyű megszólítás és az „itten” határozószó egy a szemlélőhöz közeli „helyen” nyugalmi helyzetben, ugyanakkor takarásban („féd”) találja Lillát, a beszélő tökéletesen aktszerű nézőpontot talál. Ebből a nézőpontból a ciklus előző darabjához, „A Duna nímfájá”-hoz képest Lilla alakja elveszíti naturalisztikus jegyeit. Ott az istenek álmélkodva nézik a fürdés közben (!) rajtakapott „szép halandó”-t, de éles határ van a halandók és halhatatlanok világa között, a szereplők egyértelműen besorolhatók egyikbe vagy másikba. Itt pont ez a határ mosódik el, s majd a harmadik strófában megidézett „Ámor és Psyché” mítosz is épp e két világ közti átjárhatóságra utal.

A képleírás során az első jel, ami e csodálatos lénnyel való kontaktus lehetetlenségére utal, az a címben is pontosan meghatározott szituáció, hogy Lilla alszik, szemlélője pedig valahol fölötte helyezkedik el. A lentiséggel szemben, a „felett” hatalmi helyzetetre és az ébrenlétre utal. Hogy az ébrenét az álommal szemben miért nem jelent mégsem hatalmi pozíciót, azt a nyolcadik strófából tudhatjuk meg, amikor a beszélő a „kis Zefirt” ekképpen kérleli:

„Sőt  ha tudsz, lelkébe
Bújj egészen bé
S tudd meg, hogy fektébe
Rólam álmod-é?

Nem! – Magam vizsgálom
Mit gondol most ott.
Vonj szemére, álom!
Dupla Kárpitot,”

Vagyis adott egy képzelt/álombeli női alak, akinek az álmát firtatja a leselkedő. Tudni szeretné, hogy abban az álomban, amelyet egy általa álmodott lény lát, ő maga jelen van-e. De ha Onder Csaba tanácsát követve ciklusként olvassuk a „Lillát”, drasztikusan megsokszorozhatjuk a szerzők és a Lillák számát: van egy szerzőnk, aki a „versgyűjtemény, mint szöveg” szerzője s aki magába foglalja azt a másik szerzőt, aki korábban csak ennek a versnek volt szerzője. Ám az a valaki, aki e versben beszél szintén szerző abban az értelemben, hogy sajátos szemlélődése során egy pszeudo-természeti kép-apparátus és a test szempontjából elidegenítő/művi hatású mitologikus apparátus által megalkotja a láthatatlan testet. De létezik egy Lilla, akit a versgyűjtemény szerzője utólag iktat be a „poétai román” szerkezetébe, vagyis akitől a „Lilla” mint ciklus a címét kapta, létezik az a Lilla, akit e vers szerzője elképzel, és létezik az a Lilla, aki a vers beszélője/szemlélője számára nem látszik.

A realisztikus jegyek elmosódását másodsorban az első sorok aposztrophikus felütése idézi elő azáltal, hogy egy képzeletbeli és idegenszerű lényt imaginál Lilla helyére; egy olyan lényt, amilyet még senki sem látott – leszámítva Odüsszeuszt, de ki látta Odüsszeuszt. Általánosabban fogalmazva a metafora elidegenítő hatását azáltal váltja ki, hogy az antik mitológia funkciója a rokokóban az erotika elleplezése. Ugyanakkor a megszólítással mintegy hátat is fordít az olvasónak, hiszen egyrészt egy másik te-hez (a „szép nimfá”-hoz) beszél, másrészt viszont (mivel az máshol van: alszik) magában beszél. A magammal való monológus autark és ijjesztő gesztusa itt a másik (az olvasó) kizárását, elidegenítését (vagy idegenségének bevallását) végzi el:

„Nyúgodj csendességgel
Itten, szép nimfa!
Ládd, mily büszkeséggel
Féd e boldog fa;”

Eddig azt láttuk, hogy Lillát az álom egy másik világba helyezi – a vers beszélőjének világához viszonyítva, az aposztrophé pedig Lillát és a róla beszélő én-t idegeníti el – az olvasó pozíciójához viszonyítva. A távolságok szinte legyőzhetetlenné válnak, hiszen ha mindezt egységes kijelentéssé szeretnénk redukálni, ahol Lilla a tárgy (a szöveg tárgya), a beszélő az alany (a szöveg maga), az olvasó pedig az állítmány (a szöveg elkövetője), látnunk kell, hogy a tárgy egy másik világban van, az alany elfordul, s így az olvasó mindkettőtől el van zárva.

Az álomra még visszatérünk a harmadik strófa befejező sora kapcsán is, de a másodikban előkerül egy újabb leplező funkcióba helyezett természeti jelenség, az árnyék:

„Vágyva árnyékozza
Téjszín kebledet,
Mely duplán boltozza
Márvány szívedet.”

A megszemélyesítésben a vágy a fa tulajdonsága, s ez a vágy árny-ék a testen, olyan ékesség, ami nem megmutat, hanem eltakar. Mózes I. könyvében az Úr, amikor tiltás alá helyezi a jó és a rossz tudásának fáját, így szól: „mert a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz”. A márvány mint a szív jelzője azontúl, hogy erezettségük hasonlóvá teszi őket, visszautal erre a bibliai halálra azáltal, hogy szervetlen és halott ásványi anyag.  Az asszociációs sor tehát következőképpen fejthető meg: Lillát a fa, kebleit a fa árnyéka, keblei pedig szívét fedik el. Továbbá ahogyan a litoszféra rétegei között a márvány, a test burkaiban is úgy rejtőzik el a szív.

Egy másik lehetséges összefüggésben a „márvány” a „boltozza” igei metaforával állhat  szorosabb összefüggésben: az igei metafora így már előbb utal a halálra (l. sírbolt), s a szintaktikai rendet figyelmen kívűl hagyva nemcsak márvány-szívről, hanem márvány-sírboltról is beszélhetünk. Az előző bekezdésben a szív volt a tartalmazott, a test pedig a tartály, itt a márvány-szív maga is tartályként interpretálható, mely az érzelmek immateriális világát tartalmazza vagy inkább jelképezi. A márvány-szív és a márvány-sírbolt metonímikus értelmezésben tehát szimmetrikus párt alkot: a szív tartama az érzelmek, a síré a halott test. Ez utóbbi még nem az akt által sugallt halott test, inkább annak előfeltétele az alakzatok mint akotóelemek szintjén, de mint láttuk, ugyanúgy áthatja ezeket az alakzatokat, ahogy a vers egészét az akt halottisága.
Ha feltételezzük, hogy a vers felfogható mint képleírás, márpedig az eddigiek során a miniatűr mitologikus elemekből egy sajátos láttatás/elrejtés ellentét mentén határozottan megfigyelhető az apró képeknek egy nagyobb egységbe/képbe való szerveződése, amely a testet szeretné megmutatni, vagy a megmutatás által elrejteni, fölmerül a kérdés, hogy milyen módon akarja a referencialitás/láthatóság hatását kelteni. Ez ugyanaz a kérdés, mint hogy a szöveg utal-e valamiképpen a test naturalisztikus jegyeire, felvillantja-e a kép olyan aspektusát, amely ellen maga a leírás kozmetikai eszközökkel lép fel. Leszámítva a „Félfedett csecsére” közvetlen erotikus utalásnak tűnő jelzős szerkezetet nem találunk ilyet, erről pedig tudjuk, hogy az aranykorba visszaálmodott szerelem megszokott jelenete, Csokonai „A csókok” című szépprózai művében Melítesz ugyancsak alvás közben kibuggyant cseccsel találja Róziját, s ez az úgyszólván gyerekszerelmet megjelenítő műben sem hat naturalisztikusan. Ráadásul esetünkben a versben már egyszer előforduló „féd” ige jelzős alakját is tartalmazza a szerkezet, tehát valójában folytatja az elfedések sorát, noha itt részleges elfedésről van szó.

A test valóságos jelenlétére tehát semmi nem utal, és ezzel maga az elfedés mechanizmusa is látszólagossá válik, a pszeudo-test, ami a valóságosat volna hivatott reprodukálni/redukálni, valójában egymagában áll, nem más, mint egy „poupart”. Amikor az alvó Lillát a szemlélő „maga” szeretné vizsgálni, valójában a halálba megy utána: „Mennyi ösvenyemben/A tövisk s haraszt!”. A halálban való viszontlátás során az a tény, hogy Lilla ott is alszik, erősíti a feltételezést, hogy már előbbi találkozásukkor is halott volt, állapota nem változott, mindvégig tökéletes mozdulatlanságban marad, miközben szemlélője követi őt a halálba.
A szemlélő által átlépett határvonal, melyet az árkádiai elemekkel körvonalazott rokokó kert („rózsalánc”, „virágszálocska”, „csergeteg”) jelképez nemcsak élet és halál között húzódik. A kor fölfogása szerint a kertnek különböznie kell a természettől, ember által megformáltnak, a személyiség hangulatait tükröző kicsinyített pszichológiának kell lennie, ugyanakkor egy olyan hely is, mely a társadalom elutasított, szenvedő és kétségbeesett tagjainak nyújt menedéket. S ilyen értelemben több is mint határvonal, hiszen ha sem nem természet, sem nem társadalom – egy olyan kor filozófiai diskurzusában, ahol ez az uralkodó dichotómia ­–, nem lehet más, mint képzelt vagy túlvilági terület.

Miután sorra vettük azt a három elemet, amely az elfedésben részt vesz, a következőkben „az álom és a halál toposzá-”nak allegórikus és metaforikus konnotációit értelmezzük a harmadik strófa sematikussá olvasódott soraiban:

„Két szemed héjjában
Éltem s holtom áll,
Csendes árnyékában
Álom s Ámor hál;”

Az első két sor egyrészt metaforikus szerkezetként azonosítható, ebben az esetben a „-ban” helyhatározórag a héjjak tartalmával, azaz a szemekkel azonosítja az „éltem”-et és „holtom”-at. A héjjak itt ugyanúgy burkát képezik valaminek, ahogyan az első strófában a test a szívnek illetve a föld a márványnak, azaz a halálnak. A halál mindkét metaforában a tenor pozícióját tölti be, a vehiculum előbb a márvány, most pedig a szemek. A nem metaforikus értelmezés szerint a szemhéjjakon áll vagy bukik éltem és holtom, azaz: éltem és holtom két szemed héjján áll.

Az előző strófa kapcsán utaltunk az árnyék fedte két szimmetrikus idomra, itt az árnyék takarásában (az olvasási rendben is alatta) ismételten két, hangalakjában majdhogynem azonos tulajdonnév található, akikhez ismét egy alvásra utaló ige (a „hál”) csatlakozik. Ha az Álmot nem tekintjük tulajdonnévnek, akkor ez tautológia is lehet (az álom alszik), bár ez az ige kevésbé az álom tudati folyamataira, mint a fizikai elhelyezkedésre (fekszik) utal. Ebben az esetben az árnyéknak lehetséges egy másik értelmezése, amely nem arra utal, hogy valamit beárnyékol/eltakar, hanem társként mellette helyezkedik el, valakinek az árnyéka lehet például egy másik személy is. Az anagrammatikus játék a jelentések játékával is összefügg: Ámor és Álom konnotációi legalább annyi közös elemet tartalmaznak, mint amennyi közös hangot. Pál József az „Ámor és Psyché” mese feldolgozásait elemezve a neoklasszikus költészetben és szobrászatban kimutatja, hogy – akárcsak az antik kisplasztikában – az Ámor-ábrázolások kísértetiesen hasonlítanak a „halál géniuszának” ábrázolásaihoz. A „halál géniusza” ugyanakkor – az álom-halál azonosság toposszal analóg módon –  a klasszikus férfiszépség alakjában tűnik föl egy álomvilágban való újjászületés lehetőségét hordozva magában a szerelmes csók által.

A harmadik strófáról elmondottak az alábbi vázlatban foglalhatjuk össze, az első két sorból csak a metaforikus értelmezést, az árnyék esetében a versben már korábban is előforduló „beárnyékol” értelmet használtuk fel, ezért az Álom és Ámor ezek alatt helyezkednek el. Az Álom és Ámor az élet, a halál és az ezek közötti határétlépés denotatívumaként értelmezhetőek:

metafora                                                                      metafora
szem      ══      éltem             ══             holtom      ══     szem

árnyék                                                                                                árnyék

Álom                                allegória                                 Ámor
(anagramma)

Élet            Halál                                                               Élet           Halál

A pszeudo-test, a kert világon kívülisége, amelyben ez a test megjelenik, valamint az a folyamat, amelynek során a test ilyenné válik valamifajta átváltozásra utal. Ezt bizonyos értelemben a fenti ábra is mutatja, amennyiben a testtől kiindulva a gyermekistenek allegórikus felhasználásával a vers végülis a halált tematizálja, s ez a jelképes halál valamilyen reinkarnációnak lesz a feltétele. Mindebben még sincs semmi félelmetes, semmi naturalizmus, ahogyan a kert sem rejt sötét, ismeretlen zúgokat, a halál is úgy történik meg, hogy a legidilibb szerelmi jelenetnek van álcázva. A felvilágosodás racionális emberének mintha sikerült volna tiszta esztétikumot formálni a halál gondolatából, és tündér-szerelmet a nő XVIII. század elején még eredendő bűnös bujaságából. Ennek a kertbeli, majdhogynem aszexuális szerelmi átváltozásnak azonban lehet, hogy félelmetesebb az igazi arca, mint a naturalizmusé.

3. Ámor és Lilla    

„A mi most történik, régen megvan,
és ami következik, immár megvolt…”
(Préd. 3: 15)

Csokonai „Az álom” című elégiájának 1794-es hosszabb változatában az álom a „terhes gondokat” a „Léthe partjára űzi”, de a vers első felében arról olvashatunk, hogy az álom – ami a halál testvére – lényegében egy másik világ, mely valóságosnak mutatja magát és „sok ezer képpel elménk játszodtatja”. S bár a költemény utolsó részében a születés előtti és a halál utáni állapotot a teljes öntudatlansághoz hasonlítja, ez sohasem megsemmisülést, hanem álomállapotot jelöl. A középső rész döbbenetesen naturalista leírása pedig az anyag végtelen vándorlását festi a természetben, míg a sír körül növő és az emberi testből táplálkozó növényzet látomásos leírása után nem marad el az akasztófa- humor sem:

„Mert lám a papnak is kövér a tinója,
Ha temető kertben van a kaszálója”

Csokonai tehát nem áll meg annak leírásánál, hogy sejtjeink szétszóródnak a „minerále”-k rakásai között, hanem azt is mondja, hogy ez a szétszóródás a mi álmunk („Így aluszunk mi, de vigyáz a természet…”), a tudat vagy a lélek működésének egy másik formája, ami a halállal is azonos. A halál és az álom azonossága nem csak azt jelenti, hogy az álom megfelel a halálnak, hanem a halál is megfelel az álomnak, vagyis a két jelentő konnotációi összekeverednek. A természet „pontos forgásának örök karikája” pedig akár a csillagok forgása is lehetne. Szauder József a költemény kozmogóniai/filozófiai világképének feltérképezésekor amellett érvel, hogy nem helyénvaló a felvilágosodás tudományosságát egy radikálisan materialisztikus irányzatként írni le, hiszen a Voltaire-i  statikus „legfőbb lénytől” való végleges meghatározottság és a Diderot-i  természet-continuum vagy „scala naturalae” egymástól ugyan különböző, de mindkét felfogásban jelenlévő isten-formációt implikálnak. Az a gondolat, hogy „minden élőlény a saját ’tökéletessége’ fokán helyezkedik el” ezen a „scala naturae”-n a Diderot-i láncelméletet – és az ezt felhasználó „Az álom” című Csokonai-verset – szerinte a platóni és arisztotelészi teljesség-modellhez teszi hasonlóvá. Megállapítja továbbá, hogy „a csillagvilágok közti youngi látomásai nagyon is eleveníthették Csokonai költői gondolkozását.” Elmondható tehát, hogy a szöveg a körforgásban, pontosabban egy – az alakváltozások ciklikus egymásutánja mögött felsejlő – állandó jelenlétben keresi és találja meg a fizikai világ romlandóságának tényét feloldó világmagyarázatot.

Micaela von Marcard a rokokóról szóló könyvében leírja az egyik würzburgi mennyezetfreskón látható jelenetet, ahol Ámor Szaturnusszá változva egy gyémántsarlóval apja, Uránusz nemi szerve elleni merényletre készűl, és hozzáfűzi: mindez az élet körforgására utal, hiszen ebből a balesetből megszülető Vénusz lesz Ámor szülőanyja. Minthogy Vénusz gyermeke ebben az időszakban a klasszikus férfiideál megszemélyesítőjeként is megjelenik, s ami az Apuleiusnál fönnmarad meséhez közelebb áll, ahol szófogadatlan gyermekistenként jelenik meg, a rokokó szerelmi költészet kertjének is szinte állandó vendége. Ámor tehát nem csupán ártalmatlan és csintalan figura, Platón Lakomájában például mezítlábas, elvadult és hajléktalan démonként van ábrázolva, aki „él és virágzik, mikor éppen jó alkalma van rá, majd meghal…” Vagyis gondtalansága mellet az élet és a halál közt húzódó határ mesteri kötéltáncosa, a rokokó kert tipikus lakója: szerelmes és kitaszított, látható és láthatatlan, a szerelem illúziója (mint Lilla), a semmivé váló emberi test allegóriája és csillagvilágok közt hánykódó szerelemgyermek. Nemcsak fölkelti a szerelem szenvedélyét, nyílvesszőjével  halálos sebet is képes ejteni.

A gyermekkor mint az élet és a halál közti bizonytalan időszak, illetve a bepólyált gyermek képe azt a hatást kelti, hogy „a bebábozott rovarhoz hasonlóan az ember is lárvából fejlődik ki végső alakjává”. Elképzelhető, hogy az oly nagyon kedvelt Psyché pillangóval téma is ide vezethető vissza, érdekes adalék ehhez Kazinczy elhunyt kislánya sírjára tervezett Canova-szobra és Csokonai „A pillangóhoz” című verse is, amelynek egyik metaforájában a szemfedélhez tartozó tenor a „púpa” (báb, gubó) képezi azt a burkot, amelybe bezárva a szerelmi csalódás okozta szenvedésteli „hernyó-lét” idejének leteltében reménykedik a költemény első személyű beszélője, a pillangó pedig a tavasz/születés „hamar-követje”.

Úgy tűnik tehát, hogy a kert (= pszeudo-természet), a szerelem, a kitaszítottság, az átlényegült testiség, a gubó-lét metaforája illetve a gyererekfelfogással összefüggő gyerekistenek olyan kulcsfontosságú elemek itt, amelyek mögött a Diderot-éhoz hasonló természet-continuum szaturnuszi/ámori jegyei ismerhetők föl. A kert azontúl, hogy a társadalom racionálisan elrendezett ellenvilága, s mint ilyenbe Ámor alakja többarcúsága miatt is beilleszthető, a fikcióba/álomba/halálba való átmenet színhelye is, egy olyan „meditatív pont/szituáció”, ahol a test átváltozása megtörténik, ugyanakkor a kert az ott jelenlévők lényének és érzelmeinek tükröződése. Az érzelmek materiális ellenpontja így nem a test lesz, hanem a pszeudo-természet.  Lilla mint „poupart” a versben az én-te viszony szempontjából is passzív, gépiesen alakítható figura, s ez a gépies átalakítás a mitologikus univerzum toposzainak mechanizmusa és az elfedés céljából kozmetikumként alkalmazott természeti képek, illetve a költői retorika révén meg is történik. Az így létrehozott látszatuniverzumban a lírai alany fölismeri az idilli test behelyettesíthetőségét, s az alvásra húnyt szemek héjján keresztül a látás másik oldalára, egy inverz univerzumba lép át. E kertben magával Ámorral is találkozik, aki fölszedi a nyomában ropogó harasztot.

A két ellentétes dinamizmus játékának: a költői képek által létrehozott látszatvilágnak és a lírai én ezen folyton áthatoló inverz álom-látásának  végül az ébredés anticipációja vet véget („Pinty, Pacsirta, csízzel… /Majd felserken… Csitt!). E látás egy testet keresett az akt mögött, de mivel csak álommal és halállal találkozott, visszatér a valóságba, mert rádöbbent, hogy az akt csak látszata az ideális testnek.

Bibliográfia:

A klasszicizmus, szerk. Rónay György, Budapest, Gondolat, 1963.
Borges, Jorge Luis, A halál és az iránytű, Budapest, Európa, 1998.
Badinter, Elisabeth, A szerető anya, Az anyai érzés története a 17-20. században, Debrecen, Csokonai, 1999, ford. Szekeres András.
Clark, Cenneth Az akt, Tanulmány az eszményi formáról, h.n., Corvina, 1986, ford. Várady Szabolcs.
Csokonai Vitéz Mihály, Összes művei I-II, Budapest, Osiris, 2003.
Culler, Jonathan, Aposztrophé, in: Helikon, 2003/3, 370-389.
Debreczeni Attila, Csokonai, az újrakezdések költője, Debrecen, Csokonai, 1993.
Ferenczy Miklós, A Lilla-per (1844-1852), Almásneszmély, k. n., 1982.
Honor, Hugh, Klasszicizmus, h.n., Corvina, 1991.
Marcard, von Micaela, A rokokó avagy kísérlet az emberi szíven, Budapest, Európa, 1999, ford. Orosz Magdolna.
Onder Csaba, A klasszika virágai, Debrecen, Kossuth, 2003.
Pál József, A neoklasszicizmus poétikája, Budapest, Akadémiai, 1988.
Péter Katalin, Házasság a XVII. Századi Magyarországon, in: Fejezetek a szexualitás történetéből, Budapest, Gondolat, 1986.
Platón, Szókratész védőbeszéde, A lakoma, Budapest, Európa, é. n., ford. Devecseri Gábor.
Szabó Zoltán, Kis magyar stílustörénet, Budapest, Tankönyvkiadó, 1986.
Szauder József, Az estve és az álom, Budapest, Szépirodalmi, 1970.
Szauder József, Az éj és a csillagok, Budapest, Akadémiai, 1980.
Szent Biblia, h.n. Bibliatársulat, é. n., ford. Károli Gáspár.

 

Bejegyzések

Békák, nyulak, klasszikusok

Hozzászólás most!

(Havasi Attila, 1001 magányos rinocérosz, Szignatúra Könyvek, 2007.)

 „Most hirtelen téli mesék / rémei kielevenednek.”

(Ady)

Van a magyar költészetnek egy kritikailag talán kevésbé reflektált vonulata, amely – legalábbis látszólag – ritkábban  érdeklődik a nagy egzisztenciális tétek, létproblémák iránt, sokkal inkább látványos és bravúros nyelvi önreflexivitás, folyamatos visszahajlás a szöveg megformálódásának problémájához, illetve ennek a megformálódásnak a tematizálása jellemzi. S teszi mindezt olyan megsemmisítő humorral, a jelentések és utalások olyan gazdagságával, hogy nem is figyelünk magára a témára, mint ahogyan például A helység kalapácsá-nak egyik nagy nyelvi teljesítménye éppen abban a reflektáltságban rejlik, ahogyan az eposzi beszédmódtól elkülönböződve, annak ellen-nyelveként határozza meg magát, méghozzá úgy, hogy mindkét beszédmódot együtt működteti.

Természetesen nem véletlen az utalás Havasi Attila új kötete kapcsán éppen a Vörömarty-féle „fennkölt” lírai nyelvre és az ezzel irononikusan szembehelyezkedő Petőfi-„eposzra”. Az viszont mindenképpen érdekes elméleti vizsgálódás tárgyát képezhetné, hogy egy a nonszensz, az abszurd és a groteszk vonzáskörében kibontakozó költészet, mint amilyen például Havasi Attiláé, hogyan képes egyedülálló módon újra játékba hozni egy olyan nyelvet, amely – nem is mindig az irónia leple alatt – olykor hasonlóan „nagy” kérdéseket artikulál, mint Vörösmarty elmélkedései. Persze, nem úgy – mégis… De ne szaladjunk ennyire előre.

Havasi groteszk, a végletekig valószerűtlen figurái ebben a kötetben többnyire állatok. Van köztük böhöm nagy víziló, mamut, lila gorilla, félelmetes szőrmajom, medve, többféle (gonosz és kevésbé gonosz) nyuszi, bőregér, szőrösszívű szőregér, görény, béka, légy és másegyebek. A legnagyobbaktól a legkisebbekig ismét felsorakozik „a lét csodás sokfélesége” – hogy a szerző előző kötetének címét idézzem. Ám ahogyan jellegzetesen bejelentik létezésüket, és az olvasót elfogja a harsány és csillapíthatatlan röhögés, egyszersmind túl is lépnek állati mivoltukon. Itt van például a “Botond vészdala” című vers, ahol Bosszú Botond eredetileg egy nyúl, ugyanakkor robusztus alakja, leginkább verőlegényekhez illő agresszív fellépése, viselkedési stílusa és „személyneve” ama másik Botondra is utal, aki buzogányával egymaga pozdorjává zúzta Bizánc kapuját. Nézzük csak:

„Tőlem mindenki jó, ha fél,

 ki lesz taposva itt a bél… ”

– ám ez csak a kezdet… A történelmi/eposzi áthallás annyira „direkt” és (persze szándékoltan) „ügyetlen”, hogy az ember hajlamos inkább nem venni róla tudomást. Pedig igaz. Mert nézzük csak az utolsó verszakot:

„… emberfejekkel focizom,

egyszersmind  lábam, ó, bizony,

emberszívekbe dúl.

Megőszül az, ki rám tekint,

És tél és csend lesz rendszerint –”

Nem tudom, kell-e idézni Vörösmarty Előszavának megfelelő sorait, én megteszem:

„A vész kitört. Vérfagylaló keze

Emberfejekkel lapdázott az égre,

Emberszivekben dúltak lábai.

(…)

Most tél van és csend és hó és halál.

A föld megőszült;”

És egy pillanatra torkunon akad a röhögés. De csak egy pillanatra, hiszen végül is csak egy nyúlról van szó. Nemde?

Ám mégiscsak fölmerül a kérdés: vajon mit keresünk ilyen hirtelen a 1848-as forradalom Vörösmarty-féle leírásánál, pláne a honfoglalás korában. Komolyan kell-e/lehet-e ezt venni? Annyi mindenesetre bizonyos, hogy csak a költői nyelv képes arra, hogy egyetlen groteszk figurában megteremtse egymástól ilyen – időben és minden más tekintetben – távol eső történések, eszmék, alakok egyidejűségét/együttállását. Gondoljunk bele, milyen bajos lenne akár rajzfilmben is közös nevezőre hozni a gyerekek számára Botondot és Kossuth Lajost Buggs Bunny masszívan flegmatikus személyiségvonásaiban. Amire pedig Havasi kötete tanulságul szolgálhat, hogy mindez a nyelvi teljesítmény – ráadásul – kegyetlen humorba csomagolva és „korhatáros gyerekversek”-nek álcázva is elérhető.

Maradjunk még kicsit ezeknél a „darkosabb” daraboknál, amilyen például a kötet első és utolsó verse, s amelyek így egy kicsit gyászosabb keretet rajzolnak a néhol idegesítően „gügye” versikéknek. (Mondanom sem kell, hogy az „idegesítő gügyeség” itt komoly műfaji kritérium, nem – valami más.) A kötet nyitánya, beteljesítve azt a várakozást, amelyet a borítón olvasható cím és a kisebb-nagyobb rinocéroszok negatívjai keltenek, egy minden tekintetben „súlyos” költemény (Víziló a lápon), melyben az enigmatikus felütés után:

„Nem tudom, mit jelent, de látom:

vaktában baktat künn a lápon,

nehézkes, furcsa lény.”

egy víziló sohasemvolt ontológiai elmélkedését olvashatjuk. Engem több tekintetben elgondolkodtatott ez a vízió a böhöm vízilóról, egyvalamit azonban  ki szeretnék emelni. A versben két „hang” szólal meg: előbb egyes szám első személyben a lírai én hangja (l. fenti idézet), utána – idézett szövegként – a víziló éneke, vagy inkább rezignált fohásza:

„Vagyok, mint minden állat, kérem,

fenség, aljasság, gőg, szemérem

vak, bús kevercse én;”

amelynek során egyébként furcsa módon kettéhasad a víziló-én (az ima beszédhelyzetének sajátossága ez), majd újra a vers beszélője folytatja annak bejelentésével, hogy a víziló énje és a lírai alany hangja most már eggyé olvad, ugyanis az utolsó strófában már ő jelenti ki magáról:

„és már határaim se kötnek,

s ott baktatok mélyén a ködnek,

nehézkes furcsa lény.”

Komikus és mélyértelmű mozzanat a lírai én azonosulása a víziló énjével, hiszen a kötet során aztán mindvégig ezeknek a furcsa teremtményeknek az arca mögül beszél, mint egy cirkuszban, ahol azonban a játéknak igen komoly tétjei lehetnek: nem zuhanhat le a kifeszített kötélről a bohóc – mert akkor vele zuhan a költő is.  Ez a trükkös-tükrös játék egyébként a borítón látható fehér alapon fekete rinocérosz-negatívokkal is kapcsolatba hozható, ahogyan a Fekete-fehér versikében tematizálódó játékkal is a látszatok paradox voltáról (az ördög olyan, mintha angyal volna és fordítva). E metamorfózisok láncolatán keresztül jutunk el később A csótány veszése című „eposz”-hoz, ahol – nem annyira Franz Kafka, mint inkább Havasi Attila modorában – értesülünk arról, hogy milyen egy szoba térszerkezete egy csótány pupilláján keresztül. A csótány kalandjainak hőséneke már Havasi első kötetében (Manócska meghal, vagy a lét csodás sokfélesége) is szerepelt, de a tudatos szerkesztés és a következetes állattematika miatt ebbe a gyűjteménybe talán méginkább beleillik.

E sötétebb hangvételű versek után ejtsünk szót a „lightvers”-ökről, azokon belül is a műfordításokról. Havasi Attila ugyanis  nem csak olaszból, latinból, portugálból, okszitánból fordít, mint ahogyan a kötet fülszövegében olvashatjuk, hanem magyarból is. A már szóba került Vörösmarty mellett lefordítja például Petőfit, így:

„Hortobágyi zöldségesné, angyalom!

Répafagyit nekem ide, hadd nyalom;

Répafagyit kelkáposzta tölcsérben:

E kettő a legkedvesebb zöldségem.”

Vagy hogy még korábbi költőelődöket említsünk, a Balassi-versek début prittaniére-je (tavaszi nyitóképe) itt a Hét Rét Görényének tömény szelletével átitatva tárul fel, megújhodó élőlényekben egyébként nem kevésbé gazdagon, mint a 16. századi elődnél. Közvetlenül ez után Patkány, Vakondok és Bőregér, akik nem kisebb személy, mint Vajda János köpönyegéből bújnak elő, olyan megható és sztoikus nyugalommal iszogatva, cigarettázva emlékeznek vissza fiatalságukra (akár az előbbi versben felidézett „élet tavaszára”), hogy épp csak ki nem esik az embernek  szeméből a könny. Én most már nem tudom, milyen műfaj ez, de látom magam előtt mindhárom állatfigura komor, a szadista időtől rovátkolt, vajdajánosi ábrázatát, amint egy száz évvel ezelőtti konyhában pöfékelve bölcselkednek, s azon töprengek, hogy mindez félelmetes vígjáték is lehetne, ahol a halott költők mind valamilyen állat maszkjában tűnnek elő a színpadon. Állatszínház állati maszkokkal – van ilyen!?

Van itt aztán más is: olyasmi, ami megmutatja azt az értelmezési keretet, amellyel formálisan legkönnyebben megközelíthető ez a lírai beszédmód, nevezetesen az angol nonszensz költészet (Kosztolányi magyarításában: badar). A kanonikus Vörösmarty, Petőfi, Vajda, olykor Ady, József Attila szövegeinek/szövegrészeinek badarsággá való „szétírása” mellet találunk például néhány remek limericket. Az Edward Lear tolla által szigorúan megregulázott strófaformán Havasi igazán bravúrosan bűvészkedik, hozza a formát, sőt. Ám ettől a keveredéstől a magyar klasszikusok átköltése is egzotikusabbá válik: ez a magyar szigetvilág, Edward Lear utazásainak egyik színhelye, ahol ormótlan őslények bolyonganak a ködben a transzcendencia értelmét kutatva, legyek, békák, denevérek, rossznyuszik, vakondok, patkányok tereferélnek az idő múlásáról, csótányok futnak be eposzba illő életutakat, majmok, elefántok időtlen és idétlen serege lakik a levegőben és a felszín alatt fölöttébb kísértetiessé varázsolva az ittlakók számára az atmoszférát. Buggs Bunny az alföldi pusztán: magyar badar. Talán tényleg igaz, amit Gergely Ágnes a nonszensz kapcsán írt: „A nonszensz valójában angolszász-magyar koproduktum.” (Nagyvilág, 1998/2)

Hogy kinek ajánljuk a kötetet? Kisgyerekeknek nem nagyon, minél nagyobb a gyerek, annál jobb. Fiatal felnőtteknek viszont feltétlenül, és azoknak, akik szeretnek tobzódni a formai bravúrokban, az abszurdnál abszurdabb ötletekben, a vérlázítóan üres és olykor mégis horrorisztikusan sötét rémversekben.

Bejegyzések

Apukatasztászisz (Dragomán György: A fehér király)

Hozzászólás most!
Esterházy Péter egyik interjújában azt mondta, hogy a Harmonia caelestis első részének az írásakor azzal kísérletezett, hogy milyen következménnyel járhat az, ha egy idegen szövegtestbe behelyezi az édesapám szót: Tehát én nem csinálok semmi mást, csak megnézem az alanyt, és az alanyt kicserélem azzal a szóval, hogy ‘édesapám’. Ez elsőre nem látszik valami nagy dolognak, nem is nagy dolog, de nagyon termékenynek bizonyult, mert a nyelv elvégez helyettem bizonyos munkát, mégpedig éppen a tabu irányában, tehát amikor nekem döntést kéne hoznom, hogy valóban le merek-e dolgokat írni, akkor ezen nem kell gondolkodnom, mert a nyelv gondolkodik helyettem, és a nyelv bátrabb, mint én. (Én egy kiegyensúlyozott magyar úr vagyok)Az édesapám leírása egy performatív aktust valósít meg, s így egyszerre tételeződik benne a kimondó és a kimondott személy. Az idegen szövegekbe így nemcsak az édesapa személye, hanem a fiú is beíródik. Az idegen szövegbe írt személyes információ egyszerre hozza létre az idegen személyessé tételét, valamint ezzel egyidejűleg a személyesnek az elidegenülését. Az aparegények szövegében az apák a fiúk számára mindig az idegen és külső világot jelenítik meg, méghozzá úgy, hogy közben ez az idegen világ rajtuk keresztül válik elsajátíthatóvá. A világról szóló tapasztalatok így nem közvetlenül, hanem közvetett módon jelennek meg a tudatban. Bár az apa jelenti a fiúk számára a külső környezettel és tulajdonképpen a történelemmel való kapcsolatot ez a külső kapcsolódás gyakran jelenti azt, hogy az apák e környezet áldozatává válnak A fiúk feladata pedig, hogy az apák helyére lépjenek (megszerezzék helyettük a házassági évfordulóra a csokor tulipánt), ami természetesen nem puszta felcserélést jelent, hanem az apa diskurzusának színre vitelét, mely képes a hiány hiányának pillanatnyi illúzióját megteremteni. Azt a pillanatot akarja elérni, amelyre a jelen nem levő miatti gyászunk kényszerít minket. A kimondásra a hiány kényszerít, s e kimondás az, ami megteremti a hiány hiányának az illúzióját, azt a pillanatot, amikor a kimondó úgy érzékeli, hogy a nyelv által létesített viszonyban megtalálja azt, akivel viszonyt akar létesíteni. Ezt követően már ez az illúzió az, ami hiányzik. Ennek az illúziónak a megfogalmazását figyelhetjük meg a könyv 58. oldalán, amikor a munkások által a kisfiú apjának mondott Csákány megérkezik: “és elöl a tetején ült valaki, egy pokrócba volt burkolózva, és egy hosszú bottal hajtotta a szamarakat, és akkor kiesett az ásó a kezemből, és azt az alakot néztem, egy ellenzős bányászsisak volt a fején, és az arcát nem láttam, és a tartása egyáltalán nem volt ismerős, (…) A fiú megpróbálja az ismeretlenben az ismerőst felfedezni azáltal, hogy hasonló jegyeket keres: és én a szemét akartam csak látni és a száját, és akkor már tudtam, hogy nem az apám, nem az apám, nem lehet az apám, de mégis léptem egyet felé, és mégis megszólaltam, és azt mondtam, hogy édesapám!, pedig tudtam, hogy nem az apámat látom (…) Mi készteti mégis a szó kimondására? Az idegensége az, ami hasonlóvá teszi az apjához? Elsősorban itt a kimondás illúziójával kell számolnunk: de mégis kimondtam, és attól, hogy ezt kimondtam, egy pillanatra azt éreztem hogy lehet, hogy tévedek, hogy mégiscsak az apám az, mert még mindig mosolygott, és ettől még jobban megijedtem (…). A hiány kimondása a hiány hiányának az élményét teremti meg, aminek az lesz a következménye, hogy ezt követően a hiány már úgy határozható meg, mint ennek az illúziónak a hiánya. Másrésztaz édesapám kimondása lehetővé teszi az idegen elsajátítását, ami ettől a pillanattól kezdve ismerőssé válik. Csákány ezt követően az apa jelölője lesz, aki később egy újabb illúzió által képes kapcsolatot teremteni a fiú és annak apja között. Csákány, valamint később a fehér király figurája csak illuzórikus jelölői az apának. Ami Dragomán regényének kifejezett pozitívuma, hogy az apának a regény végén megjelenő alakja szintén ebbe a sorba illeszkedik be. Az a brutalitás, ami miatt az édesapa csak az illúzió szintjén sajátítható vissza, nemcsak a történeti kontextusban, hanem a nyelv működésében is tetten érhető.
Szilágyi Zsófia (Lávaömlés, vagy hídláb?)  szerint a regény egyik kulcsjelenetének tekinthető, amikor az Afrika című fejezetben a kisfiú a sakkgéppel játszik. Az egész fejezet a megszerzés – visszaszerzés kódja mentén szerveződik. Az anya azért megy el a nagykövethez, hogy visszaszerezze férjét, míg a nagykövet a gyermek anyját akarja megszerezni. A megszerzés brutalitásának rekvizítumai azok a tárgyak és trófeák, melyeket a nagykövet afrikai tartózkodása alatt gyűjtött össze. A sakkgéppel folytatott játék, mint az egész fejezet metaforája, mintegy azt akarja közvetíteni, hogy a sajátnak az idegentől való visszaszerzése egy szabályszerű folyamat segítségével valósítható meg. Az ellenfelet képviselő néger gépember a fehérekkel, míg a fehér kisfiú a feketékkel van. A játék tétje tehát, hogy a sajátot visszaszerezzük az idegentől (a fehér bábuk a fehér, míg a fekete bábuk a fekete személyhez rendelődjenek). A kisfiú küzdelme azonban nem a visszaszerezhetőre, hanem a visszaszerezhetetlenre irányul: egyetlen bábut akar levenni: a fehér királyt, ami tulajdonképpen csak bemattolható, de nem leszedhető figura. A fehér királyra azért van szükség, hogy a gyerekek által játszott háborús játék vezére legyen (a 154. oldal tanúsága szerint ezeket a figurákat a fiúk az apáktól kapják, ami azt jelenti, hogy a háborús vezér az apára utal, amit úgy is értelmezhetünk, hogy az apa helyettesítője, figurája). Szilágyi Zsófia arra is felhívta a figyelmet, hogy a sakkjelenet tulajdonképpen József Attila Bőr alatt halovány árnyék című versének az utolsó sorát idézi meg: Néma négerek játszanak régen elcsendült szavaidért. A sakkjelent tehát azt a paradoxont mutatja be, hogy olyan személyek játszanak egymással szemben, akik képtelenek ezt a játékot a három kimondandó szó segítségével lejátszani. A sakkot nem tudatosíthatom a másik személyben a szó kimondásával, hanem csak azáltal, hogy ő ezt észreveszi, és nem akarja eltitkolni. A József Attila idézet a két egymással szemben ülő játékost úgy jeleníti meg, mint akik meg vannak fosztva a hangjuktól. De a sakk igazi tétje pont az, hogy úgy készítsünk elő egy bemattolást, hogy a másik ezt ne vegye észre. Mégis a sakkjáték alapja valóságos és lehetséges akciók és reakciók között kialakuló párbeszéd, mivel minden egyes lépés az ellenfél lehetséges reakcióinak a fényében hajtunk végre: ennek a párbeszédnek azonban a célja nem más, mint a sakkjáték lényegét képező szavak kimondása. A néger sakkjátékos azonban maga is csak egy artikulálatlan hangokat kimondó figura, akinek – mivel a vele szemben ülő játékos minden egyes lépését átlátja – nincs is szüksége a kimondandó alapszavakra. A másik játékos számára ezek a szavak a játék közben lezajló néma párbeszéd során következnek be. Ez a párbeszéd (mely végül is két egymással szemben lezajló néma monológ, mely mérlegeli a lehetséges akciókat és az ellenfél által ezekre az akciókra adott reakciókat) azonban csak a valódi lépésekben válik láthatóvá. Mivel az egyik játékos mindent lát és teljesen uralja a játékteret, ezért a másik játékos számára sincsen szükség szavakra (a néger sakkautomata az összes kombinációs lehetőséget ismeri, s ezáltal azokat a variációkat is, amelyekkel ellenfele kísérletezik.) Két figura játszik egy harmadik figuráért. A sakktáblán a király az egyik legmagatehetetlenebb figura, mégis minden egyes lépés, ami a játéktérben megvalósul rá vonatkozik. Ha metaforikusan a sakktábla játékterét a szöveg játékterére vetítjük rá, akkor szintén azt vehetjük észre, hogy bármennyire is különböznek egymástól az egyes önálló novellaként is kezelhető fejezetek, mégis mindegyik kimondva, vagy kimondatlanul az apára vonatkozik.
A sakkpartnerként megjelenő automata minden szabályos lépéssel szemben felkészült: az adott játékrendszeren belül lehetetlen legyőzni. A visszaszerzés egyetlen módja tehát a játékszabályok megsértése. Dzsátá totális korlátozottságával szemben a totális szabadságot képviseli: amely lehetővé teszi – a szabályok betartása mellett – Dzsátá kiszolgáltatottságának a megjelenítését. A szabályok megsértése ezzel szemben a szubjektum szabad döntése: a gép számára ugyanis ez az alternatíva nem létezik. A visszaszerzés így a játékszabályok teljes megsértését vonja maga után (a kisfiú egy hirtelen mozdulattal ellopja a szabályok betartásával megszerezhetetlen fehér királyt). A fehér király úgy jelenik meg a kisfiú számára, mint az idegenné tett saját, akit vissza kell szerezni. Ez nyilvánul meg abban is, hogy a játék kezdetén a fehér király még a nagykövetet jelöli: a fehér király figurájának az arca meg épp olyan volt, mint a nagyköveté, később azonban ez az idegenség sajáttá, ismerőssé válik, nemcsak azáltal, hogy a figura a háborús játék központi alakja lesz, hanem azért is, mert az utolsó fejezet végén az apa arca olyanná válik, mint a fehér királyé: és akkor a hátsó ajtó rácsai mögött megláttam az apa csontfehér arcát. Az apa arca által azaz idegenség válik ismerőssé és elsajátíthatóvá, amit a szövegben éppen a fehér király, valamint Csákány roncsolt arca fejez ki. A visszaszerzés csak a jelen nem levőt elidegenítő másság elsajátításával lehetséges, pont mint Esterházy behelyettesítéseinél (mely végső formájának tekinthető a Javított kiadás ügynök – apjának elsajátítása). Csákány roncsolt arca egyébként szintén kapcsolatba hozható – a himlőhelyek nagyon mélyek voltak, és egymásba folytak, és be voltak kenve valami fehéres kenőccsel is, és ettől az egész arca zsírosan csillogott – a fehér király elefántcsontból készült, valamint az apa arcával. Azáltal azonban hogy a sajátot behelyettesítjük egy idegen szövegbe, nemcsak az idegen válik elsajátíthatóvá, hanem a saját is idegenné lesz. Ezt az idegenséget fejezi ki az arc roncsolódása, mely deformáció végül megteremti Csákány és az apa arcának a hasonlóságát. Az apa figurációját megjelenítő helyettesítődési lánc – apa, Csákány, fehér király – azonban nem egy helyreállítódási, hanem egy roncsolódási folyamatot mutat be, ahol az apának az utolsó fejezetben megjelenő arca nem az eredeti arc helyreállítását eredményezi, hanem a már bemutatott roncsolódási folyamat végállomását. A metaforikus átvitelben ahogy Derrida a Fehér mitológiában írja az őseredeti értelem előrehaladó kopása, szabályszerű szemantikai vesztesége, szakadatlan kimerülése jelenik meg. (15.o.) A történet a prosopopoeia alakzatának a működését jeleníti meg, amikor az elbeszélőként feltűntetett kisfiú folyamatosan a narrációban az Apa arcának megformálására és ezáltal visszaszerzésére tesz kísérletet, mely folyamat során létrejön egy figura, melynek arca azonban úgy jelöli az apa arcát, hogy közben a távollétre, a halálra utal.
Az aparegények önéletrajzisága egyszerre próbálja megformálni a fiú és az apa arcát, azáltal, hogy e két arcot egymás feltételeként határozza meg. Az apa arcának rongálódását a szövegben végigkíséri a fiú arcának rongálódása, mivel ezekben a szövegekben az elbeszélő nem csupán önmagát akarja megérteni, hanem önmagát egy viszonyban. A fiú arca figurációjának feltétele az apa arcának figurációja, mely figurációk egymás tükörképei. Ez a kölcsönös viszony teszi lehetővé, hogy az egyes nemzedékek egymás helyére tudjanak lépni és létre tudjanak hozni egy folyamatos genealogikus láncot, mely biztosíthatja egyes elemeinek az identitását, vagy legalábbis egy ilyen rendnek az illúzióját.
Bejegyzések

Altáji zajok a humanista költészetben

Hozzászólás most!
Mottó: „Széttárult Dórisz rózsája fölizzva az ágyon,
s istenné avatott isteni szirmai között.
Karcsú lábával derekam koszorúzva feszült rám,
Küprisz harcában percre sem lankadozott.
Hogy mozgatta ölét! A gyönyörtől látni se látott,
és remegett szeme, mint ősszel a nyárfalevél,
míg kialudt a fehérlángú láz; s Dóriszom akkor
elbágyadt testtel nyúlt el az ágytakarón.”
DIOSZKORIDÉSZ (Kr. e. 200 táján)[1]
 
A mottó olvasásakor a naiv olvasóban ágaskodni kezdhet a sanda gyanú, hogy nem valamiféle urál-altáji eredetelmélettel fog most megismerkedni. E gyanú „felszabadításaként” meg is jelölném azt a helyet, ahonnan ezt a címet kölcsönöztem. A szöveg a következőképpen hangzik: „A könyv mesteri paródiákat tartalmaz: a költő fejedelmeknek kijáró pátosszal írja meg néhány kurva sírfeliratát, vagy egy vergiliusi idillbe belecsempész egy kakiló parasztot, aki altáji zajaival elriasztja a költészet madarát.” A szóban forgó könyv pedig Antonio Beccadelli költő és történetíró (1394-1471) Hermaphroditus[2] című epigrammakötete, melyről Csehy Zoltán írt nem kevés erotiko-filológiai élvezettel tanulmányt, s amelynek 2001-es pozsonyi kiadását ő maga fordította magyarra. Mivel jelen dolgozat egyik célkitűzése Janus Pannonius erotikus költészetének a korabeli költői gyakorlat kontextusába illeszkedő eme pikáns aspektusát felvillantani, idézzük azt az epigrammáját, amely az altáji zajoknak ugyanerre a motívumára épül. (Az alant következő sorok kibetűzése fellációban és orális élvezetekben még nem részesített, vagy csak virtuális-valóság showk sokkoló jelenetein felserdült értelmiségiek számára apuka, anyuka, vagy a pedofil nagybácsi felügyelete mellett ajánlott):
„ Lúcia, baszni akarsz? Jól van, de csak egy kikötéssel:
hogyha dugáskor nem fingod el épp magadat.
Szentül igéred ugyan, de a zálog után hiszem el csak,
Dákóm még az sem győzi meg, és lekonyul…”[3]
A továbbiakban még lesz szó a genitáliák allegorikus keretbe ágyazott funkciójáról, most azonban térjük még vissza Beccadelli Hermaphroditusához. A kötet bipoláris szerkezetének genezisét feltárandó Csehy Vergiliuson keresztül egészen Homéroszig jut el. Úgy látja, hogy a szerző álláspontja egyenesen visszavezethető egy akkor Vergiliusnak tulajdonított, Priapea című epigramma-gyűjteményben megfogalmazott Homérosz-olvasatra, mely gyűjtemény egyébként a heroikus költészet erőteljes paródiája, s mondhatni az ókor legobszcénabb könyve. Ezen olvasat szerint a vak dalnok művében megbújó immanens és permanens strukturáló elv nem más, mint a libidó. Az ókori szerző azonban nem fogalmaz ilyen óvatosan. A Priapea 68. versének néhány sorát idézem csak:
„Hogyha a trójai faszra a taenariusbeli punci
nem vágyik, nem lett volna eposz se talán!
(………………………………………………………)
s míg pelethron kitharán pengette dalát ez a dalnok,
még feszesebb volt lenn, mint kitharákon a húr”[4]
Az obszcenitásnak tudatos kompozícióban való megjelenése egyfajta intertextuális viszonyból kapja az érvényességét, s ilyen értelemben több, mint szimpla közízlés ellen irányuló provokáció vagy a nyugalom megzavarása, ahogyan egyesek még az ilyen típúsú költészet fordítását is annak tekintik. Ahogyan antik mintákat követve megírható a nagy nemzeti eposz, ugyanúgy – tudjuk – megírható a nagy nemzeti eposz paródiája is. A tisztán öncélú szókimondás nyilván nem rendelkezik esztétikummal, de a pornográf költészet valójában nem önmagát akarja fölmutatni, hanem a nagy művet, amit kigúnyol, átír és egy új nyelvi közegben megvalósít. Ezzel nem önmagát kompromittálja, hanem érvényes dialógust folytat, miközben semlegesíteni próbálja a másik mű által ránehezedő nyomást. A kimagasló irodalmi alkotás okozta gátlás feloldható egyrészt a vele való versengés, másrészt az ironikus szembeszegülés által. A közízlés szempontjából ez transzgressziónak is látszhat, de a költői beszéd folyton határátlépést követ el, amikor empirikus és fiktív elemek kombinációjával egy új nyelvi valóságot teremt.
Az ilyen típusú szövegtermékenyítésnek természetesen van ókori hagyománya az erotikus és priapikus költészetben, de ezen túl az elbeszélés erotikus regiszterének kihangsúlyozása egy szexuális kontextusba való átemelés által lehetővé teszi az Iliásznak, a maga harcias és hősökben tobzódó világával egy olyan olvasatát, melyben az események oka és célja a szerelemnek eme férfiúi oldala, egyszóval mentula-centrikus– beleértve természetesen a fiúszerelmet is –, míg az Odüsszeiában a maga szellősebb, álomszerűbb és feminin szövegvalóságában a cunnus-nak jut a domináns szerep, hiszen Odüsszeusz állandóan különböző feminin szörnyekbe botlik. Ugyanakkor Penelopé hiába rendez versenyt, nem talál olyan hőst, aki úgy tudná felajzani íjját, mint meghaltnak hitt szerelme. Az Aeneis pedig nem más, mint a cunnus és a mentula találkozása, ötvözete. A Hermaphroditus tehát két könyvből áll, melyek közül a szerző az elsőt a férfi nemi szervének, a másodikat nőének szentelte. Ilyenformán a kötet mintegy allegorikusan Hermaphroditus testének fogható föl (vö. szövegkorpusz), ahol a szöveg olvasása során manifesztálódó szellemi kalandok párhuzamba állíthatók Hermaphroditus testi kalandjaival, s a kompozíció epikus jellegénél fogva a költői beszéd kulmináns pontján Hermaphroditus végül megérkezik a bordélyba (v. ö. Parnasszus), ahol kilenc kurva fogadja (v. ö. kilenc Múzsa). A recepció erotiko-esztétikai folyamatát Csehy Zoltán egy találó metaforával írja le: „A kötet olvasása a test kibetűzése”.
A nagyvonalakban vázolt kompozíciós elveken túl szükséges ennek az erotikus költészetnek allegorikus rendszeréről is beszélni ahhoz, hogy megértsük: ez a csodagyereknek tartott, ám érzelmileg még kiforratlan gyerekköltő, Janus Pannonius, a műfaj jellegéből következően nagyfokú racionalitást igénylő erotikus epigrammái nem csak hogy bekapcsolódnak az antik mintájú hagyományba, hanem különféle hagyományokat és beszédmódokat is sikeresen állít szembe. Beccadelli, a világirodalomnak ez a fenegyereke (Csehy), kötetében éppen ezt a hagyományt és technikát alkalmazza szisztematikusan és a végletekig megvalósítva benne a hősi beszédmód és az eposzköltészet paródiáját, úgyhogy bár kötete jórészt csak epigrammákat tartalmaz, mégis sokan epikus műnek tartják. Janus pedig ismerte és részese volt ennek a hálónak, s a verissima lex elve alapján, mely Catullus 16. carmenjében mintegy programként megtalálható, teljesen külön kell választanunk a beszédaktus során sajátosan megképződő irodalmi ént a köznapi személytől. Ez az obszcenitásteória Ovidius, Martialis és Plinius nyomán vált esztétikai elvvé, az alkotói és befogadási folyamat erotizálása azonban Martialisnál a legnyilvánvalóbb. Emellett azonban máshonnan is levezethetők ilyen teóriák, pl. Petronius Satyriconja nyomán a nyelvnek mindent el kell mondani, amit a nép csinál (vagy odacsinál). Az indignatio juvenalisi módszere az erkölcsi elvek és tanítások érzékletessé tétele érdekében pornográf képeket, jelzéseket használ. Guarino ferrarai iskolájában a szerelmes, erotikus költészet nem tartozott a legkedveltebb műfajok közé, úgy tartották ugyanis, hogy az elvonja a poéta energiáját a nagy feladat, az eposz megírásának megvalósításától, ám fiatalkori formagyakorlatként megtűrték őket. Az elfogadott nézet szerint Janus Pannonius pornográf epigrammái hátterében nem kell valóságosan megélt tapasztalatokat látnunk, mivel ezek egy erotikus, úgymond gyakorlati célú verskészítési hagyományba való beilleszkedésnek a termékei.
 A versszöveg testként való megvalósulása az említett hagyományban a következő allegorikus párok alapján megy végbe: csók – ihlet; a lány nyála – a Múzsák helikoni forrásvize; makulátlan test – tökéletes vers; illatos öl – a katarzis, a beteljesedés igérete[5]. A másik jeleggzetes eljárás, a genitáliák alvilággal történő azonosítása Janus De vulva Ursulae című versében is megjelenik, s az Aeneis VI. énekének pokoljárására is visszautal. Pacificus Maximus eleveníti fel először az óriásvulva problémáját, de Beccadellinél is megjelenik a Segélykérés Aurispához és az Aurispa válaszverse című epigrammákban, ahol a szerző a humanista tudós segítségét kéri, mivel Ursa vaginája olyan hatalmas, hogy rendszeresen zátonyra fut tág vizein. Janusnál azonban az alvilágjárás motívuma kapja a fő hangsúlyt:
„Mézes a nyelved, bársony a tested, csábos az arcod,
s Orsolya, munka előtt tetszel egészbe’ nekem.
Ám ha terád feküszök, fütyim úgy lezuhan valagadba,
hogy nem punciba bújt, sejteni kezdi legott.
Oldalait s fenekét nem is érzi, akár ha a roppant
légben lengene vagy tóba merülne alá.
Csak dőzsöl tehetetlen-erőtlen a szörny hasadékban,
s kéjre hiába eped makkja gyötörve, szegény.
Mit se segél fara tánca vagy átkaroló szorítása,
s nem nyújt az se gyönyört, térde ha vállamig ér.
Kár a küzdés, s fogy lihegő kebelem verítéke,
farkam kínjától fájnak csontjaim is.
Vagy vaginádat az isteneink szűkebbre szereljék,
vagy neked adjanak ők dákót, megfelelőt.”[6]
 
Az epigramma tehát a genitáliák alvilággal való azonosításának elvét a vulva infernálása által követi, míg a záró disztichon az istenekhez szálló fohászparódia annak a hermaphroditusi allegóriarendszernek megfelelően, ahol a vulvának Posszeidónt, vagyis a tengert, a közösülésnek a hajózást, rosszabb esetben a hajótörést, az anus-nak a holtak bűzös birodalmát, míg a szájnak az eget, azaz magát Zeuszt feleltethetjük meg.
Tudjuk, hogy Ferrarában a költő a latin és görög nyelv, illetve irodalom, helyesírás, stilisztika, műfajismeret és logika mellett főleg retorikát tanult. A szónoki póz hozzágondolása segít ezeknek az epigrammáknak a megközelítésében, hiszen bármennyire is kamaszosan pimasz ez a paródia, messzemenően tudatos alkotásokról van szó, mégpedig egy elismert és a maga korában világhírű költő fölényesen tudatos alkotásairól. Emellet a következő Guido Piovene leírásból arról is kaphatunk egy vázlatos képet, hogy miféle otthonos világban serdültek föl a ferrarai humanista ifjak: „Az Esték udvarát belepi valami falusias légkör. Termékeny és bátor népből áradó légkör, amely népnek túlnyomórészt a gyönyörökre és az anyagi javakra van gondja. Ferrara légies és kéjsóvár. Az ember úgy érzi, mintha igen finoman párolt likőrt inna egy zaftos konyha gőzeinek közepette…legérzékibb városunk, a legszabadabb… Ferrarában a legtöbb a törvénytelen gyermek.”[7] Ahogy az előzőekben is láttuk a szövegfilológiai elemzések alapján kimutathatók azok a szöveghelyek, ahonnan mintegy költői előgyakorlatként Janus az ötleteket merítette. Épp a Szilviához című epigrammája alapján válik nyilvánvalóvá ez a kettőség, ebben a versben ugyanis a beszélő mintegy megfeddi Szilviát amikor az azzal zsarolja, hogy gyereket vár tőle, miközben ő az, aki „dús tövisek közt jár” . A vers megfelelően illusztrálja a hasonló helyzetek természetességét ebben a környezetben, ugyanakkor Csehy azt is kimutatta, hogy ezt a versötletet is ókori olvasmányélmények inspirálták. Némiképp félrevezető tehát Nemeskürtynek a verssel kapcsolatos megállapítása, tudniillik, hogy petrarcai őszinteségű poéta.
Már valamelyest szatirikus epigrammáinak sorába illeszkedik az a ciklus, mely a „szent könyvek tömegét tudó Linust” veszi megsemmisítő éleslátással és szerepjátékkal célba. Linus atya ugyanis hasonneműek iránti vonzalmát és ilyen jellegű ténykedését „ördögűzésnek” titulálta. „…Elég gyakorta űztem / egy-egy farcicerét ramaty buzikkal.”[8] –játssza az óvatlanul rajtakapott buznyákot, s közben könnyedén fölmutatja fölényes formakészségét, az antik versmértékek tökéletes uralmát és tömörítőerejét. Szatirikus epigrammái közül figyelemreméltók az V. Miklós pápa által meghirdetett „szent év” alkalmából írt darabok, amelyekben az egyház pénzéhességét és a fanatikus zarándokokat teszi meg verseinek szenvedő alanyaivá. Kiviláglig ezekből, hogy az önérzetes és urbánus humanista nem tartja összeegyeztethetőnek a hitet a költői hitvallással. Szatírája Magyarországra való visszajövetele után is fölcsillan amikor Mátyás követeként II. Pál pápa megorrol rá, s be akarja őt a magyar királynál feketíteni. Öt darabból álló, vitriolos epigramma-ciklust szentel a témának, s ezekben nem átallja nyíltan kimondani véleményét:
 
„Szentnek nem tudlak, de atyának mondani tudlak,
Mert hisz látom a lányt, Pál, kinek atyja te vagy.”[9]
 
Máskor meg már a verstéma is kegyetlen, kíméletlen tréfa, pl.: „Miért nem vizsgálják meg manapság a pápák heréjét, mint hajdan?”
A reneszánsz folyamán fellendülő kurtizánokról szóló költészet megejtő darabjai mellett Giovanni della Casa 1548-ban volt bátor megírni De laudibus Sodomiae seu Pederastiae című művét, melyben következetesen valósítja meg a fiúszerelem dícséretét. A bordélyok, kurvák fülledt légkörét poetizáló alkotások a különböző rekonstruktív, eufemizáló fordítói paradigmák szelekciós nyomása mentén nagyobbrészt kívűl maradnak a lefordíthatóság kritériumain, egyrészt a „zavaró” nyelvi elemek metaforikus áttranszponálásának metódusa által (pl. phallosz – kard), másrészt a szelekció hatalmi struktúrába illeszkedő tiltásai révén. Ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy például Catullus szerelmi költészete a szövegtől a mű értékhierarchiája irányába elmozduljon, hiszen a klasszikus kánon nagyhatású költőjéről van szó. Mégis, mintha a kettő közti átmeneti térben találná meg leginkább a helyét, vagyis létezik Catullus, a név mint érték, és létezik a catullusi vers, mint minősített szöveg, mely megengedi, sőt elvárja, hogy a fordító interakcióba lépjen vele.
 Michel Foucault szerint az, hogy manapság „nyíltan” próbálunk beszélni a szexualitásról, akár csapda is lehet. A szexualitás történeté-ben kísérletet tesz a különböző korok szexualitásának diskurzusa mögött megbújó hatalmi, hitelvi, pszichológiai stb. struktúrák feltérképezésére. A hagyományos felfogás ellenében éppenséggel azt vallja, hogy a reneszánsz utáni viktoriánus szellemiség nem tiltotta direkt módon a szexualitásról való beszédet, hanem a köz- és magánéletnek több területén kidolgozta a diskurzusok technikáit. Ám ezzel tán többet ártott, mintha tiltotta volna, szexualitásról ugyanis csakis a megszabott módon, modorban, helyen és időben lehetett beszélni. Igaz a gyónás aktusának jelentőségét is történelmileg abban látja, hogy beható részletességgel beszélni kellett az elkövetett bűnről, méghozzá azért, hogy a hívek testi-lelki létmódjának lefolyása a pasztorátus intézménye számára messzemenően követhető legyen. Nyilvánvaló, hogy Janus Pannonius és a humanista irodalom pornográf-erotikus darabjai egy másfajta szexuális diskurzusba illeszkednek, nem véletlen, hogy Beccadelli, Hermaphroditusz ékesszavú hermésze, művéért a pálmát az egyházfőktől is beseperte, akik mellesleg művének terjesztői voltak. Azt se feledjük el, hogy Pannonius, a vulva labirintusának kamasz Minotaurosz-ölője, akinél a költészet már nem „familiáris ténykedés, hanem hivatás, belső személyes ügy”[10] – nem mellesleg ­– a pécsi püspöki címet is viselte.
Éppen ez a különbség késztethet arra, hogy a fordítás, a parafrázis, a szereplíra vagy az olvasói magatartás során megszólaló szöveg ne valamiféle külső, reproduktív stratégia rávetülése révén próbáljon – a szövegen mintegy túllépve –szimbolikus értékhez jutni, hanem az eredeti szöveg eleve antiszakrális korpuszát, pontosan ebből az antiszakrális státusból időben kimozdítva (az antiszakralitást deszakralizálva), a szövegtestből magából, vagy az időbeli, illetve morális idegenséget felszínre hozó intertextuális viszonyból kibetűzhető értelemmel ruházzuk fel.

[1] L. Hárman az ágyban, Görög és latin erotikus versek, szerk. Csehy Zoltán, Pozsony, Kalligram, 2000.
[2] Beccadelli, Antonio, Hermaphroditusz, Pozsony, Kalligram, 2001.
[3] Ford. Csehy Zoltán
[4] Ford. Csehy Zoltán
[5] l. Csehy Zoltán, A szöveg hermphrotituszi teste, Tanulmányok a humanizmus, az antikvitás és az erotográfia köréből, Pozsony, Kalligram, 2002.
[6] Ford. Török László
[7] id. Nemeskürty István A magyar irodalom története, 1000 – 1945, Budapest, Akadémiai, 1993, (I).
[8] Ford. Csorba Győző
[9] Ford. Gáspár Endre
[10] Szigeti József, A régi magyar irodalom története, Bukarest, k. n., 1971.
Bejegyzések

Illyés Gyula, Nagy Lajos és André Gide a Szovjetunióban, II. rész

Hozzászólás most!

André Gide, Illyés Gyula és Nagy Lajos Szovjetunió-kritikája

Gide kiábrándítónak tartja a Szovjetunióban uralkodó egyformaságot és konformizmust. Olyan mértékű szerinte az egyformaság, hogy az egyik házat ki lehetne cserélni a másikkal. „Ha boldogok akartok lenni, legyetek egyformák.”- vonja le végül a következtetést. Illyést az elszemélytelenedésre és az egyformaságra ugyan nem figyel fel, ám az egyik munkáslakás megtekintése során ő is észreveszi, hogy a plüsshuzatok és a kis csipketerítők a legkispolgáribb vágyaknak akarnak megfelelni.

Gide úgy látja, hogy miközben hódít a kispolgári lelkiállapot, a Szovjetunióból nemcsak elpárologtak a forradalmi érzelmek, hanem egyenesen nem kívánatosak, zavaróak. Szélsőbaloldali nézőpontból bírálja az eredeti forradalmi eszményektől való eltávolodást: a magántulajdon és az örökösödési jog visszaállítását kiábrándító megalkuvásnak tekinti.

Ami viszont a legmélyebben megrendíti Gide-et az az, hogy a Szovjetunióból elillant a szabadság. Azt tapasztalja, „hogy valahányszor az ember egy orosszal beszélget, annyi mintha valamennyivel beszélne.” Illyés költőibb megfogalmazással ugyanerre a következtetésre jut: „Az egész ország, mint egy tökéletesen körülzárt völgy: minden oldalról ugyanaz a visszhang.” És ami Gide szerint a legfurcsább, hogy ez már nem is esik az oroszok nehezére. Mivel semmiféle összehasonlítási alapjuk nincs, – hiszen nem léphetnek kapcsolatba a külvilággal – könnyedén meggyőzhetők arról, hogy az emberek másutt kevésbé boldogok. Ebből a tudatlanságból következik a Gide által „fölény-komplexusnak” nevezett jelenség, amelynek az a meggyőződés a lényege, hogy a Szovjetunión kívül mindenhol rosszabb az élet. Amikor Gide valahol megjegyezte, hogy a szovjet diákok nagyon rosszul beszélnek idegen nyelveket, azt a cinikus választ kapja. „(-) ma már mit sem tanulhatunk a külföldiektől. Minek tanuljuk hát meg a nyelvüket?”

Gide szerint ebben az országban csak belenyugvásra, konformizmusra és megbízhatóságra van szükség. „Proletárdiktatúrát ígértek. Hol vagyunk attól? Igen van diktatúra, de az nem az egyesült proletárok, a szovjetek, hanem egy ember diktatúrája.”

Megállapítja, hogy a szovjet kultúrából teljesen kiirtottak minden kritikai szellemet. Bírálni valamit csak abban az értelemben lehet, hogy megfelel-e a vonalnak-e vagy sem, a vonal azonban sohasem vitatható. Márpedig a szabadság hiányának egyenes következménye a kultúra halála. És ezután jön Gide legsötétebb megállapítása: „Kétlem, hogy napjainkban egyetlen országban is, akár Hitler Németországban, ily kevéssé volna szabad a szellem, ennyire megaláznák, terrorizálnák, ennyire szolgaságba süllyesztenék.”

Illyés tartózkodik a kemény megfogalmazásoktól, de azért megjegyzi: „Próbáld bírálni előttük a rendszert, a legváratlanabb helyről kapsz magyarázatot, ha nem rendreutasítást.” A kultúráról szóló fejezetben maguk a szovjet írók világosítják fel arról, hogy elvben mindent lehet kritizálni, kivéve a rendszert, és persze vallásos művet sem lehet írni. Illyés riportjában az egyetlen (!) panaszkodó ember a Harkovba tartó vonaton így zsörtölődik: „Inkább élnék maguknál börtönben, mint itt szabadon.” Aztán még egy viccet is megenged magának: Az Izvesztyijában nincs Pravda, a Pravdában nincs Izvesztyija.” Illyés megjegyzi, hogy amikor Ukrajnában felvetette, hogy az ellenálló kulákokat Szibériába, munkatáborokba deportálták, már-már torkig van azzal, hogy ilyenkor mindig a történelmi szükségszerűségre hivatkoznak. Elfogadhatatlannak tartja azt is, hogy a szovjetek egyetlen igazságot ismernek, a proletárigazságot. Ezt érvényesítik mindenütt, az ellenséges osztályok gyermekei például ennek megfelelően bajosan járhatnak egyetemre.

Végül Illyés részletesen elmesél egy, a szovjet szabadságfelfogásról sokat eláruló jelenetet. Nyizsnyij Novgorodban tett látogatása során részt vesz egy párttisztító gyűlésen, ahol egy arra kijelölt bizottság a párttagok párttagságra való alkalmasságát ellenőrzi. A vizsga úgy zajlik, hogy miután nagy plénum előtt felolvasták a vizsgált személy életrajzát, ideológiai kérdésekre (pl. hogy mit kell érteni a trockizmus alatt) kell megadni a helyes, előre betanult válaszokat. Ha ez is megvolt, akkor a magánélet legapróbb részleteinek kiteregetése következik, nevezetesen annak kiderítése, vajon az illető a gyáron kívül is makulátlan életet folytat-e, például odahaza. Ha nem sikerül eltalálni a jó választ, vagy kivetnivalót találnak az illető párttag magaviseletében, az visszaminősítéshez, esetleg a pártból való kizáráshoz vezethet. (Gide-től tudható, hogy egy ilyen kizárás milyen tragikus következményekkel járt aztán az egyik gyári munkás életében.) Illyés semmilyen véleményt nem fűz a jelenethez, ami azért is meglepő, mert az egésznek van valami nagyon zord, vallási bíróságra emlékeztető hangulata. El lehet viszont képzelni, hogy a konformizmustól hidegrázást kapó Gide miként fakadt volna ki e nyilvános megszégyenítés láttára.

Nagy Lajos a szabadság hiányán már fel sem háborodik. Kommentár nélkül állapítja meg, hogy a Budapestre küldött leveleit minden valószínűség szerint cenzúrázzák. A lépten-nyomon felbukkanó Lenin-szobrokon még csak elviccelődik, a Forradalmi Múzeumban azonban az osztályharc áldozatairól bemutatott számok már tragikus, sötét tónusú gondolatokat juttatnak eszébe: „Persze arról nem láthattam kimutatást, hogy ugyanebben az időben a Szovjetunióban hány kulákot, szabotálót és állítólagos szabotálót, sőt kommunistát végeztek ki, internáltak, vittek kényszermunkára, s börtönöztek be. Pedig csak ezeknek a számoknak a hozzáadásával lenne teljes a kép, melynek címét így gondolnám: „Csendélet emberekkel, az Úr 1933-ik esztendejében.””  

Útirajzát Gide végül kétértelmű mondattal zárja: „A Szovjetunió ezentúl is tanítani fog bennünket és megdöbbenteni.” Nagy Lajos műve befejezetlen, míg Illyés zárlata egyértelműen pozitív: „Áttekintek még egyszer Gorogyec csillogó tetőire. Sajnálom, hogy nem kapaszkodhatom föl arra a hegyre. Úgy érzem, utazásom épp ezzel a félórával lett csonka. Mintha ott azon, azon a magaslaton várt volna a magyarázat, a felelet az orosz kérdésre, mindenre. (-) Igen, Gorogyec a legszebb város a világon.”

Az útirajzok fogadtatása

Hiába próbálták barátai és ismerősei minden áron lebeszélni Gide-et a közreadásról, a Visszatérés a Szovjetunióból nagyon gyorsan, már 1936 novemberében megjelenik a Gallimard-nál. Igazi sikerkönyvnek bizonyul: a kiadó egy-két hónap alatt százezer példányt értékesít belőle. Visszhangja és hatása pedig legalább akkora, mint amekkorát a szerző néhány évvel azelőtti megtérése kiváltott. Baloldalról Gide ellen azonnal nemzetközi méreteket öltő kampány indul. A Pravda és a L’Humanité nem győznek gyalázkodni. A Szovjetunióban egyenesen árulónak tekintik, műveinek kiadását pedig azonnal leállítják. A haladó, új időket hirdető sztáríróból egy csapásra tiltott, reakciós és dekadens író válik. De a kevésbé harcos bírálók is minimum elfogultsággal, felszínességgel és meggondolatlan következtetések levonásával vádolják, és azon sajnálkoznak, hogy a szerző a mű megjelentetésével közvetett módon a reakciót, a fasisztákat segíti.

Gide művével persze az volt a legnagyobb baj, hogy baloldalról bírálta kendőzetlenül a Szovjetuniót, miközben a nagy ügyhöz hű maradt: a Szovjetuniótól elfordult, az eszmét azonban nem adta fel. Minden bizonnyal leginkább ez dühítette fel a kommunistákat. De emiatt tekintette a Visszatérést a magyar állam is tolerálhatatlannak. Míg a francia kommunisták és a szovjetek a kommunizmus elárulását látták benne, Déry Tibort, pusztán azért, mert a művet magyarra fordította és az meg is jelent, 1938-ben kommunizmus melletti izgatás vétsége miatt Magyarországon két hónapra börtönbe zárták.

A bírálatok hatására Gide úgy döntött, hogy nem hagyja annyiban, megvédi a Visszatérést. További adatokat, érveket gyűjt, és felveszi a kapcsolatot olyan emberekkel, akik a Szovjetunóban szerzett tapasztalataik alapján hasonló következtetésre jutottak. A könyve nyomán kialakult bírálatokra a választ 1937. júniusában tette közzé Retouches à mon retour de l’U.R.S.S. (Réz Pál fordításában „Amit még el kellett mondanom”) címmel. Lenyűgöző, hogy e kifinomult, a tiszta költészetet hirdető író statisztikusokat és szociográfusokat megszégyenítő módon egymás után sorolja a puszta, ám annál rettenetesebbnek hangzó összehasonlító számokat a szovjet gyárak termelékenységéről, a selejtes áruk részarányának növekedéséről, a gyógyszertári ellátottságról, az analfabétizmusról, az iskolakerülésről, a bérnövekedés üteméről és a vásárlóérték csökkenéséről. A munkáskizsákmányolás bizonyítására táblázatot állít össze a különböző fizetési kategóriákról. Majd levonja a következtetést: a munkásokat egyszerűen kijátszották, hiszen röghöz kötöttek őket, szerencsétlenek és üldözöttek, és senki sincs, aki érdekeiket megvédené. A nyomorgót megvető új burzsuázia léterejöttével Gide pont azt találta a Szovjetunióban, ami miatt a nyugati társadalmat elfogadhatatlannak ítélte. A szerző felsorolja a legsötétebb diktatúra, az orwelli állam tartozékait: az állampolgári erénynek számító besúgást, amely az érvényesülés legjobb eszköze; a politikai lejáratást, amelyben a leghatásosabb, ha a barátot kényszerítik árulásra, és az általános gyanakvást, amely abban nyilvánul meg, hogy mindenki gyanús, mindenki fél mindenkitől: ” Aki nem hajtja meg a gerincét, azt tönkreteszik, vagy deportálják, az egyiket a másik után. (-) Ebből a hősies és csodálatos népből, mely olyannyira kiérdemelte a szeretetünket rövidesen nem marad egyéb, mint csupa hóhér, haszonélvező és áldozat.”        

Illyés Gyula Oroszország 1934 című útirajzának hazai visszhangja sokkal rövidebben összefoglalható. A művet 1934-ben a népi íróknak is fórumot kínáló, Zilahy Lajos által szerkesztett Magyarország című napilap közölte le folytatásokban, egyik fejezete pedig a Nyugatban is megjelent. Néhány szélsőjobboldali kirohanástól eltekintve a mű visszhangja összességében kifejezetten pozitívnak tekinthető: egymás után jelentek meg a méltató recenziók. (Az útirajz sikere tartósnak bizonyult: a második világháborút követően több ízben, változtatás nélkül kiadták.) Mivel az Oroszország nagy érdeklődést váltott ki országszerte, Illyést több helyre is meghívták, hogy felolvasásokat tartson belőle. Fontos megjegyezni, hogy Illyés soha sem kényszerült írása megvédésére. A szovjetek sem sértődtek meg rá, sőt az újonnan felállított budapesti magyar nagykövetség munkatársai fontosnak és hasznosnak ítélték, hogy keressék a kapcsolatot vele. Ahogy kommunista barátai sem támadták meg. De a magyar nyomozóhatóságok sem zaklatták. A BRFK Politikai Nyomozóosztályának érdeklődését felkeltetette ugyan Illyés úti-élménybeszámolója, amit a szabadelvű értelmiségieket tömörítő Magyar Cobden Szövetség felkérésére tartott, ám az előadást végighallgató nyomozótiszt, Szalay Márton veszélytelennek, és a nyomozás szempontjából érdektelennek ítélte Illyés mondandóját. A nyomozótiszt feljegyzése szerint Illyés annyira lesújtóan nyilatkozott a szovjet állapotokról, hogy a kommunistáknak látszó fiatalok csalódottan hagyták el a termet, meg sem várták az előadás végét. Nyilvánvaló, hogy a jelentésben szereplő Illyés-féle Oroszország-kép és az útirajz Oroszország-képe között komoly ellentmondás van, ami talán azzal magyarázható, hogy Illyés értesülhetett a nyomozótiszt jelenlétéről, s ennek tudatában fogalmazott kifejezetten negatívan a Szovjetunióról.

Nagy Lajos útinaplójának sorsa Illyésével összevetve kifejezetten tragikusra sikeredett. A Tízezer kilométer befejezetlenül 1934. október 6.-tól 1935. május 12.-ig jelent meg folytatásokban Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabadság című lapjában. Míg az Oroszország sikerkönyv lett, a Tízezer kilométer teljes kudarc. Nagy Lajos naplójával mindenki elégedetlen volt: a jobboldal felháborítónak, míg a baloldal csalódottan és ingerülten fogadta. Mivel a nyomozóhatóságok a bolsevizmus érdekében végzett bomlasztás kísérletének tekintették a beszámolót, Nagy Lajossal már nem óvatoskodtak úgy, mint Illyés Gyulával: a napló megjelenését követően két detektív is megjelent Nagy lakásán. De a baloldal sem tétlenkedett. Madzsar József kifejezetten durva hangvételű cikket jelentet meg a Korunk hasábjain. Mivel József Attila és kommunista barátai úgy látják, hogy a napló hatalmas károkat okozhat a szocializmus ügyének, addig-addig győzködik a szerzőt, míg az nemcsak leállítja műve közlését a Szabadságban, de még a kéziratot is megsemmisíti. A Tízezer kilométer aztán lassan feledésbe merül, könyv formában pedig csak 1989-ben jelenhet meg.

A három útirajz fogadtatása sokat elárul a művekről és szerzőikről egyaránt. Gide vallásos rajongóként utazott a Szovjetunióba és olyan bődületes csalódás érte, hogy mindenre és mindenkire való tekintet nélkül nyers őszinteséggel leírta, amit tapasztalt. Rendkívül bátor és fanatikusan szabadságszerető ember volt. Hitével nem, de a Szovjetunióval kapcsolatos minden illúziójával leszámolt. Ezért tölti meg annyi romantikus szenvedély és annyi komorság a Visszatérés lapjait.

Illyés viszont messzemenően figyelembe vette azokat a politikai veszélyeket, amelyek az útirajzírót óhatatlanul fenyegetik: a politikai korrektséget képviselte már akkor is, amikor ezt a kifejezést még senki sem ismerte. Úgy tűnik, minden óvatosságát és tehetségét latba vetve olyan művet akart írni, amellyel egyik politikai meggyőződést sem sérti meg. Óvatosabb és simulékonyabb személyiségének megfelelően mesterien kiegyensúlyozta a dicséretet és a bírálatot: ki-ki megtalálhatta benne a szája ízének megfelelőt. A negatívumokkal csínján bánt, úgy fogalmazta meg őket, hogy belesimuljanak a szövegbe, a lelkesedésének pedig úgy adott hangot, hogy közben rajongónak se tekinthessék. Mindkét esetben tudatosan elkerülte, hogy a látottak kapcsán a hazai viszonyokra tegyen bíráló megjegyzéseket. Végül is egy olyan ország képét rajzolta meg, amely sok hibát követ el ugyan, összességében elég szép és szerethető. Hogy mindeközben ő maga mit gondolt róla, a műből nem nagyon derül ki. Okkal lehet feltenni a kérdést, vajon miként vélekedett Illyés utólag arról, amikor Vas István tanúsága szerint így csattant fel közelgő orosz útjáról Babits Mihállyal beszélgetve: „Nem írom meg az igazat!”.

Nagy Lajosból ezek a megfontolások teljesen hiányoznak. Bátorsága Gide-éhez mérhető, sőt még annál is nagyobb, egy tekintetben legalábbis biztosan: a francia írónak odahaza ugyanis nem kellett számítania arra, hogy műve miatt netalán nyomozótisztek zaklatják majd. Nagy csak a szemének hitt és végig szigorúan tartotta magát ahhoz az elvhez, amit utazása előtt felállított magának: „Magyarázatot soha nem fogadok el, sem forradalmit, sem ellenforradalmit, sem másfélét, csakis akkor, ha a tényállásokat bizonyítás követi.” De közben állandóan zavarban van, szorong, hogy tényleg helyesen látja-e dolgokat. Önmagát hibáztatja, amikor a moszkvai színházban előadott Intervenció című darabban az erotikus táncot lejtő félmeztelen színésznőben nem azt látja, amit illenék, nem azt látja benne, amit a többiek. „Bár lehet, hogy a hiba bennem volt, nem lett volna szabad, hogy a táncban az erotikát lássam, csak a burzsuj erkölcstelenséget lett volna szabad élveznem, s inkább akkor kellett volna, hogy libabőrös legyen a hátam a kéjtől, mikor egy intrikust úgy lőttek le, mint egy kutyát”.

A tízezer kilométer stilárisan ragyogó, ámde tragikus mű. A Szovjetunióban látottak Nagyot ugyanis Gide-del ellentétben nem a Szovjetuniótól idegenítik el, hanem minden olyan illúziótól, ami bármely emberi közösséggel és általában az emberi természettel kapcsolatos. A társadalmi együttélés mélyén olyan sötét mozgatórugókat lát, amelyekhez jóvátehetetlenül hozzátartozik a cinizmus, az erőszak, a könyörtelenség és a gyengék letaposása. Arra a következtetésre jut, hogy ez valahogy minden rendszer sajátja: egyikről a másikra öröklődik. Ahogy a cári Oroszországban úgy adták vették a cselédlányokat, mint a teheneket, úgy a bolsevik Oroszországban a Leningrád-Murmanszk közti csatornát rabszolgákkal építtették meg. Azoknak a kivégzésében pedig, akik a moszkvai metróépitkezésnél építőanyagot loptak, nem az osztályharcot látja, hanem a puszta erőszakot és a szadizmust : „Eh, kérem. Ez az egész dolog az embereknek abból a vágyából fakad, hogy szeretik a gyilkolást. Az emberek minden rendszer keretén belül keresnek és találnak ürügyeket arra, hogy néhanapján legyen egy kis kivégzés.” (-) Nem az osztályharcot látom, hanem embernek ember ellen való küzdelmét.”

Nagy Lajost a kiábrándultság súlyos letargiába sodorja. Ezek után érthető, hogy miért olyan kelletlenül és nyűgösen vett részt a hivatalos gyár- és kolhozlátogatásokon, vagy aludt el az unalomtól az irodalmi banketteken. Érthető, hogy miért gyötörte halálra az értetlenkedő szervezőket azzal, hogy ő csak tengert, fákat és állatokat akar látni, olyan dolgokat, amihez az embernek nincs köze, kivéve persze a nőket, feltéve, ha csinosak. Nem kérdés, hogy úgy érezte, ezeknek még lehet keserű szájíz nélkül örülni: „Társadalom és ember! – ezekről jobb tekintetemet az üres messzeségbe vetni, vagy fölnézni a kék égre, a felhőkre, éjszaka pedig a csillagokra.”

A szerző egyébként maga is teljes kudarcként élte meg utazását, úgy vélekedett, nemcsak a Szovjetunió vizsgázott le, de saját maga is: „ (-) amit láttam nem nyerte meg föltétlen tetszésemet, sőt gyakran kínos zavarba ejtett; ez részint a megvizsgált objektum hibája lehet, részint a maga teljességében most felismert abból a lelki minőségemből fakad, hogy minden harc számára ‹‹untauglich›› vagyok, – már pedig Oroszországban még folyik a harc.”

A Tízezer kilométer szerzője kettős hibát követett el és mindkettő végzetesnek bizonyult. Keserű és kiábrándító képet festett a Szovjetunióról, ugyanakkor a bírálatok közepette a korabeli magyar politikai rendszerbe is jókorákat belerúgott. Írása ráadásul sehogy sem illeszkedett a Szovjetunióról szóló útinapló szokásos műfajához. Míg Gide műve kiábrándultsága ellenére is a vallásos, Illyésé pedig a romantikus útirajz elvárásainak tökéletesen megfelelt, Nagy beszámolója egyikbe sem fért bele. A Tízezer kilométer kéziratánakazért kellett megsemmisülnie, mert egyszerűen légüres térbe került, minden lehetséges nézőpontból tolerálhatatlannak bizonyult. Ha western-hasonlattal akarunk élni: Illyésé lett a jó, Gide-é a rossz, míg Nagynak a csúf szerepe jutott.     

 

Seres Attila: Illyés Gyula a budapesti szovjet nagykövetségen 1935-ben. Archivnet, V. évf. (2005) 3. sz. (www.archivnet.hu)

Lázár Vilmos: Egy emlékirat lapjaiból, Kossuth, 1976. 96-99. o.

Csuhai István: Orosz élet és magyar irodalom, Élet és Irodalom, 49, évf.01.

Nagy Lajos: Illyés Gyula: Oroszország, Nyugat, 1934. /23-24. Nyugat-kiadás,www.oszk.hu

ugyanitt