1. Bevezetés

A folklór tradíciója mindig is nagy teret hódított magának az irodalomban. Ennek egy kitűnő példája a XX. századi erdélyi próza, ahol a népi hagyomány, hangulat szorosan együtt élt a szerzővel, valamint műveivel. Célom, hogy elméleti és ugyanakkor gyakorlati jellegű, a szövegből általános következtetésekre jutó, induktív módszerekkel szemléltessem a komikum megjelenését egy kevéssé feldolgozott, kánonon kívüli regény világában.

2. Előszó a komikum vizsgálásához

A komikum természetének, megjelenési formáinak felkutatására az ókortól kezdve napjainkig voltak, vannak kísérletek.
Funkciója elsősorban a játék, ami a „nem komoly”, „nem foglak bántani” érzéseken alapul. Épp ezért – mivel a pszichológiai kutatások inkább a sérültekre koncentrálnak és a negatív dolgokról való tudásunk mindig összemérhetetlenül nagyobb a pozitívval szemben – a pszichológia tudományában nem tartozik a leginkább feltárt, feldolgozott területek közé.
Tanulmányom az eddig kikutatott irodalomhoz annyiban szándékszik hozzátenni, hogy a főbb komikumelméletek bemutatása során, egy szövegcentrikus vizsgálattal próbál meg rendszerezni térségre jellemző komikumtípusokat.

3. Jelentős komikumelméletek, avagy mért mondjuk viccesen, ha mondhatnánk másképp is?

„Elképzelhetetlen, hogy mennyi elmésség kell ahhoz, hogy sose váljunk nevetségessé!”
(Chamfort: Elmésségek az elmésségről)

Sok vitát és ellentmondást szült az idők folyamán a komikum meghatározása. Sokan úgy gondolják, teljességgel lehetetlen meghatározni ezt a szerteágazó, még a tragikumnál is bonyolultabb képződményt, mivel van egy olyan eleme, összetevője, amit egyetlen tudományág sem tud a maga teljességében megfogalmazni. A komikum mindenképpen emberi, sajátosan szubjektív természetű esztétikai fogalom. Ebből kiindulva a komikum alkotásának és a komikum befogadásának is annyi fajtája van, ahány befogadó.
Mégis – mint minden tudományban – itt is vannak közös nevezők; alapvetések, amikkel többen egyetértenek. Ezeket az alábbi pontokba szedve próbálom összefoglalni.

1. Összehasonlítás: Két dolog, vagy eszme összehasonlításából ered a komikum, amelyek nem illenek össze, de valamilyen kölcsönhatásba lépnek egymással.

2. A komikum sokszor a fenség, szépség, tragikum, értelem, ésszerűség, erkölcs, erények ellen lép fel: Az emberi önérzet szerepe, az őt befolyásolni kívánó hatások ellen, mintegy kitörési útként jelenik meg.

3. A fejlődés (akár társadalmi, nyelvbeli, technikai, eszmei stb.) során immár érvénytelenített jelenségek komikussá válnak: Ennek a pontnak a jelentőségét nem a fejlődés során elavult jelenségek kihangsúlyozásában látom, hanem inkább a más, az alternatív, a nem szokásos tényezők komikussá válásában, hiszen a fejlődés relatív, attól függ, kinek a szemszögéből vizsgáljuk.

A közös kiindulási pontok megfogalmazása után térjünk ki röviden a számunkra lényegesebb komikumelméletekre, melyek a komikum természetéből, megnyilvánulásából kiindulva próbálnak utat mutatni egy kompetens komikum-meghatározásához.
Arisztotelész a komédiáról és a tragédiáról íródott munkájában azt emeli ki, hogy míg a tragédia jobbakat utánoz, addig a komédia a hitvány emberekre, a csekélyebb jelentőségű eseményekre korlátozódik. Minden esetben van egy nevetséges elem, egy hiba, egy rútság, mely megjelenik, de fájdalmat és bajt nem okoz. Itt kiegészítésképp még hadd említsem meg Northrop Frye elméletét a ’mimésziszek’ osztályozásáról, Arisztotelész szellemében. A mítosz műfaja esetében a hős minőségileg a befogadó felett áll. Ezt nevezte magas mimészisznek. Az alacsony mimészisz esetében a hős az olvasóval egy szinten áll minőségileg. És végül azokban a művekben, amelyekben az irónia uralkodik a könyvbeli szereplők az olvasónál alacsonyabb rendűek, ezért ez a legalacsonyabb mimészisz.
Shaftesbury szerint a szellem szabadságával ellenszegülő üldözés érzése hozza létre a komikumot. A komikum egyfajta bírálat, s minél erősebb az elnyomás, annál keserűbb a gúny, a társadalom megítélése.
Hegel a komikum szubjektivitását emeli ki. A komikum természete abban áll, hogy céljai lényegtelenségük következtében megsemmisülnek, ám ezt a megsemmisülést, céltalanságot elbírja, vállalja, sőt a célok felbomlásában teljesíti ki.
Kant a nevetés, illetve komikum hirtelenségét, váratlanságát hangsúlyozza. Saját szavait idézve: „a nevetés olyan indulat, amely a feszült várakozásnak hirtelen semmivé válásából ered.” A tréfának minden esetben olyasmit kell magába foglalnia, ami egy pillanatra megtéveszthet.
Jean Paul is – több kutatóhoz hasonlóan – a komikumot az ellentmondás szükségességében látja. A komikum forrása tehát a konfliktus, melyet két egymástól eltérő természetű, jellegű személy, vagy dolog okoz.
Schopenhauer szembefordul Jean Paul és Kant elméletével. Ő a nevetségesség eredetét az alárendelésben határozza meg. Valamilyen tárgy paradox, ezért váratlan alárendelése egy számára heterogén fogalomnak.
Kierkegaard szerint a komikum nem abban leli meg nyugalmát, hogy az embert emberré tegye, hanem abban, hogy az embert isten-emberré teszi.
Baudelaire a következőket írja: „ A nevetés sátáni, tehát mélységesen emberi. Felsőbbrendűségünk tudatának következménye, s minthogy lényegénél fogva emberi, lényegében van az ellentmondás, vagyis a végtelen nagyságot és végtelen nyomorúságot fejez ki egyszerre…”
Bergson szerint a nevetés nem ésszerű meggondolásból születik, hanem valójában egy ösztön (egy emberi mechanizmus) hatása, ami nem mindig igazságos. A komikum a merev gépiességet, az automatizmust utánozza. A komikum valami tökéletlenséget fejez ki, amiért büntetés jár, s ez a büntetés a nevetés.
Ezeken kívül még három fontos mozzanatban jellemzi a komikumot:

1. Nincs komikum emberin kívül, azaz mindig valaminek az emberi vonatkozásán nevetünk.
2. Fontos elemei az érzéketlenség és a közöny, s legnagyobb ellensége ebből következően az erős érzelem.
3. A komikum együttéléssel, társadalmi jelentéssel van kapcsolatban, mivel visszhangja, s közönsége van.

Sík Sándor Esztétikájában, a komikum egy bizonyos sorsérzés függvényében történő kialakulásáról beszél. A komikus sorsérzés az, amit nem veszünk komolyan, ahogy Sík Sándor fogalmaz: „nem komoly”. A nevetés így egy nyomás alól való felszabadulásból eredeztethető. A komikus sorsnak kétféle megnyilvánulási formája van: az egyik a puszta velünk játszó véletlen, aminek ki vagyunk szolgáltatva, a másik pedig a ’jóságos atyuska’-féle jóakarat, ami igazságosan, szinte bíránkként intézi el helyettünk a dolgokat.
Füst Milán a komikumot egy alacsonyabb rendű hierarchiába degradálja. A komikum szerinte a gúny irodalma, s közel sem való annyira a művészethez, mint a tragikum. Ezt hangsúlyozza azzal is, hogy a boldogság rossz téma, mivel ’unalmas’, nincs mozgalma, nincs feszültsége.
Freud a komikumot az álommunka folyamataival állítja párhuzamba. Kiemeli, hogy az „értelmetlenségben rejlő értelem” ugyanúgy jelen van a komikumban, ahogy az álomban. A viccmunka (mint az álommunka) leghathatósabb előremozdítói az erős, egészen a tudatalattiig visszanyúló tendenciák (például elnyomott vágyak, félelmek, érzelmek). A különbség a két tárgy között abban rejlik, hogy míg az álom nem más, mint felismerhetetlenné vált vágy, a vicc inkább a vágyak kifejlődött játéka, aminek mindenki számára lehet mondanivalója. A humor védekező mechanizmus. Segít a kellemetlen érzéseken átjutni. Úgy jutunk túl a problémán, hogy nem torzítjuk a valóságot általa.
Baum az adott kor történelmi-társadalmi viszonyaiban látja a komikum lényegét. A komikum függ a szubjektum szabadságától és az objektum (környezet, társadalom, kor) adott lététől. A komikus konfliktus mindig valamilyen provokációval kezdődik.
Az elméletek tükrében megállapíthatjuk, hogy nem szabad egyik definíciót sem egyeduralkodókként kezelnünk. A komikum definiálása igen nagy óvatosságot igényel.
A komikumot, a komikus, társas közegekben megvalósuló helyzet, vagy egy valamiért komikusnak mondható szubjektum hozza létre, így az függ is tőle. Az emberi öröm lényeges eleme, következménye és egyben okozója is a komikumnak. Ennek az örömnek többféle megnyilvánulási formája is lehet (például káröröm), de minden esetben jó érzéssel tölt el minket, a komikum művelőit, befogadóit és elszenvedőit. A komikumot mi, emberek „generáljuk”, mi fogadjuk be (vagy nem fogadjuk be), s ez a befogadás (vagy be nem fogadás) pillanatnyi hangulatunktól, érzelmi állapotunktól, társadalmi helyzetünktől, a divattól, a kánontól is függhet. De hiába hangsúlyozom, hogy a komikum rajtunk és a világunkon kívül nem létező fogalom, mégis van rá példa, hogy „saját életre kel”, s önmaga hozza létre önnönmagát. Gondoljunk csak egy helyzetkomikumra, ahol a puszta véletlen alakítja a dolgokat nevetségessé. Vagy a nyelvújításra, ahol akarva-akaratlanul teret hódított magának a nyelvi komikum. Vagy akár arra, mikor saját magunk hozzuk létre (valaki, valami ellen), de ránk is visszacsap. Tehát a komikumhoz szubjektum kell és leginkább társas közeg. Létezik a szubjektumon kívül is, de csak egy másik szubjektum függvényében.
Ennyit a komikum természetéről és okozóiról.

4. Komikum az Uz Bencében

A mese és a komikum kapcsolata érdekes kérdésekre vezethetne, ha Freud álom-komikum párhuzamát kellőképpen megvizsgálnánk, hiszen az álom természetét a mesével, valamint a komikummal szintén párhuzamba lehetne állítani. A tudat alatti elfojtott vágy, képzelgés, irracionalitás mind a mesében, mind a komikumban jelen van, kihat a cselekményre, a szereplőkre és sorsuk alakulására. Ahogy az álom, úgy a mese, valamint a komikum is gyakran túllép a valóság határain, ám érdemes azon elgondolkozni, hogy ez nem a valótlan, a meg nem történt utópiája, fantáziálása, hanem egy akár lehetséges valóság kifejeződése.
A mesék különös világában is sokszor megfigyelhetünk humoros jegyeket. Ha valami grandiózus, az hogy lehet humoros is egyben? Nem zárja ki egymást ez a két kategória? Ugyanis a „komoly és felelősségteljes feladattal, céllal” rendelkező mesehősök személyiségjegyei közé ritkán sorolhatók a humor egyes típusainak jellemzői. Ennek ellenére sok mesében különösebb eszmeiség nélkül a könnyedség, játékosság, kötetlenség érzékeltetése hozzátartozik a mese hangulatiságához. De nemcsak játékosságot, hanem egy adott eszmét is kifejezhet. Például, amikor a szegény ember megtréfálja a királyt, hogy nevelje. A humor tárgya, nyersanyaga sokszor a csoda, a hősök csodálatos képességei. Babszem Jankó meséje (ami egyébként rokonságot mutat az Uz Bencével) rendkívül érdekes. Csodálatos körülmények között születik ő is, egyik legmarkánsabb képessége rendkívüli erejében és eszében rejlik. Alakja a pikareszkekben elhíresült ’tréfás kópé’ alakjával azonosítható. Furfanggal győz, ezzel együtt a „tipikus”, „rendkívüli hősöket” is parodizálja. Uz Bence ereje sem mindig fizikai képességeiben van. Legtöbbször eszével, cseleivel arat sikert, viszont ő nem parodisztikus figura. Annál több és mélyebb tragikum rejlik helyzetében és sorsában.
A komikum megjelenése az Uz Bence szövegében nagyon összetett, ugyanis a komikum egyik alfajaként emlegetett ’népi komikum’, ’népi humor’ családjába tartozik, aminek legalább annyi megjelenési formája van ahány népcsoport. Mégis e helyhez, néphez, szokásokhoz, nyelvhez kötött specifikusság együttese adja meg azt a színt, amely oly különlegessé, egyedivé, különbözővé teszi más típusoktól.
Ez a nagyon is jellemző komikum-világ ugyancsak megjelenik Wass Albert, Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenő és Rideg Sándor munkáiban.
Célom, hogy a szövegben megjelenő népi humornak ezt a sajátos székely-magyar vonulatát komikumfajták szerint elnevezzem, kategorizáljam, majd megmutassam azt, hogy mennyiben egyeznek ezek, a már fent említett gondolkodók téziseivel.

5. Komikumtípusok

Három nagy, általános típust különböztetek meg a regényben és hasonló jellegű, székely közegben írott munkákban:

I. Cselekvésen, helyzeten, jellemen, vagyis a külső világon, a környezeten alapuló komikum.
II. Szellemi, érzelmi, erkölcsi, gondolati, viszonyuláson alapuló komikum.
III. Az adott nyelven, vagy nyelveken, a nyelvi kifejezőeszközökön alapuló komikum.

E három nagy kategóriába próbálom beilleszteni, és ezzel együtt megnevezni, a szövegben megtalálható kisebb altípusokat.

I/1. Színjátszás, szándékos félrevezetésen alapuló komikum:
„– Miért nem lőtte meg? – pihegi a nő.
Nem akartam magát megijeszteni, drágám!” – szabadkozik a férfi melegen.”
I/2. Cselen alapuló komikum
I/3. Tisztán a helyzeten, a cselekvésen, a szituáción alapuló komikum
I/4. Leleplezésen alapuló komikum:
„– Adjon az Isten! Hát tü mi jót hoztatok?
– Mi biza sót!
– Az minek?
– Hát a tinónak!
– Miféle tinónak?
– Hát a mi tinónknak, ami itt van a kied keze alatt!
– Annak nem kell!
– Miért nem kell? – hökkentünk meg.
– Annak azért, mert ti már megettétek magát a tinót…Egészségetekre adja az Isten!”
I/5. Külső vagy belső tulajdonságon alapuló komikum:
„…olyan vastag hangja volt, hogy ha csak fel is kacagott a medvénk csuklani kezdett ijedtében.”
II/1. a, Egy állítás szándékos félreértésén alapuló komikum:
„– Mitől félsz?- szólott neki Nágó, a pallér.
– Hogy leesem!
– Ne félj semmit, – bíztatta a pallér- mert van itt hely elég, ahova essél!”
b, Egy állítás nem szándékos félreértésén alapuló komikum:
„– Maguk kifélék, mifélék?
– Mi turisták vagyunk, bácsikám! –csicseregte egy sárga szájú lányféle.
– Az Isten éltesse! – hagyta rá Bence, mert nem tudta, hogy mi a turista. Egye fene, akármi!”
II/2. Leértékelésen, megalázáson alapuló komikum:
„– Borjú nélkül nem tejelt a tehén.
– Meg kell, hogy szopd Bence, mintha te volnál a borja!”
II/3. Társadalmi helyzeten alapuló komikum:
„– Maga nem paraszt!…
– Dehogynem! – kacagok fel jóízűen. – Ez az egyetlen tisztességes pálya a mai világban.”
II/4. Téves, hibás következtetésen alapuló komikum:
„– Mi történt?
Uz Bence csak a földet nézte.
–Má nagyon van…
Kicsit muszáj volt kacagni.
– Ilyen hamar?”
II/5. Babonán alapuló komikum:
„–…Ha a leány homlokát, szemit ezzel a szedett harmattal megmossuk, soha az életben mást meg nem lát. De hajnalban kell szedni. Tán még hatásosabb – az inggel szedett harmat. Olyan inggel, amelyik egy napig volt magán.”
II/6. Felingerlésen alapuló komikum:
„– Akkor induljon! – taszított meg szelíden – de nem úgy! Nem jól van! Az ingdarabot két ujjal tartsa maga előtt!”
III/1. Hasonlaton alapuló komikum:
„Hát a két mejje! Mint két fujtató.”
III/2. Metaforán alapuló komikum:
„– Törökbúzával valahogy hazacsaljuk –csúfolódott Bence.
– Igen, ha te röfögsz előtte! – vágtam vissza.”
III/3. Túlzáson alapuló komikum:
„– …Azzal ne törődjék, hogy a fél arcát, vagy a vállát lehúzza a körmivel, csak vágja bele a temerdektüzit, mert ha nem, abba’ minutában vége van!”
III/4. a, Szójátékon alapuló komikum:
„Attól féltem, hogy a végrehajtót szempillantás alatt úgy végrehajtja, hogy ebben az ántivilágban ember nem lesz belőle!”
b, Népies kifejezésmódon alapuló komikum:
„– Magik mit csinálnak?- dördül ránk a nagyobbik.
– Mü bizon prücsköt herélünk! – válaszol szomorúan Bence.”
III/5. Képtelenségen alapuló komikum:
„– Odaadtad a leveleimet?
– Nem is ettem meg! – mormogta.”
III/6. Ismétlésen alapuló komikum:
„– … Ha fel akar jelenteni a tekéntetes úr – mondotta rekedten – a nevem Uz Bence, s ott lakom feljebb, Csinód fejében az erdei szálláson… Írja le, hogy ne felejtse el!…
– …Ha fel akarsz jelenteni, Róth Sámi vagyok, és itt lakom a Pottyandban.”
III/7. Ellentéten alapuló komikum:
„– Fordulj el, amíg felöltözöm! – kacagott Bence – mert erőst szemérmes vagyok.”

6. Összefoglalás

A székely humor bizonyos jegyeinek gyakori előfordulása és jellegzetessége alapján levonhatóak általános következtetések.
Három alappillért különböztetek meg egymástól:

1. Előre megfontolt, tudatos csel: A csel általában egy hirtelen felbukkant ötlet következménye. Szenvedője váratlanul alárendelődik, kiszolgáltatottá válik, (lásd Schopenhauer) cselekvője viszont fölénybe kerül. Sokszor fordul elő, hogy valamilyen fordulatnak lehetünk tanúi ilyenkor: aki addig az események elszenvedője volt, most valamilyen váratlan csel következtében cselekvő, előidéző lesz.

2. Társadalmi szatíra: Ahogy Shaftesbury és Baum megfogalmazásában már feltűnt, a szabadság gátlását, az okozóval szembeni fellépést próbálja a komikum enyhíteni, vagy valamiképpen feloldani gúnnyal, degradálással, bírálattal, megalázással. Általában az okozó provokálja az eseményeket. A két szembenálló fél, egymástól eltérő természetű, jellegű, más kultúrkört képviselnek (lásd Jean Paul). A konfliktus viszont csak akkor következhet be, ha valamelyikük vélt felsőbbrendűségét érezteti a másikkal szemben.

3. Szójáték, nyelvi humor népies kifejezésmódokkal: A nyelvi humor minden komikum lételeme, meghatározója és megkülönböztetője is egyben. Kifejezésre juthat paródia formájában, vagy akár egy szó félreértésében (szavak kiforgatása), vagy éppen a nevetségesnek tűnő népies szóhasználatban is.

Ezeken kívül még jelentékenynek lehetne mondani a következőket:

• a színjátszást, vagy szándékos félrevezetést
• a külső illetve belső tulajdonságok jellemzését
• a tisztán helyzeten, cselekvésen alapuló típust
• a leértékelésen alapuló komikumfajtát
• a szándékos, vagy nem szándékos félreértést

Nem soroltam külön típusba (mivel egy erotikus kifejezés általában nem nevetést, hanem vágyat okoz), de lényegesnek találom megemlíteni az erotika szerepét az erdélyi nyelvi humorban. Általában a hölgyek külső adottságainak leírásánál figyelhető meg hasonlatokba ágyazva.
Az erdélyi komikum másik jellegzetessége (az előbb említett típusokon kívül) magában a jellemekben, azok mélységében, összetettségében, ellentmondásosságában, illetve sorsfordulataiban figyelhető meg. A folyton „mókázó” kópéfigura hazánkban elterjedt változata korántsem olyan sematikus, mint hinnénk. Lelkükben rejlő reménykedő-reménytelen sorsérzés a legvalóságosabb színben tünteti fel őket. A térség szerzőinek egyes munkáiban megjelenő, úgynevezett „boldog-szomorú” komikumot azért is érezzük egymáshoz hasonlónak, mert a háborúk, fordulatok, történelmi csapások következtében az alapvetően összefogó székelység pozitív gondolkodásába tudattalanul is beszivárog a rájuk nehezedő politikai, történelmi elnyomás. A diktatúrákat pedig csak humorral, csak a rajtuk kívül szemlélődő kritikai, ironikus álláspont felépítésével lehet túlélni úgy, hogy önértékelésében, tudatában ne sérüljön az adott egyén, vagy nép.
Ezt a nagyon is tipikus, speciális komikum-világot Wass Albert Tizenhárom almafa és Elvásik a verescsillag című regénye is jellegzetesen visszatükrözi. Mózsi vitális, életrevaló, alapvetően jókedvű szellemiségéhez tartozik a tragikus, vagy tragikusnak tűnő helyzetben való játékos élcelődés, akár verbálisan, akár cselekedetekkel. Hasonlóképp, mint Uz Bencénél, célja, a komor, kilátástalan helyzet enyhítése, annak optimistább, reménykedőbb színben való látása.

7. A komikum tragikuma

Nyírő balladáknak nevezi elbeszéléseit, s valóban, hangulatilag találó a megfogalmazása.
Németh László ezt írja a balladai hangulatról: „Ebben a balladai hangulatban az emberek többnyire hangtalan görbülnek el a halál ujjai közt; a meggyötört szépség azonban időnként felsivít…”
Sík Sándor megkülönbözteti egymástól a komikum és a tragikum felfogását. A komikum egy „nem komoly”, felszabadult sorsérzés, a tragikum viszont – ezzel szemben – egy komoly, nyugtalan, feszült emberi harc a saját sorsával szemben. A tragikus hősnek buknia kell és ez szomorú, de más választása nincs, ha tisztán és rendíthetetlenül ki akar állni elhatározott nézetei mellet. A tragikomikumban tehát a tragikus és komikus mozzanatok állhatnak egymás mellett, de ezek együttesen fejezik ki ezt a sajátos sorsérzést.
Ezt a gondolatot így érzékelteti az író: „Az ember szemben áll a sorsával és nem térhet ki előle; ez szomorú, de hát így van, – azért mégis jó volna mindezt nem venni komolyan, –tegyük is meg (bár úgysem sikerülhet!).”
Füst Milán hasonlóan gondolkozik, mint Sík Sándor, ám ő inkább a témák síkján vizsgálódik. A komikumban a vidámság és a boldogság kell, hogy megjelenjen, s az ilyen, vagy ehhez hasonló témájú művek szerinte művészietlenek, s alig van köztük remekmű. Ebből következik, hogy a boldogság rossz téma. A tragikum – ezzel szemben – a művészet legfőbb táptalaja. Azért hasonlít a művészethez a legjobban, mert a céljuk közös: a mulandóság elleni tiltakozás valami múlhatatlan örök érvényű műalkotás segítségével.
Bergson arra hívja fel a figyelmet, hogy a komikum (s így a humor) legnagyobb ellensége az erős érzelem (rokonszenv, szánalom), s pont ezért érzéketlennek, közönyösnek kell lennie.
Eszerint mindhárman egyetértenek abban, hogy a komikum, s a tragikum más, s lényegileg szembeállnak. Most vizsgáljuk meg, hogyan is jelenik meg mindez tárgyalt szövegünkben.
Általánosságban a komikum szerepe valóban a problémák félreállítása, elsimítása, nem annyira tragikus színben való feltüntetése. Tehát a komikum enyhíti, csökkenti a tragikum jelentőségét, de végleg nem szünteti meg azt. Bence jellemével azonosulni tudunk, mert ízig-vérig emberi. Jelleme egy olyan emberé, akinek humora nem lép át egy bizonyos határt, s lényegében nem árt senkinek maradandóan. Úgy tűnik, van egy szubjektív határ a humor és a gonoszság között, amely igaz, minden ember értékrendje szerint más és más, de a legtöbb ember gondolkodásmódjához alkalmazkodik; a halállal, a szenvedéssel kapcsolatban nem illik viccelni.
Némely epizódban azonban felbukkan egy váratlan fordulat: Bence tréfálni akar, de nem tud. Erőlködés a tréfa, mivel azzal, hogy egy tragikus hangulatba van ágyazva, elveszti az élét, elveszti az örömét. Ez bizonyíték arra, hogy az általában tragikusnak mondott érzések (fenséges, szomorú, szenvedő) nemhogy a komikummal párhuzamosan nem létezhetnek, hanem a maguk teljességében egymás mellett, egymás előtt, vagy után sem. Hiszen minden műnek, minden történésnek van egy dominanciája, ami meghatározó lesz a mű egészében. Így, mondhatni, hogy egyes részekben a humor, a vidámság és az önfeledt öröm a felsőbbrendű hangulat, ellenben ha a mű egészét nézzük, merőben más következtetésekre jutunk. Láthatjuk, hogy más, tragikusnak mondható epizódokban is (mint Az őz, A szent cirkusz, A zsidó, XXIX. fejezet) megfigyelhető valamilyen tapintatosabb, nem annyira erős és nagyhangú, a komikumhoz hasonló jelenség, de eltörpül a tragikus érzéssel szemben.
Tehát a tragikum nem tűri el maga mellett a komikumot, fordítva viszont igaz lehet az állítás.
A humor sokszor elveszti egyik lényegét, az örömöt, (ami véleményem szerint a komikum a priori velejárója, és motivációja is egyben) s a maga csonkaságában marad fenn. Az így tragikus helyzetbe ágyazott komikus epizód tehát hasonul a tragikus hangulathoz. Tehát a fogalom logikai értelmében, tragikomikumról, mint vegyes, a tragikus hangulatban megjelenő komikum egyvelegéről nem beszélhetünk.
A komikus, vidámnak mondható alaphangulatot viszont könnyen fölülírhatja egy-egy tragikus epizód. Az ilyen és ehhez hasonló történéseket ’komitragikusnak’ is lehetne nevezni, hiszen a komikus alapérzést egy nála erősebb tragikus cselekvés rontja le, s ezzel zárja le az addig pozitív dominanciájú alaphangulatot.
Általában a tragikus alaphangulatban egy komikus jelenet, vagy történés nem olyan átütő erejű, mint a komikus hangulatban egy tragikus esemény. A következtetés az, hogy a tragikum a komikumnál jóval erősebb, intenzívebb, dominánsabb, s míg a tragikomikum nem jellemző, addig a ’komitragikum’ gyakrabban előforduló jelenség. Tehát a komikum tragikuma maga a tragikus esemény, jellem, vagy sors, s így általánosságban elmondható, hogy a tragikum és a komikum nemcsak hogy nem keveredik egymással, de sokszor egymás mellett sem állhat, hiába érezzük mindkettő jelenlétét.
Bence alkata, jelleme is hiába lenne alapvetően optimista, ha egy olyan cselekményláncolat nehezedik rá, ami végül magával húzza őt a reménytelenségbe, a tragikusságba. Ezért jogos és érthető következménye, s egyben dísze a történetek sokaságának a XXIX. fejezet, amelyben a már eddig is ott lappangó tragikus sorsérzés kitör, s méltó lezárásra talál.