Címke: kritika / tudomány

Bejegyzések

„Sok idő telt el, amíg megtudtam, ezek ki- és elmondhatóak…”

Hozzászólás most!

„A történetek pedig vannak, ott ülnek mindenki mellett,

csak elég hallgatagfajták.

Ha észreveszed őket, akkor mondásba kezdenek.”

(M. A. interjú)

 

Máté Angi írásai a mesék ősi és határtalan, „Ösztönös Világcsinálás” nevű birodalmából származnak, ahol minden tárgynak története van és ahol szinte bármi lehetséges, ha elég erős az „akarás”. A gyermeki lélek sajátosságait nemcsak tisztelő, de azt közelről és mélységeiben ismerő szerző először különálló meséket publikált, majd 2009-ben jelent meg első önálló kötete a Mamó, mely mintegy varázsütésre a nagyközönség előtt is ismertté és kedveltté tette őt. Máté Angi azóta folyamatosan jelen van az irodalmi életben, 2010-ben az Egyszer volt egy mesekönyve került a könyvesboltok polcaira és verseivel, meséivel antológiák, valamint a Kortárs, a Látó és az Irodalmi Jelen lapjain is találkozhatunk.

„Sok jó könyv jelenik meg manapság, ám ritka az olyan, amelynek a helye előre ott állna kitöltetlenül a magyar irodalom polcán. A Mamó ilyen szín a palettán” – olvashatjuk a Mamó fülszövegén Lackfi János elfogódottan dicsérő szavait, melyekről azonban hamar bebizonyosodott, nem túloztak. A 2010-ben Bródy Sándor-díjjal jutalmazott Mamónak immár második kiadását veheti kézbe az olvasó.

Máté Angi valóban új hangot, üde „színt” képvisel a kortárs magyar irodalomban, prózában és lírában egyaránt. Aki csak egyetlen írását is olvasta, tévedhetetlenül felismeri a „máté angis”, erdélyi árnyalatokkal és szóhasználattal (pl.: csicsonkázzanak, lepallhatta, rásuppintotta, spriccolás) színezett, rendkívül gazdag nyelvezetet. A nyelvezet, a nyelv, a történetmondás és mindezek ereje az, melyben ösztönösen új lehetőségekre és egyben a maga saját, utánozhatatlan hangjára talált a szerző. Mert hiába a számtalan módon és műfajban megírt alaptörténet az árva, szeretetre éhes kisgyermekről, aki nehéz körülmények között él zord, kemény és szigorú nevelőjével – ebben az esetben nagymamájával –, a Mamó problémafelvetése, nézőpontja, nyelve és szerkezete egészen más, mint elődeié. A mű a könyvbeli elbeszélő gyermekkorának nagymamájához kötődő emlékfoszlányainak szőttese, melynek különlegessége, hogy az a hét éves gyermek nézőpontjából idéződik fel. Az író hátborzongatóan hiteles módon imitálja, teremti újra a gyermek nézőpontjának és nyelvhasználatának jellegzetességeit, az olvasó feladata pedig, hogy a gyermeki látás- és gondolkodásmód figyelembevételével összeillessze az emlékmozaikokat, hogy összeálljon belőle a regény műfaji megjelölés feltételezte történet. Felvetődik azonban a kérdés, hogy hol végződik a gyermeki és hol kezdődik a felnőtt nyelv, hol a fiktív és hol a valós, egyáltalán, lehetséges-e mindez? A gyermeki nézőpont ilyen mértékű felidézése? Mennyire lehet ez hiteles, ha a „gyermek én” már korántsem azonos a tapasztalatokat, az eltelt időt birtokló „felnőtt(ebb) énnel”? Ezek a kérdések azonban a könyv végére is zavarbaejtően megválaszolatlanok maradnak, hiszen végső soron maga az elbeszélői helyzet is homályos: honnan, a gyermekkortól számított mekkora távolságból tekint vissza az elbeszélő, melyben a különböző utalások sem segítenek eligazodni („Egészen felnőtt voltam, mikor a kezembe került”, „hogy a mai napig ne tudjam”, „ha akkor megkérdezi, mit szeretnék, azt mondtam volna…”, „Sokáig nem tudtam, talán most sem”, „nem tudom már…”), hiszen a narráció még a gyermekkorban, Mamó elvesztésével és a jövendő ismeretlenségével záródik. Ennek ellenére úgy látom, hogy nemcsak az ötlet, hanem a megvalósítás is rendkívüli. A narráció és a nézőpont, bár nem követ szisztematikusan egy fejlődési sort, mégis az anyanyelv gyermekkori elsajátításának és szerepének csodája és alakulása bontakozik ki a műből. A gyermeki, zárt világ bemutatásának ellenére az elbeszélés egy történelmi korszakra és egy nemzetiség létezésének nehézségeire is reflektál szintén a gyermeki látószögön és nyelven keresztül („[…] egy helikopter. Azért akart leszállni, hogy mi, a sok szépen integető gyermek integessünk annak a bácsinak, aki az ovi falán is volt eddig”, „s ez olyan kacagós volt, hogy betesznek nekik egy más nyelvet, s az úgy mozog, hogy csak az érti, akinek ugyanolyan más nyelve van”, „Mindig énekelve kereste a házát, hogy hejdea a büdösolájok”).

A másik fontos kérdés, mely elkerülhetetlenül felvetődik a regénnyel kapcsolatban, a múlt felidézésének lehetőségére, mikéntjére és értelmére irányul. A könyvbeli Angiban és Mamóban is felüti fejét a nyugtalanság: „jó-e bolygatni a múltat”? Lehetséges-e bármit megőrizni, félretenni, megóvni az elmúltból? És segíthet-e ebben egy fénykép? Van-e kapocs múlt-jelen, valóság-nemlét és például egy fénykép között? „Az én anyám erős volt. Van egy fényképem róla. […] Már annyira nagy voltam, és nagy volt bennem a felejtés, hogy nem is tudtam, engedjem-e, hogy ez a fénykép legyen az anyám. Mert semmi kép nem élt bennem. Ezért hát hagytam. […] Erős volt, mert emelgette a sorompókat. Ezt dolgozta. … Nem tudom, szerette-e ezt csinálni. A képen nem látszik. […] Volt férje, két gyermeke. A bácsi verekedős volt, a gyermekek sírósak. Ez sem látszik a képen.”

A fénykép, mint az emlékezés mikéntje hangsúlyos a könyvben, hiszen a vékonyka kötet száztizenhét oldalából harmincon csupán egy-egy régi, fekete-fehér fénykép, illetve az ellentétes oldalon azok átrajzolt kontúrja látható, akárcsak egy gyermek rajzolná körbe őket – és ez a gyermek nem színezi ki azokat. Ahogy a Mamó szövege által körbefogott emlékeket sem. Mamó kék háza kicsi és nehéz lakni, nem úgy, mint Fülöp bácsiékét. Mamónak nem vanília szaga van, mint az átlag nagymamáknak, hanem szekrényszaga, hozzá nem lehet odabújni és folyton csapkodó kezének látványát, részleteit sem lehet felidézni. Mindent körbefog az éles kontúrú, fekete-fehér, borzongató nehézség: a fázás, a „félés”, a szegénység és a bűntudat. Mégis minden, az egész környezet rendkívül színes és eleven. Számomra ez az egyik meglepő mondanivalója a könyvnek. A kislány hasonlít, mérlegel, nagyon is jól tudja mi az, ami hiányzik, ami nehéz, és amire vágyik. Mégsem panaszkodik. Mindezt különös, bölcs megértéssel, természetesként fogadja: „ez volt a túl nagy megértés –, hogy nőnek, lesznek a rosszak, habár nem kellenek, és nézhetem a jókat, azok messze vannak, olyan messze, hogy már nincsenek.” Mégsem válik rosszá. A templom falán lévő szentek talpát is „megcsiklantja” például, mert „úgy mutatták a szomorút, ki magukból, hogy jól lehetett látni … a talpukat csiklintottam, hátha jobb úgy nekik”.

A nézés szintén nagyon fontos motívum a műben, az elbeszélő tulajdonképpen mást sem tesz, csak néz, naivan megfigyel és a nyelv segítségével gondolkodik, megért, teremt, kitalál, varázsol, játszik, érez. A gyerek érzi a nyelv ősi erejét és hatalmát. A nyelvvel még olyan kimondhatatlan is kimondható, olyan felfoghatatlan is valóvá válhat, mint például a halál: „csodálkoztam, hogy hát ezt is lehet mondani?” Máté Angi szövegében van valami ősi, valami babonás, minden egyes sora varázslatos, tömör és lírai, úgy működik talán, mint egy mondóka, melynek egyedi szókapcsolatai, szóteremtései újra és újra eszünkbe jutnak.

Úgy is fogalmazhatnánk, a harmincegy fejezet gazdag képi világa miatt harmincegy „fényképnyi” villanás a múltból, egy-egy szervesen összekapcsolódó, apró történet. A kis Angi ugyanis észreveszi a hallgatag történeteket. Ha pedig azok nagyon hallgatnak, hát kigondolja ő. Azt, ki is az a Mamó és milyen az a világ, amit ő igazgat. Mamó alakja is, akárcsak a világ, az ellentétek, színek és jók-rosszak bonyolult szövedéke. És minden rossz ellenére nem lehet nem szeretni. Ahogy a könyvet sem. Nemcsak a magyar irodalom polcán, az enyémen is volt egy hely „előre kitöltetlenül”. Mostanáig.

Máté Angi, Mamó, Kolozsvár, Koinónia, 2009.

Bejegyzések

Két halál közt

Hozzászólás most!

Utassy József legutóbb megjelent könyve, félig-meddig posztumusz kötetnek is nevezhető.

 

Az életmű nagy részéből szemezgető válogatáskötet kiadását Utassy már nem élte meg, de a válogatást még ő maga végezte el. Így a kötet a költő keze által hitelesítve, mintegy utolsó iránytűként az életmű újraértelmezését is lehetővé tette, súlypontokat jelölt ki, összegezte. Készült már ugyan a szerző életében is összegyűjtött verses kötet (Tüzek tüze), de annak koncepciója merőben eltér az Ezüst rabláncétól. Míg a Tüzek tüze teljes köteteket vonultat fel – azt is időrendben teszi – az Ezüst rablánc versciklusokra tagolódik, s vegyíti az egyes régi munkákat, időrendeket, sorrendeket változtat, egy-egy vezérgondolatra fűzi föl költeményeit. E vezérmotívumok közül pedig a halál témája az, amely a versek összeköthetőségét, elrendezését tematizálja.

Már a kötet címe és borítója (Szeift Béla képe; csontváz stilizált kereszten) is azt sugallja, hogy súlyos művet tartunk a kezünkben. Az olvasás folyamán szembesülünk a gyermekkor, a háború, a halállal való többszörös találkozás traumáival, mindezt személyes perspektívából, nagyrészt erőteljesen életrajzi alapokból kiindulva. A versek hangvétele és a ciklusok elrendezése is inkább egy életrajzi olvasatot segít elő. Ez a tematika azonban könnyen korlátozhatja az értelmezési lehetőségeket, ami nem feltétlenül válik a kötet javára.

Az első ciklus, a Csillagra zárt egek alatt (1948-1956) – mely a Tüzem, lobogóm! és a Hol ifjúságom tűnt el kötetekből is válogat –  a Főhajtás a pesti srácok és a  budai suhancok szabadságharca előtt alcímmel, már előre jelzi a politikai tartalmat. Gyerekkori élményekkel keveredve (Idill, 1952; Országos vigyázzban) jelenít meg politikai mozzanatokat, egy korszak meghatározó közhangulatát. A kötet egésze szempontjából egy még fontosabb témakör is felüti fejét az első ciklusban: az édesapa elvesztése. A háborúban meghalt édesapa visszavárása A sánta suszter című versben jelenik meg legerőteljesebben, ahol a védelem, az igazságtevés, erő szimbólumaként tűnik fel a részeg suszterral szemben, aki fecskefészkeket rongál („Hazajön egyszer Papa, és véged.”).

Csakhogy az apa nem tér vissza, az efölött érzett fájdalom, gyász még erőteljesebben jelen van az utolsó, Európa elrablása című verscsokorban (A fekete levél; Sirató; Hova cipeled azt a nagy ásót). A két ciklust ez a vonulat fűzi össze, de emellett kiemelhetők az olyan költemények is, amelyek a kisgyermeki látásmódot közvetítik a háborúról és azt követő időszakról (Kis fehér kakas; Katonák, leventék; Lesek át a szomszédba), vagy a mindennapok játékairól, ábrándozásairól (Hétpettyes). Utassy fontosnak tartotta költészete pontosságát, a látvány megragadását, az Ahogy kel a nap; Szüret után pedig érvényre is juttatja ezt. Helyzetképek, nem többek, csak az adott pillanat megragadása, visszaadása. Ám ezek a versek azok, melyek könnyítik az egyébként igen nehéz kötet befogadását.

Az apa halála mellett ugyanis egy másik, egész életet meghatározó veszteséget feldolgozó versek állíthatók középpontba: fia halála. Az Akiért a Zambézi  zokog versei erről a traumáról szólnak, amennyire szólhatnak, hiszen a kimondhatatlanság, a csend és az üresség problémái hamar párosulnak a halálélménnyel (Nem tudom kimondani; A csend hintája). A lírai én mégis újra és újra kimondással, elbeszéléssel próbálkozik. A Pillangó-ballada és az Egy kisfiút kerget a tenger a természet szimbólumaival a sorsszerűséget hangsúlyozzák („Hazafelé, ahogy a rétet / a harmat megeste, / a kisfiú kezére száll: egy / halálfejes lepke.”). A halál témája keretbe foglal, ellentétet képez, vagy pontosabban szerepcserét kínál, a gyermek apját, az apa fiát veszíti el, s így a veszteség állandósul egy életen át.

Az Ezüst rablánc, a kötet címadó ciklusa ebből az állandóság-helyzetből szólal meg, magányosságot, kilátástalan szomorúságot ábrázolva: „Ahogy telnek-múlnak az évek: / egyre árvább leszek, papa.”(Ahogy telnek), „Mért szültél világra / anyácskám, szerelmem: / magam vagyok immár, / nincs már hova lennem.” (Félek már).

Utassy verseinek jellegzetes motívumai az égitestek (A Nagy Göncölhöz, Hold, Napáldozat) és a tenger (Tengerlátó ciklus). A csillagok, a kozmosz felé nyitás, az éggel való párbeszéd már csak halottai miatt is lényeges, de Utassy egész költészetét össze lehet kapcsolni a csillag motívumával. Egy olyan költészetben, ahol Isten Csillagközi csalónak neveztetik, s ahol az Úr szemébe lehet vágni, hogy „én egy költő fia voltam, / ki nem trónusod cselédje, / de testvér a csillagokkal!”(1989), ahol „Csillag / és levél hull!” (Őszvilág), ott félő, hogy kimerül ez a motívum, s egy idő után már csak az ismétlés erejével hat.

A kötettel néhány filológiai és szerkesztési probléma is felmerül. Az Idill, 1952 című vers a Hol ifjúságom tűnt el című kötetben még Idill, 1951-ként van feltüntetve, valamint a Szerelemhajnal kétszer szerepel, a Szerelem szélén illetve a Tengerlátó ciklusokban, melynek szándékossága kérdéses.

A művek értékéből ez azonban mit sem von le. A zeneiség, versszerkezeteinek tisztasága és átláthatósága nagy erénye a költeményeknek, e tekintetben Utassy „klasszikus” verseket ír, nem él szokatlan formabontó eszközökkel, sőt igen nehéz rímtelen művet találni kötetében. Bár azt a kitérőt itt meg kell tenni, hogy vizuális költészettel való próbálkozásai mindig is voltak, az Ezüst rabláncban is akad ilyen (Te égre tárt karú hatalmas Isten), mely a kereszt képét idézi a címben, valamint az Ezüsthíd; Viktória; Egészségedre: Krisztina! versek is ebbe a csoportba sorolhatók.

Ezek a formai játékok szinte eltűnnek a kötet sűrűjében, nem hívják fel magukra kellőképpen a figyelmet, a ciklusok egymásba fonódása, a versek témái erőteljesebben domborodnak ki.

Az Ezüst rablánc megrendítő és szép élményt nyújt olvasójának, s méltó emléket állít Utassy József költészetének.

 

Utassy József, Ezüst rablánc, Budapest, Napkút Kiadó, 2010.

Bejegyzések

Ember a (média)gépben

Hozzászólás most!

„Mások bizonyára a sztárkultusz illuzórikus voltáról elmélkedtek,

 miszerint a hírnév puszta díszlet, terméketlen hiábavalóság, és még

csak meg sem éri, hiszen lám, én is ide kerültem.”

– Georges Coma

 

 

Az 1990-es években a bulvárvilág felfedezte: anélkül is sztárt faraghat valakiből, hogy az illető bármit letett volna az asztalra. Hála a különféle valóságshowknak, létrejött a sztárság egy új, alsó szintje, mely idővel a celeb elnevezést kapta, s amihez joggal tapad némi negatív felhang. Ezek a hírességek abból éltek, hogy megjelentek a képernyőn, s miközben lényegében semmit nem csináltak, nevük, arcuk ismertté vált. Úgy tűnt, az ember imádja nézni a másik nyomorát, miközben épp sajátját próbálja elfelejteni – ez pedig a kereskedelmi csatornák műsorszerkesztőinek igencsak kapóra jött, lévén névtelen, közönséges, ám valami furcsa, perverz módon mégis szórakoztató alakokat nem nehéz találni, csak legyen nagy a felhajtás. A közvélemény elítélte a változatlanul magas nézettséget produkáló jelenséget. Filmek és könyvek garmadája állított elé görbe tükröt (Truman Show, A menekülő ember, A.I. – Mesterséges értelem stb.), valamint a korábban igen csak hasonló módon képernyőre került hírességek tartottak kiselőadást ellene, talán saját pozíciójukat féltve. Hamar divatba jött a celebek mulatságosan meglepő tájékozottságot mutató szidalmazása, ám a hatalmasok elleni összefogás ősi vágya ezen is felülkerekedett: a műsorok kritizálását és becsmérlését felváltotta a médiáé, azé a névtelen uralkodóé, mely furmányos módon arra kényszerít embereket, hogy saját elmondásuk szerint borzalmas, undorító és nézhetetlen műsorok elé üljenek le esténként. Ennek a divatnak az irodalmi megtestesítője Serge Joncour A bálvány című műve. Ezúttal sem az ember kerül a kritka fókuszába, hanem az a „kozmikus hatalom”, mely saját kénye-kedve szerint emeli fel őt elképesztő magasságokba, hogy aztán minden lelkiismeretfurdalás nélkül lökje vissza, mondhatni a porba, ha már nincs szüksége rá. Az ember pedig tehetetlenül szenved, majd összeomlik – és mi sírunk. Sajnáljuk az ártatlan, kihasznált embert, akinek még véletlenül sincs köze ahhoz, hogy bohócot csinálnak belőle. Persze a regényben így is van, de hát sokkal egyszerűbb a dolgokat két dimenzióban szemlélni…

Georges Coma minden ok nélkül, egyik napról a másikra híres lesz. A járókelők rámosolyognak, a boltos autogrammot kér, a kávézó tulajdonosa elengedi a számlát, a tv-ben róla szólnak a hírek. Fogalma sincs, miért vagy hogyan, de ami még furcsább, rajongói sincsenek tisztában a válaszokkal – s ez nem is zavarja őket. Az alaphelyzet egyszerre abszurd és félelmetes, a kezdő sorok már-már A Per-t idézik, ám a könyv messze nem felel meg a felütés szülte várakozásoknak. Itt is két egyenlőtlen erő feszül egymásnak, ám Josef K.-val ellentétben Georges Coma nem átlagember, bármilyen kétségbeesetten is bizonygatja a szerző – legalábbis nem valószínű, hogy az átlag francia polgárt egy érettségizetlen, semmihez nem értő munkanélküli testesítené meg, aki „saját” bevallása szerint sem alkalmas társas kapcsolatok kiépítésére. Börleszkbe illően esetlen figurája egy hétköznapi környezetbe is nehezen illeszkedne be, egy fenekestül felfordult világban azonban csak tovább növeli a káoszt, amit a regény második felében felszaporodó, felvillanásszerű, szinte előzmény és kifejlet nélküli jelenetekkel a szerző is kihangsúlyoz. A részeg Coma saját nyomoráról való monologizálásának szaggatottsága még csak-csak érthető, az azonban már kevésbé, hogy az írói véleménnyilvánításon túl – miszerint mennyire sivár is az átlagember családi élete! –, milyen funkciót tölt be a történetben. Az utolsó két fejezet ráadásul szakít a történet folytonosságával és két álomszerű képben az író véget vet hőse eleve bukásra ítélt közszereplésének. A végső poén nem ül, hacsak nem ugrotta át az olvasó a könyv közepét, amire bár látok esélyt, nem valószerű. Maradnak hát a roppant filozófiai tartalmat sugárzó utolsó fejezetcímek, melyekből olyan bölcsességeket szűrhetünk le, mint „aszesz ahhoz tesz hasonlóvá, ami nem te vagy”, vagy „a mocskosat csak egy hajszál választja el a gusztusostól”.

Freud szerint az irodalmi művek hősei és a velük történő események mindig tükrözik alkotójuk gyermekkori vágyálmait, megrázkódtatásait. Bár a megállapítás hallatán sokan felvonhatják a szemöldöküket, az a sértettség, amelyet Serge Joncour hőse álcája mögül a világba kiált, s ahogy a hírességekről beszél, legalábbis figyelemfelkeltő. A történet elnagyolt, a környezet és a mellékszereplők sztereotip papírmasé-figurák, minden egy dologra lett kihegyezve: a szerzőnek a kizsákmányoló szórakoztatóiparról alkotott véleményére, melyet lépten-nyomon az olvasó képébe vág. Nem egyedi esettel állunk szemben, ám ez a vélemény – a média, az újságírók, a politikusok ostorozása – már 2004-ben is elcsépeltnek számított, 2010-re pedig (ekkor jelent meg ugyanis magyarul) nagyjából akkora újdonságértékkel bír, mint a hetvenkettedik Danielle Steel regény.

A mű 2005-ben elnyerte a Xavier Ferneret-ről elnevezett Fekete Humor Díjat. Hogy az azt odaítélő kritikusok a művet nem olvasták, vagy a humorról nem volt fogalmuk, az olvasóra bízom.

Serge Joncour, A bálvány, ford. Förköli Gábor, Budapest, Ráció, 2010.

Bejegyzések

Bahtyin után, a szöveghez közel

Hozzászólás most!

Az Elbeszélés és prózanyelv című kötet a párbeszédre épül. A dialogicitás a könyv talán legfontosabb fogalma, ám nem csupán a tanulmányok gondolatmenetei szerveződnek e fogalom mentén, a tanulmánykötet keletkezése is egy termékeny párbeszédnek köszönhető. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán 2006-ban tartott prózaelméleti műhely meghívott előadóinak, illetve a kar egykori és jelenlegi hallgatóinak szöveginterpretációi szolgáltak a kötet alapjául, amelyeket most – azóta továbbgondolva, és Horváth Kornélia szerkesztői munkájának köszönhetően –, egymáshoz igazítva kapjuk kézhez.

„Beszélgetést folytatni annyit jelent, hogy engedjük magunkat a szóban forgó dolog által vezetni” – írja Gadamer. A huszonegy tanulmány eszerint valóban párbeszédet folytat, nem téveszti szem elől „a másik vélemény tárgyi súlyát,” engedi „megszólalni” a szöveget. Szoros szövegolvasattal van ugyanis dolgunk mindvégig, s ezt a szerzők által választott beszélgetőpartnerek változatossága még izgalmasabbá teszi. A világirodalomból Dosztojevszkij, Hugo, Gautier, Camus, Cortázar, Baricco és Vila-Matas szövegei, a magyar irodalomból pedig többek között Mikszáth, Kosztolányi, Szentkuthy, Németh László, Kertész, Garaczi, Spiró és Esterházy szövegei „szólalnak meg”, szólíttatnak meg az interpretációk során.

Bár a kötet tanulmányai – a valódi dialógus egy másik ismérveként – számos különböző hangon szólalnak meg, mégis van egy teoretikus, akinek irodalom- illetve prózaelmélete szervezi és hangolja össze őket. Mihail Bahtyin dialogikus nyelv- és irodalomfelfogásának hatása dominál mindvégig, alig található olyan szerző, aki nem merít a bahtyini örökségből. Ezért tekinthető kulcsfontosságúnak Papp Ágnes Klára kiváló, a kötetet nyitó Bahtyin-tanulmánya, amely a bahtyini életműben mindvégig érvényesülő dialogicitás vizsgálatát célozza. Bahtyin prózapoétikai munkásságának szinte valamennyi eleme visszaköszön a tanulmányokban. Az imént említett nyitó tanulmányban Papp a dialogikusság és a karneválelmélet viszonyát elemzi, Horváth Zsuzsa a zárda kronotoposzát vizsgálja egy Kaffka-regényben, Osztroluczky Sarolta a beszédsokféleségre mint egy Németh-regény téma- és szüzséalakító elemére mutat rá, Heideggerrel állítva párhuzamba a bahtyini gondolatot. Ezenkívül jelentős interpretációk irányulnak a paródiára, a regény műfaji nyitottságának problematikájára, illetve a dialogicitástól különválaszthatatlan intertextualitásra. Az intertextuális vonatkozások feltárása rendkívül termékenynek bizonyul jelen kötetben is: két tanulmány is foglalkozik Kosztolányi és Mikszáth szövegeinek párbeszédével, Nagy Márton Károly Hajnóczy Jézus menyasszonyának bibliai intertextusainak szövegszervező erejét vizsgálja, Szávai Dorottya pedig Esterházy- és Camus-szövegek rokon vonásait fejti ki sokrétű dolgozatában, a közös léttapasztalattól az apai autoritásig. És akkor még nem is ejtettünk szót S. Horváth Géza tanulmányáról Dosztojevszkij és Victor Hugo „fantasztikus” írásmódjainak viszonyáról.

A kötetet tovább színesíti a számos helyen visszatérő motívum- és szimbólumelemzés: olvashatunk többek között a pók, az androgün, a fény/sötétség, a ház vagy a csigavonal szimbolikájáról. Érdekfeszítő Menczel Gabriella Cortázar- illetve a XX. század szemantikai szinten létrejövő fantasztikumáról szóló tanulmánya. Bahtyinon kívül vissza-visszatérnek különböző szerzők mint a kötet viszonylag egységes elméleti irányultságának jelzőbójái. Kristeva, Genette, Iser, de Man, Heidegger és Paul Ricoeur számítanak leggyakoribb hivatkozási pontnak, utóbbi narratív identitás-elmélete például három helyen is visszaköszön, Baricco, Spiró és Esterházy szövegei kapcsán.

A tanulmánykötet tehát – természetesen a műfajhoz képest – egységet mutat, egyedül három tanulmány tekinthető problematikusnak, amennyiben a kötet struktúrájában kívánjuk megítélni a helyüket. Az egyik Emmanuel Bouju tanulmánya Enrique Vila-Matas egy olyan regényéről, amely magyar nyelven nem hozzáférhető. S bár kétségkívül érdekes, messze nem a legjelentősebb írás a kötetben. A másik problematikus szöveg Maczák Ibolya tanulmánya, amelynek annyiban valóban helye van a kötetben, hogy Illyés András XVII. századi püspöki beszédeinek kompilációs technikáját, azaz intertextuális vonatkozásait vizsgálja Pázmány és Káldi műveivel. Talán a beható filológiai kutatás táblázatai teszik mégis idegenné a dolgozatot a kötet más írásainak kontextusában. Bodnár György Füst Milánról és az irodalmi modernségről szóló tanulmánya a harmadik szöveg, amely esszéisztikus stílusa és rövidsége miatt nem találja helyét a kötetben. Főként közeli „szomszédjai” kontextusában érezhető mindez: Érfalvy Lívia vagy Rácz Ádám sokfelé mutató, az elemzett szövegek számos oldalát megvilágító dolgozata mellett hiányérzetünk támad Bodnár írását olvasva.

A Ráció Kiadó e kötettel egyben egy új sorozatot indít „… és a szöveg beszél” címmel, melynek sorozatszerkesztője ugyancsak Horváth Kornélia. Jelen kötet arra bizonyíték, hogy bízhatunk a sorozat sikerében, annak hűségében a címében idézett gadameri szavakhoz: hogy az interpretáló beszélni engedi a szöveget figyelmes „együtt-szólásával.” A Ráció Kiadó kiváló és hiánypótló Aktuális avantgárd sorozatára tekintve csupán az a kérdés merülhet föl, hogy vajon alábbhagy-e majd a lendület, torzóban hagyva ezzel a tervezett sorozatot? Bízzunk benne, hogy nem így lesz.

 

Elbeszélés és prózanyelv, szerk. Horváth Kornélia, Budapest, Ráció Kiadó, 2010.

 

Bejegyzések

Gondolatrendőrség

Hozzászólás most!

„A besúgottaknak, azoknak, akik nemet tudtak mondani, és azoknak is, akik nosztalgiát éreznek a Kádár-rendszer iránt”

 

 

– nekik ajánlja Gervai András 2010-ben megjelent, pár hónap alatt már második kiadást is megért könyvét, melyben a Rákosi- és Kádár-diktatúra természetével foglalkozik. A magának filmesztétaként és -kritikusként nevet szerző Gervai A tanúk című riportkönyvét folytatva a Fedőneve: szocializmusban is a filmművészet területére fordít legnagyobb figyelmet.

 

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában végzett alapos kutatómunkája azonban nemcsak a filmgyártás 1948 és 1990 közötti ügynöki behálózásáról és ellenőrzéséről, hanem – az Operaház, színházak, szerkesztőségek és a magánszféra területeire is kitekintve – mindenekelőtt a közelmúlt diktatúrájának működéséről általánosabb érvénnyel is érzékletes képet igyekszik nyújtani. Az olvasó betekintést kaphat a belső elhárítás, a hírszerzés, a kémelhárítás aktáiba, az ügynökök beszervezésének mechanizmusaiba (a politikai előélet mint zsarolási lehetőség, kapcsolatrendszer, emigráció, karrierorientált vagy eszmei hajlandóság stb); nemcsak ügynökökről, az épülő szocializmus „téglái”-ról találunk a könyvben jellemrajzokat, hanem az „elvtársak”-ról, a tartótisztekről, magasabb beosztású rendőrökről, döntéshozó fontosságokról is. Az ügynökök leleplezésében Gervai folytatja 2006-ban megkezdett jó szokását: a korábbinál részletesebb, árnyaltabb portrét fest a korszak talán legkényesebb időszakában, közvetlenül az 1956-os forradalom után besúgó Szabó Istvánról (2006-ban történtek kísérletek az abszurd mentegetésre, erről még részletesebben is szólnunk kell); bővíti az ügynökök listáját a tanítványai bizalmával is visszaélő rendező, Máriássy Félix előállításával; és ugyancsak alaposabb adatokkal szolgál a radikális újításaival híressé vált, avantgárd filmes Bódy Gábor sajnálatos ügynöki tevékenységéről. Talán érdemes lett volna Szabó István és Bódy Gábor „Mephisto”-szerződése kapcsán arra kitérni, hogy az utóbbi művész „kompromittálás”-ából származó előnyét arra is felhasználta, hogy hatalmilag támogatott alkotásba (pl. a Nárcisz és Psyché című filmjébe) tűrt és tiltott művészeket (Hajas Tibort, Erdély Miklóst stb.) is beemeljen, így lehetővé tette a szamizdat művészek számára, hogy a szélesebb közönséghez is eljussanak. Nehéz lenne mentegetni Bódy jellemének árnyoldalait – hogy többek között az ő jelentése miatt mentették fel Bíró Yvette-et a Filmkultúra szerkesztése alól –, de ha a hatalom és művész viszonyának esztétikai megközelítésére vállalkozunk, a fentiek szellemében Bódy esetét szemléletesebben jellemzi Fassbinder Lili Marleenje, mint Szabó Mephistója.

 

            „A baloldali politikai megváltás illúziója, hogy »az ember jó«, (…) holtan jött már a világra is” – fogalmazott 2009-ben egy ÉS-cikkében Ungváry Rudolf („Alulról fölfelé”, Élet és irodalom, 2009. augusztus 14.). Gervai, könyve tanúsága szerint – ha a szocializmust illetően nem is – az ember kapcsán kevésbé pesszimista. A kizárólagos boszorkányüldözés helyett számos példával szolgál olyan személyekről, akiknek sikerült elkerülnie a beszervezést vagy a beszervezés ellenére nem jelentettek (passzivitás, érdektelen jelentések stb.). Megismerjük a 37 éven keresztül a legkülönfélébb területeken tevékenykedő, még saját lányairól és szeretőiről is jelentő „ezermester”-t, akit rendszeres fizetés és évfordulós juttatások mellett évente két-három nyugati utazással is jutalmaztak. De mellette feltűnik a hatalommal küzdő és szembeforduló, ezért mellőzött vagy ellehetetlenített dokumentumfilmes Ember Judit és a recski fogolytábort megjáró, majd hosszú küzdelem után meg is filmesítő Böszörményi Géza példája is.

 

            Gervai András könyve része annak a több éve tartó folyamatnak, amely a diktatúra traumájának feldolgozását mindenekelőtt az őszinte szembenézésben, a bűnök udvariaskodás nélküli kimondásában keresi. Ezért is különösen fontos és tanulságos a Fedőneve: szocializmus utolsó fejezete, a 2006-os év azon eseményeinek krónikája, amelyek Szabó István leleplezését követték. A hazudozástól, a hisztérián, a fenyegetőzésen, kipellengérezésen és a kart karban menetelésen át Dobrev Klára férjének öleléséig burjánzó események leginkább azt bizonyítják, hogy a múlttal való szembenézés nehéz feladata alól sokan kívánják kivonni magukat. A Szabó-család védnökei még azt sem szégyellték a történelemkutató szemére vetni, hogy ő maga a besúgó, nem a sokak mellett Gábor Pálról és Jancsó Miklósról is árulkodó, barátairól jelentéseiben rosszindulatúan nyilatkozó rendezőhallgató. (Kevésbé heves, de nyilvánosságot igénylő vita bontakozott ki a könyv megjelenése után, 2010 decemberében Dobai Péter és Gervai András között a litera.hu oldalon).

 

            A diktatúrát jellemző paranoia mai napig is kísért. Az embereknek nemcsak a megnyilvánulásaira, de még az érzelmeire is kíváncsi gondolatrendőrség nagy gépezete legalább annyira utal az egykori megfigyelők és megbízóik paranoiáira, a hátsó gondolatok bomlasztó erejétől való rettegésre, mint az ilyen rendszerben való létezés, a megfigyeltség mindenkiben ott munkáló vélelmezésének kényelmetlenségére. Az ügynökök nagy része ma is köztünk él.

 

Gervai András, Fedőneve: „szocializmus”. Művészek, ügynökök, titkosszolgák, Pécs, Jelenkor, 2010.

Bejegyzések

A pillangók nyelvén szólva

Hozzászólás most!

Az átlag magyar olvasó nem, vagy csak viszonylag ritkán találkozik spanyol, portugál irodalommal, ennél is ritkábban specifikusan galíciaival. Bánki Éva a kötet kísérőtanulmányában a galegokról mit sem tudó olvasót a magyar kultúrával érzékletes párhuzamokat vonva vezeti be a középkorban született, javarészt Artur-mondakört feldolgozó, majd a XIX. században újra felvirágzó irodalmi hagyományba.  A magyar kulturális identitást oly nagyban meghatározó személyek példáin keresztül– mint Zrínyi, Arany és Petőfi – a galego kultúra és történelem a szemléletes hasonlóságok révén könnyebben hozzáférhetővé válik a magyar olvasóközönség számára is. Az „idegenség” érzését így leküzdve, izgalmas olvasmányélmény elébe néz, aki arra szánta el magát, hogy megismerkedjen A pillangók nyelvével.

A Manuel Rivas novellájának címét viselő antológia huszonhárom rövidprózát tartalmaz, tizenhárom galego szerző tollából. Kiemelni közülük egyet is nehéz feladat lenne, de nem is érdemes; egyenletesen kellemes olvasmány. A kezdő szöveg, Castelao Üvegszeme magasra téve a mércét (személyes kedvencem a kötetből) ablakot nyit a latin irodalom kapcsán oly sokat emlegetett mágikus realizmusra. A színvonal később sem hagy alább: a borzongni vágyó, a groteszkre éhes, de a szellemes humort kedvelő olvasó sem marad kielégítetlenül. A nyitó tanulmányban elővezetett fő témakör – a Merlint és Arturt övező mondavilág –korántsem fedi le a galego prózairodalom teljes tematikus horizontját: a klasszikus irodalmi toposzokkal dolgozó, hispániaikulturális közegbe pozícionált szövegek a XX. századi modernség minden frissességét és dinamizmusát magukon hordozzák.

A kötet retrospektív narrációs technikával dolgozó szövegei helyenként a mesemondás aktusát idézik meg. A szövegbeli elbeszélők gyakran „gazdájukról”, „urukról” mesélnek, az alattvaló, a szolga beszélői pozíciójából.A galego lét azonban nem csak a társadalmi hierarchia szempontjából tematizálódik, hanem a nyelviség kérdésére is komoly hangsúly helyeződik. A „g” betű ejtésének elkülönböződése a spanyol és a galego nyelvben szimbolikus értelemmel ruházódik fel: „Az már inkább zavart ezzel a társasággal kapcsolatban, hogy nem voltak hajlandók megszólalni galegóul, noha tudták, hogy a csontvázak nem képesek helyesen beszélni spanyolul – ezen nincs mit csodálkozni: gége nélkül nem lehet erős »h« hangot ejteni.” ill. „Apám szörnyű kínzásról mesélt: mintha kézzel tépték volna ki a manduláját, úgy tépte ki a tanáruk a há hangot a beszédükből, hogy ne mondjanak gé helyett hát, a grasziasz helyett hrasziaszt.”(A magyar irodalom területén ugyanezt a jelenséget – a nyelv szimbólummá válását – ábrázolja Illyés Gyula a Puszták népe záró jelenetében: „Nem áff, hanem eff.”) A galegók szempontjából kikerülhetetlen a kisebbségi lét kérdése, ám ez az antológiában szereplő novellák egyikében sem tematizálódik expliciten. Tragikus dimenziók nélkül, csak mint körülmény, mint index  ábrázolódik a szociális közeg, az alá-fölérendeltségi viszonyrendszer. Nem a kisebbségi lét az, ami meghatározza a szövegeket. Nem extrovertált, neurotikus hangon szólalnak meg ezek a szerzők, itt nyoma sincs az elnyomottak fojtott agressziójának. Kedves történetek ezek. A romantika világából eredeztethető csodálatos színezetű, mesebeli elemek, az állatszereplők, a tanulsággal záródó történetek mind-mind szerves részeit képezik a kötetben szereplő novelláknak, de van itt még táncoló csontváz, kommunista forradalmár, gyermekgyilkos szerelmesek, csodás mosolyú hercegnő, elátkozott sajt…

A novellák gördülékeny nyelve magáért beszél, mely a fiatal fordítógárda munkáját is dicséri. Azonban ha mégis kedvünk támadna keresgélni azt a bizonyos csomót a kákán, azt talán ott találhatnánk meg, ahol a szöveg véget ér. Vagyis ahol nem folytatódik tovább. A szavak teremtő ereje olyannyira erős, hogy maradnánk még egy kicsit abban a másik, fiktív világban – ehelyett –, de a szöveg kérlelhetetlenül véget ér, hiába vágynánk éppen ott kezdeni el az olvasást.

A pillangók nyelveszerencsés címválasztás, ugyanis ebben az antológiában valóban röpke, könnyed és színes szövegeket találunk, melyek felderítik kedélyünket.A könyv végére érve jóleső megelégedéssel dőlhetünk hátra, mondván: szép volt.

 

A pillangók nyelve, XX. századi galego próza, szerk. Pál Dániel Levente, ford. Bata Péter, Gergely Veronika, Jablontzay Katinka, Kovács Lenke, Szelényi Zsolt, Budapest, Prae.hu Kft., 2010.