A „könyv” kultusza iránti fenntartásokat nemcsak posztmodern műveltségkutatók fogalmaztak meg: a „holt betűkkel” szembeni gyanakvás ennél jóval régebbi keletű. Élőbeszéd és írás szembeállításakor nem okvetlenül a barbárság és kultúra, elit- és populáris kultúra, „buták” és „okosak” vagy „régiek” és „modernek” állnak szemben egymással. A „könyvvel” szembeni (olykor filozófiailag, vallásilag, politikailag megalapozott) ellenérzések közül most azokat vesszük szemügyre, amelyek segítenek árnyalni az olvasás „hanyatlásával” kapcsolatos aggodalmainkat.

            Tényleg félnünk kell-e – és ha igen, mitől?

            Az alább érintett korszakok (klasszikus görögség, korakereszténység, udvari kultúra) mindegyike más- és másféleképpen ugyan, de támaszkodott az írás valamilyen formájára, tehát nem az írásbeliség teljes elutasításáról van szó, hanem az írás kizárólagosságát elutasító politikai, esztétikai, teológiai álláspontokról.

*

Az olvasás koronként és társadalmi közegenként is igen változó művelet, amely önmagában is befolyásolhatja a szövegek jelentését. (Saját magunk is megtapasztalhatjuk ezt: nem mindegy, hogy egy költeményt először kézírásban vagy nyomtatásban olvasunk, ahogy az sem, hogy egy verssel először ágyban fekve, egy könyvtár félhomályában vagy nyilvános felolvasáson találkozunk.) Az alfabetikus írást először a görögök alkalmazták irodalmi szövegek lejegyzésére. A szóközök és a központozás hiánya ugyan megnehezítette a csendes olvasást – a középkorig még az ún. mormoló olvasás is egészen marginálisnak számított – de az abc-jelek elsajátítása ekkor már nem igényelt életre szóló stúdiumokat: olvasni bárki megtanulhatott. Az írás és az olvasás egy demokratikusan megszerveződő közösség kifejezőeszköze lett.

            De az emberi hang trónfosztására az antikvitás korszakában nem következett be. És nem a szóközök, a központozás vagy valami más technikai nehézség miatt. miatt. A klasszikus görög kultúra a némaságot a felejtéssel azonosította, nemcsak a görög hősök, hanem az egyszerű polgárok is a hírnév, a kléosz (szó szerint „hang”) bűvöletében élt. Az írásnak csak annyiban volt létjogosultsága, amennyiben a hírnevet, az együttes műélvezést vagy a felolvasást követő vitát, dialógust szolgálta. Természetesen voltak a klasszikus kor görögjeinek közösségi identitást biztosító irodalmi szövegeik (az Iliász és az Odüsszeia mindenekelőtt), de vallási tanokat rögzítő „szent könyvük” egy sem. A mitológia maga is élőszóban vagy képek, elbeszélések révén terjedt.

            A görögök magát az „olvasót” sem becsülték sokra. Hiszen a (fel)olvasó csak beszélő szerszám, aki a hangját, érzékszerveit, tüdejét, lélegzetvételét rendelkezésre bocsátja egy halott szerzőnek – és nemcsak az írónak, hanem a felolvasást hallgató szabad, a halott szerzővel vitatkozni akaró, szabad férfiaknak. Szókratész olyannyira hitt a szóbeli dialógus és egyáltalán a szóbeliség szabad emberhez és szabad gondolkodóhoz méltó erejében, hogy a hagyomány szerint egyetlen szót sem írt le.

            Mint a Platón-dialógusokból is tudhatjuk, vendégségekben, lakomákon többnyire rabszolgák olvasták fel a gazdáik által papírra vetett logoszt. Az olvasót a klasszikus görögség a serdületlen fiú vagy éppen a rabszolga szerepével azonosította. Hiszen a (fel)olvasó azzal, hogy „aláveti” magát (a testét mások rendelkezésére bocsátja), tulajdonképpen a passzív, megvetett szexuális partner szerepébe kerül – hiszen nem más ő, mint egyszerű befogadó. És vajon az értelmét és a testét mások „használatára” bocsátó személy, azaz az „olvasó” lehet-e jó állampolgár? Vagy lehet-e jó katona? Jesper Svenbro véleménye szerint (Az olvasás kultúrtörténete, szerk. Guglielmo Cavallo–Roger Chartier) ilyen politikai aggályok is szerepet játszhattak abban, hogy Spártában az olvasást és az olvasni tanulást mindig a „szükséges legkevesebbre” korlátozták.

            Olvasni – szolgaság, beszélni – szabadság. Az Írás feltétlen tiszteletében nevelkedett farizeus, Pál is egy akkor még szóbeli hagyományra, az evangéliumra hivatkozik az ószövetségi törvénytisztelet és írásmagyarázat ellenében. Az ószövetségi zsidóság kultúrája természetesen a „Könyv” feltétlen tiszteletén alapul – ne feledjük, Isten maga is író, a Tóra tanúsága szerint saját ujjaival rögzíti a törvényt a kőtáblákon. Pál viszont egyik levelében így beszél: “Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” (2 Kor 3,6)

            A Rómaiakhoz írt levél tanúsága szerint pedig rögzíti: “Most azonban, miután meghaltunk annak a számára, ami fogva tartott minket, megszabadultunk a törvénytől, úgyhogy az új életben a Lélek szerint szolgálunk, nem pedig az Írás betűje szerint, mint a régiben” (Róm 7,6).  Szigorú értelemben véve persze a „betű” itt a Törvény betűjét, és nem magát az írás aktusát jelenti. Ámde a Lélek Pál szerint valamiféle hermeneutikai tényezőként lép be az Újszövetségbe, az apostolok életidejébe: int, magyaráz, új értelmet ad – az élőszó megtestesítőjeként működik. Az „írást” Pál is – a klasszikus görögökhöz hasonlóan – valamilyen hiearchikus, autoriter hagyományként értelmezi.

            Pál természetesen nem az Írás vagy írásos kultúra ellen küzd. Tanítását is írásban, levelekben fejti ki – de levelekben, nem teológiai traktátusban és nem is könyvben.  Platónhoz hasonlóan Pál is egy olyan műfajt választott tehát, ami nagyon távol áll attól, amit dogmatikus írásnak nevezhetnénk. A törvény a leginkább dogmatikus, mert egyirányú beszéd. A Pál által választott levélformának nincs is ószövetségi előzménye.

            A kereszténység térítő vallás volt, nem, nem is tudta volna nélkülözni az élőszó, a közvetlen meggyőzés erejét. De nemcsak a térítő mozgalmak és a vallási megújulások ötvözték példátlan sikerrel az élőszó- és írásbeliség előnyeit. Az európai irodalom kialakításában olyan fontos szerepet játszó középkori udvari kultúra is majdnem mindvégig az írásbeliség és szóbeliség határán mozgott.

            Ez a tény azért is érdemel különös figyelmet, mert hiszen a középkor átvette a „könyv” kultuszát – mint tudjuk, a korszak emblematikus olvasója már nem a felolvasást barátaival hallgató, a halottak „szavaival” vitába szálló filozófus, hanem a cellája mélyén, áhítatos magányban a Bibliát olvasó szerzetes. A latin nyelvű kultúra előtt kezdetektől nyitva állt az írásbeliség biztosította nyilvánosság – de csak a latin kultúra előtt, a népnyelvű műveltség előtt nem. A vulgáris nyelvű irodalmak egészen Dantéig nem számítottak teljesen egyenrangúnak, a nem-latin nyelvű irodalom sokáig csak amolyan második nyilvánosságként létezett.

            Kérdés, hogy ez vajon a hátrányára vált-e?

            Az udvari kultúra amúgy soha nem nélkülözte egészen az írásbeliséget, bár azt nehéz eldönteni, hogy a trubadúrok mikortól kezdik el lejegyezni a verseiket, és hogy a korai trubadúrok mindegyike tudott-e olvasni. Mert elképzelhető-e ennek a lírának a formai sokszínűsége az írásbeliség – meglehet alkalmi, meglehet esetleges – támasza nélkül? Ám az első nagy trubadúrantológiák mind-mind a provanszál trubadúrlíra elvirágzása után születtek, tehát lényegében egy már halott költészetet rögzítenek. A dalok eközben egy én–te-kommunikációra épülnek (a költői én megszólítja a hölgyét, eseng a kegyeiért, óvja a hízelgőktől etc.), a versek már retorikai felépítettségük okán is beletartozni látszanak az udvari szóbeliségbe, az udvari mindennapokba. Ezeket a költeményeket nyilvánosan előadták, hivatásos énekesek terjesztették, ünnepeken felelevenítették. Míg az első latin nyelvű költemények (szerelmi dalok is!) könnyebben megtalálták az utat az írásbeliséghez, ezeknek a verseknek sokáig a szóbeliség lehetett a legfőbb közege.

            És vajon esztétikailag silányabbak-e ezek a szövegek, mert később és nehezebben „találtak kiadóra”?

            Ámde a szóbeli és írásbeli kultúra határán a terjesztés, a költemény terjesztése, elfogadtatása kevésbé tervezhető. A trubadúrok nagyon gyakran a „szállni”, szárnyalni” metaforákkal fejezték ki egy költemény elterjedését: tehát az  irodalmi szöveg amolyan madarakhoz hasonló, élő organizmusként, saját törvényekkel bíró lényként közvetíti a költő szavait. A vers nemcsak a trobar (a költészet) törvényeinek van alávetve, hanem az udvari élet kiszámíthatatlan változásainak is. A nagy trubadúrantológiákkal, a költemények összegyűjtésével mindez megváltozni látszik, nemcsak a vers szövege kap rögzített formát, hanem a vers mellett azonnal megjelenik a költemény értelmezése, a razo is. Nemcsak a könyv zárul rá a költeményre, hanem az interpretáció, a kommentár is.

            Maguk a trubadúrok is úgy érezték, nincs költészet az élőszó, az udvar mindent megelevenítő közelsége nélkül. A verseket inspiráló, befogadó és a szemmel látható (tehát a költő közelében élő) közönség nélkül mi értelme van verset írni? Guiraut Riquier, aki saját szemével látta a dél-francia udvari kultúra szétverését, a déli udvarok felperzselését a polgárháborúban, úgy érezte, ő az utolsó költő. Vele befejeződik az udvari líra.

*

            A modern és posztmodern költőknek nem kell évtizedekig vagy évszázadokig várniuk, hogy eljussanak az írott szó nyilvánosságához, ezért sem kell attól tartaniuk, hogy egy politikai földindulás a költészetet is megsemmisítheti. Ma sem a könyv vagy a könyvpiac jutott válságban. Magyarországon még mindig bővül a könyvpiac, a „könyvnek” megvan a maga presztízse. Nem a könyv vagy a könyvkultúra sorvadt el, hanem a könyvet körülvevő vagy azt megelevenítő szóbeli kultúra, vagyis az olvasó és a szerző (a dictator) közti eleven, kétoldali, közvetlen, direkt oda-visszacsatoláson vagy számos áttételen át alapuló kapcsolat.

            Számos jele van ennek a kortárs irodalomban. Az olvasás valamiféle foglalkozás lett. Hiszen a szépirodalom „önreflexív” jellegét csak a beavatott vagy a „nagyon beavatott” olvasók élvezhetik. Vagy a nagyon „tájékozottak” – akiket a kritikusok már „tájékoztattak”, hiszen a beavatottság ma elsősorban nem általános irodalmi tájékozottságot vagy különleges nyelvi érzékenységet jelent. A kortárs irodalom olvasói többnyire kötelezőnek fogadja el azt az értelmezési keretet, amit a magas kultúrát körülvevő hivatalos-félhivatalos értelmezők kijelölnek. A könyv nem csaponghat szabadon „fülemüle módjára”, mert hiszen a modern könyvkiadásban az értelmezés minden lépése kijelölt és eltervezett.  Szakértők hada gondoskodik arról, nehogy a buta olvasó valamit félreértsen.

            Hogyha az olvasó könyvet vesz a kezébe – hogy a klasszikus görögség metaforáinál maradjunk –, nemcsak a szerző „életét” hosszabbítja meg, hanem az irodalmi világot körülvevő hivatalos kommentátorok életét is. Az olvasó választhat ugyan a művek között, de még a szabadsága, az értelmezői szabadsága illúzióját sem őrizheti meg (gondoljunk csak a könyvek borítójára vagy fülszövegére). És hogy a szépirodalmat körülvevő értelmezi világ hatalmi viszonyai mennyire nem függetlenek a nagypolitikától, jól jelzi, hogy az irodalmi kánonok ma Magyarországon a politikai megosztottságnak a függvényei – vannak balos és jobbos ízlésirányok, ahogyan baloldali és jobboldali irodalom is. Hogy mindez így is maradjon, arról a „független” ízlés-komisszárok gondoskodnak.

            Talán nem volt teljesen alaptalan az ókori görögök gyanúja, amely szerint a könyvnek, az olvasásnak való egyoldalú kiszolgáltatottság a politikai önrendelkezésről, szabadságról való lemondással is együtt jár. De furcsa változások tanúi vagyunk manapság. Az olvasók maguk sem akarnak az írók és kommentátoraik által összefirkált, egyszerű „fehér lapok” lenni. Bár a szépirodalom olvasói egyre fogynak – azok a törvénytisztelő olvasók, akik kifizetik, hazaviszik, „megszívlelik” a könyveket a politikai vonzalmaiknak megfelelő kritikai visszhang alapján orientálódva – egyre nő azok száma, akik maguk is valamilyen alkotóként akarnak beleszólni a kortárs irodalomba: beiratkoznak valamilyen „kreatív írás”-kurzusra, befizetnek valamilyen „írótáborba”, aktívan blogolnak, kritikusként vagy szerzőként is publikálnak.

            Nevezhetnénk ezt akár az olvasó lázadásának is. Az élőszó világát, közegét egy posztmodern világban már nem lehet teljesen visszahódítani, „megeleveníteni”, de terjednek az írásos kommunikációnak azok a formái, amelyek a szóbeli közvetítés spontenaitásával kecsegtetnek. A passzívnak, engedelmesnek, nőiesen befolyásolhatónak, könnyedén meghódíthatónak hitt olvasó – a trubadúrok, ahogy a régi görögök nem vonakodtak a „befogadást” szexuális sztereotípiák segítségével érzékeltetni, az írás-olvasást, alkotást-befogadást amolyan szexuális aktusnak tekinteni – az irodalmi színtér aktívabb, cselekvőbb, elevenebb szereplője akar lenni. A korábbi határok elmosódnak: eddig természetes volt, hogy az író is olvas, ma az is természetes, hogy az olvasó is ír vagy írni próbál.

            Ezek a most kezdődő változások átalakítják-e vajon a kortárs magyar irodalom hatalmi viszonyait? Az írás-olvasás interaktívabbá válását, a passzív, már-már alattvalói befogadói pozíció átalakulását – ha már ez úgyis világjelenség, ha már védekezni ellene úgyis képtelenség – maguk a hiearchia csúcsán lévők igyekeznek befolyásolni. Kevés önálló ars poeticával bíró irodalmi lap van még a neten, de a kiadók, kiadócsoportok már igyekeznek a netes irodalmi fórumok mögé „beállni”, a netes irodalmat és a kortárs irodalom netes visszhangját a befolyásuk alatt tartani. A nagyobb íróiskolák nem régiók vagy mesterek köré szerveződnek „spontán módon”, hanem ezeket tudatosan szervezik az írószervezetek, amelyek így saját értékrendjük, saját „istállójuk” reprezentációját akarják erősíteni. Ámde a neten és facebookon szerveződő irodalomnak annyira mások a kondíciói, annyira mások a terjesztési lehetőségei, hogy semennyi pénzzel vagy „éberséggel” nem lehet teljes mértékig ellenőrzés alá vonni. Természetesen egy netes irodalmi fórum sikere nem pusztán az olvasók számán múlik. De nagyon-nagyon sok olvasó azt is lehetővé teheti, hogy egy irodalmi fórum kikerülhesse az irodalmi élet hiearchikus intézményrendszerét, és azt is el tudja fogadtatni, hogy egy irodalmi mű tartósan egy képlékenyebb, dialógikusabb befogadói közegben maradjon.

            Vajon milyen szövegeket fog inspirálni ez a képlékenyebb, a recepciót, de magát az alkotás folyamatát is ellenőrizni akaró befogadói közeg? A hierarchikus hatalmi viszonyok lebomlása hogyan hat vissza a szövegekre?

            Egyáltalán „szállni” fognak-e megint a versek?