Címke: irodalom

magtár; terasz

 

magtár

szemerkélni kezdett, s amíg a többiek aludtak, átrendeztük a várost.
az utakról levakartuk az aszfaltot, réti vadvirágmagokkal
hintettük be a felpuhult földet, amit kellett, lebontottunk,
falakat mázoltunk, utcanévtáblákat rajzoltunk,
tölgyfapadokat és madáretetőket faragtunk.
simatűjű szálkásfenyőket és tömjénfákat ültettünk
a kibővített parkokban, az óvodává átalakított bíróság
udvarán kakaó-, sárkány- és majomkenyérfák virágoztak.
a városházán színházat avattunk, a várból romkocsma lett,
a múzeumból kalandpark, a szociális- és munkaügyi hivatalából
pedig csillagvizsgáló. aztán hajnalodni kezdett, kialudtak
az utcalámpák, a szemaforok újra működésbe léptek,
az éjszakai csapadékot pedig elnyelték a csatornák.
lángoszsír nehézkés párája telítette el hörgőinket,
és mint toporzékoló kutyák, akik már tudják, mit jelent
a zaklatott cipőkopogások ritmusa,
pórázokat szorongatva, zakókban, acélbetétes munkásbakancsokban
és telepakolt hátizsákokkal visszafoglalták a várost.
a másnapos hajléktalanok, indexelő sorsok tömkelege között
közalkalmazottakként széledtek szét,
sorban kinyílt az élelmiszerbolt, a fogadóiroda,
a számítástechnikai szaküzlet és a bútoráruház.
az utcába, ahová az állandó lakcímed volt bejelentve,
úgy tértél be, mint egy szárnyszegett kerub.
a panelstadion egy földszinti ablakpárkányán egy néni
a csikkekkel teli kompótosüvegben felgyülemlett barna vizet
egy cserepes kaktuszra szűrte le,
miközben leste, ahogy szárazon elköszönsz tőlem.
rajtad az nem segített, hiába tudtad,
hogy ameddig az ajtóbehúzó nem zárta rád a lépcsőházat,
mint egy dühös apa, aki még mielőtt
egy határozott mozdulattal teljesen becsapná,
az utolsó pillanatban lelassít, hogy a kis résen át
megbizonyosodjon róla, valóban eltűntem-e,
hogy addig nekem így is minden a helyén volt.

 

terasz

a virradat feszültsége vág ki túltöltött cellámból.
ma se aludtam, pedig idegen (még tiszta) ágyakban
tudok a legnyugodtabban. fogaimra tapadt ínyemet
feszegetem. nem tudom, mi lesz, gondolom, folytatjuk,
ha a többiek felébrednek. elrepülünk valamerre,
ha hideg lesz. egy kitört zongorabillentyűre lépek,
visszajuttatva társai közé gyengéden megszólítom,
talán ordító dísz-funkciója ugrasztotta ki otthonából
a nyaraló padlójára. az október végi nap
ráncos tenyere fellángolásunk fakuló hegén.
megjött a kertész, ma is itt talál, a teraszon,
akár azt is hihetné, hogy vele együtt most ébredtem
bele a napi rutinba. nem merek neki köszönni.
csak bámulom kinyújtott lábakkal a hátára száradt sárt,
ahogy távolodva eltűnik a lemetszett gyümölcsfasorok között.
gyerekzsivaj, a kerítésen túlról, az övéi várhatnak rá,
veszekszenek, talán, vagy játszanak, ilyen messziről nem hallatszik.

 

(Illusztráció: Lois Dodd: Buildings at Rock Gardens Inn)

egyszer egy

 

gyedik cetli, pócsmegyer, húsz
augusztus kettő, vasárnap, el
viselhető a fájdalom, amit má
soknak okoz, egészen a részlet

gyökeréig merészkedik a féreg,
a héber változat szerint gömb,
a görög változat szerint egye
nes. miként szárnyaszegett an

gyalok tánca a levágott való
ság fölött, a fiatal lány egyet
len célja a tévedés, a számok

számtalan jelentése közül a
zöld árnyalatába öltözik,
templom a csönd, az ima áru

 

öltöző, pócsmegyer, húsz
szeptember négy, péntek,
madarak a vetkező haj
nal háta mögött, orosz

lán és fekete angyal, té
vedéseink halvány színek
be öltöztetik a szabályok
hiányát, a szentek azt

gondolják, szent vagyok, vé
letlenül a meg nem történt
történetek története verej

tékezik a tükörben, tolvajok
lopják a mozdulatlan időt,
örökkévaló némaság

 

tödik cetli, pócsmegyer, húsz au
gusztus három, hétfő, hol volt,
hol nem volt, feltekintek arra,
aki átszúrt, volt egyszer egy

szárnyaszegett angyal, a törté
net vége homályos, a várakozás
végén mosolyog a lány, a férfi
teste azonban nem látható,

porban a pór, aki lovon ül,
megteheti, hogy elválasztja
a lélek meztelenségét a lélek

ruháitól, angyalok között meg
vetett, természetes dolog a láz,
fekete hajnal harmatoz

 

olvasat, pócsmegyer, húsz szep
tember három, csütörtök, foly
ton a testedre gondolok, de a
tested láthatatlan, kenyérmor

zsa az asztalon, mondatok mö
gött motoznak másféle monda
tok, hangokba csomagolt hallga
tás. motoznak helyett motosz

kálnak, érzékszerveink eszün
ket nyalogatják, aki motoz, tapo
gat, aki motoszkál, neszez, bi

zonytalan állapot a nyelv,
az erdő érintése a templom
tapintásával azonos

 

todik cetli, pócsmegyer, húsz
augusztus négy, kedd, vissza
kellene térnem az első
szeretethez társak nélkül,

magányosan, tervrajzok közt
lehetséges épület, mert
bekeretezni nem lehet
a lehetőségeinket,

hol volt, hol nem volt, volt
egyszer egy gyermek, kenyérré,
borrá változott, ízetlen

csoda, tévedéseink a feltámadt
templom csendjébe öltöztetik,
időnként a hét megmutatkozik

 

(Illusztráció: Miranda Woollett: In the Shadows)

Emma Pavlova

 

– Akkor is megeszem. Nem kéne, de akkor is. Azt a jó kis Pavlova tortát. Van valami izgatóan paradox abban, hogy egyszerre ropogós és mályvacukor-szerűen nyúlós az állaga. Túlzóan édes, de a savanykás gyümölcsökkel borítva fanyar, szinte kesernyés. És ezen pöffeszkedik a felhősen vaníliás tejszínhab. Egy komplett merénylet a dietetikusok szakmai normái ellen. Buja élvezet és pofátlan lázadás elővenni a kanalat, négyfelé vágni a tortát és szeletről szeletre megenni, lehetőleg 24 órán belül, lehetőleg teljesen egyedül. Mindenki (is) bekaphatja. Nem a Pavlovát, abból ugyan nem adok senkinek. De mondjuk az összes lábujjamat. Emma Pavlova bővebben…

Gyerekkor

 

Labdákon pöttyökben
sűrűsödik a telehold,
viaszgyertyák lángja alatt
a napsugarak pergelő szaga,
barnahajú gyermekek
omló teasüteményeket
úsztatnak a borgőzös
papírhajók mögött.

A leánytenyerekben
szentjánosbogarak
táncoltatják a ráncokat,
nyomokat keresnek a jóslatokhoz,
s a szemhéjak belső oldalára
karcolják a megfáradtnak hitt lelkeket.

 

(Illusztráció: Joseph Bellacera: Fields of Light #11)

Sötétről sötétre – András Orsolya új Paul Celan fordításai

 

The Castle Mountain of S. 1930 by Paul Klee 1879-1940

 

 

Sötétről sötétre

 

Felnyitottad a szemed – és én látom sötétségemet életre támadni.
Látom a homályt szemed legmélyén sűrűsödni:
ott is az enyém, és ott is eleven.

Átvisz ez? Fordulatot, ébredést hoz?
Kinek a fénye követ most engem a parton,
ki ez, hogy révészt is talált?

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

 Erős vár

Ismerem minden házaknak legesteledőbbikét:
a tiednél is mélyebb szemnek ül rajta vigyázása.
Erkélye rácsáról, ablakpárkányáról jajszóval lobog a gyász
zöld zászlóval – és nem tudod, hogy gyolcsát magad szőtted.
A szélcsendtől magasra lebben a kezed üteméről feledkező szövet.
A szó, amitől búcsút vettél, a kapuban vár, köszönt,
és ami itt szelíden horzsolt: fűszál és kalász és szív és virág,
már régóta ott vendég, odaköltözött, és téged nem érint már soha.
De amint abban házban a tükör elé lépsz,
mind meglátnak: rád néz fűszál és kalász és szív és virág.
És az a mélyebb szem a te mély szemedet issza.

(Mohn und Gedächtnis, 1952)

 

Késővörösben

Késővörösben alszanak a nevek:
egyet
felébreszt világtalan éjszakád,
és elvezeti, fehér bottal végig-
tapogatva a szív déli falát,
a fenyők alá:
egy embernövésű fa
elindul a cserépvárosba,
ahová az eső is betér,
a tengeri idők barátjának adva ki magát.
Kékben
mond a fenyő árnyékot ígérő lombsátor-szavakat,
és szerelmed nevei közt
tartja számon saját szótagjait.

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

Fénylés

Hallgató testtel
fekszel mellettem a homokban,
fölötted a csillagok.

Talán egy sugár hasadásából
pergő fény szakadt rám?
Vagy pálca volt,
amit fölöttünk törtek,
az ragyog úgy?

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

A vendég

Még alkonyat előtt
betér hozzád, aki üdvözlő szót váltott a sötéttel,
aki a köszöntést titokban homályra cserélte.
Még hajnal előtt
felkel,
és mielőtt továbbindulna, felszítja az alvást,
a lépésektől visszhangos, kongó álmot:
hallod, amint a messzeségeket méri, áthasítja,
és odaveted elébe lelkedet.

 

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

Változó kulccsal

Változó kulccsal
nyitsz be a házba, ahol
az elhallgatottak hava kavarog.
A vér szerint, aminek
forrása szemed, szád, füled,
változik, cserél, csal a te kulcsod.

Változik a kulcs, igazodik a szó,
hogy belesimuljon a hóvihar zárjába.
A szél szerint, ami tovább űz,
gyűl, csak gyűl a szó köré a hó.

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

A távolba

Némasággal frissen festve áll a tágasság, hely van házban:
jöjj, lakoznod kell.

Az órák mind átokszépen sorakoznak a polcokon:
elérhető közelségben a menedékhely.

A maradék levegő élesebb, mint valaha: lélegezned kell,
lélegezned, magadnak lenned.

(Sprachgitter, 1959)

 

Egy nap, egy másnap

Ahogy a forró szél végigfut a hegyek hátán: ilyen vagy.
A csend repült elénk
egy második, világos életet.

Győztem, legyőztek, hittünk
a szikár csodákban, az ág,
amit sietve írtak az égre, megtartott minket, belenőtt
a hold pályájába, átszakította a huzatos fehérséget,
leveléből holnap repedt a tegnapba, úgy nyúltunk
szétporladva a fények után, és minden
zuhant, omlott,
senki kezébe vetettem.

 

(Sprachgitter, 1959)

 

András Orsolya fordításai

Illusztráció: Paul Klee

 

 

Japán szerelmes versek a VIII. századból

 

 Tízezer levél gyűjteménye, Nyolcadik kötet, Tavaszi versváltások, 1450.

 

A Szakanoue-beli Ótomo-lány egy verse

Úgy összeszorul,
sajog a szívem, mikor
tavaszi pára
gomolyog mindenfelé,
s szerelmemnek gátja nincs!


Tízezer levél gyűjteménye, Nyolcadik kötet, Tavaszi versváltások, 1456–1457.

Fudzsivara no Hirocugu[1] egy verse, melyet akkor költött, amikor cseresznyevirágokat küldött egy lánynak.

E virágoknak
egyetlenegy ágában
száz meg százféle
szerelmes szó rejtőzik.
Ne hagyd hát kárba veszni!

A lány egy verse, melyben válaszolt.

 E virágoknak
egyetlenegy ága a
száz meg százféle
szerelmes szót nem bírta,
nem azért tört le vajon?

Fittler Áron fordításai

 

 

A Szakanoue-beli Ótomo-lány (Ótomo no Szakanoue no iracume, 大伴坂上郎女)

VIII. század. Japán első vaka-antológiájában, a Tízezer levél gyűjteményében (Man’jósú, 万葉集 vagy 萬葉集) a legtöbb verssel (84 vakával) szereplő költőnő. Utónevét nem ismerjük, Szakanoue a lakhelye volt az akkori főváros, Nara keleti részén. Korának egyik legjelentősebb verselője, a neves költőnemzetségnek számító Ótomo családból származik. Féltestvére, Ótomo no Tabito (大伴旅人) a kor egyik legnagyobbja, valamint két lányának is fennmaradtak vakái. Tabito feleségének halála után a Japán déli részén lévő Dazaifu tartományba utazik, amelynek Tabito volt a kormányzója, és ahol jelentős irodalmi élet zajlott a vezetése alatt. Szakanoue ekkor vette át az Ótomo család irányítását, és nagy szerepe volt Tabito fia, Ótomo no Jakamocsi (大伴家持) nevelésében. Jakamocsi ugyancsak központi alakja a kor költésztének: a hagyomány szerint ő a Tízezer levél gyűjteményének főszerkesztője. Szakanoue ezen kívül egy időben jelentős irodalmi szalont szervezett, ahol a VIII. század közepének több más jelentős költője is elindult karrierje útján. Noha többször volt férjnél, szerelmes verseinek nagy része nem valódi szerelmes költemény, hanem annak kifejezésrendszerével rokoni, illetve baráti érzéseket fejeznek ki.

(A borítókép a fordító felvétele.)

[1] 藤原広嗣. ?–740. Ez az egy verse szerepel a Tízezer levél gyűjteményében.