Címke: irodalom

(Vers és próza között)

Elmondta

 Elmondta, hogy. És, hogy szeretné, hogy. Körbenéztem, kitaposott úton álltam, leveleket láttam magam körül, zsebkendőt szorítottam a zsebemben. Némán elköszöntem tőle, szoborként hagytam hátra, majd elindultam hazafelé. Az ösvény mentén minden a megszokott volt, nem kellett gondolkodnom, hogy tudjam, merre menjek. Ötvenhatos villamos Hűvösvölgy felé. Bézs fák. Felhívott a főnököm, beosztott a jövő hétvégére, igeneltem és nevettem.

Nem emlékszem, hogy hogyan jutottam el a lakásig. Anyám a konyhapultnál állva eszik, és teli szájjal kérdezi, hogy milyen napom volt. Azt mondtam neki, hogy.

Fosztó 

Nem süt be a szobámba a fény, pedig nem pincében lakom,
van saját ablakom, de leengedve felejtettem a redőnyt.

Beakadt, nem megy fel, ki kell mennem,
a lépcsőházban nem találom a villanyt,
kint pedig már rég éjjel van.

Lehetetlen mozdulni, valaki befogja az orrom,
nem kapok levegőt a sötétben.

A boldogtalanság fekete,
egy elveszett kapcsoló a folyosón,
a fosztóképző valami jó végén.

Angyal 

Antidepresszánst találtam a postaládában, már érzik, hogy valami nincs rendjén. Kulcsunk rég nincs hozzá, úgyhogy visszateszem, becsukom és nem zárom vissza.

Sétálni mentem. Zenét hallgatok. A fülhallgatóm egyik fele elromlott és néha megráz. A hajléktalanok a Jászain nem vigasztaltak meg. Angyalföld. Van még bárki, aki ezt elhiszi?

Visszafelé végigmegyek a Pozsonyin, majd leülök és elszívok egy cigit a Ruttkai Éva parkban. Soha nem dohányoztam még. Nyelem a füstöt, már így is fuldoklom.

Reggel 

Esőcseppek domborodtak a terasz székein, hoztál törlőrongyot, pokrócot és kávét. Elkented a vizet a műanyagon. Forró a bögre, várok még. A barna lé tetején tejhab-foltok színesen visszatetszenek. Édes gőz csapja meg az orrom. Szétcukrozod mindig.

Hideg van, rágyújtunk.

– Finom lett, köszönöm.

Körbetekerem magamon a pokrócot és felállok, lépek kettőt-hármat, ügyetlenül egyensúlyozom az egyik kezemben a szivarral, a másikban a bögrével. Csöndben figyelünk.

Este mikor megszólalt a kapucsengő, mást vártam. Más választ magamtól, nem szorosan összezárt állkapcsot. Kialudt a dohány. Odaadod a lovacskás öngyújtót, amit a Hajdúszoboszlói nyaralásunkon vettünk.

Elfogyott minden a szánkból, szótlanul folytatod a reggelt, majd mikor megfordulok, lazán intesz felém. Csörgés, kattanás és már itt sem vagy.

Egy éve veszítettem el a lakáskulcsom.

Dánia, Csapda, 2021.10.03. 

Nem tudom, mióta lakom itt. A vízórát jöttem leolvasni és azóta itt vagyok, mert nem tudom felvenni a kapcsolatot a portással, aki a kulcsot tartja magánál. A teljes épület betonból van és egy ikerpár követ mindenhová. Kopaszok és nagydarabok. A folyosóknak és az emeleteknek nincs vége, a számozás a végtelenségig tart, mindig másik szobában alszom, mert hiába haladok, nem érek semminek a végére. Lépcső nincs, hogy ne lehessen megszámolni az emeleteket, viszont a liftek működnek. Az ablakokon mindig fény jön be, a napszakok rendjét már a bekerülésem ötödik napján elvesztettem. A ruhám átvette a beton színét. Az idő kinyúlt, vesztett a sűrűségéből, és fogalmam sincs, hol jár. A folyosón sétálok, az ajtókon bármikor benyithatok, hogy megnézzem a szobákat, melyek pontosan ugyanolyan méretűek és teljesen üresek. Az egyikbe benyitok, benézek, belépek és bent vagyok. Benézek, belépek és bent vagyok. Belépek és bent vagyok. Bent vagyok.

(Illusztráció: Paul Klee)

Andrés Eloy Blanco: A fehér tehén

A szerelem elmúlt, ahogy a vonat ablakból az elsuhanó táj eltűnik éppen,
egy hónapig tartott, az a nő volt a menedékem,
ki engem akkor szeretett,
s ebből a románcból később fiam született.
A nő nem sokkal ezután meghalt,
sírgödrén csak egy márványlap őrizte a nevet,
felette kék kupola volt az ő mauzóleuma:
az ég volt az, a síkság felett.
Egy kicsit hagyott itt nekem,
nagy álmodozó szemeiben
magam láttam…
messziről jöttem, hogy lássam…
gesztenyebarna haját, a hosszú szempilláit, csacska kis beszédét, ahogy gügyögve hempereg.
Mintha azt kérdezné ilyenkor: mondd, mit néznek rajtam
az emberek?
Éhes volt. Boltról boltra jártam, hogy tejet vegyek a gyereknek.
Aki, amikor találkozott egy nővel, a mellüket vágyón nézte,
melyik lehet anya.
Hat nő volt: öt hajadon, és egy öreg banya.
Szüksége volt rá, nem is tudják mennyire,
ott volt előtte tíz mell élvezet, és kettő, ami nem jó már semmire.
Az udvar kapujához közel egy fehér tehenet láttam,
halott borja mellett állt,
egy csillag volt a homlokán, kereszt a farán
aztán lassan elindult felém,
az ablak alatt nagyot és mélyet bőgött a tehén.
Hajnal volt, az első árnyékok a házon,
hófehér volt a fiam, egy összetört álom.
A tehén tőgyén lógott a gyermek,
a tehén jámboran nézte, és mi tudtuk az okát,
hosszan és elégedetten nyaldosta a kicsi homlokát.
Ma eltemettük a fiam.
Jött a láz, s két nap alatt el is vitte.
Elveszett a reménye, talán még el se hitte.
Az úton találkoztam a fehér tehénnel…
A kín messziről látszott a szótlan dajka-állaton,
ott állt: ott állt maga, maga a fájdalom.
Néztük egymást időtlenül,
hisz minden ami a síkságból volt a síkságba veszett újra.
a fehér tehén állt és nézett… a semmin is túlra.
Jóna Dávid fordítása

 

Átmenet; Egy halott férfi belépője

 

Átmenet

jelszóval
app-ba
lépő turisták
is csak
élőholtak

„kultúravégi
…előtti
időnkben”
látják de nem
értik azt

hiába
fotóznak
tengenek a shopban
teljesül a
spengleri jóslat

 

Egy halott férfi belépője

Sejtelmem beigazolódott, hebegem,
mire kérdőn rám mered:
hát mi rejt engem odalent?
A nő, mondom, én megleltem Önt.
Úgy van, fiam, tegeződjünk!

 

(Illusztráció: John Singer Sargent: Camouflaged Field in France, 1918)

ez egy mese; üzenet

 

ez egy mese

a királylány a toronyban a királyfi a világban, jó messze egymástól
mindkettőjük megpróbáltatások között
közben leveleket írnak egymásnak postagalambbal
tartják a kapcsolatot
tudnak egymásról mint öröm és bánat
nem hagyják el egymást a híradásban
ez a viszonzott plátói szerelem
hűek egymáshoz a nemtalálkozásban
a lány vár
nézeget a toronyból
öntözi a virágait
mittudomén, nő a haja
néha kimegy futni az erdőbe és ehhez kifesti a szempilláját
szenved
néha örül
fantáziál, de reáliákat
a fiú meg szintén szenved
gyárban dolgozik, futószalag mellett, amitől teljesen kész van
de pénzt kell keresni, hogy külön költözhessen a szüleitől
aztán, ha külön költözött, másik munkát kell keresni, mert az egy másik város lesz, a lány városa
szóval ezzel eltelik egy kis idő
és aztán egyszer, amikor találkoznak
amire ezer éve várnak
persze eközben vágyakoznak is
mélyeket lélegeznek néha elalvás előtt, mikor becsukják a szemüket
és amikor kinyitják, és a másik ott van:
két ezeréves ember néz egymással szembe

(töpörödött öregasszonyt vetkőztet bokáig érő szakállú aggastyán
ha majd egyszer
david és eszter
ketten
hol nem volt lesz
összehozzák az ószövetséget
király és királynő, ez nem mellékes
mindketten ősöregek
avagy örökifjak
és már nem nagyon tudnak egymással mit kezdeni
azonkívül, hogy meztelenül hordják egymásnak
a koronát)

 

üzenet

a legutóbbi üzeneted
egyperces hangüzenet
arról, hogy megérkeztél egy tőlem ötszáz kilométerre lévő városba
valahol kint beszélsz, teraszon vagy kapunál
hallani, hogy esik az eső és cigarettázol
és a hang
a hangod
ahogy hajlik
érzékeny mélymagas
engem kerülget
pedig egész másról beszélsz
szakad az eső, hideg, vizes este
csak a cigaretta parazsa forró és a füst
ahogy két szó közt kifújod
izgalmas, váratlan ritmusok tolulnak a beszédbe
elképzelem, ahogy állsz a ház előtt a sötétben
és már tudom, hogy elalvás előtt meg fogom hallgatni még jó párszor ezt a percet
ami egyáltalán nem valami szerelmes vagy erotikus üzenet
nagyon is köznapi
hogy mindened fáj és halálfáradt vagy
és a költözés jól ment
és hogy most egy zuhany, egy sör és nyugizás
és holnaptól kezdődik az új munka
és ne készüljem magamat halálra az órákra
semmi értelme, hisz a csoport olyan, amilyen
és hogy hallunk még egymásról és hamarosan találkozunk
hamarosan
bis bald

bis bald, mondom én is itt a szobában
koppan a szó
milyen ostoba is egy szoba az esőhöz meg a füsthöz képest
süket, poros doboz
félóráig gondolkodom a válaszon, le is írom
állítom a hangomat és hogy mit mondok és mennyit
nézem az órát
ne legyen több, mint egy perc, de inkább kevesebb
aztán hogy ne legyek elfogódott
természetes legyek és spontán
persze az ezek után nem nagyon sikerül

vajon te holdvarázsló vagy vagy napvarázsló
utána ezen gondolkodom
kéne tudnom, mielőtt elkezdek intenzíven gondolni rád
a hold nekem halálos, teljes pusztulat, csak azért
a kisebb rangú égitest meg kicsi
nekem csak napvarázslók jók
(én is az vagyok)
de a varázslóképesség, bárminemű, olyan őrületesen ritka,
hogy ha ráakadok, hanyatt-homlok belezuhanok
végre! aaaaa végre, végre! de jó!
a nagy megkönnyebbülésben és felszabadulásban nem veszem észre, hogy ez csak a hold
a fényt csak tudja, de nem valósítja meg
visszfény
határtalan és bűvös, de ereje nincs
a semmi játszik benne
engem viszont be tud szőni és ilyenkor teljesen elvesztem magam, mert azt hiszem, valóság
nekem minden valóság
életem egyik alap érzéki csalódása ez
amit a varázslás ritkasága okoz, meg a bennem lévő alapvető szerelem
szóval nagyon remélem, hogy te is nap vagy
és akkor nyugodtan elkezdhetek fantáziálni rólad holdas fantáziákat
mert akkor lehet
(akkor mindent lehet)
azt is, hogy a sötét esőben állva forró cigaretta-hangon beszélsz nekem a telefonba
ötszáz kilométerre tőlem
egy percig

 

(Illusztráció: John William Waterhouse: I Am Half-Sick of Shadows, said the Lady of Shalott)

A Kísérő

 

A férfi egy hatalmas, üres úton találta magát. Tétován körülnézett. Az út két széle sejtelmes sötétségbe burkolózott, előre és hátra halvány, fehér fény csillant a végtelenben. Csend volt és üresség. A férfi teljesen egyedül érezte magát.

– Jó napot! – szólt valaki hirtelen a közelből.

A férfi döbbenten fordult a reszelős hang irányába. Egy nagyon sovány, nagyon magas alak állt mellette. Hosszú, sötét kabát alatt sötét öltönyt és sötét inget viselt. Beesett arcán vékony, szürke bőr feszült. Kopasz fejét régimódi kalap takarta. Arccsontjai erősen kiugrottak, fekete szemei mélyen ültek a gödrükben.

– Üdvözlöm – biccentett lassan a férfi. Újra végigfuttatta a szemét a képtelenül szikár testen, és az arról lelógó elegáns, de mégis hátborzongató ruhadarabokon. Nyelt egyet, és azt kérdezte: – Ki maga? A Kísérő bővebben…

Villon-sokszorosok (Villon-átiratok)

Villon Négysorosa

 

Fazekas Gyöngyvér:

Négys(z)oros
Nagy franc vagyok, egy Franci, baszki,
nem úri srác, tökös franzstadti,
kötéllel lájkolnak, SzarJancsi,
nyakon mért súly: egy segg, azt’annyi.

 

Kadák Enriko kísérletei:

Utolsó négy sorom

Fransz volnék, s ez minő rettenet,
Párizsom díjazza tettemet:
Idefönt himbálom ülepem,
Hopp – súlyával nyakam meglepem.

Villoff

Fecó vagyok, pacek a séróm,
Pesten a nyóckerben van kéróm,
S a Csillag sem ismeretlen hely,
Mondják: Egyszer lógni fogsz seggfej!

 

Szabolcsi Alexander kísérlete:

Négyfokos
Franszoá az ilyesmi, faszom,
Párizsban, mintha nem lenne elég bajom,
kötélen mérnek, mint egy kikent barom,
nehéz a seggem, garatra kapom.

Négynapos

Még mindig francia vagyok, hiába,
párizsban így jár isten féltett báránya,
egy kötél a világ, és a mélyentisztelt rajta
fejtől a seggig – ha muszáj –, lelógatja.

Négyes

franszoá: ennyi,
párizsban dögleni,
büszkén lógni,
segget lógatni.

Négy

francia,
hiába,
hulla
luka.

 

Száva Csanád izgalmas kísérlete.
Villon moldvai csángó nyelvjárásban
(tartalmi hűséggel!)

 

Bálláda a pápárúl ‘sz a csszárrúl

Apókáink beszédibe

Balade en vieux langage

 

Met lígy e szentesz pápa esz te,
Légyen miszédző gúnya rajtad,
Szentesz ‘sz titkasz himzészeidbe
Beléfoljt a mocsok, e ganassz,
Amég forrand asztot esz akarsz,
Det így esz úgy esz meghóssz, lett lígy
Nagy úr-e, szóga-e mincsakasz:
Mint aszkit csak elviszen e szíl.

Még e nagy Consztanczinápolj esz,
Meliknek vót aranyossz kezű
Csiászára, ‘sz fránkok honjábol lesz
Miszecke ‘sz klasztrom, kerálj met szű
Magának dícsérettet s tisztet,
Det mit esz ér e nagyocske hír
Met szemminek szemmit tesz mindent,
Mint aszkit csak elviszen e szíl.

Légy e Vienne vitézze ehejt,
Grenoble doftorja, vagy keráljfi,
Aszkit Dijon, Salyns ‘sz Doles szeret,
Elszőszült nagy legín, bárki
Kit bráti köribe kell várni,
Kit kürtökvel, ‘sz hírvel idvezíl,
Telt belükkel esz annyat látni,
Mint aszkit csak elviszen e szíl.

 

Bémutittás

Princzom halálra van ítílve,
Csakúgy mint mind aszki élne,
Ha szír, akárha szemmit nem szír,
Mint aszkit csak elviszen e szíl