– bevezetés?

A lét alanyra lelni lett, magam is az volnék. Akként érdemes ugyan alakítani a történeteket, de még egy olvasó sincs ám passzív szerepre ítélve. A pontszerű információk korában az elbeszélés ráébreszti saját narratív jellegére. Bár ezzel még csak kirajzolódni láthatja idői tengelyét, ha ügyesen fog helyezkedni rajta, isteni ráhatás nélkül is tompíthatja majdani halálának következményeit. Sőt, az elbeszélésnek már a befogadása is olyan élmény lehet, akár egy hívő számára önmegadása: mert tágabb narratívába ugyan nem helyezi létét, de ideig-óráig elveszi fölüle a kontrollt; és könnyűsége is lehet ám üdítő, ha nem kunderai értelemben áll. Ilyenkor az olvasó érzelmi energiái feloldódnak, mi több: a történet szereplőivel azonosulva kifelé kezdenek áramlani. Jóllehet nem is annyira érzelmek gyötrik, mint inkább elfojtásuk, ezért a dráma okoz katarzist.

Nincs mese, el kell hát beszélnem a történetet, melynek valamennyi szereplője a másik kárára határozza meg magát; mert akad olyan is, aki boldogan hoz áldozatokat gyermekeiért, aztán szertefoszlik identitása, amikor önálló életre kelnek. Pláne, hogy olyanra, amilyenre. Végtére is egyre több forrásból érheti hatás az embert. Igen, a valamennyi pont annyi értelmű szó, amennyire szükségem van. Nem tudom ugyanis, hogy általánosítsak-e, mert bár igazságtalan lehet, kerülése ellehetetlenítené a beszédhelyzetet, mivel a fogalmak sem egyediek. Ennyi sematizálás talán még szükségszerű is, szemben sok más visszássággal. A történet valamennyi szereplője tehát kontrollmániás, aki így érzelmi energiáit is maga nyeli el; nem mintha ne szeretné ám a többi szereplőt, csak másképp lenne szükségük rá. Az olvasó igyekezne elkerülni hibáikat. Tanuljon is hát belőlük! Hiába ódzkodik manapság valamennyi imperatívusztól. Pedig nem szenvedhet tőlük csorbát autonómiája, hiszen az emberként von Haus aus jellemzi: dolgaiban saját döntései komoly szerepet játszanak.

Elvégre nem tudomány tárgya ő, már csak személy lévén sem. Ne is hagyja, hogy luxusbörtönébe mégis foglyul ejtse valamelyik, ahol szakértői addig plántálják belé a maguk igazát, míg velük együtt ő is világát nem veszíti! Ne higgye el se azt, hogy minden és mindenki funkció lett, se azt, hogy feleslegessé vált a Jóisten! Idegesítené is abbéli meggyőződése, hogy akkor saját magán és a többi hülyén múlik minden. Főleg, hogy vesztegetni való időt sem hagyna magának örökélet helyett mindent ettől várva. Gépek között – hova tovább?! –, melyeknek pihenniük sem kell, így sürgetik, még ha vesznek is le terheket a válláról. Ráadásul a linkek sodrómedencéjében könnyen elveszítheti a többieket, pedig egységben az…, végül pedig el is mosódhat a kapkodásban. Ha ez bekövetkezik – már bocsánat, de –, evilágra szorult létet is hiába képes biztosítani a tudomány; mely annyiban viszont még egészségtelen is, hogy részterületei vannak. Csak maga a lét egész, az pedig úgysem tehető tudomány tárgyáva…

…mert a gondolkodás szűkítő aktus, amíg a fogalmak határaikban állnak, hiába általánosak. A segítségükkel elbeszélendő történet valamennyi szereplője is feszélyezi hát szeretetének tárgyát: ráerőszakolja elképzeléseit, maga is hígítja létében, így féligaznak tűnik szeretete, igazsága viszont fél- is; attól, hogy rosszul képviselik. Akad, aki hátat fordít börtönőrének, sőt a rábízottaknak is, hiszen nem börtönőr ő… szóval valamennyi szereplő lassan elpártol egymástól – a linkek sodrásáról már nem is beszélve. Valamennyi olvasón pedig csak akkor lehet segíteni, ha a műértők végre rehabilitálják a gondolatot, például ezt; mert ők is csak a mérnöki logika érvényét szokták ám elismerni. Olyan döntések meghozatalában bezzeg kompetensnek érzik magukat, mint amilyen egy ország sorsáról szóló – teszem azt. Az apokalipszis utolsó pillanatáig mindenki el fogja várni, hogy kikérjék a véleményét arról, amiről fogalma sincsen. Az olvasó viszont mégiscsak szent: nem etet, de azért bánom már, hogy lehülyéztem. Belevágok inkább a történetbe.

Elöljáróban fel kell még hívnom a figyelmét arra, hogy …gondolatokat tartalmaz. A történet elolvasásával [pedig] hozzájárul a gondolatok elolvasásához is. Azt sem rejthetem véka alá, hogy veszteségeket fogok megénekelni benne; jóllehet azok érzése legalább ultraegzisztenciális: érezteti az olvasóval, hogy él, perverz bájával akár le is hengerelheti. Ugyanakkor a lét hígulásának krónikája várja. Thomas Mann Buddenbrook háza evangélium hozzá képest, de további összehasonlítás lehetséges szempontjairól inkább bölcsen hallgatok. Annak kérdése mellett viszont nem mehetek el szó nélkül, hogy ha már szomorú a történet, cserébe sokatmondó-e. Röstellem, ám eddig magam sem szűrtem le belőle különösebb tanulságot, hacsak annyit nem, hogy igyekezzek elkerülni a benne ecsetelendő hibákat. Mindenesetre a szereplők vérből sűríthető lét csurrant-cseppent belém.

Lehet, hogy még egyedül van dolgom a történettel. Hogy leckéjének fényében kell alapítanom egy új családot, mert így lehet happy az end, így lehet még a „hú, de spontán, hú, de rugalmas” korszellem ellenében is – anyám megfeleltetése nyomán – érték az állandóság: ha jólétet köt meg. Remélem, egyhamar beszámolhatok módjáról. Elvégre halálnak kitett lét az olvasóé is, de annyit már most megkockáztatok, hogy akkor biztosan nem foszlik szerte, ha túlmutat önmagán: család, haza, így ne!

Előzménytelen embernek érezte magát, amiért bővelkedett olyan tulajdonságokban, amelyeket nem volt honnan levezetnie. A ritkaság értékadó faktor – konstatálta ezúttal is, ebből pedig csak arra tudott következtetni, hogy sokáig kellene élnie. Pedig kíváncsi volt ám a halálra, így az öreg Beethovennel ellentétben ő nem zenét hallott belül, hanem azt a hangot, amelynek kíséretében kioltják egymást késztetései. Azzal folytatta magában, hogy túlvilág nélkül ráadásul hiába is érdekli a halál; csakhogy a lét a maga egységében szeretetalapú – nyugtatta volna meg olvasóit, ha nem ódzkodik leírni –, így lennie kell igazságnak, az pedig egyedül odaát lehet. Odaát van tehát – szögezte le. Mintha csak kikövetkeztette volna azt, amiről tudta, hogy úgysem kerülhet a formális logika hatálya alá, hiszen az számítóvá tenné őt, vagyis… létellenessé, találta meg a szót.

Okkal nem tudás a hit – moderálta magát, mielőtt még baj lett volna. Azt sem bánta, hogy a túlvilág kapujának kulcsát nem elsőként hitte megtalálni a szeretetben, önző gondolatait viszont annál inkább sajnálta. Azon morfondírozott, ritkaságának tudatában feláldozná-e magát akár csak egyért is a sok közül… vagy egyenesen a sokért, ha úgy jobban megéri; nemleges válaszát pedig olyan önző ideaként értékelte, amely aligha vezeti őt a túlvilágra. Hiába igyekezett nemes célokat szolgálni különlegességével, olyasmit érzékeltetni, amit csak ő juttathat kifejezésre. Épp ezért fájlalta, hogy (láncfűrészelt ujjakkal is) egykezén meg tudta (volna) számolni, ki mindenkit érdekel munkája.

Ha viszont ennek dacára itt a földön kell hát örökké élnie, akkor no alcohol, intette óva magát, pedig valamennyi ősi kultúrával együtt sejtette, hogy mámor nélkül nem lehet élni vagy legalább is nem érdemes. A szex foltozza be hiányát! – sóvárgott, mintha nem tanulta volna meg az előző századból, hogy a perfekcionizmus a kudarc álneve. – De ezt most ne nyissuk meg! – visszakozott, akkor sem kellett volna.

Ahogy őt kompenzálni nem kell, fűzte tovább, mert volt elég bonyolult személyiség ahhoz, hogy önzőként is lehessen nagyvonalú. A Mennyország tourist-nak / sold out az útja – bukott ki belőle. Az úticélt mondjuk szűknek érezte túlvilágnak, ha az igazság virágának minden szirma csak akkor bomolhat ki, ha – hirtelen eszébe jutott metaforájával élve – világpolitikai színpadként blokkosodik az odaát is. Attól viszont nem tartott, hogy a függöny rossz oldalán fog állni, amikor leeresztik azt, sőt: amennyiben a lét szeretetalapú, a pokolba inkább csak a reménytelen halált vizionálta. Nem is blokkosodik hát az odaát – revideálta magát. Mindazonáltal az őt ért igazságtalanságokat legfeljebb a mennyország várólistájára tartotta elegendőnek. Akkor ugyan hova kerül? – merülhetett volna fel benne a kérdés, ha nem a szövegszerkesztőn mégis megkezdett lapot látja csak fekete-fehérnek. – E világon úgyis szimbólumokkal fogható be a transzcendens – állapította meg rezignáltan –, azok viszont mégsem komolytalanítják el – kezdett bizakodni –, mint inkább leképezik – ismerte fel büszkén. A szimbólumokon átnéző lényeglátását még a linkek keresztül-kasul vezető világában is igyekezett megőrizni; talán azért is, mert abban féltette a legjobban.

Na tessék: egy újabb okot talált arra, hogy őt nem kell kárpótolni. Pláne, ha finnyáskodása nélkül egy nő sem hiányozna mellőle. Hiába küldene neki az ég, kezdte marcangolni magát, csak sokéves keserűségére emlékeztetné, amely így sosem lenne a múlté. Ahogy ismerte magát, még a mennyországban is rákezdene, hogy Úristen; mióta megy ez már?! Én meg csak most értem fel. Jobb pillanataiban persze tudta, hogy ami ott várná, azt ki kell érdemelni, megszolgálni pedig csak akkor lehet, ha biztosra sem vehető. – Milyen sold out az ilyen!? –  viccelődött. Még szívni is reménytelenül kell az utazásért, na meg szív, ért lassan körbe gondolatmenete.

Az sem lelkesítette, hogy már megint a gondolatok birodalmába veszett, miközben az érzések elsőbbségét tapasztalta. – Nem csak időben előbbre valók, nem is csak azért, mert az elemzés halálosan szétmarcangolja tárgyát, hanem mert mi másért szánnánk rá magunkat a gondolkodásra, minthogy jól érezzük magunkat gyümölcsét harapdálva?! – tette fel a költői kérdést, mielőtt rá nem döbbent, hogy…

… egyébként amorálisak ám az érzések is. Sugárzó értelmű plébánosának igaza lehetett: magatartás a szeretet. – Vajon az isten nem érzi? – tűnődött, amíg meg nem látta a lényeget, hogy a szeretet isteni, ahogy bármi más is. – Csak ontológiailag adott legyen! – gúnyolódott a valódi heideggerezés helyett, mert az úgy ki tudta ábrándítani a morfondírozásból, ahogy egy szép nő pulóverben látva elveszítette számára varázsát.

Az isten égisze alatt legalább előzménytelennek nem érezte már magát. Addigi írásos következményeit viszont a kutya vacsorájának tudta, miközben a korszellem fátylán át saját magát végképp nem látta a vígan falatozó blökik között. Ennyiben mégsem önző, nyugodott meg, sőt: eleve másokért ír. – Terápia a fenét! – bosszankodott rajta. Másokat akart segíteni, ahhoz pedig műveit napvilágra, mert alig látott maga körül olyat, akire halála esetén számíthatna ebben. Pedig tudta, hogy az üdvterv lenne ám az olvasmány, csak a kutya szájából ember ki nem húzza.

− négyévszakos karácsonyi próza

„A karácsony – mondta apám – lelkiállapot, nem étkezés.”

−Szabó Magda

A gonddal foglalkozni maga a gondolkodás, gondolta, e megvilágító erejű etimológia pedig hirtelen olyan bizalmat keltett benne a nyelv iránt, hogy jó szívvel szánta viszont kínjában folytatott eszmefuttatása lenyomatául; akkor is, ha gond helyett inkább olyan tragédiáról volt szó, amelyre nincsenek is szavak. Bárhogy is, az elmúlt Karácsonykor – ő bizony nagybetűvel írta, akárhogy kell is − meg sem kísérelhette szóbahozni a kaszáját akkor még csak fenő halált: mintha az ünnepet nem éppenséggel annak születése tenné boldoggá, aki melegebb éghajlatra küldte… küldi… majd, dilemmázott, a kaszás bácsit. Na tessék, erre sincsenek szavak, nyugtatta magát, amiért nem talált.

Inkább azt a fogós kérdést firtatta, mégis mi a Karácsony halál nélkül. Legfeljebb raktárgondok, konyhai nehézségek és szót sem érdemlő családi összezörrenések által megzavart idill? Az ilyesmit ne is árnyékolja be a halál, mondhatta, sőt parancsolhatta volna a falnak, ha nem az ő fülébe cseng inkább saját költői kérdése, amely úgy fogalmazódott meg benne: mi más adhatná értelmét annak, hogy megszületett!?

Eljövetelének nyugalmát ugyan még Karácsonykor sem sokak arcára látta kiülni; de hát a hülye akar télen kiülni, pláne ki akarja, hogy rá üljenek ki? − gúnyolódott magában az ünnep félre-, illetve meg-nem-értésén, ha már szenvedést feltételező krisztusi ígéretek helyett beérni az úgynevezett pozitív gondolkodással: diktátumát a korszellem huhogja, kezdte jellemezni, jóllehet egy magára valamit adó szellemmel ellentétben tudomást sem véve a halálról. Az optimizmusnak éppenséggel a fonákja is az, hogy negligálja a halált, folytatta, hiszen, aki számít erre a – tán csak hite híján – legrosszabbnak tartottra, tehet ellene; arról nem is beszélve, gondolta, hogy aki csak a jót hajlandó meglátni, magányossá válhat, mert érzéketlen mások szenvedésére.

Ahogy tűnődött, azt is megértette, hogy nemcsak az idillt, hanem önmagában még azt a szeretetet sem jelentheti az ünnep, amely kétségkívül boldoggá tehet akár a csillogó terítékek barikádjai között is, némi iróniával élve; mert, ha van szeretet, akkor befigyel a bűn is zsoldjával, a halállal együtt. Ahelyett, hogy furcsállotta volna a páli tételt, kezdte kapizsgálni, miért éppen a bűntől kell megszabadítson az ünnepelt a halálon aratott győzelemhez: elvégre a létet oszthatatlanságában – fájdalmai dacára is – a szeretet adja; egysége pedig szintúgy vall igazságra. Minden jóra kell hát forduljon, hitegette magát, csak az igazság is olyan lehet, mint egy nő, aki akkor válhat igazán értékessé udvarlói számára, ha lassan áll kötélnek. Majd pedig eszébe jutott, hogy viszont rossz irányt is vehet minden… mármint a minden, pontosította az igazság ilyetén módját. Jót vesz, döntött, mert a jó éltet: A jó a lét, a lét a jó: / igaz, bár a síron túl. pattant ki a fejéből, verslábain pedig a Karácsony ünnepköréből végképp a metafizika úttalan ösvényeire tévedt.

Ugyanakkor elégedetten nyugtázta, hogy ezt a két sort elég is tudni: titok kell övezze az – általa szintén nagybetűvel írt – Istent, különben ki sem lehetne érdemelni áldomásai non plus ultráját. Titka pedig már azóta erotikával ért fel számára, hogy kamaszként rádöbbent, a vonzalom teremtőerőt szít. Azt viszont egyenesen tudta, hogy ha – Ne hagyj Isten! – mégsem fordul jóra minden, akkor sem érdemes mást hinnie: ha nem volna Isten, ki kellene találni, csengett a fülébe. Mindazonáltal a végső halál lehetőségével még mindig szkeptikusabb volt, mint például a demokráciáéval, amely utóbbiban saját ellentétét is felfedezni vélte. Öröklét ide-oda, korlátok nélkül aligha tulajdonított volna értéket az életnek, hiszen eleve csak a maga határoltságában tudta megragadni.

A behatárolt istentia viszont csak ex lehet, hiszen kifelé tör. Mégis merre hatna?! Szerettei ápolandó emlékeként tartósulhat is: talán a vallást kihívó, de perfekcióra képtelen technika gyorsaságában sem mosódik el, talán a pontszerű információk e korában sem foszlik szerte. Így bizakodott, ha már Karácsony volt, arról nem is beszélve, hogy tartam a javából a Krisztus-történet is. Mégis értelmet vélt inkább keresni, miközben szíve szakadt meg. Ezért kellhet ésszel befoltozni, töprengett egyensúlyuk híján. Bárhogy is, nagybátyján túl írásának szintén végességében tulajdonított értéket. Befejeztével a hozzá tapadó emlékeken túl azonban reményeket sem átallott fűzni hozzá. Hadd szilárduljon előre-hátra a lét!

(Illusztráció: Tom Bushnell – Happy Christmas)

„A végén meg kell halnod, tudjad ezt.”

– Márai Sándor

– Szép, jó és igaz is alig lehet egyszerre – ábrándította ki ifjú pandantját, aki édeskés német sörének üresedő korsója mögött ült az asztal túloldalán, mert a csehek keserű íze még nem illusztrálhatta eléggé lelkivilágát. Mindketten sajnálhatták, hogy nem nő a másik, ha már ráleltek valakire, akivel ugyanazon törik a fejüket. Idősebbikük – kezében ürülő korsó cseh sörével, ám nem csak amiatt keserű szájízzel – így folytatta: – De, hogy még okos is legyen!? Az értelem nem is transzcendentália.

– Miért nem az? – kérdezett rá társa a teljesség legalább fogalmi szinten támasztott igényével.

– Eszköze csupán némelyiknek – kapta is a választ –, ha bölcsességként nem hazudtolja meg önmagát. Egyébként szép, jó és igaz is leginkább a művészet lehet – kanyarodott vissza e derűs megállapítással a válaszok embere, majd mégis sóhajtott, mert hiába lelkesítette például a zenébe oltott líra, hiányolta ezekhez talentumát.

– Valóban alig fér össze már a három transzcendentália is – látta be csalódottan újdonsült barátja, mintegy szolidaritást vállalva a magyarázatlan sóhaj gazdájával, akit egyre inkább emlékeztetett korábbi önmagára; gyermekként viszont bárki visszaköszönt benne, amilyen kíváncsisággal zúdította kérdéseit.

– Még jó, hogy az értelem nem az hát – hangzott a cinikusnak ható replika –, így megkísérelhetjük általa kutatni fel ellentmondásaikat. Aztán ki tudja?! Hátha akad rés a lét titkának kapuján – noha pincérük műszakján is alig találtak hézagot, hogy kérjenek még egy-egy pofa sört, ezúttal már a kispofa is keserű cseh fajtát. Ekkor felcsillant a fiú szeme, de nem az utánpótlás miatt: ugyanis lényeglátásától, mintha még a korszellem sem tudta volna megfosztani, hiába dobhatta ki őt is az információk tengerére, hogy az hányja-vesse. Belecsapott.

– Úgy cselekedj, ahogy akarod, hogy veled is bánjanak! – idézte fel a krisztusi tant. – Ez szép és jó, de aligha lesz belőle igaz… ság – bátorkodott mégis némi toldással súlyosbítva megállapítani, miközben furcsállhatta is, hogy éppen az Isten fiának ajkán látja kicsorbulni a transzcendentáliák egységét. Ki azért alig mutatta, talán mert eszével kívánt érvényesülni, meglepettséget pedig azóta sem asszociáltak azzal.

– Igazságot is csak a jó jegyében szolgáltatnak – kapta vissza a labdát, ám olyantól, akinek hiába volt szép a mentése, látszott a szemében, milyen jól tudja, hogy létezik olyan igazságtalanság, mely sehogy sem fér össze a jóval. Ám nemcsak egy rugóra járt az agyuk, hanem szavak nélkül is értették egymást, hiszen a lebőgött prókátor úgy folytatta: – Ne is kívánjunk tökéletességet, se a technológiától, se semmitől! Mégis milyen világ volna az, ahol így feleslegessé válik az együttérzés?! Hacsak el nem illan – fokozta – tökéletesség nélkül is akár – immár riogatott –, mert a technológia objektivál, kedves szubjektum barátom, míg átható logikájára mi is funkcióvá nem idegenedünk. Tetejébe az általa keltett turbulencia még el is sodor minket egymás elől. Kapkodni benne a másik után, az pedig csak tovább hajszol vesztünkbe. Személyként végül fellázadni sincs már mód a személytelen ellen.

Ezúttal a fiú vághatott volna vissza, hogy de hát értük van a technológia is, mert, bár a kétszerkettő lapos igazsága valóban nem szabadíthat fel boldogsághormonokat, de az elvén működő gépekkel szót lehet váltani a szép-jó-igaz-okos lányokkal, sőt fel is lehet keresni őket; csakhogy ezúttal ő nem láthatta értelmét csípőből cáfolni a fenti mélységű érveket, meg egyébként is: azt nyújtsd kortársaidnak, „aminek a híján vannak, ne azt, amit dicsérnek” – csengett a fülébe Schiller.

– Miért nem jó, aki szép és miért nem szép, aki jó? – tette fel inkább az aligha nevető harmadik transzcendentáliát érintő kérdését, de úgy, mint, aki gondosan ügyel rá, hogy az még hangsúlyában is költőinek hasson.

– Legkorábban halálunkig úgyis csorbát szenved az igazság – ismerte be a megnyugtató magyarázatok mestere, hozzátéve, hogy –, bizony egy próbát kell addig kiállnunk. Különben méltóvá sem válhatunk az üdvösségre.

Egy rövid hatásszünet után a fiú talán csak a metafizika tiszteletére, de megjegyezte, hogy ez még a transzcendentáliáknál is inkább:

–  Keresztény gondolat.

– Nem mintha előre ne mérsékelhetnénk halálunk következményeit: „Hass, alkoss, gyarapíts” – idézte a tanító, miközben megveregette a fiú vállát. – Amúgy is – kanyarodott vissza –, egyedül a rút fényében látni a szépet, a rosszéban a jót. Nem csak keresztény gondolat a próbáé – terelte vissza szót –; de manapság nem sok nézet akad, mely túltekint életünkön, így nem is hisztériázik rajta. Aztán úgysem maradunk ám igazság nélkül, ha már a lét is az, hogy lenni – szögezte le olyan tézisként, mely világosabb, mint amennyire elvont. – Még e világon is bomlanak szirmai. Különben honnan tudnánk róla? – zárta emelkedett szavait újabb költői kérdésével.

Érezhette már a fiú, ahogy kezd benne hatni az ital, de annyi biztos, hiába került tisztába az ambivalencia szerepével, továbbra sem értette, miért esik jól neki a romboló hatású alkohol. Miután ugyanis a keserű cseh fajtából hörpintett hát egy keserédes kortyot, korsójára mutatva azt kérdezte:

– Miért lehet destruktív, ha élvezetes? – mert később sem ázott el annyira, hogy ne őrizte volna meg hiánytalanul szókincsét.

– Hát az volna, amikor valós énünket hozza napvilágra? – érkezett az újabb kérdésbe ágyazottan is kielégítőnek szánt válasz. – Azt, aki udvariassággal akart érvényesülni, felszabadítja az ital, azt, aki erővel, annak visszalágyítja szívét – vázolta fel leegyszerűsített képletét ez a doktor filozófus-pap, mintha félt volna, hogy a részletekbe csak beleveszni lehet. – Egonk feladása mindkét esetben boldogít, aminek testünk gátja is lehet. Májzsugort hát belé! – ironizált aztán egy korty kíséretében. – Komolyra fordítva a szót, mivel az anyagon túl mindent titok övez, szeresd csak életed, hiába próba-lét! – emlékeztetett végül atyai intelmére. Ugyanakkor lelke tükrében is látszott, mekkora kihívásnak tartja megfogadni a kétszerkettő rációra épült korában, amikor hitehagyottá tesz a gyarapodó tudás.

– Hiszel? – tette fel aztán az indiszkrét kérdést a fiúnak, aki mégis tudta, hogy az igazán fontosak mind azok, így rosszallás nélkül válaszolta meg:

– Remélem.

– Az majdnem ugyanaz – nyugtázta elégedetten az apafigura, majd hozzátette: –, de nem csőlátó optimizmus ám a remény. Akként csak lehúzna, míg pofára nem esünk. Nem mintha ördögtől való lenne a zárt formulák mindegyike; mert bármit gondoljunk is a dogmatikáról, tesztem azt, szimbolikus voltában aligha csalódni benne. Aztán ki tudja, jelrendszer-e pusztán – tűnődött, mert zavarni kezdte, hogy nem bánt elég óvatosan a szavakkal.

– Bárhogy is – amondó lett –, igazság és értelem szűkében, titkok hálójában kerülhet csak sor a próbára.

– Ha itt még a hamisság is igaz – törődött bele a fiú, aki a teljesség kedvéért már felvetette volna a transzcendentáliák közötti utolsó anomáliát, ha lassúnak nem bizonyul….

– „az Igaz, szép!”

… de rávágta – mit nem bár?! –, hogy: – Hrabal.

(Illusztráció: Mark Rothko)

In medias rés, de akkortól tolmácsolom gondolatait, amikor már kezdeni vélt megvilágosodni. Bár amondó vagyok, először kerüljünk tisztába saját magukkal, majd azon keresztül vele, talán már az önismerethez sem nélkülözhetjük. Ugyanis ki más tűnődött volna rajta, hogy akár az Exodusból mint a bibliai Kivonulás könyvéből, akár az angol exit szóból ismert előtaggal kezdődik a bennünket jelző is?! A szó, mely azonban korántsem merül ki holmi száraz etimológiában: existentiaként ugyanis valóban kifelé vágyakozunk, konstatálta, hogy abbéli irányultságunkban nyerjük el önmagunkat. A sistoról sem feledkezett ám meg, hiába húzták ki alóla is a talajt, melyen állhatott volna.

Immár, mintha egy próbát kellett volna kiállnia, amennyiben úgy érezte, készülő disszertációjának egy kósza fejezetét sem írhatja minderről: azzal ugyanis, ha bezárkózna, hogy háborítatlan nyugalomban fejtegesse mindazt, ami fenti belátásából következik, elárulná azt. Bár legkésőbb ekkor kellett volna lábával hátralöknie magát a gurulószékkel, hogy végül lakásából is kipenderedjen, tollával mégiscsak megragadta a lehetőséget, hogy kibontsa ezt a… Mit ezt a? A témát. Mentségére szóljon, magában beszélő szája csupán valami prózaféleségre állt, annak megírása pedig aligha igényel bántóan hosszú és merev elzárkózást! Ezekről a jelzőkről hirtelen eszébe jutott az egyéb asszociációkat érdemlő lány, akit megírni egyszerre érzett úgy a legtöbbnek, mint a legkevesebbnek, amit érdemel.

Ott még viszont nem tartott. Elvégre ötlete sem volt, mi lehet fontosabb az önnön létéhez viszonyulni leginkább képes élőlény, vagyis ő, mármint az ember mint olyan közérzeténél. Ez utóbbi szót sem vélte kevésbé árulkodónak az egzisztenciánál: a lehető legtágabb gondolati mező e pontján látott mindent összefutni, még valami istent is, akiről úgy vélte, tán akkor is futkorászhat, ha nem görögként teszi az Olümposz tetején.

Az egzisztencia közérzete bőven megért hát számára egy misét, melyen padtársa sem csak exköz számára, hogy a békejobb nyújtására szolgáljon áldozás előtt. Legfeljebb a túloldalán ülő használhatja ki erre, vele azonban nem járatják a bolondját sem az individualizmus századok előtt felkent papjai, sem a simlis újmegváltók, de még az óvatlanok sem, akiknek előbbiek még félre is citálják az elsőként említettek füveskönyvekbe egyébként sem méltó sorait. Most már jól látta, hogy befelé csakis kifelé vezethet útja.

Mindez egy korábban megírt gondolatában is megerősítette, melyet a biztonság kedvéért ugyancsak prózában firtatott inkább, ha legalább annak elment, mintsem, hogy szakavatottak szeme elé szánta volna. A látszat ellenére a közeg helyes megválasztása ellenben mit sem jelentett nála arra nézve, mennyire biztos magában: inkább a szó bizonyult olyannak, mint amilyen az élet: ott tört utat magának, ahol tudott.

Így is csak falnak irkált művei közül az is példája volt ennek, amelyikben tehát kifejtette hőse, ugyan lét a különböző dolgai olyannyira feltételezik egymást, hogy tulajdonképpen azok mindegyike paradox, maga a lét tárgyiasíthatatlan nem-dolgokként gyűjti egybe a mindeneket. Nem fért hát kétsége hozzá, hogy a lét egységet alkot. Hát még benne a szeretet, jegyezte le, paca ide-oda e nyálas szóért. Eleitől fogva szófacsaró, de lassan az emberhez méltatlanul logikaivá is szegényedő gondolatmenetéből ekkor kiviláglott számára az a megnyugtató idea, hogy az egység kétségtelen kell legyen.

Úgy eredeti, mint nyelvtani hóbort értelmében vett kétségek nélkül, evidenciaként viszont méltatlanul olcsónak bizonyulna, fészkelődött székében. „A lét egységet… alkot.”, akadt fenn ekkor e korábbi mondatán, melyre véletlenül szökött fel a szeme. Hát még a minden is paradox? − mintha ezt sugallotta volna az ige folytonossága, de bárhogy is: ő a maga dolgával törődött, az érték óvadékául véve az érte folytatott küzdelmet.

Nincs mese, az érdemit bizony ki kell érdemelni. Először is, ki kell menni érte. Nem úgy, mint le tejért, de összeállni, mint a… Áh, nem is értette, miért kerítette hatalmába a nyelv, érdemi írandója úgyis kicsorbul rajta, állapította meg legalább annyira felszabadultan, mint csalódottan. Elzár, amikor tárgyiasít. A logikával együtt lerabolja a gondolkodást, döbbent rá, mielőtt összegyűrte jegyzeteit.

Inkább azt a gribedlis lányt keresné meg, merült fel benne, akivel nem is tudja, valóban összeállna-e és aki legfeljebb ki-beteljesülgetésében volt az exe, még, ha különbségeik fényében később lehetett volna szokásos értelemben is. „Csupa mosoly, csupa báj, / never say her ’good bye’!”, kezdte verselni nagy örömében, hogy bár nyelv által, de legalább olyat alkot, amilyet séta közben is lehet, arról, akiért hányt már fittyet a logikára.

(Illusztráció: Krebsz Áron – Az erdő mellkasa)

„[…] én belepusztulnék az erősebb lét közelébe.”

− R. M. Rilke

Mintha egy kimeríthetetlen tenger partjához guggolnék egy ócska műanyag vödörrel, úgy érzem magam jelen kísérletem alkalmával is, mégsem kudarcként élem meg, mint inkább a születésével halálra ítélt ember, főként a gondolkodó végképp balszerencsére kárhoztató indíttatásának engedek, hogy ittléte méltóságához azért fejtegesse csak a mindent, akárha tárgyiasítható lenne.

***

Leginkább titkolandó naplóbejegyzésnek illenének be a fenti sorok, mégsem annak szánta őket. Amikor megmutatta a lánynak, az először úgy grimaszolt rá, mintha bivalyerős pálinkát hajtott volna fel, majd hirtelen elnevette magát.

− Hát ez nem igaz! – fűzte hozzá túl a kacagáson, amely nem volt ám ártalmatlan, elvégre kigúnyolta vele, éppen ő, akit társának fogadott. Vicc, szex, bor − megart bővebben… →