„Ha gyereket akar bántalmazni, miért nem szült magának egyet?!”
Lecsapom a laptop képernyőjét, és félredobom a gépet. Egész testemben reszketek. Az éjjeliszekrény fiókjából egy doboz Bromazepamot veszek elő. Lenyelek egy tablettát, és elkapcsolom az éjjelilámpát. Néha kell a csend. A belső. A külső megnyilatkozási szándék nélküli merengés. Olykor szükség van a hallgatásra. Amikor már az ember úgy érzi, hogy minden szó felesleges: az érvek eltörpülnek a dübörgő szólamok mellett, a közbeszédet áthatják az elkoptatott közhelyek, a tények elvesznek a folyamatos vonításban. Már három napja tart, és ez alatt az idő alatt egy szemhunyásnyit sem aludtam. Úgy érzem, hogy a halántékomnál kidudorodott ér menten elpattan. Lélegezz mélyeket, az majd segít, biztatom magam. Hasztalan. Újra meg újra az elmúlt napok eseményei tűnnek fel lelki szemeim előtt, hol külön-külön, hol összemosódva: a pofon, az óbégató Szilvia, az üvöltöző kölkök, a perrel fenyegető szülők, a kollégák tartózkodó magatartása, az igazgató zord tekintete, a rendőrök, a kihallgatás, a videó… Felkönyökölök az ágyon, és bekapok egy újabb nyugtatót.
„Egy tanár ne csak oktasson, hanem mutasson is példát!”
Ázott veréb, nem csoda, hogy a férje lecserélte egy csinosabbra! A bevett gyógyszerek ellenére a bántó szavak továbbra is ott visszhangoznak a fejemben. A YouTube-ra került felvétel a csattanással kezdődik, és csak annyit látni, ahogyan Szilvia könnybe lábadt szemmel az arcához kap. Néhány másodperc az egész, de az épp elegendő ahhoz, hogy a világ ítélkezzen feletted. Ha tovább tartana, meg se néznék. Szilvia, lennél szíves a szünetre hagyni a társalgást? Hozzád beszélek! Hallottad? Dugulj el! Mit mondtál?! Ugyan, hagyjál már! Kit érdekelnek ennek a tökkelütött lovagnak a kalandjai? Nos, erről a tökkelütött lovagról szóló regényt tartják sokan a világirodalom legfontosabb alkotásának! Egy okkal több, hogy a többit se olvassam el! A diákok felröhögnek, a tanterem dübörög, mintha csak egy sitcom forgatásán lennénk. Szeretném, ha majd ezt az érettségi vizsgán is megismételnéd, mondom, megfordulok és a tábla felé indulok. Ekkor hangzik el a hátam mögött az a bizonyos mondat. Visszafordulok. Állok, mint Don Quijote a szélmalom előtt.
„Az a némber egyáltalán nem komplett! Elegendő csak ránézni!”
Mit kezdjek magával? Az iskolaigazgató a tenyerébe hajtja fejét. Ugyanezt kérdezte tőlem egy évvel korábban dr. Kovács is, amikor a válóperem zajlott. Nem tudom, doktor úr, csak segítsen végre elaludni. Órákig hánykolódok az ágyban, ha pillanatokra sikerül is elszenderednem, mindenfélét összeálmodom, és azonmód felriadok. Egyik álmomra kifejezetten emlékszem. Templomban vagyok, az oltár mögött egy ismeretlen nő áll, egyszer csak a padok közt, törpeként, feltűnik a férjem. Amikor megpillant, odajön, és dühösen belém rúg, ettől azonban ő esik hanyatt. Az ébredés pillanatában szitkozódva fetreng a földön. Még most is fel tudom idézni. Fogalmam sincs, miért pojácaként jelent meg az álmomban. Talán mert az is! Ezt akarta hallani?! Vagy inkább azt, hogy a keserű sorsomért hibáztatott férjemet elégtétel gyanánt jelentéktelen bohócként vetítettem ki álmomban? Ez kielégítő válasz?! Kényelmesen hátra dőlhet bőrhuzatos székében, és elégedetten nyugtázhatja, hogy páciense vevő a bulvárpszichológiájára, önanalízist végez, és egyedül értelmezi az álmait. Van remény…
„Ki kell rúgni az ilyet, hogy a lába se érje a földet!”
Ha nem teszek valamit, attól tartok, ők tenni fognak. Egy médiapompával övezett botrányra most a legkevésbé sincs szüksége az intézménynek. Nagyon kínos helyzetbe hozott. Halkan beszél, ujjaival hol az asztalon dobol, hol a nyakkendőjét igazgatja. Az én változatom nem is érdekli, igazgató úr, kérdem, holott tudom, hogy nem. Szeretném mégis tőle hallani, ő azonban kertel. Az orvos azt állapította meg, hogy a gyerek arcán nyolc napon belül gyógyuló sérülés látható. A szülők feljelentést tettek könnyű testi sértés vétsége miatt. Kénytelenek vagyunk fegyelmi eljárást indítani maga ellen, amit a rendőri, vagy az esetleges bírósági eljárás lezárultáig felfüggesztek. Holnap nem kell bejönnie dolgozni. Egész idő alatt az asztalt nézi, közben a türkizkék apró kocka mintás selyem nyakkendőjének csomóját babrálja. Mindent értek. Mondom. Egyedül az zavar, hogy nem érdekli, az én sérülésem hány napon belül gyógyul, pedig a törvény is kimondja, hogy a pedagógust megilleti az a jog, hogy személyét megbecsüljék, emberi méltóságát, személyiségi jogait tiszteletben tartsák.
„Ha problémái vannak, gyógyíttassa magát, ne a gyerekeken vezesse le frusztrációját!”
Lelki kiegyensúlyozottság tekintetében áldásos lehet az ember elmélyülése önmagában. Jól emlékszem a szavaira, doktor úr? Mást nem is nagyon tehetek. A tömeghisztéria iránti áhítat birodalmából a hit és az értelem nyomában személyes kisvilágomba menekülök. Nem mintha a pokol, amit az ember önmagának és embertársainak teremt, ott megkímélne, de legalább egymagam lehetek. Nincs kortársaitól meg nem védett diák, rossz tanterv, buta tanuló, tanári önkény, amiért mindig én felelek. Dr. Kovács érdeklődést mímelve hallgat, azt hiszem, már írja is ki az újabb doboz Bromazepamot. Az lenne a feladatom, hogy felkészítsem őket a művészi alkotások értelmezésére, megtanítsam őket gondolkodni, véleményt formálni, állást foglalni, egyéni meglátásukat kifejezni. De vajon érdemes-e velük például Dosztojevszkijt olvastatni, ha Raszkolnyikovot egy balga lúzernek tartják amiatt, hogy meglátásuk szerint ok nélkül feladta magát?! Merthogy senki sem gyanakodott rá, akkor meg mitől fosta össze magát?! Félkegyelmű kamasz ördögök! Úgy olvassák az irodalmat, mint a Sátán a Bibliát.
„Mit képzel magáról az agyalágyult?! Egy birkanyájat sem bíznék rá, nem diákokat!”
Emlékeztetem a fél évvel korábbi incidensre, amit ügyesen eltussoltak. Végigsimítja nyakkendőjét, és a szemembe néz. Ami azt illeti, nos, a szülők szerint már fél éve pikkel a lányukra, olyasvalamit akar a nyakába varrni, ami meg sem történt, és… Na, ezt azért már nem! Kirohanok az igazgatói irodából és berontok a tanáriba. Van itt valaki, aki netán emlékszik még arra, hogyan bántalmazta Szilvia néhány hónappal ezelőtt Marikát?! Tekintetüket elfordító, egymás közt összesutyorgó, közömbös tanárok mindenütt. Nincs?! A fal tövében összekuporodó lány, akinek egy másik kegyetlenül rugdossa a mellét, a hasát, a hátát, lehajol és üti, ahol éri, majd a kapucnizsinórral fojtogatni kezdi. Rémlik valami?! Senkinek semmi?! Minden világos. Tudjátok mit?! Kimondom. Kimondom a megbocsáthatatlant! Nem bánom! Egyáltalán nem bánom, hogy megütöttem azt a kis szarházit! Már korábban meg kellett volna tenni! És még valami! Annak idején azt tanították velünk, hogy minél iskolázottabb lesz az emberiség, annál jobban él majd. Egy frászt! A világot a legiskolázottabbak pusztítják el!
„Aki a saját magánéletét sem tudja rendezni, ne tanítson másokat!”
Amikor a férjem… pardon, a volt férjem a hajamnál fogva végighúzott a lakásban, majd a radiátorhoz kötözött, és irtózatosan megvert, én pedig teli torokból kiáltoztam segítségért, hol volt az a sok jó szándékú polgár? Ez most nem tartozik ide, mondja higgadtan. Lehet, hogy tényleg nem tartozik ide, mégis elmondom. Lakatra zárt otthonában morgolódott, hogy mi ez a lárma, egy kicsit felemelte a tévén a hangerőt, hogy ne zavarják túlságosan a kívülről érkező fura zajok, az is megtörténhet, hogy valami elképesztő dolgon szörnyülködött, talán éppen abbéli felháborodásának adott hangot valamelyik közösségi oldalon. Nézze, asszonyom, nekem az a feladatom, hogy kivizsgáljam az ügyet, ön együttműködhet ebben, vagy hátráltathatja a munkámat. Valaki kiírta rólam, hogy egy este látott tántorogva menni az utcán. Azt is kivizsgálják, hogy italozom-e? A provokálással nem jutunk előbbre. Farizeusi alakoskodás zajlik, biztos úr, minden szinten. A legtöbb ember megjátssza nyomorúságos kis életét, mintha csak egy amatőr színházban lenne, s közben azt hiszi, jobban ismeri az életemet nálam.
„Az ilyen tettre nincs magyarázat, elkövetője semmiféle megértést nem érdemel.”
Aludni. Erre az egyre vágyom. Felülök az ágyban, és megmasszírozom a halántékom. A fejem lüktet a fájdalomtól, úgy érzem, mentén kettéhasad. Az éjjeliszekrényről leemelem a doboz Bromazepamot. A gyógyszereslevelekből egyenként kipattintgatom az összes tablettát. Az emberek lehet, hogy civilizálódtak, de a vadászösztön a zsigereikben megmaradt. Dühödten szajkózzák meggyőződéseiket, embertársaikra vadásznak, s amint észreveszik, hogy valaki gyengébb náluk, lecsapnak rá, mint a ragadozók zsákmányaikra. Az egyetlen különbség az, hogy amíg az erdei ragadozók a létfenntartás érdekében hajtják végre cselekedetüket, addig a civilizált ragadozók eszmei meggyőződésből, szellemi fölényük hangsúlyozásából vagy puszta szórakozásból teszik ugyanazt. Bekapom a fél marék nyugtatót, de nem tudom mind egyszerre lenyelni, hosszasan rágom a sok gyógyszert. Fejem közben a párnára hajtom, és a telihold által a szemközti falra húzott fehér csíkot figyelem. Elképzelem, maga a Tejút. A végtelenbe csordogál. Szemem lassan lecsukódik.
„Az a nőszemély egy totális csődtömeg! Egyáltalán, minek él az ilyen?”
