Címke: irodalom

Édes falat

Van, hogy a boldogság, csak néhány percig tart. Tartott, míg Margó be nem fejezte a betanult esküjét, vagy a túl gyorsan pubertáskorba lépő legnagyobb fiunk élni nem kezdte az életét. De a legkisebb gyerek is hamar mindennapos stresszünk forrásává nőtte ki magát, pontosabban Margó stresszforrásává, minek közvetlen elszenvedője én lennék. De persze megértem, anyai ösztönök, az aggódás és szeretet… Szeretet, amiből nekem már nem jutott. Tartott csak néhány percig, majd minden fontosabbá vált mint… Nem, nem vagyok romantikus faszi, sosem akartam gyertyafényes vacsorára vinni, vagy Valentin-napot ünnepelni, majd öt perc vergődés után hallgatni, ahogy horkol. Vagy belecsókolni a nyakába, ami már az első szülés alkalmával tokát növesztett. És nem, nem vagyok faszkalap, mert nekem is van. De Margónak már nem lesz puha és feszes bőre apró és friss hegekkel, sem melle, ami belefér a tenyerembe. Egyszerűen csak megöregedtünk, nem kívánjuk a másikat, sem azt, hogy elmés beszélgetéseket folytassunk a verandán. Már nem lassúzunk a nappaliban a kandalló előtt, és feltűnően nem főzi a kedvenc ételeim. Mérget vennék rá, hogy szándékosan sózza el egy-egy tányér levesem, vagy köti szorosra a nyakkendőmet. És ha már itt tartunk, egy mélyet sóhajtva meg is lazítom a csomót. A házra nézek.
De olykor, amikor vidáman mosolyog rám, vagy nevet a kicsit sem vicces vicceimen, az az érzésem, hogy ő még mindig hisz bennünk. Az eskünkben és abban, hogy ő nem véletlenül jegyezte meg minden egyes szavát. Hisz abban, hogy a mai házassági évfordulónkra szívesen megyek, és hogy a gyertyafényes vacsora rózsával az asztalon meghozza a kedvem, hogy újra belé szeressek. De az a kurva nagy igazság, hogy a mai reggel nem is értettem, miért néz rám olyan kemény semlegességgel, mégis kisírt, véreres szemekkel. Miért nem vesződik azzal, hogy megkérdezze, jól aludtam-e, és hogy elmormoljon egy szeretleket, mielőtt kilépek az ajtón. Persze, megint csak én vagyok a fasz, mert nem emlékszem az évfordulóra, és azt sem hiszem már el, hogy olyan őszinte lenne az a vallomás. Margó már unja a pofám, unja, hogy nem vagyok hajlandó takarítani, sem a gyerekekért elkocsikázni a szomszédos városba. Nem csókolom meg a nyakát, sem a homlokát, amit régen úgy szeretett, és nem halok bele az iránta érzett szerelembe.  És nem tudom, hogy hol rontottuk el, lehet a két gyerekkel, a nyikorgó ágyunkkal, vagy az eskünkkel, de azt tudom, hogy teszek még egy szívességet, elviszem vacsorázni, kifizetem a cézár salátáját, mert úgysem eszik mást, és aztán hazahozom, eltörlök pár edényt, lefekszem mellé, hogy aztán utoljára meghallgassam, ahogy ritmusosan horkolja végig az éjszakát. A gyerekek is meg fogják érteni.
De addig várok. Igazából nem is tudom mire. Boldogságra már alig, Margóra már inkább, hogy elkészüljön az úgyis maszatos szemfestékével, amit úgyis le fog bőgni, ahogy bedobjuk az almás pitét anyósomékhoz. Ki nem állhatom az anyósomékat. Mondjuk ebben legalább egyetértünk. Addig pedig itt ülök halkan, kedves magányomban, szépen felöltözve a kertben szétdobált játékok között, hátha kicsit idő-utazom és jól pofán vágom a huszonhárom éves énem, mikor még azt hitte, mennyire menő férjnek lenni. Férjnek negyven évesen, borotvát két és fél hónapja nem látott szakállal, elbaszott prosztatával. Kamu tökéletes családapaként előre és hátra, előre és hátra dülöngélve a gyerek rugós, dínót ábrázoló játékán. A házból sütemény illata árad.
Persze Margó magassarkújának éles csattogása, a sütőajtó becsapódása felráz a gondolataimból, majd pár percen belül ki is lép a verandára egy tál felszeletelt pitével a kezében. És hogy mi a kurva szokatlan? Hogy eközben a jelenet közben, testéhez simuló fekete ruhában, hullámos szőke hajjal és vörös rúzzsal figyeli, ahogy én fésületlenül és izzadtságfolttal a hónaljamon ülök a játékok között. Magára erőltet egy fél mosolyt, én pedig nyugtalanul kihúzom magam. Az öltöny feszülni kezd hátamon.
– Megkóstolod?
– Idehozod? – pengevékony ajkát halkan, de jól láthatóan szitokszó hagyja el, majd további hang nélkül megindul felém. Nyelek egyet.
– Remélem azért jó lesz. Ez anyám kedvence, és eddig talán ez sikerült a legjobban. De most tényleg. Szóval amint megkóstoltad, induljunk is, jó? Kidobjuk a sütit és megyünk az étterembe. Jó lesz így? – kicsit zavar, hogy ennyit beszél és a hangja sem okoz kellemes bizsergést a testemben, így csak lecsukott szemmel, erőtlenül bólintok, és elveszem a tányért enyhén remegő kezéből. Aztán újra felnézek szemeibe, mik lyukat fúrnak a pitébe.
– Minden rendben? – évek óta elhagyom a mondatvégi kedvesemet.
– Minden a legnagyobb rendben – szerintem kamu. De ez sem érdekel már.
Beleharapok a porcukortól hófehér, forró és ragacsos pitébe. Margó rögtön szóra nyitja vörös ajkait:
– Ízlik?
– Hát amú… – bármennyire ízlik, talán már be sem vallanám, főként mert, ahogy egyenletesen rágom a süteményt, újabb és újabb meleg falatok csúsznak le a nyelőcsövemen, mégsem bírom végig mondani.
Margó tekintete pedig lassan meglágyul. Arcán az izmok elgyengülnek, szarkalábai kisimulnak, fogait már nem szorítja olyan szorosan össze, szeme már nem forog vérben. Csak az a baj, hogy alig kapok levegőt. És lehet mert a seggem beleszorult a dínós-rugós hintába, vagy azt a kibaszott nyakkendőt, amit Margó kötött nekem, még mindig szorosnak érzem, de konkrétan nem kapok levegőt. Semmi levegőt.
Mi a fasz… – gondolom, mert csak halk, meleg levegő jön ki a torkomon. Megszorítom a nyakam.
– Nem vagyok boldog…
Faszom, én se.
– És a gyerekek sem, és én ezt nem bírom. Olyan vagy mint az… Mindegy. Sajnálom – fordít hátat kikapva kezemből a tányért, és egy szempillantás alatt ott hagy, miközben oldalra dőlve, könnyek között, fulladozva elterülök a gyepen.

Illusztráció: Cukorváros

Tézisek tézise; Látás

 

Tézisek tézise

NEM TÖRDELHETŐ NEM IS KÖZPONTOZHATÓ
RAPSZÓDIA NEM KÉKBEN
NEM VAGYOK SZONÁTA SEM JÓEMBER
SZAVAKKAL LEÍRHATATLAN
REMETEBÁL LILIOMSZÖRNY KOTTAHÁZ
NEMIGEN
NEM GÁNCSOSKODOM
NEM VAGYOK SPORTSZERŰ
SEM MAGAMÉRT SEM MÁSÉRT
NEM HALOK MEG
NEM VAGYOK POR SEM HAMU
EGY NEM LÉTEZŐ NYELVBEN GONDOLKODOM
NINCS LEXIKA NINCS FONOLÓGIA
NEM GONDOLKODOM EGYÁLTALÁN
ÉN VAGYOK A TÖRVÉNY
VERSEKKÉ AMORTIZÁLOM A VILÁGOT
EGY SOHA KI NEM ENGEDETT
VÉGBE MENŐ BELÉLEGZÉS

 

Látás

Félek a semmitől.
Hazafelé este, az útnak induló
szomszédtól.

Minden bizonnyal a szomszéd is fél tőlem.

Ahogy félhetett a bika akkor.
Letörték a szarvát, barbárul,
mint ahogy kieszik a halak egymást
az akváriumból.
Nézem magam a tetemük tükrében.

Állnék fegyverrel a kezemben,
és nem tudnám megölni Jézust.

Biztosan darabokra szedném.
Külön nézném a fejét,
külön pedig a végtagjait.

Attól félek, ami emberre hasonlít.

Miért nem a bika jutott nekem.
Állatokat óvodás korom óta,
hobbiszerűen ölök.

Megtanulom a nyelvet, ahova
születni szerettem volna,
állok a szétszórt Júdában,
miért nem születtem Budapestre.
A kétezerévmúlvaiaknak csak
imádkozniuk kell azért, aki megtette.

Mindjárt éjfél. Néz a szomszéd,
kezében kötél.
Ha állat nem is, legyen isten,
de az emberöléstől írtózom.

És mondám: Maga meg hová megy?
Ő mondá: Megyek, lemérem köztünk a távolságot.
És ment, és lemérte.

Ritmusra izzadunk, árad belőlünk a Jordán.
Összekapnak az angyalok az emberszagunkon,
mint majd a műértők,
a rólunk készült Tissot-festményen.

Egy gombnyomás lenne az egész.
Döfnöm se kell.
A Seregeknek Ura küldte,
hogy ma megöljem,

hogy holnap láthassalak
a Fügefa Talpában.

Furcsa teremtés az ember.
Éjfél.
Ma sem üdvözül senki.

 

(Illusztráció: Hannah Baruchi: Jordan river in Israel)

Lecsorog

– Jól van. Ötös alá.
Joli néni reménykedve pillantott a napocskás órára. Talán megússza az utolsó kiselőadást. Hiába. Még nyolc perc volt hátra a nagy szünetig. Márk és Zalán előrehozták a babzsákfoteleknek támasztott, hevenyészett virágállványt. Nem kellett nógatni őket, már kezdték is.
– A mi feladatunk az “Öntözz okosan” volt.
– Lássuk.
Zalán ráérősen a sarokban lévő csaphoz ment és vizet töltött egy kannába. Márk közben jobb híján az osztályra vigyorgott. Joli néni erre vágott egy grimaszt, de elégedetten nyugtázta a négyszintes fapolcot, amit a fiúk most felraktak a tanári asztalra.
– Remélem, letörlitek a nyomait magatok után. Lecsorog bővebben… →

Arszenyij Tarkovszkij: Napfogyatkozás 1914

Nyögte a nép annak a nyárnak
nehezék vaslánc-szemeit.
És tengernyi parázsból támadt
hő sztyeppei port nehezít.

És keserű esti terekbe,
mint fojtott asszonyi sóhajt
rőt szorongást lélegezve
vétkesek istent mocskoltak.

Ám reggel a hátsó kert felől
mezítláb szökevény lépett,
és arca sötét volt, éhező,
gimnasztyorkája fehérlett.

Majd, mintha ikont nézne, látta
rozsdás alját a szétfoszló
szemhatárnak, s hogyan megy kárba
a gyémánt-villámú sarló.

Emlékszem, pillája se rezzent,
úgy figyelt más hatalomra,
s neszeltem: a szembe hamis rend
fészkel a harc tüze-bokra.

S állt a sötét. S a mély, zöld csendben,
álomból mint aki révül,
távozik, és a tenyeremben
töltényt hagy búcsú jeléül.

Előjel ez, éreztem rögtön,
vakítóan fényre vezet…
……………………………
Hogy már sokat éltem a földön!
Századot, évezredeket!

(1958)

figyu nekem te ne szamuklálj

 

csapott az asztalra Hrabal pedig nem hallgatsz rám
azt hiszed nem látom mit csinálsz
úgy teszel mint aki olvas közben meg szunyálsz
mondd meg ha meguntál van olvasóm elég
látod belőlük neked is juthat egy kevés
azt hiszed van remény hogy kemény tökös költő váljon belőled
talán lehetne töpreng nevetve ha kezelésbe vennélek
de nem már késő elpuhult tested és bennsőd
kocsmába sem jársz mihaszna csak szerkesztgetsz itt napestig
nem hallok mást a könyvek meg a magazin és a folyóirat
azt hiszed fontos irodalmat csinálsz de ebben te nem lehetsz király
nem látod a királyságot rég lenyúlták mások
kik nem féltek tőle neked morzsákat sem juattnak belőle
amit csinálsz missziónak tartod ám vergődsz csak mint hal a parton
lásd be végre csupán maroknyi kéve mit egybekötöttél
öszvér minden amit csinálsz múzsáddal kart karba öltve
közölte majd bosszúsan legyintett
fejezd be inkább a könyvem mert ennek van sava borsa
én már csak tudom görnyedtem eleget érte az asztalon
belőle viszont tán megérted
ha hagyod a világ nélküled is meglesz valahogy

 

(Illusztráció: Milena Gaytandzhieva: Me & You)

Emelt díjas csend

Szorgos kéz alatt surrogott a mellény, mely jobb napokat is megélt már. Halvány színét megfestette a lemenő nap utolsó narancs sugara. A gáztűzhelyen krumplileves bugyborékolt vidáman, a piros festék itt-ott már lepattogott az évek során, felfedve a fazék valódi arcát. Az otthon lágy neszei elringatták az asszonyt, révetegen bámult kifelé az ablakon, a keze magától stoppolta az ócska holmit, s arra gondolt, milyen lenne, ha más lenne minden. Olyan asszony volt, akin az idő, néhány gyerek, kedves szavak és az anyai büszkeség nyomot hagyott, s szépen lerakódott hajdan karcsú alakjára. Ma már kerek formája a tükör, mely megmutatja élete történetét. Haja, akár a kinyúlt régi rugó, a dauer szép lassan megszökött, magukra hagyva az őszbe vegyült barna tincseket.  A telefon durva dallama széttörte az alkony méla csendjét. Az asszony rápillantott a képernyőre. „KÖZPONT.” Kapkodva felvette fejhallgatóját, rápillantott a sütőórára, majd levette jegygyűrűjét és az asztal közepére helyezte, nehogy elveszítse.
– Háló!
– Szia Marcsikám. Tudnál fogadni még egyet? Tudod, öt után 100 forinttal többe kerül egy hívás.
– Igen, nyugodtan kapcsolhatod.
– Rendben. Ötvenes férfi, elég ideges. Szerintem most csinálja először. Próbáld meg húzni kicsit az időt, ezek a balfácánok imádnak dumálni, csak old meg a nyelvét, aztán borulhat a szaros bili. 10 perc után dupla ár van, szóval beszéltesd, hadd mondja, aztán elégedetten távozzon.
– Rendben.
– Oké! Akkor kapcsolom. – Marcsi lehunyta a szemét, mélyet sóhajtott majd belebúgott a telefonba.
– Háló, Mirázs vagyok, már nagyon vártam, hogy felhívj.
– Jó …Jó estét. – dadogta egy ideges férfihang. – Elnézést, nem is tudom, mit is csinálok…
– Semmi baj, kedves, majd én segítek neked. Mondd, honnan hívsz? – Mirázs incselkedően sóhajtott.
– Ömm…az irodából. Mármint az autóból. Az autóból, itt ülök a parkolóban. Igen.
– Mivel foglalkozol, kedves? – Mirázs megforgatta szemeit, egy újabb feleségkerülő, nyomorult féreg.
– Semmi érdekes… unalmas.
– Ha te csinálod, nem hiszem, hogy olyan unalmas lehet. – Bókolás…, a férfiak szeretik. – Mondd csak, mért kerestél fel ma engem? Egy kis izgalomra vágysz?
– Ömm… a feleségem. – Suttogta a férfi. Na kezdi már, bűntudat. Az elején mindig van egy kis bűntudat, a második hívás után meg már semmi.
– Tőlem aztán semmit sem fog megtudni, édes, mondd el. Bánt valami? – Kérlelte a megszeppent férfit Mirázs.
– A feleségem. Későn, 30 körül voltam, későn házasodtunk össze. Nem is tudom…nem is tudom. Annak már húsz éve. Húsz éve…– egy pillanatra elhallgatott, de Mirázs nem szólt bele a kagylóba, hagyta, hogy a férfi egy pillanatra elkalandozzon a múltba, megéljen olyan pillanatokat, melyek kedvesek neki. – Jó feleség volt…jó feleség, nem mondom. Szerettem-e valóban…igazán? Elvettem? El… igen. Aztán jöttek a gyerekek… és csak, csak … megszűnt valami. Igen, elhagyta magát – mondta vádlón a férfi. – Régen nem volt csúnya, nem. Egész kis kedves arca volt. Most meg, most meg kövér.
Áh, gondolta Mirázs, meg is van a probléma, olyan ritka, hogy napi kettő ilyet hall.
– Csak ül otthon, főzöget, zabál. Meg a hitel. Azt a rohadt hitelt is nyögjük, ő meg mit csinál? Zongora leckét ad heti párszor. Ezzel aztán még húsz évig fizethetjük. De nem, ő nem megy el takarítani, vagy boltba, ő művész. Mi a szart érek én az ő művészetével? Csak púp a hátamon az a zongora is, minden este csak játszik és játszik, de minek. Két hete meg azzal fogadott, hogy ne féljek, ki fogjuk fizetni a hitelt, segít, ne adjam el azt a nyomorult zongorát. Majd Ő segít. Vicc… Kaparósozik, vagy mi a …
– Jancsi, te vagy az? – súgta Marcsi a telefonba.                                            Csend.
A vonal elhallgatott.