Én vétkemről álmodtam
amikor farkas voltam
utamba nem kerültél soha
pedig hány meg hány csapdát értem kivetettek
lánglelkű emberek
hogy sorsunk közös legyen
azonban arra eszméltem
hibáink mindig ugyanazok
kívülállók hitetlen rideg ösztönzések
sok év telt azóta
a fák is tudatosabbak lettek
vétlen gyökereikkel föld alá húzódtak
emlékek elhaló hangján virágok énekeltek
vajon hányan halljuk ugyanezt
egyszer én vétkemről álmodtam
immár ragadozó melegszemű őzike vagyok
megszabadítalak minden rettegések
másodperceitől
mert ha nem szíveddel nézel belém
a keresés helyben járása alatt
ismét a múlt jön értünk kedvesem
hát így hogyan védjelek meg magamtól
mikor se itt se ott
Kibeszélhetetlenül
tépjél szét
ragadozóként támadj rám
amikor rám veted magad
ajkunkról kimondhatatlan nyelven
jön s hull alá valami más
sem a föld sem az ég
mintha az eső fény-árnyát kérnénk
nyári nap melegén
borítson be minden izzadságcseppje
kibeszélhetetlenül
hunyt szemünk alatt egyetlen
feszületként vagyunk egymagunk
üvöltve egymásba hallgatunk
foggal körömmel tépjél széjjel
egymásunkban körözzön a lélek
verjen vadul egyetlen hatalmas szív
elcsöndesülő ritmus zenéje
feltámadásban legyél szelíden őrült
ember-angyalok módjára
szakadatlan
miértünk
Torkodban
a rossz és rosszabb között
van az amikor odabent valami nagyon fáj
nem látja nem érzi a világ
mikor a bálnaének hangja föld húsába váj
torkodban angyalok kórusa köröz
az ember elfojtott sírása kifele és befele rezonál
(Illusztráció: Christian Berends: Roe deer in blue)
