Zsidó nagyapám a múlt században, a nagy gazdasági válság idején vándorolt ki Franciaországba, hadarja Jakab Rebstock a Lufthansa müncheni járatán, a megadóan hallgató Andrásnak, aki a szerteágazó elbeszélésből azt szálazza ki, hogy ismeretlen útitársának édesapja a Flandriában született, mert a jobb megélhetés reményében az egész család már korábban Belgiumba költözött. Szóval, nagyapjának számításai beváltak, a brüsszeli zsidó negyedbeli méteráru boltjuk forgalmából takarékoskodásra is futotta, de azért ez nem a Diamant Kwarter volt,  mosolyog ironikusan Rebstock úr a turbulencia okozta hirtelen liftezés közben. Nehéz lenne elvitatni azon megállapításának igazságát, miszerint  a történelem drasztikusan beleszólt az életükbe, miután a németek 1940 májusában megnyitották a nyugati frontot. Nagyapjáék rettegtek a náci megszállástól, ezért gyorsan csomagolni kezdtek, hogy a biztonságosabbnak vélt Franciaország felé vegyék az irányt, de természetesen ehhez már késő volt, több százezer emberrel együtt a túlzsúfolt francia utakon ragadtak. A Wehrmacht előretörő csapatai menetközben lesöpörték maguk elől a menekülő civileket, és ezek után nem volt kérdés, hogy lendületük kitart Párizsig. Rebstock úr nagyapja ezért úgy döntött, hogy magyar állampolgárok lévén, hazatérnek Budapestre; sok viszontagságot átélve ugyan, de vonatuk egy hétköznap délután, talán szerda lehetett, befutott a Keleti-pályaudvar harmadik vágányára. A nyüzsgő városi forgalom láttán azt gondolták, beigazolódott feltételezésük, hazatérésükkel nem csak időt, de életet is nyernek.

Könnyedén alkalmazkodtak az itthoni viszonyokhoz, Rebstock úr leendő apja a csepeli szabadkikötőben lesz rakodómunkás, akit rövid időre itt felejtünk az uszályoknál, mert fia belefog  családtörténetük másik szálának gombolyításába, majdani édesanyjáról mesél, aki egy tébai bányászcsalád hatodik gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesapja bányamester volt, anyja a háztartási teendőket látta el a falusi portán; sváb származásúak lévén folyékonyan beszéltek németül. A família vasárnaponként szépen kiöltözött, elballagott a római katolikus templom szentmiséjére. Mintegy mellékesen, de azért hangsúlyosan, Rebstock úr azt is megemlíti, hogy anyai nagyapja tagja volt a németek magyarországi szervezetének, a Volksbundnak. Kis hallgatás után tér vissza édesanyja történetéhez, aki a nyolc elemiben plusz kétéves háztartási tanfolyamon gyarapította ismereteit; fiatalon felköltözött Budapestre, a fővárosban dolgozó nővére, Ilona fogadta be és testvéri szeretettel gyámkodott fölötte. Édesanyja kisebb éttermekben konyhalánykodott, aztán a fuss ide-fuss oda munkák után, több évig felszolgált abban a kifőzdében, ahol a tulajdonos idősebb zsidó házaspár megkedvelte őt, így jó viszonyban voltak egymással. Mit ad Isten, Rebstock úr apjának szülei és fiúk, az említett házaspár jó barátjaként, sokszor itt étkeztek.

Most pedig merüljünk el Rebstock úr monológjában: „Szóval, így találkoztak ők, apám gyönyörűnek látta a négy évvel idősebb lányt, és ahogy a mozifilmekben lenni szokott, egymásba szerettek, csakhogy ekkor már ezerkilencszáznegyvenhármat írunk, a zsidótörvények miatt szerelmük nem lehetett zavartalan, de ha ez még nem lett volna elég, ugye, mint tudjuk, 1944 márciusában jött a német megszállás, a nyilasok azonnal átvették Horthyéktól a hatalmat, már aznap, március tizenkilencedikén az utcákon  összefogdosták a zsidókat, s ezeket a szerencsétlen embereket a lóversenypályára terelték, köztük a dédapámat is, aki sohasem tért haza, utólag tudtuk meg, hogy Auschwitzba vitték szegényt. A nyilas kormány sorban hozta a zsidóellenes rendeleteket, kötelezővé tették a sárga csillag viselését, kijárási tilalmat rendeltek el, a tizennyolc és negyvennyolc év közötti férfiakat behívták munkaszolgálatra, a hetedik kerületi a gettóba zsúfolták be a pesti zsidóságot. Apám is megkapta behívóját a munkaszolgálatra, de addigra az amerikai és brit légierő agyonbombázta az országot; a légicsapások súlyos károkat okoztak a vasúti hálózatban, ezért apámék egységét Szolnokra vezényelték a vasútállomás romjainak eltakarítására. Három hétig voltak ott és apám legnagyobb meglepetésére az egyik vasárnap anyám meglátogatta, nem félt felkutatni, pedig kormányrendelet tiltotta, hogy árja személyek zsidókkal tartsák a kapcsolatot. Édesanyám ekkor pénztáros volt egy csemegeüzletben, nem törődött ezzel, Dombóvárra is elutazott apámhoz, követte Soroksárra, Pestszentimrére, végül rábeszélte, hogy Szegedre már ne vonuljon be, így apám az augusztusi szabadságáról nem tért vissza a századához. Anyám meghamisította unokaöcsének igazolványait apámnak, albérletet is talált, ahol elbújtatta; a katonai rendőrség anyámat is kihallgatta, de nem mentek vele semmire, aki ettől még jobban felbátorodott, úgyhogy nagypapámat hamis papírokkal vonaton menekítette ki a nyíregyházi munkaszolgálatból. A front elérte a fővárost, a szovjet csapatok bekerítették Budapestet, bombázásokkal, ágyúzásokkal kezdetét vette az ostrom; nagymamám, nagynéném, két nagybátyám a gettóba szorult, a két fiú óriási szerencsével megszökött, de nagymamámat és beteg nagynénémet anyám valamilyen fortéllyal kihozta onnan. A család tagjait különböző álneveken Garay téri lakásokban rejtette el, gondoskodott az ellátásukról is, amennyire ezt szűkös lehetőségei megengedték. Végül mindegyikük túlélte a háború utolsó hónapjainak borzalmait és félelmeit, hála anyámnak, szabadok voltak. A fiatalok negyvenöt augusztusában házasodtak össze, de apám családja visszavágyott Belgiumba, így a szeptemberi amerikai transzporttal elutaztak Brüsszelbe. A szüleim harmincnyolc évig éltek boldog házasságban, persze, az idő mindig meghozza a maga baját, de a háborúban átéltekhez képest azok csekélységek voltak. Édesanyámat erős honvágy kínozta, ezért már születésem után gyakran meglátogattuk a családját Tébában. Ahogy idősödött váratlan betegség vette le a lábáról, az vitte el szegényt; halála után sokáig idegen földben nyugodott, de most teljesítettem utolsó kívánságát, hazahoztam a hamvait szülei mellé a tébai temetőbe. Csodálatos, amit édesanyám tett édesapámért és a családjáért, sokat gondolkoztam azon, vajon miért vállalta az életveszélyt, ahhoz talán még a szerelem is kevés, mostanra az lett a meggyőződésem, anyám egyszerűen hitt abban, hogy a jóság legyőzheti a gonoszságot.“

Az utolsó mondat ott kavarog András fejében, miközben a Lufthansa-gép – a budapesti kora tavaszból – szakadó hóesésben landol a müncheni Franz Josef Strauss repülőtéren, rosszkedvűen nézi a terminál üvegfala mögül a sárga lámpával villogó hókotrók erőfeszítéseit, hogy megtisztítsák a kifutópályákat, ami egyelőre reménytelen vállalkozásnak tűnik. Nem tud szabadulni Jakab Rebstock történetétől, amit a München felé tartó járat szomszéd üléséről látszólag kitartó egykedvűséggel rázúdított; hiába próbálja elhessegetni, főleg az a kérése nyomasztja, hogy tébai újságíróként írjon cikket a „sztoriból“, ettől az idős férfi azt reméli, hogy édesanyja végre megkapja azt az emléktáblát, amit évek óta hiába kérvényez az illetékes hivataloknál. Ezzel a teherrel ül be az olasz caffettériába, ahol eszpresszót rendel a melírozott hajú pincérfiútól, kávézás közben azt találgatja, vajon a többi asztalnál milyen nyelven társalognak, aztán ennél a mondatnál feladja a játékot: „Oherwydd yr amser bach hwn, rydym yn hwyr yn ymuno“. Az apjától örökölt régimódi Doxa karórájára pillant, a menetrend szerint hamarosan indul a járata Johannesburgba, azonban a hirtelen havazás miatt valószínű, hogy holnap délelőtt az Oliver Tambo légikikötőben lekési a Port Elizabeth-i csatlakozást. Ezzel az utazással soha nem látott unokaöccse kérésének tesz eleget, akivel a rokoni szálak keresgélése közben az interneten akadt össze, de már szólítják a johannesburgi utasokat a beszálláshoz.

Az Airbus emberekkel tömött turistaosztályán bábeli hangzavar uralkodik, a skandináv és német nyugdíjasok körülményes türelemmel rakosgatják kézipoggyászaikat az ülések feletti polcokra; kedvtelenül várakozik a székek közötti szűk folyosón, hogy a végre a helyére ülhessen, mindenesetre elképzelni sem tudja, hogy másnap David házának teraszáról bámulja az Indiai-óceánt. Középkorú, tejfehér bőrű, enyhén szeplős, vörös hajú hölgy lesz az útitársa a hosszú repülőúton, a csinos, jól ápolt nő homlokán alig észrevehető, halvány forradás fut keresztbe, ezt akkor veszi észre, amikor befurakszik az ablak melletti ülésére, ahová a jegye szól, közben  jóformán megszédül útitársának édeskés, mégis diszkrét parfümjétől. Valós vagy képzelt bódulatából a kapitány hangja téríti magához, a tiszt a fedélzeti hangszórókból szenvtelenül közli, hogy tekintettel a váratlan hideg időjárásra, biztonsági okokból jégtelenítenik a repülőgépüket. Andrásnak ez a bejelentés még inkább előre vetíti a komor jövőt, tanácstalanul a vörös hajú nőre pillant, aki elhárítóan felvonja a vállát, és ettől a mozdulattól számítva a South African Airwais Airbus 380-asa – a jégtelenítésre várakozó éjszakai járatok hosszú sorában – közel három órát gurul a starthelyig. Ez idő alatt Andrásnak bőségesen van ideje megfigyelni a felhajtó erőt biztosító fékszárnyakon csillogó jégbordákat, amíg a speciális tartálykocsik fecskendőiből fagyálló folyadékkal elegyített meleg víz leolvasztja onnan, hogy aztán a pilóta take off-jára felpörögjenek a robusztus hajtóművek. A gép rázkódó nekifutásakor András újra érzi, ahogy utazóbőröndje megbicsaklik az otthoni küszöbön, tanácstalanul visszanéz a gondosan kitakarított lakásba, de nincs kitől elbúcsúznia, csak saját magát pillantja meg az előszoba homályos tükrében.

Az utazási magasságuk tízezer méter, András ennek elérésekor zökken vissza a valóságba; repülőjüket fagyos csillagokkal fogadja a kristálytiszta éjszakai égbolt, hogy majd félálomban észrevegye a feneketlen mélységben Róma misztikus ragyogását, ahol a fáradtságtól kábán Amerigo Tot alumíniumlemezből gyűrt fríze alatt sodródik kifelé a tömeggel a Termini-pályaudvarról. A kánikulai hőségben nem száll autóbuszra, gyalogosan vonszolja magát és csomagját a három csillagos hotelhez; szálláshelye egy bérházból kialakított családi vállalkozás, hajításnyira a Piazza di Spagnától, keskeny, fapadozatú csigalépcső visz fel az ötödikre, a dupla ágy fölött háromkarú ventilátor forgatja a fülledt levegőt. Mint egy szürreális álomban a zárt spalettákon Rachmaninov második zongoraszonátája szűrődik be a szobába, zuhanyozás közben a nyitott fürdőablakból még inkább felerősödik a hangja, a zuhanyrózsából zúduló víz alatt erről eszébe jut a késő nyári utca budai bérpalotájának első emeleti ablakából kiömlő romantikus zongorafutam, ami megállásra kényszerítette;  estefelé járt már az idő, elveszettnek érezte magát azon az alkonyi órán, egyszerűen és közönségesen rátört a magány, noha erre semmi oka nem lett volna.

Mindenesetre, amikor András felébred a repülőgép hátra döntött ülésén, nem tudja eldönteni, hogy valóban ott volt-e a hömpölygő tömegben a spanyol-lépcsőn, ami a Piazza de Spagnától a Campo Marzio dombján álló Scalinata di Trinita dei Monti-hoz vezet, és lefelé jövet tényleg megitta-e a világos pörkölésű kávéból főzött mogyorós, krémes ízű kapucsínót a turistákkal teli Antico Caffé Grecoban, és másnap vajon valóban elment-e a Szent Péter-bazilikába, ahol a „Te Deum laudamus, te Dominum confitemur” zárta a vasárnapi szentmisét, hogy aztán a Basilica di San Giovanni in Lateranon-nál megtalálja a Scala Santát, a Jeruzsálemből idehozott Szent Lépcsőt,  amin Jézust vitték Pilátus elé, az utókor ezeket a fokokat 1721-ben  barnára pácolt diófával burkolta be, hogy a márványt megóvja a fájdalmaktól sajgó zarándoktérdek okozta kopásoktól, de a faburkolaton kicsi kerek ablakocskákat helyeztek el, hogy a megostorozott, töviskoronát viselő Jézus vérének nyoma jól látszódjék; kába ébrenlétében tétován felmerül az is, hogy a térden megtett lépcsőfokok tényleg arra kényszerítették-e, hogy kínjában a tenyerére támaszkodjon, és ha igen, akkor pihentetőnek mormolni kezdte-e a Miatyánkot, és valóban az első sor végére ért-e az imában, „aki a mennyekben vagy”, amikor könnyedén, villámgyorsan megelőzték az összekulcsolt kezű, térden csúszó, egymás közt vidáman csivitelő lengyel cserkészgyerekek.

(Részlet egy készülő regényből)

Kép: M. C. Escher

3. rész, szerda

Ma reggel kemény fagyra virradtak. Süni boldog, mert ha hideg van, akkor talán előbb-utóbb hó is esik. Ha pedig mégsem, akkor lehet csinálni hóágyúval. A férfi erre a közelmúltban ígéretet tett, és, mint köztudott, az ígéret olyan szép szó, hogy aki nem tartja be, az dögöljön meg. A hóágyú motorja volt a legelső alkatrész, ami rendelkezésre állt. A ház épülésekor keletkező építési hulladékokat és szerelvényeket a férfi mindig gondosan átvizsgálta, lázasan törve a fejét a lehetséges újrahasznosítási módozatokon. A hosszú falécekből példának okáért remek támasztékot eszközölt a frissiben elültetett facsemeték mellé. A ház lábazatát körülvevő folyami kavics maradékából jutott a gépkocsi-beállóra is. Mégse a sárban cuppogva kelljen beszállni. Az asszony már csapott emiatt patáliát. Nem a kavics, hanem a sár miatt. Hogy ő színházba kecses kiscipőben menne, a gépkocsi megközelítése pedig csak sártengeren át lehetséges. Ráadásul, a belseje úgy fest, mint egy istálló.

Az istálló igen találó hasonlat volt, tekintettel arra, hogy Cirmi hetente több alkalommal fordult meg a lovardában. Lovaglás után pedig nem átallott beülni az autóba amúgy lovaglócsizmásan. Lovardába mégse visz az ember váltócipőt, hacsak nevetség tárgyává nem kíván válni. Az asszony rendszeresen hordja mosóba az autót, elkölt rá tetemes összeget, cserébe az autó csillog-villog, kívül-belül. Két vagy három napig. A következő lovaglóóra napjáig. Akkor aztán kezdődik minden elölről, és az asszony már szemet vetett egy kisebb járműre, ami a jövőben potenciálisan második autójuk lehetne. A színházba járó autó, amitől lovaglócsizma és egyéb szennyek szigorúan távoltartandók. A férfi ellenáll, emlegetvén az anyagi terheket, a környezet védelmét, azt a vitathatatlan tényt, hogy a falusi élet ilyen következményekkel is jár, és talán egyebeket is, amiket az asszony már nem hall, mert olyankor a dühtől szikrázik a szeme és kéket-zöldet lát.

Süni a kerti tavat borító jégpáncélon méri a hideget. Megvan legalább hat centi. Nem reped, nem is ropog. Előbb csak óvatos, puhatolózó lépéseket tesz a kemény felületen, mégiscsak félelmetes, ahogyan le lehet látni a tó fenekére. Keresi az egyszem keszeget, amit ősszel horgász-zsákmányként hozott haza (ha legalább ő hozta volna, de vödörért a férfit ugrasztotta, jóllehet ennek a végkifejlet szempontjából csekély vagy egyenesen nulla a jelentősége). Aztán bátorsága mégiscsak a fejébe száll (az inából) és vígan menetel a jégen. Szerencsére nem peches ember. Csúszkálni sem rest, amit kurjantásokkal kísér, ezzel ösztökélve testvérhúgát, hogy a mulatságban őhozzá csatlakozzon.

Testvérhúga ezidőtájt az újonnan beszerzett lovas kellékeket (úgymint türkizkék színű, prémes kötőfék, vele színben tökéletesen harmonizáló nyeregalátét és takaró – amikor az asszony megkockáztatta a kijelentést, hogy talán ezek a holmik nem feltétlenül tartoznak a lovaglás esszenciális kellékeinek sorába, csak egy megsemmisítő pillantás volt a válasz) szemrevételezi. Vizuális típus lévén, mindjárt tudni is szeretné, hogyan festenek majd eme kincsek a pompás állatokon. Odahaza tartott ló híján, egyelőre egy szamár lesz a próbababa. Egy kékes-lilás színű plüss szamár, közismert nevén Füles, Micimackó barátja. Van ilyen szamárból Cirminek egész családnyi. Amíg bátyja a bolhapiacokon kisautókra és plüsskutyákra vadászgatott, ő bizony a barbibabák mellett begyűjtött néhány megkímélt állapotban lévő csacsit.

A szamár egy darabig jámboran tűri az öltöztetést, hanem amikor a kötőfék is felkerül rá, megtáltosodik. Felnyerít – méghozzá ló módjára, nem csak ordítozik, mint egy szamár –, kapál egyet a lábával, és nekiiramodik. Kivágtat a gyerekszobából, végig a folyosón, s az éppen nyitva lévő teraszajtón keresztül egy szempillantás alatt a kertben terem. Megrészegül a saját képességeitől, rázza a sörényét, csapkod a farkával, s a kerítés fölött büszkén nyerít ki az utcán szekeret húzó két lónak. Amazok – beképzelt teremtések – ügyet sem vetnek rá, de ez nem zavarja a jókedvű viháncolást. Foghegyről odanyeríti a jégen csúszkáló kamasznak: „Ha nincs ló, a szamár is jó! Úgy ám, kiskomám!” Cirmi száguld utána, igyekszik megzabolázni, egyelőre hasztalan. Az asszony csak somolyog, futkározzon csak a leány. Ha ezen múlik, vesz ő biza a csacsinak is puccos ló-felszerelést.

A hóágyú motorja a konyhai páraelszívóból lett kinyerve, amikor a gépészek nevezett páraelszívót a ház központi szellőzőberendezésére rákötötték. „Akkor ezzel most mi legyen?” – így a gépész, fél kézzel lóbálva a kisebb görögdinnye méretű, lekerekített kocka alakú masinát, a belőle kilógó vezetéknél fogva. Mintha csak lett volna egy súlytalan léggömb. „Hóágyút csinálunk belőle!” – rikkantott a férfi, és biztonságba helyezte az alkatrészt a konyhaszekrény alsó részében. Könnyelműen ígérgető embert azonban hamarabb utolérik, mint a sánta százlábút. Jött a kamasz tudakolni, hol is tart a hóágyú-projekt.

Vakarta hát erősen feje különböző pontjait a férfi, szégyellvén bevallani, hogy kisebb gondja is nagyobb volt ennél az elmúlt hónapok során. „Teoretice már készen van” – felelte biztatóan, és csakugyan kisvártatva bemutatta a projekt dokumentációt, ami állt egy darab A4-es méretű papírlapból. Ezen, az egyszerűbb projektekhez mérten elegendő részletességgel, szerepelt kidolgozva a motoron kívül beszerzendő alapanyagok listája, a véleményezés céljából megkérdezendők névsora (első helyen mindjárt saját, elsőfokú felmenő férfirokonával), a megvalósításhoz szükséges becsült időtartam (az asszony a megjelölt intervallumot magában üstöllést megszorozta néggyel, korábbi tapasztalatokból tudta ugyanis, hogy amit a férje x idejűnek becsül, az kitesz négy x-nyi időt is, alsóhangon; vélekedését azonban egyelőre magába fojtotta, elejét kívánva venni olyan jellegű vádaskodásnak, hogy ő a kicsit nem becsüli, márpedig a férje kicsiket szokott becsülni), valamint a kivitelezők (úgymint ő és Süni). Fellelhető volt továbbá egy havas tájat ábrázoló, internetes felületről lopott fénykép, és a lap különböző pontjait díszítő, véletlenszerűen elhelyezett hópehely. Utóbbi kettő azonban a megvalósítás szempontjából elhanyagolható.

Most, hogy beköszöntött a kemény hideg, soha jobb alkalom nem kínálkozhatna a hóágyú összeállításához és üzembe helyezéséhez. (Kérdés persze, mi számít keménynek, mert a mínusz tíz már bizony ropogós, csakhogy még mindig nem az az igazi, békebeli fagy, amilyen volt annak idején. Mert annak idején megvolt mínusz tizenöt-húsz is, befagyott a Balaton, és lehetett neki örülni meg lehetett rajta korcsolyázni. Úgy értve, hogy az örülhetett, meg az korcsolyázhatott, aki a közelében lakott. Az asszony és a családja nem laktak a közelében, ezért az a tény, hogy befagyott, mondhatni, hidegen hagyta őket. A hideg keménysége mindazonáltal viszonylagos az egyéni tűrőképesség függvényében is. Az asszony októbertől áprilisig sízokniban érzi jól magát – pedig síelni éppenséggel nem szokása – , míg a férfi zokniból is olykor lyukasat hord. Saját állítása értelmében – melynek valóságtartalmát megdönthetetlen bizonyítékokkal alátámasztani a tudomány jelenlegi állása szerint rendelkezésre álló eszközökkel nem lehetséges – ennek nem a hanyagság az oka, hanem hogy így szellőzik a lába.) Süni a hóágyút fontossági sorrendben a csúszkálás elé helyezi, s a jégről leslattyog.

Elő hát a motorral, elő a szerszámokkal, kell egy kis vezetékelés, csavarozás, ráspolyozás, s lesz nemsokára olyan hóesés, hogy a Mikulás, hátrahagyva az unalmas finneket, a kertjükbe teszi át főhadiszállását. (Hogy a finnek nem is unalmasak? A kivételeknek mindig tisztelet jár, ámbár itt hosszas elgondolkodás szükséges, hogy unalmas vagy nem unalmas finnel találkoztak-e nagyobb létszámban, és eme – reprezentatívnak aligha tekinthető – minta tükrében az unalmas finn a főszabály és a nem unalmas a kivétel, avagy éppenséggel vice versa. Mert a kivétel erősíti a szabályt, és már csak emiatt sem mindegy. Az elgondolkodás szomorú végkövetkeztetéseként azt lehet megállapítani, hogy kizárólag a részeg finn nem unalmas, az korra, nemre, helyszínre, napszakra való tekintet nélkül hajlandó énekelni, és táncolni, mégpedig nem is szolidan, éppencsak csörögve és fejét billegtetve a zene ritmusára, hanem népes csapatban polkát járni, akár fényes nappal, egy hajó fedélzetén is. Bizonyára akadnak más, nem unalmas finnek is, erre azonban jelen elgondolkodás nem szolgál semminemű információval.)

A motornak a nagynyomású vízspriccelő berendezéssel (ami békeidőben vízszintes vagy függőleges, fából, kőből, téglából készült felületek tisztítására szolgál, ám szükséghelyzetben hajlandónak mutatkozik ágyúként is kipróbálni magát) való összecsatlakoztatását követően már csak a záróakkord van hátra, nevezetesen a próbaüzem. Ez bizony a kerti csapra való rákötést igényli (vízre, ugye, szükség van a hóhoz, anélkül senki emberfiának nem sikerülhet, azazhogy talán egyedül az Emberfiának, mert aki tud vízből bort, az nemkülönben tudhat víz nélkül havat is, ám a férfi gyorsabb sikerrel kecsegtetőnek véli a kerti csap igénybevételét, mintsem leborulni a jeges földre és az Ő segítségéért folyamodni, remélve, hogy hátha pont meghallja, pont ráér, és pont teljesíti), amely záróakkord elháríthatatlannak tűnő akadályba ütközik: a kerti csap tekerője, csakúgy, mint a csöve, merevre fagyva rendeli alá magát a természet törvényeinek. Megfagyott csőben pedig a víz is kemény, meghiúsítva ezzel a csövön át való eltávozást és a hóvá alakítandó porítást.

A kamasz e váratlan körülményen úgy feldühödik, ahogyan csak a kamaszok tudnak feldühödni a váratlan körülményeken. Dühét a bejárati ajtónak a közepest jócskán meghaladó erejű becsapásával juttatja kifejezésre. A becsapódástól megremeg a konyhaszekrény, benne a csaknem húsz darabot számláló Hollóházi porcelán kávéskészlettel. Megremeg az asszony is, még ilyet, micsoda viselkedés, a nagymama ajándékát se becsüli a komisz kölyök, majd ad ő neki, mehet az egész tetves hóágyú a kukába. Paprikavörös fejjel vágtat a kamasz szobája felé (aminek ajtaját ugyancsak becsapták), most aztán móresre tanítja (O tempora, o mores! … patientia nostra! Allahu akbár! Gyerekek, könyörgöm, akasszuk fel!).

Az ajtóban azonban megtorpan, valami világít a padlón. Csak nem egy izzó esett ide valamelyik lámpából? És ha igen, a földön heverő izzó ugyan mitől világítana? (Történtek már különös dolgok ebben a házban, kétségtelen, főleg, amióta a ház okos lett, olyan okos, hogy a benne lakóknál is jobban tudja, mikor melyik fényforrásnak kell felkapcsolnia, mennyi időre, mekkora fényerővel.) Lehajol, kézbe veszi a világító gömböcskét. Alig nagyobb egy kajszibaracknál. Színét tekintve éretlen, halványsárga barack lehetne. Szeme nincs, csak szája, s az mosolyra húzódik, az egész kis gömböt átívelő vonal lesz. Ettől aztán fény gyúl az asszony elméjében, a kis gömb fényénél is erősebb, és sejti, honnan származik az eleddig őelőtte ismeretlen jószág.

A gömböcske még mindig mosolyog, és finoman remegni kezd a tenyerén. Ekkor vágtat arra Cirmi, a csillapodni látszó szamarat vezeti a türkizkék, prémes kötőféken. „Csirhallasz! Csirhallaaaaasz!!” – üvölti a szamár a kis lényt észrevéve. Cirmi lefékez, közelebb lép. „Ó, de cuki! Hadd vegyem én is kézbe!” – gügyögi egészen elváltozott hangon, amit az asszony jól ismer, mert igen népes azon élőlények, sőt, élettelen tárgyak csoportja, ami a leány számára végtelenül, elképesztően, szívmelengetően, annnnnyira cukiiiii. A szobájának ajtajában kialakuló csoportosulásra Süni is kidugja fejét. Ezúttal az ajtóval finoman bánik, nem csapkodja. Igaz, kinyitáskor nehéz is lenne becsapni.

„Mi van? Hogy került hozzátok a csirhallasz?” – tudakolja a háromfős társaságnak egyszerre szegezve a kérdést, aztán, meggondolva magát, már csak az anyját és a húgát nézi. Kétségkívül szúrja még a szamár általi lekiskomámozás tüskéje, ezért a felcicomázott állatot igyekszik tüntetőleg levegőnek nézni. Az asszony röviden előadja a történteket, és kérdőn tekint fiára, fedné fel a csirhallasz idekerülésének mikéntjét. A kamasz erre ekképpen szolgáltat magyarázatot: „Ő kérte, hogy az előszoba polcára tegyem. Megtetszett neki, ahogy a sarokban lakó pók a hálóját szövi, és remélte, hátha barátság szövődik közöttük.” A polcra tétel és a padlón heverés között fennálló ellentmondást egy kissé szégyellősen tett kiegészítéssel (a szégyellést pedig flegmának álcázott vállvonogatással) oldja fel: – „Biztos attól esett le, hogy becsaptam az ajtómat.” Azzal finoman kiveszi testvére kezéből a ragyogó gömböt, és visszahelyezi a polcra, a pókháló közelébe. A csirhallasz mosolya ragályosnak bizonyul, mert ők ott négyen néhány pillanatig csak állnak és mosolyognak egymásra. Még a szamár is kap Sünitől is egy halvány félmosolyt. A csendben csak a hajszárító zúgása hallik, amivel a férfi odakint iparkodik a kerti csapba fagyott vizet megolvasztani.

Kép: Paul Klee