Dolgom a világot szeretni.
Itt a napraforgó, ott a kolibri –
egyformán keresik, mi édes.
Itt a serkenő kovász, ott a kék szilva.
Itt a kagyló, mélyen a pettyes homokban.
Régi a csizmám? Szakadt a kabátom?
Nem vagyok már fiatal és mégsem vagyok fél-tökély? Hadd
figyeljek arra, ami számít,
arra, ami az én dolgom,
ami többnyire nyugton állni és tanulni
az ámulatot.
A tirannusz,[1] a szarkaláb.
A legelőn a bárány és a legelő.
Ami a legtöbb örömöt nyújtja, mert minden összetevő itt van.
dolgom hálásnak lenni, amiért ész és szív adatott
és ezek a test-köntösök,
egy száj, hogy örömkiáltást hallassunk
a molyoknak és az ökörszemeknek, az álmos, kiásott kagylónak,
elmondani mindegyiknek, újra meg újra, hogyan is van az,
hogy örökké élünk.
Enesey Diána fordítása
[1] Phoebe: elsősorban a szürke, légykapó tirannusz nevű madarat jelöli.
