Mirtse Zsuzsa összes bejegyzése

Mirtse Zsuzsa (1967, Budapest) József Attila- és Bella István-díjas költő, író, szerkesztő. 2013-tól a Magyar Napló Kiadó munkatársa, 2019-től a folyóirat kritikarovatának szerkesztője, 2024-től a folyóirat főmunkatársa. 2014–2016 között a Magyar Katolikus Rádióban vezetett irodalmi műsort. 2016–2020-ig a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. (MANK) irodalmi tanácsadója. Jelenleg a Digitális Irodalmi Akadémia ösztöndíjreferense. 2006-ban átvehette a Magyar Köztársaság Ezüstkeresztjét, 2020-ban a Magyar Napló Kiadótól „Az év legsikeresebb szerzője”-díját, 2021-ben az Irodalmi Jelen Prózadíjasa volt. Három verseskötete és hat prózakötete jelent meg. Legutóbbi kötete: Bölcsőmben magam ringatom (novellák, kisprózák, 2021).

Clarisse esője

Képeket nézegetek az ötvenes évek Amerikájáról: hatalmas hűtőszekrények, makulátlan konyhák, rendíthetetlenül mosolygó háziasszonyok. Minden azt hirdeti, hogy a technikai fejlődés és az anyagi jólét az összes emberi problémát megoldja majd.

A képek láttán Ray Bradbury 1953-ban megjelent könyve jut eszembe. Odalépek a könyvespolchoz, és leemelem a Fahrenheit 451-et. Rég volt a kezemben, pedig egykor milyen fontos volt!

Amikor egy könyvet újra kézbe veszek, nemcsak a történettel találkozom újra, hanem azzal az emberrel is, aki akkor voltam. Megállok a ceruzával aláhúzott mondatoknál, összeolvasva őket kirajzolódik, mi volt fontos, mi változott meg bennem, mit őriztem meg. 

A kötet főszereplője, Guy Montag tűzőr egy jövőbeli társadalomban, ahol a könyveket betiltják és elégetik – csak felidegesítenék, felzaklatnák az embereket –, az olvasás pedig tiltott, üldözött, gyanús dolog. Mégsem Montag lett e kötet legfontosabb szereplője a számomra, hanem egy fiatal lány, Clarisse. Az ő képe rajzolódik most is ki a lángok mögött. Ma is kívülről fújom a sorait: „szeretem a fejemet hátravetni… így… s hagyni, hogy az eső belehulljon a számba. Olyan íze van, akár a bornak. Megpróbálta már?” Látom a háttérben, egy ágyon heverve Montag feleségét, Mildredet is, altatóktól kábultan, a faltévék duruzsolását hallgatva. Montag e két nő között őrlődik. Mildreddel él, de leginkább már csak elviselik egymást – egyre inkább Clarisse szemével kezdi nézni a világot, és azt érzi: hozzá van köze. 

Mildred irtózik a csendtől, a gondolkodástól, életét telezsúfolja hangokkal (vagy inkább zajokkal), képekkel, mégis alig történik vele valami. Napjai a falakat beborító képernyők előtt telnek, a műsorok szereplőit a családjának nevezi, Montaggal közös múltja pedig lassan elmosódik. Már arra sem emlékszik, hol találkoztak először. Nem egyszerűen felejt, hanem valódi élményei sincsenek, amelyekből emlékek lehetnének. Az egymást követő ingerek azonnal kiszorítják egymást, semminek sincs ideje leülepedni benne. Mintha a saját élete is csak keresztülhaladna rajta.

Ha Bradbury ma írná meg ezt a regényt, Mildred könnyen lehetne egy középkorú férfi is, aki egész nap videókat néz, algoritmusok által kiválasztott tartalmakat fogyaszt, online vitákban vesz részt, és estére már fogalma sincs, mivel telt el a napja. Bradbury az ötvenes években már pontosan látta a képernyők meghatározó szerepét, azt azonban még nem tudhatta, hogy a közös műsorok helyét idővel személyre szabott világok veszik át: mindenki a saját hírfolyamában él, saját – leginkább virtuális – közösségeket talál. Annyi minden vesz körül bennünket, hogy közben szinte fel sem tűnik, mi az, amiből egyre kevesebb jut. A „sok” eltakarja a hiányt.

Clarisse más ritmus szerint él. Sétál, megáll az esőben, nézi a holdat, követi a falevelek mozgását, meghallja azokat a neszeket, amelyek a többiek számára rég beleolvadtak a háttérzajba. Makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy minden érzékszervével kapcsolódjék a világhoz. Látni akar, de igazán, hallani, megszagolni, megérinteni. Talán ezért olyan zavarba ejtő a többiek szemében egy olyan társadalomban, ahol már a séta is gyanús. 

Kellemetlen kérdéseket tesz fel: „Magának nem tűntek még fel kinn a mezőn a hetven méter hosszú reklámtáblák? Tudja, hogy ezek a táblák régebben legfeljebb hét méter hosszúak voltak? Csakhogy a kocsik most oly gyorsan iramodnak el mellettük, hogy ezeket a táblákat hosszában el kellett nyújtani, különben senki se vette volna észre őket.” 

Ezért képes Montagot is kizökkenteni.  

Olyan maradt, mint egy gyerek, aki belemegy minden pocsolyába, aki sárból is várat épít, és egy bogár vagy egy falevél képes hosszú percekig is lekötni őt. Aki egyszerre két valóságot tart fenn: tudja, hogy a homok az homok, de „most” fagyi, süti vagy vár. Tudja, hogy a bot az csak bot, de „most” kard. Ez nem jelenti azt, hogy összetévesztené a valóságot a képzelettel, hanem inkább azt, hogy a játék idejére a képzelet is a valóságának része lesz. Maga a cselekvés – a gyúrás, formázás, kínálás, az, hogy meg lehet kínálni a mamát vagy a mackót – pedig fontosabb, mint a végeredmény. Az idő nem pusztán egymást követő percek sora, amelyet ki kell tölteni vagy hatékonyan kell felhasználni. Egy kavics, egy felhő is képes sokáig lekötni a figyelmét. Clarisse is így él, Clarisse is ilyen. Nem gyerek, és nem is gyerekes. Abból a látásmódból őriz valamit, amelyből a művészet is táplálkozik. 

Clarisse nem írt verset, nem festett képeket, a regényben nem szántak neki hosszú életet sem, mégis kapott valamit a halhatatlanságból, tovább él bennem – és Montagban is. Most pedig olvasni akarok, ledőlni a fűbe ráérősen, aztán kitunkolni a serpenyő aljáról a flekken zsírját (se flekken, se zsír nincs persze ebben a pillanatban), rendes kenyeret enni, és olyan barackos gombócot, amilyet utoljára a nagymamám készített. Porcukorral megszórva. Ha három nappal rövidebb lesz az örökkévalóság, azt sem bánom.

(A novella először az “Olvasat” online folyóiratban jelent meg 2026-ban.)

Titkos sarkok

 

Ma tizennégyszer mondtam nemet. Nem kérek, nem kérlek.

Először a háromfogú bácsinak, aki azt rikoltozta, hogy a második pár cipőt ingyen kapom, és a markomba akart nyomni valami cetlit, jutalékot az utcán osztogatott megváltáshoz. Aztán jött a fiú, lepelbe csavarva, homlokán jellel, és földöntúli boldogságot ígért. Megállapodtam vele, hogy nekem mindenekelőtt földire lenne szükségem, ha az kipipálva, nem bánom, visszatérhetünk az ő ajánlatára is. Nem akartam öt perc alatt sorselemzést, háborúskodás helyett nyugodt reformpolitikát, olcsó GM élelmiszereket, országhatárig érő gyorsforgalmi utakat, újabb dunai (és tiszai) hidat, alvásklinikát, kihagyhatatlan címlaplányos ajánlatot, még egy nyelvvizsgát, és a jövőmet se üveggolyóba zárva meséljék el nekem. Így ment ez egész nap, így számoltam egészen tizennégyig el. Nem kellesz, nem kell, visszaadlak. Micsoda vasárnap, micsoda város!

És mégis, valami történt odabenn, valami megváltozott. Máshogy ébredtem aznap, vagy hirtelen megértettem, hogy Kipling tényleg meghalt? Aztán Miskin hercegre gondoltam (vagy a kegyelemre?), de lehet, hogy a tegnap esti esőre, belefáztam a városba, talán ez így, együtt volt sok, kezelhetetlen, nem tudom.

Tegnap még azt gondoltam, úgy véltem, éreztem, boldogtalansággal vettem tudomásul, hogy van egy pont, legalább egy olyan pont a világban, ahol egyetlenegyszer sem tudom azt mondani, hogy nem. Hiába készülök egész nap rá (nem kérek, nem kérlek), nem áll a számra, ez a mondat még nem jó rám. Pedig az aura aetas óta ez jár a fejemben. Pedig reggeltől estig erre gyakorolok, amióta megszülettem, még fogmosás közben is. Ezt a mondatot a könyveimből kihagyták, helyesen kimondani nem tanították meg nekem. Pedig akartam elbánni, elégtételt venni, pedig ott minden út rossz volt nekem.

Sokáig vártam, hátha változik, megváltozik valami, mert mégiscsak belem meszesedett. Tévedek, inkább belém gyulladt, mint a húsba a tüske. Egyre mélyebbre fúródott, de nem vált eggyé velem, idegen anyagként mérgezett. Rozsdás kardként állt ki belőlem. Most kirántottam magamból, most kihúztam alóla a szőnyeget. Hogy mitől és miért sikerült hirtelen, hogy miért nem kérek majd belőle ezentúl, megmagyarázni jól úgysem tudom. Mondanám, hogy foglalkozhatott volna néha velem is, ha már itt vagyok, de csak magának töltött bort, csak magával töltötte ki az életét. Én pedig így nem leszek többé éhes rá. Nem terítek többé hozzá. Ünneplőbe sem öltözöm.

Este van, itt vagyok nem létező cetlijeimmel, a visszaküldött lapjaimmal, tenyeremmel, mely a jövő elől mások számára zárva van. Nem kérek, nem kérlek, mondogatom. Gyulladt a bőröm, ráz a hideg. Holnap még erős szél lesz. Mindennapi kabátom magamra borítom, ha kell.

Sosem fogom megtudni, mi történt valójában annak a vasárnapnak a városában.

 

(Első kiadás: Lovagkór, Méry Ratio, 2007)

Szemben a végtelennel

 

A szigetről nézem az óváros templomtornyát, előttem a tengerben apró halak úszkálnak. Ha a parti sziklákról bemászom a vízbe, testesebbeket, nagyobbakat is látok a lábam körül. Szemben állok a végtelennel. Tudom, nem az, csak én nem látom a túlpartot, mégis, ez a beláthatatlanság távlatot ad. Végességre nem érdemes berendezkedni. A végesség tudatában érdemes csak a végtelenre berendezkedni. Olyan ez, mint a szerelem, ami nem szűnik meg a halállal.

Bőrömön cseppekben áll meg a víz, a végtelen cseppjei borítanak be. Tudsz úgy szeretni, mint a tengert? Látsz-e olyannak?

Mögöttem a szigetet macchia és fenyőerdő borítja. Napok óta erős illóolajakat árasztó növények, olajfa, füge, krisztustövis, leander illata kering körülöttem.

A végtelen biztosan örök is, tartós és elpusztíthatatlan. Akkor a végtelen jó dolog. Ami a végtelenre hasonlít, az szintén csak jó lehet. A tenger ilyen.

Tenyeremben csigaház. Egykori lakója rég elköltözött, teste visszaoldódott a vízbe, ahonnan vétetett, de háza, létének esszenciája megmaradt. Egész életében azt a házat növesztette, amely most másnak ad otthont, menedéket. Ha türelmesen várok, apró remeterák dugja ki belőle lábait: ő lakik benne, de ki fogja nőni, vedlés után továbbáll. Nem dolgozott meg a házért, nem testéből termelte. Nyilván a csiga sem neki teremtette eredetileg, mégis, olyan jó arra gondolnom, hogy amit megalkotott, az másnak is hasznára válik.

Hullámzik a víz, a tenyeremben a csigaház. Szükségem volt már erre a hullámzásra, ezekre a neszekre, hogy távolról nézhessem azt, amit otthagytam – és aztán visszatérhessek hozzá.

Úgy szeretnék élni, mint az a tengeri csiga: alkotni állhatatosan, napról napra, de abban a tudatban, hogy amit megteremtettem, egyszer majd valamire jó lesz. Ha életet nem is menthet, de hátha segít. Hogy miben is, azt nem tudom, de ha nem gondolhatnám így, az szomorúvá tenne. Akkor miért építsek? Minek?

A mellettem lévő nyugágyon egy férfi kenegeti magát napolajjal. Egyedül jött (sőt, érkezett, mi több: vonult be), nyilván azért, hogy jól érezze magát. Saját időt él. Kiválasztotta a megfelelő napágyat, felvette a hibátlan testtartást, majd felkínálta magát a napfénynek. Minden tökéletesen kimunkált rajta. Nem az izmaira gondolok – mert arányos a teste különösebb erőfeszítés nélkül is, bár nyilván sokat mozog, utazik, úszik rendszeresen –, hanem a kellékeire: jó minőségű, könnyű sporttáska, napszemüveg, a táska és a szemüveg összhangban van a bőre és a haja színével. Tökéletesen tudja, hogy mi áll jól neki. Nem téveszti el, nem nyúl mellé. A bőre napbarnított, sötét hajába beletúr az olajos ujjaival, kicsit igazít az amúgy hibátlanul megtervezett hajtincseken, végigsimít borostás arcszőrzetén is. Pihen, hiszen azért van itt, ahogy mindenki, ám mégis máshogy. Issza a napsugarakat, közben pásztázza a partot, de nem csajozni jött, nem olyan pásztázás ez most. Azt majd este, gondolom. (Magabiztosan és gyorsan fog választani.) Méretes szivart vesz elő, meggyújtja, hátradőlve pöfékel, aztán a táskájában rendezkedik. A jó ízléssel kiválasztott táskájában. Közben a szivart a fogai között tartja, nem középen, hanem kicsit oldalra tolva, arca barázdákba húzódik. (Természetesen jól állnak neki a barázdái, ezt tudja is). Fú, de állati férfias vagyok!, sugallja minden egyes állati férfias barázda az arcán, a hunyorgása, ahogy egy pillanatra az alkonyi napba néz. Aztán kávéért megy (inkább: vonul), utána elhever újra a napágyon, parányi csészéből kortyolgatja az olasz presszókávéját, valahogy kibulizta magának, hogy lehozhassa a csészét (kistányérral) a partra – miközben a többiek műanyagpohárból gurítják le a sörüket. Gondolom, a legjobb minőséget választotta a hely kínálatából. Újabb szivar, újabb barázdák, hogyénmennyirejópasivagyok-tekintet. Amúgy tényleg az. Mégsem vonz. Inkább csak figyelgetem a napszemüvegem mögül, mint egy egzotikus növényt. Megéli az időt. Ez jó. Kávés szivart szív, közben ezt is kiderítem. Lehet, hogy most ugyan itt egyedül van, de valahol várják. Kizárt. Miért kizárt, hiszen nem is ismerem, semmit nem tudok róla. Érzem csak.

Előítéleteim vannak talán? Biztosan. Mégis, nem tudok nem gondolni arra, hogy az életének alfája és ómegája – ő maga. A legfőbb műalkotás. Nem lehet sem hozzátenni, sem elvenni belőle. A tányér aljáig kitunkolja a pillanatot, aztán összecsomagol, és megy tovább. Vonzó út első látásra, talán még példakép is lehet, hiszen ki ne szeretne ilyen lenni, így hordani a napszemcsit, így túrni a hajába, így inni a kávét a tengerparton. Így nézni. Szivarozni. Ha férfi lennék, biztosan azt mondanám: így kell! Jól teszi! Mégis, valami nyomaszt. Talán az, hogy ordít róla, hogy a gondolatbuborékában egyetlen szó áll: én. És ez a kérkedő tudás magáról lehangol. Nem akar röghöz kötődni, senkihez igazodni, mert akkor alkut kell kötni a pillanatokkal, az meg már nem olyan tökéletes.

Szeretem, ha egy férfi nem tökéletes. Ha egy kicsit béna, ha nem passzol rajta minden, ha nem tudja magáról (eleve), hogy mennyire férfias, vagy, ha tudja is, nem ez foglalkoztatja reggeltől estig. Ha nem csak énvárát építi. Ha nem csupán egy gyönyörű zsákutca.

Lehet, azért érzem mindezt, mert inkább olyan vagyok, mint az a csiga, aki másokra hagyja majd egyszer önmagából kinövesztett házát, létének lényegét. A tengeri csigák nyelvét értem, beszélem, ő pedig a remeterák, aki vedlés után új helyet keres. Talán ezért idegen nekem az a pasi – és nem csak azért, mert amikor megszólal a telefonja, olaszul beszél. Én meg csigául hallgatok. Így vagyok része a tengeremnek. A végtelenemnek.

(Első megjelenés: Olvasat.hu, majd a “Bölcsőmben magam ringatom” c. kötetben)