szerkesztő összes bejegyzése

Sánta Ferenc: Kicsik és nagyok

Ketten játszottak az udvarban, egészen hátul, a kert első fái között. Egy kislány és egy kisfiú, egyik sem volt idősebb nyolcesztendősnél.
A fiú egy fadarabbal négyszöget rajzolt az agyontaposott földre, három, négy méter lehetett minden oldala. A kislány figyelmesen nézte a fadarab útját. A karjában kis játék baba lapult. – Azt szeretném, ha először az ágyat rajzolnád meg, rettenetesen álmos a kicsi, alig tudja nyitva tartani a szemét.
A fiú felegyenesedett, összehúzott szemekkel vizsgálta a vonalakat, aztán belépett a négyszög közepébe.
– Csak beszélsz összevissza!…
Az egyik vonal mellé három vonallal berajzolta az ágyat.
– Most az asztalt… – mondta a kislány.
– Azért is a kályhát rajzolom be először, s legközelebb a bútorokat, és csak azután a falakat…
Továbblépett, és egymás után rajzolta a köröket, kockákat – szekrényt, kályhát és a többi bútorokat. Aztán eldobta a fadarabot.
– Menj, és kösd meg a kutyát!
A kis kuvasz körülöttük lebzselt. Amikor a kislány közelebb lépett hozzá, félrefordított fejjel tekintett fel.
– Gyere, Bodri… most mást játszunk, addig te szép nyugodtan itt maradsz. – Az egyik fához vezette, és gyors ujjakkal hozzákötötte.
– Jaj, istenem, milyen késő este van már, és az én emberem még mindig nincs idehaza, a kicsit sem fektettem még le, istenem, de szerencsétlen vagyok!…
– Kész? – kérdezte a fiú.
– Megyek már, megyek…
A babáját ringatva a melléhez szorította, és belépett a szobába. Egy pillanatra megállt, és visszanézett a másik gyerekre. Az zsebre dugott kezekkel nézte.
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk…
Az ágyhoz lépett, és óvatosan lefektette a babát.
Melléje térdelt, falevelekkel betakargatta, aztán nagyot sóhajtva melléje dőlt.
– Jaj, a derekam, sohasem lesz vége ennek. Aludj, csillagom, én is alszom azonnal, apuka is hazajön mindjárt, és hoz valamit az ő csillagának…
Cirógatta a gyermek arcát, aztán a haját. A baba szemei kékek voltak, bután bámultak az égre. A szájáról lekopott a festék, csak itt-ott ült egy piros foltocska. A fiú megfordult, és úgy, ahogy volt, zsebre dugott kezekkel, a kerítéshez ment. Hátát nekivetette a deszkának. A kutya magasra vetette a farkát, fejét egészen oldalt fordította, és a fiút nézte.
– Öreg Bodri – szólt rá a gyerek. – Mindjárt elengedünk, de te elcsavarogsz, ha nem veled játszunk… Rántsd meg a kötelet!
A kutya felcsaholt, és jobbra-balra ugrálva rángatni kezdte a kötelet.
– Én édes Istenem! Istenem, mikor szabadítasz már meg… – hallatszott a kislány motyogása a játék szobából. A fiú odatekintett. Kezét kivette a zsebéből, és kiegyenesedett. Kigombolta végig az ingét, két tenyerével beletúrt a hajába, fejét hátravetette, és szemét az égnek emelve felkiáltott.
– Huuu… keserves Isten… – és tántorgó lábakkal, erre-arra dülöngélve megindult a szoba felé. Belekezdett valami énekbe, aztán abbahagyta, felordított.
– A keserves világ… fuj, betyár Krisztus!…
– Édes istenem, Szűz Máriám… – mondogatta a kislány, és összetette a tenyerét, mintha imádkozna. Aztán felemelkedett, és a baba fölé hajolt.
– Aludj, egyetlenem… nincs semmi baj!
– Hejjj… – Kint a fiú kiköpött a földre. Bizonytalan, részeg mozdulattal beletörölt az arcába, mintha szét akarná morzsolni az orrát.
– Nyisd ki!… – kiáltotta a szoba felé.
A kislány felemelkedett, arcát a kezébe temette, vállai rázkódtak, úgy tett, mintha sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. Közben szétnyitott ujjai közül figyelte a fiút.
– Nyisd ki!… Bezárta, a jó istenit… Nyisd ki az ajtót, te!…
A lányka a négyszög oldalához szaladt, és a lábával eltörölte egy darabon a felrajzolt vonalat.
– Jaj, dehogy zártam… Dehogy zártam…!
– Ott dögölj meg, ahol vagy… – tántorogva közeledett a nyíláshoz, de mielőtt belépett volna, megingott, és ott haladt keresztül, ahová a szekrényt rajzolta.
A kislány elvette a kezét az arcáról, és kacagni kezdett.
– Megint a szekrényen jössz be…
A másik visszatámolyogva, újra nekiindult az ajtónak… – Bestia, minek zárod be, mondtam, hogy nyitva álljon. Hányszor mondtam már…
– Jaj, teremtőm – mondta a kislány, és maga elé tartott kezekkel hátrált az ágyhoz.
– Feküdj le, ne kiabálj, mindenki felébred…
– Majd lefektetlek én, lefektetlek én, megállj…
– Ne kiabálj, az isten szerelmére… Gyere, levetkőztetlek…
– Mars!…
– Segítek, csak ne kiabálj… felébred a kicsi… gyere szépen.
Egészen a fiú mellé lépett… Egymásra néztek. A leánynak barna szeme volt, a fiúé kék, mint az ég, vagy akár a játék babáé az ágyon. Egymást nézték pár pillanatig, aztán a fiú megszólalt, halkan, hogy alig lehetett hallani.
– Most akard levenni a kabátomat…
Kabát nem volt rajta, az ingéért nyúlt a kislány.
– Gyere, feküdj le…
– Feküdjek le, mi?…
– Jaj, istenem, miért teszel tönkre – aztán vékony gyermekhangja sírásba gördült. – Keserves, nyomorult élet!
Megfordult, és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a karjába temette, és zokogott. Ha valaki messziről hallja, azt hitte volna, felnőttnek a sírását hallja.
– Bőg! Aztán holnap végigjajgatod az utcát, hogy megvertelek…
A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abbahagyni.
– Hagyj engem, hagyj engem…
– Fogd be a szád…
– Hagyj engem, hagyj engem…
A fiú odatámolygott hozzá.
– Elhallgatsz végre?…
Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágyról. A kislány felkapta a fejét.
– A hajamat kell fogni – suttogta.
– Amióta levágták, nincs mit fogni rajta – suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát, és igyekezett belemarkolni a másik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert már nyár volt.
– Bánt az urad, mi? Részeg az urad?
Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és összeszorított öklökkel védekezett.
– Eressz! – kiáltotta.
A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt.
A bőre finom volt és érintetlen, de a szemei kegyetlenül összehúzódtak, és idegenül ültek a homloka alatt, mintha odalopták volna.
– Fáj! – kiáltozott a kislány, megfeszítette a testét, és kiszakította magát a szorításból.
A fiú mozdulatlanul nézte, karjait lelógatta az oldala mellett, és szemei egészen megszűkültek. Aztán elindult a lány után.
– Bestia…
A kislány kinyújtott karokkal védekezett. Lábuk alatt felgyűrődött a föld, széttúrták a megrajzolt vonalakat.
– A gyermek!
A kislány megtántorodott. Egyensúlyukat vesztve végigvágódtak a földön.
A fiú mély, hosszú lélegzetet vett, aztán körültekintve, halkan rászólt a leányra.
– Én most elalszom, és te akarj levetkőztetni…
A hasára fordult. Karját a feje alá tette, és dörmögve, érthetetlenül motyogva lehunyta a szemét.
A kislány megigazgatta a haját, ujjaival elrendezgette az összeborzolódott kis tincseket, aztán négykézlábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta az ingét, nadrágját, kifordította a zsebeit, kődarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg hullottak a földre.
– Nincs semmi – mondta halkan –, nincs neki pénze – és kezébe temette az arcát.

(Illusztráció: Different dimensions, Alma Yamazaki)

Stanley Kunitz versek

Balsejtelmek napja

(Day of Foreboding)

Nagy dolgok történnek nemsokára,
Rengeteg
vándormadarat láttam
leszállni a tengerparti síkon,
tisztára csipegették a part szegélyét.
Csontjaim családtagnak számítanak, sátraikban
a pislákoló tűz köré kuporogva
várnak a bizonytalan jelre,
hogy újra induljanak időtlen útjukon.

 

A viszály

 (The Quarrel)

Dühös szavamnak kevesebb a súlya,
mint egy petrezselyemmagnak,
egy síromhoz vezető
út fut keresztül rajta,
ehhez a megvásárolt-kifizetett földdarabhoz
Truro egy sóval hintett dombján,
ahonnan borókafenyők
néznek az öbölre.
Saját természetemtől
már félig halott,
az élethez vadul ragaszkodó kóborló vagyok.
Ha sírni tudnék, sírnék,
de már túl öreg vagyok, hogy
akárki gyereke legyek.
Liebchen,
kivel veszekedjek a sziszegő szerelemben,
ebben a durva, egyenetlen lángban?

 

Gyukics Gábor fordításai

(Illusztráció: Lunar migration, Sarah Goodnough)

Ignotus-jegyzet

A felelősségtől mindig féltem, tán mert kötelességek dolgában eléggé aggodalmas vagyok. E félelem inkább ösztönszerű volt, mint tudatos, mig egyszer a következők nem estek meg velem. Karonülő kis fiammal igyekeztem a nyaralói villamos felé, s bolondjába, pesti ember módjára, szaladni kezdtem, hogy a kocsit elérjem, – szaladtam, megbotlottam s elestem. Hogy megingás és esés közben mit éreztem, mit gondoltam, mitől tartottam és min mesterkedtem, az nem tartozik ide – de ösztönszerű, s a rettegéstől ügyessé és czélszerüvé tett kapkodásaim közt, melyekkel a kis fiut ugy igyekeztem tartani, hogy esésem közben kár ne essék benne, világosan megláthattam, hogy a különben értelmes, korához képest okos és számos esésben és zuzódásban tapasztalt és meggyávult kis ember a legtökéletesebb gondatlansággal és nyugalommal ül karomban, minden ijedség és minden védekezés nélkül, noha jól látja, hogy elzuhanóban vagyunk. Hirtelen sziven kapott az átértés, hogy e kis teremtésnek élete, szervezete, teste-lelke, mindene rajtam épült – azon a föltevésen, hogy én vagyok e világon a legbölcsebb és leghatalmasabb lény, kinek szava a legszentebb igazság, s kinek karja mindig és minden körülmények közt, a legérthetetlenebb helyzetben is föltétlenül bátorságos menedék és biztos támaszték. Ekkor futott végig a hátamon s ült ki hideg verejtékkel homlokomra először lesujtó, aránytalan és eltörpítő hatalmával a felelősség.

Részlet Ignotus: Olvasás közben című művéből, Franklin Társulat, 1906.

(Illusztráció: Nautilus IV: Recognition, Kellie Marian Hill)

Rába György: Testben körutazó

Reggeltől alkonyig aki téved
testbe zárt konok körutazó
repedező deszkái közé
este is testben tér meg
de mikor éjszakánk födele
újra csak fölhasad
nappali alvók aludjanak
ám én lássak nyitott
szemmel szőtt álmokat
melyeknek nem támad mása sem
éhen aznapi átváltozásra
Énemnek lakatolt ajtaján át
szívugrató látványok elé
megyek aranylani boldog másul
vállamon utazó ablakom
tán lehet kéznyujtásnyi közelben
holdtöltéjén egy arc sorsát lelnem
míg laza erdeje pineáknak
könyököl be vándor keretembe
sötétlő függönyüket csikozzák
zápor-pászmák és a napsugarak
szünetjelek nincsen bizonyosság
csak egy pár imbolyog önfeledten
s míg zaklatom a jó irányt kérdve
szemerkélhet a lány válláról le se véve
kezét a fiu szól minek egy fa
még ha Tassonak volt is a tölgye
ezret találhat e rengetegben

(Illusztráció: Vladimir Kush)

Keresztes Ágnes: Talált sorok

Mint a töklámpás, úgy fényeskedem.
Útját a ragyogásnak
húsomból kellett kihasítani
és kiontottam érted a belem –
üres fejjel vigyorgok, de lobogva.
kicsit ijesztő a szerelem szobra.

Néma csengő, mozdulatlan kilincs,
feszülő türelemszál…
az égigérő életfa helyén
tengődő gyomremény.

A cirkusz vándor körforgásai,
átmázolt késnyom a deszkán.
Naponta megborzongat a mutatvány:
csak a kezed biztos,
nem a szándék.

Ki üveghegyen megy átal,
véreset lépni se átall.
Aki egér tejbekásahegyben,
hízik és halad egyben.

Mit is mondana a báb,
ha megnézhetné magát?
„A teljes kétkedés
díszletei között
lelkem a madzagon
pontosan működött…”

Ami öröm volt önkívületben,
bogár pillanat lesz egy kövületben.
Amit hittem magaménak,
nem az enyém,
csak az ének.

 

(Illusztráció: Autumn birds, Ossia)

Paul Chaulot: Egyetlen ég

[UN SEUL CIEL]

 

Cinke légy, cinke,
semmi se tántorítsa el
szárnyad a repüléstől,
torkod vidám dalodtól.

Cinke légy, cinke,
hogy fényes nappalokban
azon a határmezsgyén,
ahol az álom farkasa
önnönmagának, s ahol a homok
hazugul szimulálja
a zab-naívitást.

Cinke légy, cinke,
hogy mindenek szemében
tiszta tükör legyen
a legtörékenyebb kép,

hogy várja a mező
a téltől a tulajdon
kelepcétlen-örök-adóját,
mely mezítelenül édesebb,
mint bármi formátlan öröm.

Cinke légy, cinke,
félénk ajtót ijesztve,
melyet, mint nyeregből, a szél
rozsda-mesékből kiemel,
a bezárt üvegnek az ő
ajak-nyomán,
vagy ahogy a világtalan
önmaga dalának fonákján.

Hajdani evidenciák
kijelölnek egy szerfelett
új pályát a kezeknek,
melyek hiába tévedeznek
egy tárgy közvetlen közelében.

Fényszikrás evidenciák
termékenyítik a mosolyt
görcsbe-ránduló száján
egy hozzád gyengéd nőnek.

Cinke légy, cinke,
ahogy áttetsző ez a fény
az éjszaka sötétjén,
ahol befejezvén utam
szétosztom nagysietve
az egyértelmű válaszoknak
Dárius-rakományát,
melyeket hajnal óta lábam
az utcából kiszakított.

Kormos István fordítása

 

 

(Illusztráció: Celestial Symphony, Marina Petro)