Szédületemmel el nem szédül.
Esésemben szét nem zúzódik.
Terek forgása, mint a gyolcs,
ingemmel le nem gombolódik.
Lélegzetemmel nem szakad meg.
Szemem fényével nem törik meg.
Karjaimmal le nem hanyatlik.
Lábaimmal ki nem bicsaklik.
Arcommal nem bukik arcra,
térdemmel nem térdepel le,
hangommal el nem akadhat,
hajam szálával ki nem hullhat.
Körmeimmel sosem szakad ki,
lépemmel meg nem repedhet,
szívemmel föl nem robbanhat,
májammal el nem sorvad,
nem folyik el a véremmel,
nyelvemen meg nem merevül,
csontjaimmal el nem törik,
fogaimban nem férgesül,
tudatomat, mint aki tudja:
fűben, vérben, virágban,
életem élet-cellákban,
ami fölfénylő, súlytalan,
aminek még hívása van,
ami csontomat emeli,
inaimat rámöleli,
felöltöztetve vérbe talpig,
husba, izomba, bőrbe, – térbe, –
ideg-hálóba, gondolatba,
be a gyönyörű végességbe
(e fogvatartott fény az élet)
mielőtt még elszabadulna,
elválhatna a holt anyagtól
ami kötéssel nem kötődik,
ami oldással nem oldódik;
a megvakított puszta fény, –
Között. Között. Között. Között.
Se ez, se az. Ki vagyok én?!
(Illusztráció: Mark Warren Jacques)
