A szakadékon át

Velem karcol a szél, akár
a palackos csillagok bútorzata,
úgy hullik az ínyszegett föld
csontjaira a szappanszaladó
mozdulat, akár a csík a dadogó
füveken, úgy korhad a kezembe
a valóság centje, mint
percegő patent a gombok közt,
olyan híg, röstelkedő kín
szólongat, pucér keret,
lökdösött űr, padlástekerő
szeretet húz az éter fölé valahogy,
zuhatagos fojtásban harapva
a fogakat, kátyúba döntött
satírral lökve a testemre
kötött keresztet egyetlen
cseppenő vérrel.

A horizonton

Tüzet keres a föld,
bánatos karikák, lencse-
végre kapott, könyörgő
róna, a kék fűbe ejtett tű
gyászolva éled, a szalmaszagú
pitypangon halál bökdösi
színjátszó batyuját, vándorol
a rét tüzes teteme, órát
fogdos azúrszilánkkal, úgy
égeti el a felfalt napot,
hasító csókba rázva a fekete
özvegy melleit széles,
fogatlan kiáltással.

Hallod?

Sátrat feszít az ég – rostok keresztje,
vibráló lég, csarnokos könny, tubák
a hidegben, sikkasztó nap, kibogoz-
hatatlan szforcátók, forró héj, csavaros
konty, ziháló ébredés, a szférák zenéje
lángoló kürt, vitathatatlan dárdák,
karcsú szomj – s a hold válik egyedüli
szólammá.

(Illusztráció: Granville Redmond: California Poppy Field, circa 1926)