A Mezei és vele szomszédos utcákon naponta elsétált egy kopasz öregember. Mellette vörös szőrű, széles állkapcsú kutya lihegett. Ahogy jöttek, úgy el is tűntek valamelyik utcában. Szokványos látvány, nemde, szinte hozzátartozik a város képéhez, mint a villanyoszlop vagy polgármesteri hivatal. Budapest utcáin, meg másutt is gyakran látni effélét anélkül, hogy bárki felháborodott volna emiatt. Régebben, mert manapság… Nos, manapság egyre többen pipásak az ebekre, akiket gazdájukkal együtt a pokolba kívánnak. Élén a médiával, persze civilizáltabb stílusban:

Kóbor kutyák a nagykörúton. Kutyaürülék, kiborított kukák, megmart gyerekek. Kik felelősek utcáink tisztaságáért? AZ ÖREGEMBER ÉS A KUTYA bővebben… →

Bandit nem kötelezték, vagy írták elő neki, még csak nem is ajánlotta senki, hogy külföldre utazzon. Mégis, a Cseregdi család utolsó sarja önszántából olyasmire jelentkezett, amihez neki végső soron kevés kedve szegődött. Talán annyiban mégis szorult belé valamennyi lelkesedés, ahogy azt az utunk során megértettem, hogy cserediákságunk után a jövőre nézve nagy tervei voltak. Miután hazatér, otthon új bejárati ajtóra lesz szükség, vagy, ahogy ő mondta, „nem ártana kicserélni”, így, ha nem eszik, nem iszik, és a kollégiumból is csak alig lép ki, az utalt ösztöndíjából megspórolhat akár százhúszezer forintot is. CSEREGDI BANDI UNOKÁJA bővebben… →

– Foglalkozása?

– Herc… ööö, heringvadász.

– Hol?

– Skóciában.

A kopasz határőr kinézett a fekete keretes szemüvege fölött a vele szemben ülő vörösesszőke fiatalemberre. Az az érzése volt, hogy ismeri valahonnan, de ez megszokott volt az ő szakmájában. Ezreket látott naponta, s már régen rájött, hogy minden nap van vagy száz olyan utas, akit mintha már látott volna korábban. A reptéren bővebben… →

Miután a nagyszoba ajtajában váratlanul egymásba ütköztünk, nagybátyám szokás szerint megkérdezte, hogy megy a foci.

– Két éve nem játszom. Tudod, a műtét óta.

– Ja, tényleg… Már el is rajtoltak? – bökött a tévé felé. – Csak kiszaladtam a malacokhoz.

– És?

– Szépen nőnek. Most már semmi se fog történni…

– Úgyis elalszol. Árva lélek bővebben… →

Itt kell élnünk most

Ebben a csámpás tavaszban, majd egészen mélyéig a mozgássérült nyárnak, és beköszönt az est is – hidegen okádja tévedéseit. A zene már nem a mi zenénk, de a fehér zaj, a háttérzörej és az előtérben idétlenkedő kakofónia adja össze mondanivalónk. Minden az árnyak felől értelmeződik a felismerhetetlenségig rétegződve. Helykeresésünk kamaszos, megszólalásunk pedig esetlenül komolykodó. Jelenlétünk csalódás – csak látszat, hogy tökéletesen építkeztünk. Gyermeteg tartás negyvenen túl, még mindig a szánalmas csendőrpertu a terror elemis igazgatójával. Persze most mondhatom, szervusz vagy szevasz, vagy csak csá, a megtörténteken semmit sem változtat. Lehetetlen pózokban ébredünk ugyanarra a napra, mint egy vígjátéknak álcázott tragédiában. Napi jegyzeteink önismétlők, akár rutinjaink, melyeket vakon követünk, csukott szemmel is magabiztosan. Kabai Csaba – Árnyékboksz – Részletek bővebben… →

– Nekem ne mondja senki, hogy én nem készültem. Ez már az? Mert én mindig is erre vártam, ha lehet ezt mondani, teljes menetfelszerelésként, a szoba sarkában. Felkészítettek. Hát, most itt vagyunk, vagy leszünk, én már nem is tudom, de készen állok. Túlélő vagyok. Pontosabban leszek, mert még nem csináltam semmit. Nem is tudok mit csinálni, inkább úgy mondom, még nem voltam senki hasznára. Nézd, nézd csak, én tudtam igazán, vagy nem is tudtam, de mindig is éreztem, készültem rá, hogy kelleni fogok, azt hiszem. Egyedül gázmaszk nincs a zsebemben, csak orvosi. Jó, fegyverem sincs, ez nem Amerika. Ez még az első pálya, a játék eleje, csak egy késem van. Hát, így, igen, ennyire lyukas a vászon rajtam, szétment már most, majdnem kiesik a kés alul. Még el sem kezdődött semmi, és már kikoptam. Készpénz, útlevél az elülső, legkisebb zsebben, ha kell. Most mit mondanak? Valaki vegye hangosabbra. Valaki halkítsa le. Én már nem hallgatom. Később meghallgatom. Muszáj hallgatni! Nem muszáj hallgatni, de majd még tájékozódom. Ott amúgy a fém cigarettásdobozban, két csomag rágó és egy menzáról évekkel ezelőtt bennem maradt, bontatlan cukortasak mellett egész rendes adag fájdalomcsillapítóm van. Az mindig kell, ebben az egyben biztos vagyok, bármit mondanak. Odaadjam? Adok belőle most is, ha akarod. Csak akkor pótold vissza. Telefontöltő, külső akkumulátorok, ragtapasz, kötszer, zsebkendő, szemüvegtörlő. Nem sok ez? Csak kézfertőtlenítő kell. Lehet. Igen. Bár, lehet, hogy nem. De az is lehet, hogy igen. Bármi lehet. A középső nagy zsebben hálózsák, pléd, két kulacs, az egyik katonai, és egy teli alumínium flaska. Vegyes gyümölcsfertőtlenítés. Na, ez már tényleg nem kérdés. Vagy szilva. Vagyis igen, a szilva is, meg a vegyes is elfogyott, ki lett véve, akkor mi az, ami még maradt, az lesz az, az a fél üveg meggy. Konzerv is volt bennem, de már elfogyott. A kamrából hoznak még babot, ezt most már nem eszik meg. Vagy, ha megeszik, akkor még vesznek újra. Ez már az? Mert mondanak mindent, nemcsak itthon, kint is, és nem tudom, hogy ez már az-e. Hát, hogy kellek vagy nem. Igen? Ezek szerint nem. Szóval igen. Azt az öngyújtót hagyd, nem ég, tedd ide, kell a fém a belső zsebembe. Ha mégis szíven lőnek, akkor ezt fogja eltalálni a golyó, és túlélem. Nem láttad azt a filmet? Még egész kiskoromban láttam, éppen csak leraktak a képernyő elé. Nincs is ilyen film, vagy talán van, vagy az is lehet, hogy nincsen. Mindig ilyen nagy túlélős műsorokat néztem. Vagy sose volt, de az is lehet, hogy igen. Ez már az? Most végül is akkor mi lesz?