Akkoriban a Vizafogón laktunk, egy borzalmas állapotú, másfél szobás panellakásban, amit egy nagyon buta és nagyon kockafejű fiatal nőtől béreltünk.

– Kérlek, ne haragudj, de délután jött egy bibliaárus néni… Nem volt szívem elküldeni, azt mondtam, jöjjön vissza estefelé, akkor majd beszélgethetünk – fogadott Éva bűnbánó arccal, amikor hazaértem a munkából

– Te nem ateista vagy?

– Hát ez az. Kérlek, rázd le, ha jönne.

És már kopogtak is az ajtón.

Ahogy vártam, egy zavart tekintetű, idős nő állt velem szemben.

– Mit akar?

– Az Éva… az Éva… – motyogta. – Beszélni akarok vele!

– Nincs itt. Viszlát – csuktam be az ajtót. Éva kidugta a fejét az előszobába. – Nyugi, ennyi volt.

Újra kopogtak.

– Ennek elment az esze? – kérdeztem félhangosan, és lenyomtam a kilincset. – Igen?!

– Az É..va… – a néni akadozva beszélt, a szeme furcsán fénylett. Már tudtam, hogy nem épelméjű.

– Mit akar?

– Be akarok menni!

– Menjen el!

– Be akarok menni!

– NEM! – de a néni nem tágított: visítva nekifeszült az ajtónak, alig tudtam becsukni. – Ha nem megy el, hívom a rendőrséget!

Ekkor már Éva is ott állt mellettem, halálsápadtan. Pedig a java még csak ezután jött. Kockafejű főbérlőnk roppant büszke volt a lakás szuperbiztonságos ajtajára, és a rajta lévő hevederzárra. Egy kis műanyag tekerőt kellett elforgatni, mielőtt ráfordítottuk a kulcsot. Nos, a néni ezt teljes erejéből elkezdte tépni. (Sikerrel járt: többé sosem találtuk meg, pedig elég masszív darab volt.) Majd ütemesen verni és rángatni kezdte az ajtót.

– Félek! – jelentette ki Éva.

– Én is – közöltem, majd kiszóltam a néninek. – Tűnjön el vagy kihívom a rendőrséget!

– Én hívom ki magára. Engedjen be!

Elő a telefon, és gyorsan vázoltam a helyzetet.

– Kérem, segítsenek. Egy őrült bibliaárus nő be akar törni hozzánk.

Megígérték, hogy kiküldenek két járőrt.

A néni tovább verte az ajtót. A szomszédok sehol. Máskor a pacák alsógatyában flangál a folyosón, a pitbulljaik meg itt grasszálnak az ajtónk előtt…

Utolsó próbálkozás, kinyitottam az ajtót.

– Hívtam a rendőröket. Takarodjon el. Utoljára szólok.

 De ő nem értett semmit: elborult tekintettel megindult felém. Vészhelyzet volt, a testem pedig magától cselekedett: löktem egyet a vérben forgó szemű nénin, nem nagyot, csak épp, hogy becsukhassam az ajtót.

– Mit csináltál? – kérdezte Éva.

– Muszáj volt. Még képes, és megöl.

Közben odakint a néni borzalmas jajgatásba kezdett.

– Jaj, mit tettek velem! Segítsen valaki, segítsen valaki!

Basszus, ha jön a rendőrség, és ezt meglátják! Talán be kellett volna hívni, és látszólag áttérni?

Mire végiggondoltuk volna a lehetőségeinket, hallottuk, hogy nyílik a szomszéd ajtaja. Végre! Talán a kutyák meg az alsógatyás fazon látványa elijeszti ezt a rémet. Vagy ha nem, majd elküldi a búsba. Ehelyett a szomszéd feleségét hallottuk:

– Te jó ég, Editkém, mi történt veled?

– Micsoda?! – nyitottam ki azzal a lendülettel az ajtót. A néni ott ült a fal tövében, a szomszédék meg épp azon voltak, hogy felsegítsék. A tekintetében agressziónak nyoma sem volt, egészen úgy nézett ki, mint egy szánni való, meggyötört idős néni.

– Ellökött, ellökött… maga…

– Ne tegyen úgy, mintha az imént nem akart volna betörni hozzánk. Maga beteg! Az agyára mentek a hülye bibliái!

– Biblia? Miről beszél? Én itt lakom a másodikon, csak… csak hozzám dobtak be egy csekket, ami az Éva nevére érkezett… Véletlenül befizettem a postán… ezért akartam most beszélni vele.

– Maga itt lakik? És miért nem mondta, mit akar, amikor kérdeztem? – ámuldoztam. – Elnézést, azt hittem, egy hittérítő.

A néni még vetett rám egy lesújtó pillantást, aztán a szomszédék felé bökött.

– Majd a számlát, velük intézzék el, én látni se akarom. Szégyellje magát! – és elvonult a lift irányába. A szomszédaink még ott álltak, és csak néztek rám. Tudtam, semmi értelme magyarázkodni.

Fél óra múlva a rendőrök is befutottak, és amikor elmeséltem nekik, mi történt, csak röhögtek.

*

Egyvalami azonban mindmáig felfoghatatlan. Hogyan lehet VÉLETLENÜL befizetni egy másik ember nevére érkező számlát?

 

 

A borítókép Hieronymus Bosch festménye

Lenin: Elv… barátaim! Azért gyűltünk itt össze, hogy megvitassuk a világ problémáit, és érdemi javaslatokat dolgozzunk ki a hivatalban lévő kollégák számára. Nos, a világhelyzet koránt sem megnyugtató. Kérem, fejtsék ki észrevételeiket, tegyék meg javaslataikat!

Mátyás: Fő az igazság.

Lenin: Nem baj, amíg nem végzünk, úgysem eszünk.

Mária Terézia: Lemaradtam, megint szülési szabadságon voltam. Tehát, mi is a gond?

A migránsok, Soros, Merkel, a klímaváltozás, kereskedelmi háború az USA-val, a V-4-ek, Orbán, Ukrajna, a klimax stb. – kiabálják egyszerre a jelenlévők, attól függően, hogy ki mit tart igazán fontosnak. Közben belép a terembe egy titkár, és bejelenti: újabb csúcstalálkozóra került sor a Csomolungmán, ám a résztvevőket elsodorta egy lavina, miközben visszafelé tartottak. A társaság a hírre elhallgat, és mindenki a gondolataiba mélyed. 

Johanna töri meg a csendet, aki még az előző gondolathoz szól hozzá: Srácok! Hallottátok, hogy az amcsik Afganisztán, Irak és Szíria után most Irán ellen készülnek? De rég voltam már egy jó kiadós csatában!

Gandhi: Ejnye, húgom! Szomorú, hogy mindig vérontáson jár az eszed. A békés módszerek mindig célszerűbbek, lásd az én példámat!

Rákóczi (gúnyosan): Valóban? Hogy is volt azzal a merénylettel? Békés módszer? Vajon Indira Gandhi, Rabin, Allende, Gyingyics, Lumumba vagy Olof Palme ma is egyetértenének ezzel?

Lenin gyorsan reagál: Ne zsidózzunk, kérem, kerüljük az antiszemitizmus minden formáját!

Attila (kissé tanácstalanul): Akkor most nem is foglalkozunk a Soros-tervvel?

Nem érkezik válasz a kérdésére. 

Sztálin: Én undorodom a mészárlástól.

Lincoln: Azért végeztetted mással.

Néró: Joszif, a te G-szigeteiden még Robinson sem unatkozott volna.

Lincoln (felemeli a Brezsnyev hűlt helye előtt maradt csengőt, és erélyesen megrázza): Hölgyeim és Uraim, ne személyeskedjünk! Komoly problémák megoldását kell elősegítenünk. Ne kövessük el hivatalban lévő kollégáink hibáját, hogy az érdemi munka helyett egymással marakodunk!

Váratlanul lövés dörren a háta mögött, és Lincoln előre bukik. Egy álszakállt viselő statiszta rohan ki a terem oldalsó ajtaján. Ez sem Kennedy volt – gondolja bosszúsan. Közben Lincoln magához tér, és egy segítő éppen rendbe teszi az ábrázatát. 

Gandhinak a vér látványától kicsit felkavarodott a gyomra: Muszáj ezt minden ülésen végignéznem? Mondja már meg valaki annak a fafejűnek, hogy Kennedy nem ebbe a klubba jár!

Lenin (mintha mi sem történt volna): Ne feledkezzünk meg az Iszlám Államról, ami csak látszólag halott, no, meg a három országot érintő kurdkérdésről!

Néró (felkacagva): Tényleg szexuális problémáid vannak, Vilikém?

Lenin (bosszúsan): Vlagyimir! Hányszor kell még bizonygatnom, hogy nem én vagyok Vili?!

Rákóczi: Csigavér, vagy mi ír…! Ne feledd, ezek a hülye rómaiak még most is azt hiszik, minden út Rómába vezet, ahol a harangok közlekednek. Igaz, hogy egy ideje az Afrikából érkező hajókat már nem engedik kikötni Itáliában. Valami Salvini mondta, hogy nem kérnek több feketét, már így sem tudnak éjszaka aludni a tam-tam dobok miatt.

Rettegett Iván: Dá, dá. Via a pia!

Luther: Te Matthias, úgy hallottam, a közel-keleti ramazúriba Hungária is belekeveredett.

Mátyás király: Semmi komoly, Viktor tanult András hibájából, most csak kisebb csapatok mennek feltartani a békét, amit a szövetségesek bombái teremtettek meg.

Sztálin: Ezt a konfliktust majd Vlagyimir és Donald elintézi.

Johanna, kuncogva: Szerintem ez kacsa.

Néró (a hasát fogva): Vajon melyik? 

Hitler: A zsidók is… Nem tudja befejezni, mert lehurrogják. 

Attila: Mindig velük hozakodsz elő. Hagyd már békén őket! Miattad nem lehet érdemben megvitatni a Soros-tervet anélkül, hogy az emberre ne aggatnának valami negatív jelzőt. Hát tudtam én, hogy ez a Szálasi majd felhasználja a sávjaimat? Most meg engem fasisztáznak a baloldalon közlekedők. Pont engem, aki ádázul ütöttem a fascio alatt masírozó római légiókat.

Hitler (indulatosan, rikácsolva): Most nem a te sérelmeidet tárgyaljuk, ne térjünk el a tárgytól! Forgok a síromban, amikor a tévében a válogatott játszik meg a Merkel nyilatkozik. Különben is, úgy kell neked, miért loptad el a sávokat Árpádtól?

Napóleon (kajánul): Dolfikám, ne idegeskedjen. Ön tudja a legjobban, hogy fő a nyugalom; mármint az örök nyugalom. Én sem repesek az örömtől, amikor a mostani mieinket látom játszani, de addig nincs gond, amíg nyernek.

VIII. Henrik: Hozzá kell szólnom e magasröptű eszmecseréhez, mert engem komoly aggodalommal tölt el az Albionban kialakult helyzet.

Kun Béla: Te beszélsz?! Nézd meg, mit művelnek Magyarországon a kisdobosok! Hej, ha ezt Kádár elvtárs tudná! Nyolc év alatt három K. O. Még egy saját jelöltre sem futja. Ki hallott már olyat, hogy egy kommunista tapsol a Karácsonynak? De csak várjatok, mondom nektek, leszünk mi még hatalmon. Ha nem megy a vörös csillaggal, nem megy a vörös szegfűvel, majd megy a vörös iszappal.

Johanna (miközben körülnéz): Apropó, hol van a Jani bá’?

Kun Béla: Rangadót játszik a Vasas a Fradival, oda ment az öreg.

Néró: Sose szerettem a focit.

VIII. Henrik: Így aztán gőzöd sincs róla, te babérkoszorús pojáca. Különben a Vasas már régen nem játszik rangadót a Fradival, kiesett az NB II-be, de azért van új stadionja.

Néró: Attól függetlenül, hogy a focihoz nem értek, elfoglaltuk Britanniát, igaz?!

Rettegett Iván: A Vasashoz visszatérve, nem olyan nagy ügy, nálunk a VB-re olyan modern stadionokat építettek, amiket később szintén másod-, sőt, harmadosztályú csapatok használnak.

Attila: De akkor most van Soros-terv vagy nincs?

Kun Béla: Hogyan lenne már, nem nézel ATV-t? Akkor legalább a Klub Rádiót hallgasd!

Julius Caesar: Nézzük meg, honnét is jönnek ezek a migránsok! Na, ugye, osztom nagy gondolkodónk véleményét, miszerint el kell pusztítani Karthágót. 

Napóleon: Már megtörtént, pont ez a gond, nincs erős állam, ezért sétálhatnak át olyan könnyen az Európába tartó hordák. Hogy is volt az a bizonyos arab tavasz?

Mindenki Lincolnra néz, aki éppen egy kis darab agyvelőt tuszkol vissza a koponyájába. 

Lincoln: Rám ne nézzetek, ez még a barackvirágzás idején történt! Nem a republikánusok műve.

Lenin (a helyzetet kihasználva): Ha már itt tartunk, meg kellene választanunk a soros elnököt. Természetesen magamat javaslom.

Bejelentését hangos moraj követi. Kun Béla, Sztálin és Rettegett Iván tapsol. Attila kirántja kardját a hüvelyéből, Mária Terézia annyira ellenkezik, hogy fejéről leesik a hatalmas paróka. Most az eddig hallgató Szulejmán rázza meg a csengőt és szól.

Szulejmán: Mindezt végig hallgatva, és látva a marakodásotokat, magam is osztom a nagy európai gondolkodó, Mogherini nézeteit, miszerint Európa mély válságban van, és ebből csak az iszlám migráció mentheti ki. Éppen ezért magamat javaslom elnöknek!

Pofátlan, bestye kontyosa, adok én neked elnökséget – Szinte egyszerre csap le Attila és Mátyás kardja a török turbánjára, aki székét felborítva hanyatt vágódik. Nyomban érkezik két teremszolga, akik kivonszolják, és elindulnak vele Szigetvárra, ahol részt vesz az emlékműve avatásán. Ezúttal Attila rázza a csengőt, és kardjával többször az asztalra csap. Lenin elindul az elnöki szék felé, mivel úgy ítéli meg, hogy az iménti eset forradalom volt. 

Attila: Megállj, kopasz! Téged leszavaztak – kardjával fenyegetőleg Lenin felé mutat. 

Johanna: Etele, ne bántsd az öreget! Tudod, hogy mennyit cipelte a gerendát. Kifáradt szegény. Szerintem ráférne egy wellness, ahol a testét jól bekennék finom balzsamokkal.

Napóleon: Johannácskát ajánlom elnöknek.

Lenin (méltatlankodva): Ugyan miért? Én több könyvet írtam!

Napóleon: Csakhogy Johannácskának jobb lábai vannak.

Caesar: A kocka el van vetve.

Mátyás: Anyád, meg a frissen mosott tunikája! Különben is, te csak jártattad a szádat, a kockát a mi Ernőnk valósította meg.

Mária Terézia (méltatlankodva): Nincs benne semmi nőies. Férfiruhában jár, kardot visel, káromkodik, iszik és köpköd, mint egy baka. Felháborító, hogy manapság mennyire elnyomják a nőies nőket.

Kolumbusz: Akkor hát szavazzunk!

Közben újra nyílik az ajtó, az egyik teremszolga lép be, nyomában egy kopasz, kontyos férfi, bő kék inget és buggyos, sárga nadrágot visel. A beavatott olvasó felismerheti benne Yul Brynnert, Tarasz Bulba alteregóját. 

Küldött érkezett Kijevből – szólal meg a teremszolga. A bugyogós férfi, kucsmáját kezében szorongatva, beljebb lép. 

Napóleon: Már megint itt akadékoskodnak. Többször megmondtuk, hogy várjanak türelemmel, most fontosabb dolgunk van!

A teremőrök határozottan kitessékelik a kéretlen vendéget. Közben felébred az egész találkozót átalvó Ferenc József, majd tört magyarsággal megszólal: Minden nagyon szep, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elegedve.

Meghallja ezt a teremből távozó kozák, s ezt a választ tolmácsolja kijevi urainak. A társaság Johannát választja meg elnöknek, majd mindnyájan átmennek a szomszédban lévő Ördögkatlan nevű bárba, ahol a tulaj már várja őket. 

*

– Hát ez meg micsoda? – ugrott fel Mitracsek, aki eddig inkognitóban a hátsó sorban húzta meg magát. – Ráadásul ebből is kihagyott, pedig ott lenne a helyem.

 

 

A borítóterv Lengyel János és Kis Judit munkája

Előadás a színházban

 

Ne fecséreld az időt, ez az élet építőköve!

Részlet az Elfújta a szél című filmből 

Az előző fejezetben, többek között, szóltam az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházról, ami a hatalom nyomására napjainkban a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház nevet viseli. Kiváló társulata, kis túlzással, már bejárta a világot, és számos szakmai díjat és elismerést hozott haza a Vérke partjára. Kezdetben többet léptek fel a városon kívül, mert annak polgárai közül csak kevesen látogatták az előadásokat. Szerencsére napjainkra megváltozott a helyzet. A város a kárpátaljai magyarság kultúrközpontja lett, a főiskola kitermelt egy új, művelt generációt, de az idősebbek is felfedezték a színház örömeit. Becsülni, szeretni kezdték a társulatot. Ma már büszkék rá, büszkék vagyunk rájuk! Kárpátalja olyan remek színészeket adott az egyetemes magyar színházi világnak, mint Szűcs Nelli, Tarpai Viktória, Trill Zsolt, Kristán Attila, Vass Magdolna, Béres Ildikó vagy Varga József, és a felsorolás koránt sem teljes. Ebben az összeállításban már ritkán szoktak fellépni, mivel különböző társulatokban öltik magukra az adott szerepeket, de ezúttal ez mégis bekövetkezett. Egyfelvonásos szatírát adtak elő, amit maga a Mester rendezett színpadra. A darab ugyan egyfelvonásos, de sokszereplős. Korábban még egyik társulat sem vitte színre az író egyetlen darabját sem, már csak azért sem, mert a repertoár mindössze három szatirikus műből áll. Ám most abban a megtiszteltetésben lehetett része, hogy a világhíres társulat műsorára tűzte a Túlvilági konferencia című szerzeményét. (Na, persze, csak szeretnéd. Álmodozz csak, írócska, amíg teheted! Közeleg az idő, amikor a karriered tragikomédiáját játsszák el cigány hegedűsök, miközben te részegen gajdolod bele a világba léted fájdalmát – szólalt meg Mitracsek a hátsó sorban meglapulva.) 

Talán a Mitracsekkel való hadakozás okozta rivaldafény okozta, de a jegyek hamar elkeltek, teltház előtt tartották meg az ősbemutatót. A közönség soraiban ott volt a környék színe-java, a város vezetősége a polgármesterrel az élen, továbbá az értelmiség illusztris képviselői. A szerző édesanyja testvéreivel érkezett. Eljött néhány barátja is. Ez nem éppen rockkoncert, de hát az író darabját mutatták be. Ott volt Csabi Grétivel, RVZ Ildivel, Bernadett, Deki, Satya, Büdi és Andi, Retyek és Jutka, Alka és Kriszta, és még sokan mások, még Angéla is időben odaért Ausztriából, meg Anikó a közeli Luxorból, csinos munkatársnőjével, Fischer viszont jelezte, ő nem költ színházjegyre.

Maga az író viszont nem volt jelen ezen a fontos eseményen, hiába indult el időben, az ukrán határon csak nyolcórás várakoztatás után engedték át. Már csak a közönség tapsára ért a színházba. De sebaj, ő úgyis ismeri a saját művét, viszont az olvasó nem. Ezért következzen hát a Túlvilági konferencia! 

Hatalmas ablaktalan terem, jókora, a mondai Arthur királyt és lovagjait idéző kerek asztallal a közepén, körötte párnázott székek. Bíborszínű bársony, ahogy azt megkívánja a jó ízlés. Az egyik falat teljesen beborítja egy világtérkép, amin folyton égő piros lámpák jelzik a konfliktusövezeteket. Európa fölött vészjóslóan villog a vörös veszély, Magyari-országnál is folyamatosan világít a lámpa. Még üres a helyiség, de máris érkeznek a hamarosan kezdődő konferencia résztvevői. Elsőként Bonaparte Napóleon lép be a terembe, kabátjába rejtve jobb kezét, aranyóráját szorítja. Megtudta, hogy számos kommunista vezető lesz jelen a megbeszélésen, félő, hogy a nép nevében még lefoglalják a becses darabot önmaguk számára. Nem elég, hogy szerencsétlen korzikaitól kétszer is elorozták a császári koronát, amire nagyon fájt a foga? Még a győri csatát követően került hozzá az óra, amikor az elhagyott magyar tábort szemlélte meg. 

Másodikként barna zubbonyos, alacsony férfi érkezik, bohókás bajuszka búvik meg az orra alatt, Herr Schicklgruber, a hírhedt szobafestő, művésznevén Hitler. Éppen Moszkvából érkezett idő előtt, még elérte a berlini gépet, amin a német labdarúgó-válogatott utazott haza. Ugyanis a focisták megbetegedtek, délben elkapták a koreát. Nosztalgiával telt pillantást vet a világatlaszra, de amikor Volgográd városára téved a tekintete, bosszúsan legyint. Majd a németek hős osztrák oroszlánja utoléri a korzikai francia tigrist, és beszédbe elegyednek.

Napóleon: Hogy szolgál az egészsége, tisztelt kolléga? Úgy értesültem, hogy kisebb gondok vannak odahaza. Kései utódának kezéből kicsúszott a gyeplő. Már megint a vörösökkel kell közösködnie a hatalmon maradásért. Mit szól ehhez, nem zavarja? No, meg Moszkva, megint egy csúfos vereség. Ejnye, nem megy ez maguknak.

Hitler bosszúsan veszi tudomásul a francia pimaszkodását: Sajnos, igen, elvesztettük a koreai háborút. Ahhoz viszont gratulálok, hogy az önöké az egyetlen világbajnok afrikai csapat. Ráadásul, még az argentinokat is a gyepre fektették, ez bizony olyan eredmény, amit messzi földön is emlegetni fognak.

Erre Napóleon arcára fagy a mosoly, de hamar túlteszi magát a káplár szúrásán: Ön szerint hová vezet ez a válság, megbuktatják a kormányt a bajorok?

Hitler (hátra teszi remegő kezét, és a távolba révedve mondja, nagy sóhajtozások közepette): Hiába mondogatom, hogy mer kell ezt csinálni? Ezek a bajorok mindig is hajlamosak voltak a rebellióra, meg az álmodozásra, mint a Lajos. Aggódom, de remélem, az európai vezető szerepünket sikerül megtartanunk. De ön sem lehet elégedett, hiszen hamarosan majd a müezzin hangja jelzi Párizsban a pontos időt. No, meg azt se felejtse el, hogy most is hozzánk járnak pénzért kuncsorogni a büszke gallok, miközben a nyeszlett kappan Európa vezető kakasának pózában tetszeleg.

Napóleon: Sajnos ez igaz. Nem is értem. Egykor én német királyokat és hercegeket neveztem ki vagy menesztettem, ha úgy kívánta úri kedvem. A calais-i csatát bizony elvesztettük, de Párizsért még folyik a harc.

Hitler (kajánul mosolyogva): Talán nem kellett volna annak idején Egyiptomban vitézkednie, most itt a böjtje. No, meg Algéria meg Líbia. Megfordult a menetirány, igaz? – odainti az egyik teremszolgát, aki egy műanyag szatyrot ad át. Hitler kivesz belőle egy sárga mellényt, és rezzenéstelen arccal átnyújtja a konyakos császárnak, aki érti a gesztust. 

Napóleon (megvetően reagál): Úgy emlékszem, ön is Egyiptomba indult, de velem ellentétben soha nem jutott el oda.

Hitler: Igen. De akkor más idők jártak. Akkor még voltak úriemberek, a britek felszórták előttünk az utat homokkal, hogy ne láthassuk, merre vezet. Azt ajánlom, fejezzük be az értelmetlen marakodást, most fontosabb dolgunk van.

A beszélgetés itt megszakad. Újabb hírességek, illetve hírhedtségek érkeznek a terembe: Mária Terézia, a kövér, parókás vas-szűz, Szulejmán, aki egy mohácsi forgatásról érkezett Tomori halálában, Mátyás, az igazságügyi szakértő és hun-cut Attila, az Etele tér keresztapja. Mind a négyen a nagy shownokot, Vlagyimir Iljics Lenin(grádo)t hallgatják, aki proletár-rokokó öltözetben érkezik. Bal vállán még látható a híres gerenda nyoma.

(Ha már Mitracsek és bandája az örök kárhozatból elővette Lenint és Sztálint, az író úgy gondolta, ebből ő is hasznot húz, s mielőtt e két gazember visszakerül a pokolba, még szerepet oszt rájuk a darabjában.)

Lenin (körbeforgó tekintettel, bal karját a hatás kedvéért felemelve): Elvtársak! Bocsánat, izé, emberek. Mi is az élet lényege? Harcolni az igazságért! No meg, tanulni, tanulni, tanulni!

Mátyás (meghökkenve, jogarával hátra tolja fején a koronát): Ez az én asztalom, kopasz, több száz éves tapasztalattal rendelkezem az igazságosság terén. Vigyázz, kivel beszélsz! Egyébként helyénvaló, amit mondasz.

Lenin (teljesen belelkesülve ordítja): Szembe kell szállni az elnyomó hatalommal! Le a zsarnoksággal! Éljen a liberális, akarom mondani, a szabad Európa!

Attila magától értetődően teszi hozzá: Rádió.

Mária Terézia és Mátyás király felkapják fejüket és rosszallóan tekintenek a magáról megfeledkezett Uljanovra. Szulejmán máris szóra nyitná a száját, de Mátyás erélyes mozdulattal fojtja azt belé.

Mátyás: Kuss legyen, török, nem egy kereskedelmi tévében vagy! Ez itt egy európai rendezvény, nem a német válogatott.

Lenin (közben): A zsarnokok elleni harcot csak akkor hagyjuk abba, ha már mi leszünk azok!

Egyenruhás, tömött bajszú férfiú lép oda a szónokhoz: Zsugás Vili, aki Sztálin művésznéven játszotta el szerepét a nagy történelmi pókerjátszmában. Csonka kezét zubbonyába rejti, ami Napóleon rosszallását váltja ki, a francia azt gondolja, így akarja őt gúnyolni. Éppen elég volt neki anno Kutuzov.

Sztálin: Uljanov elvtárs jól mondta. Mikor én kerültem hatalomra, megmutattam a népnek a helyes utat. Igyekeztem leszoktatni őket az olyan burzsoá csökevényekről, mint a kultúra, a szórakozás, a vidámság vagy az evés. Rámutattam, hogy a villanyáram használata vétkes energiapazarlás. A fűtés, az értékes szén- és a fakészletek elégetése szintén bűn! Továbbá: ingyen utaztattam és nyaraltattam a népet. Olyan csodálatos tájakat ismerhettek meg általam, mint a Csukcs-félsziget, a Léna és a Jenyiszej folyók környéke, a Jeges-tenger partvidéke vagy Kamcsatka. Megnyertem nekik a háborút. Megnyertem nekik a békét. Mégis én voltam a Rossz! Pedig minden építő jellegű kritikára nyitott voltam. Hát ezt érdemeltem?

Lenin (rezignáltan): Ezt…

Sztálin gyilkos tekintettel nézi Lenint: Lenin elvtárs, pont tőled nem vártam volna, hogy hátba szúrsz. Azt te sem tagadhatod, hogy az EU egyes vezetői számos módszert az én kézikönyvemből vesznek át. Végre ők is rájöttek, hogy a nép képtelen felismerni az igazi érdekeit, ezért nélküle kell meghozni a fontos döntéseket. Természetesen kizárólag a nép érdekében.

Benyomul a meghívottak újabb csoportja: II. Rákóczi Ferenc, a Rodostó-Tours igazgatója; Kolumbusz Kristóf, a világ pechjére Amerikát felfedező olasz, Ferenc József, az öreg huszár, Julius Caesar, jobbján nejével, Március Idusával, Brezsnyev elvtárs, a plecsnigyűjtők doyenje, Luther Márton, a reformista, Rettegett Iván, a szurokfőző, Kun Béla, akit utoljára akkor láttunk, amikor Bécs felé repült, a Szűz jegyében született Johanna, Mahatma Gandhi, az első bőrfejű, Abraham Lincoln, a híres céltábla. Miután elfoglalják helyüket a kerek asztalnál, a soros elnök, Brezsnyev kísérletet tesz a konferencia megnyitására.

Brezsnyev: Továriscsi! Továr-iscsi! Továr-iscsi…

Kolumbusz: Na. Mindjárt kibukik a nyuszi. Én gyorsabban felfedeztem Amerikát, bár Indiát kerestem volna, minthogy Leó elmondjon egy normális mondatot. Cserélje már ki valaki az öreg elemeit, mert sosem kezdjük el!

VIII. Henrik: Legalább a Playboy nyuszi lenne.

Luther (fejcsóválva, kezeit imára kulcsolva): Uram, könyörülj tévelygő szolgádon, hogy energiája kitartson az ülés végéig!

Caesar (türelmetlenül feláll és kijelenti): Az ülés megkezdődött, más szóval: a kocka el van vetve! Leül, de hirtelen gondolattól vezérelve újra felpattan, és mielőtt Lenin megszólalhatna: Jöttem, láttam, győztem!

Közben a háttérben két kellékes próbál elemet cserélni Brezsnyev elvtársban, de pechükre a kínai termék nem kompatibilis az öreg komcsival, pedig ezek is vörösök. 

Lenin (kissé bosszús, amiért kikerült a középpontból, a beálló pillanatnyi csendet kihasználva felkiált): Világ proletárjai, egyesüljetek!

Kolumbusz (fanyalogva): Ez már uncsi. A római fószer folyton a mezőgazdasággal jön elő, a kis kopasz meg ezzel a szexuális maszlaggal. Ez ma már nem divat, nem kívánatos. Javaslom, ahhoz, hogy másként lássák a világot, szívjanak el egy sodrás vad-gendert!

Brezsnyev: Továriscsi! Továr-iscsi… (az elemei teljesen lemerültek, de a két munkásnak sikerült rákötnie a hálózatra, ám a nagy feszültség miatt nyomban leütötte a biztosítékot.)

Rettegett Iván: Maradjál már, Leonyid! Most miattad kialudtak a fények. És még ti beszéltetek haladásról?

A munkások gyorsan elhárítják az áramkimaradást, de Brezsnyev tekintetében feladják. Az öreget, integető pózban, karosszékestől beültetik az egyik sarokba. 

 

 

Folytatása következik.

A borítóterv Lengyel János és Kis Judit munkája.

LEHÚNYT SZEMMEL FUTOK

Harminchat napja élünk négyen, kilencvenkét négyzetméter védelmező fogságában. Esténként kirekesztem a külvilágot, lehúnyt szemmel futok két köbméternyi birodalmamban. Utazom. Térben és időben szabadon. Az út mentén ágaskodó hirdetőtáblákon megelevenedik néhány emlékfoszlány.

2014-et írtunk, váratlan dolog történt. Látszat-duzzogással igent mondtam. Esküvőre készülődtünk – semmi felhajtás, pár nap boldogság a hegyekben. Mi pedig, friss házasok, rollerrel száguldoztunk sötétedésig, halálra rémítve a húsvéti nyuszit váró, izgatott gyerekeket a falu főterén. Persze már akkor is tudtam, hogy az igazi nászút nem ez lesz. Umbria szinte ismerősként üdvözölt a lelkemet sokadszorra is elragadó Utas és holdvilágból. De Toszkána más volt. Októberben utaztunk. Nem akartam én is csak egy betolakodó lenni, aki tíz másodpercenként kattint, s állóképek élettelen sorozatával a memóriakártyáján becsomagol fél nappal később, aztán nesztelenül tovább oson a következő turisztikai látványosságra vadászva. Részese akartam lenni a hétköznapjaiknak, reggelente futni, vásárolni, főzni, sétálni kézen fogva, néha betérni egy pohár vörösborra. Ízlésesen berendezett, kétszintes kis lakást találtunk Lucca belvárosában. Tökéletesen ráláttunk a Torre Guinigi szürreálisan ágaskodó magyaltölgyfáira. Tenyérnyi terasz nyílt a dolgozószobánkból, langyos szél csiklandozta a tarkónkat, ahogy esténként ücsörögtünk a kissé kényelmetlen kovácsoltvas székeken. Amikor úgy tartotta kedvünk, felültünk egy vonatra, meg sem álltunk Sienáig, vagy hármasban, egy-egy nyolcvan év körüli, ezüst hajú néni társaságában Bargába utaztunk. Módszeresen, csillapíthatatlan étvággyal, mégis tisztelettel törtünk apró falatkákat e lenyűgöző vidék hétköznapjaiból.

Elkap egy örvény, kijózanodom. Fojtogat a jelen, arcomba löki a lélegeztetőgépen küzdők tehetetlen testének bénító valóságát. Zihálva futok csukott szemmel a következő emlék felé. Ahogy közeledem, és felismerem a helyszínt, összerezzenek.

Az évszám ezúttal 2010. Szomorú virágvasárnap.  Krónikus bel – apám zavart tekintete, szűkölő vadállat. Öklendeztem az orrfacsaró bűztől. Árpi énekelt a folyosón. Kedves, csupaszív „nővér” – elhalmozott bókokkal, miközben laza mozdulattal hajította az elhasznált pelenkákat a szemetesbe. Később élő slágerrádióként átsuhant a „lányokhoz” – átlagéletkor hatvanöt. Visszaülhettem az ágy szélére. Apám szomszédja lassan felém fordult – hetvenéves, magas, csontsovány, de mégis sokkolóan vonzó, haldokló, rákos férfi. Nem kaptam levegőt.  Évekkel ezelőtti lélekromboló szerelmem alteregója volt. Döbbenten bámultam, amíg már kínos. Megkért, hogy hozzak neki egy tejeskávét.

Menekülök. Futok, pár másodpercig üres aggyal, képek nélkül, vakon, de az olcsó kávé illata nem enged. Újabb óriásplakáthoz érek. Lassítok. Pereg a film.

Még mindig a szülővárosom. 2020. február, pályaudvar. Minden ugyanaz…. Leültem a büdös padra, és ölemben a fényképezőgéppel igyekeztem felvidítani magam egy citromos-mákos sütivel. Hátrapillantottam és meglepődve mosolyodtam el. A másik padon ott ült egy kedves, idősebb nő, fényképezőgéppel az ölében – citromos-mákos sütit majszolt. Nevetve összeültünk. Felváltva vigyáztunk egymás hátizsákjára, amíg a másik fotózta a simogatóan bársonykék eget. Kijevbe utazott. 20 év volt köztünk…. Vajon 20 év múlva én is Kijevbe utazom a győri pályaudvarról?

Egyre sötétebb lesz, ezúttal nem várom meg a vonatot. Futok tovább. Fáradok, csorog rólam a veríték, csöpög a képernyőre. Valaki gyengéden megérinti a karomat. Megkönnyebbülten nyitom ki a szememet. Tizenegy éves lányom néz rám várakozóan.
– Anya, már egy órája futsz, úgy jársz, mint Bridget Jones – szemtelenkedik. Nézek rá büszkén, ezt is tőlem tanulta.
Miközben remegő vádlival lépek le az elliptikus trénerről, faggat, könyörgő tekintetem cseppet sem lágyítja meg:
– Mikor sütünk néger csókot?! Találtam még négy tojást. Idén ne fessünk, inkább együk meg! – mondja nevetve. – Csinálok kétdimenziós papírtojásokat – javasolja, aztán bölcselkedve hozzáteszi: – Nyilván csak a dedósok hisznek a húsvéti nyusziban, de anya, szerinted idén eljön? Mert az nem lenne túl biztonságos. De nézd, rajzoltam neki maszkot, kesztyűt! Legalább a csokitojásokat eljuttathatná valahogy a rászorulóknak. – Pajkosan, jelentőségteljesen, hosszan belenéz a szemembe. – Mázli, hogy a húsvéti nyúl a haverom…

 

Fotó: Hoppál-Kovács Edit

A Kis Trianonban dolgozom tizenhárom éve. A meseszép környezet dacára nem túlságosan jelentékeny hivatal ez. Eredetileg az Egyesült Európa Tizenkettedik Autonóm Körzetének Heinrich von Ofterdingen Albizottságának hívtak minket, de ilyet még egy német, egy első rendű európai polgár is csak nehezen, hosszú gondolkodás után tud kimondani. Így lett a nevünk Kis Trianon.
Innen irányítjuk a hajdani Franciaország, az egész Tizenkettedik Körzet műkincsvédelmét. Osztályozunk, lajstromozunk, irányítjuk a műemlék-felújításokat. A Tizenkettedik Körzet minden városának és falujának bejelentést kell tennie a területén található középkori romokról, és szakértői vélemény, illetve a helyi adók átcsoportosítása után neki kell kezdenie a műemléki felújításoknak. Minden polgármesternek el kell készítenie a Felújítási Tervet, melyet itt, a Kis Trianonban székelő műemlékvédelmi hivatalban én véleményezek. Az Európa újjászületését akadályozni akarók azonnal átnevelő táborokba kerülnek. Itt napi kilenc órát kénytelenek elmerülni a középkori építészet tanulmányozásában.
Rengeteg ellenség fenyegeti a mi közös Európánkat. Nemcsak az Európa ideológiai meggyengítését kívánó angolszász terroristák, cseh szabotőrök, orosz felforgatók, hanem a tétlenség, a lustaság és a hozzánemértés. A rend a bűn ellensége. Beleordítom a telefonba a polgármestereknek, hogy „Trianon”, ők pedig makognak valamit, és postafordultával küldik a jelentéseket. Az Európai Birodalom alapeszméjéhez tartozik, hogy senkit nem lehet telefonon visszahívni. A beosztottak levélben vagy személyesen jelentkeznek, csak a hatóság az, aki telefonon is kérdőre vonhat bárkit.  Mindenkinek a hálószobájában vagy az irodájában kell tartani a telefonkészüléket, de csak I. osztályú európai polgárok vagy köztisztviselők kezdeményezhetnek hívást. Másképp nem is bírnánk a mihaszna, locsi-fecsi polgármesterekkel.
Mindent birodalmi márkában számolunk. És kifogások soha nincsenek.

Bourges, Carcassone, Albi, Saint-Gilles-du-Gard, Troyes, Aix-en-Provence, Soisson, Roun, Narbonne.
Én ugyan soha nem láttam ezeket a helyeket. A főnököm, a minisztériumi osztályvezető helyettesem szerint kész szerencse: nekem nem csodálnom, hanem reorganizálnom kell a katedrálisokat.
Én vagyok az első nő, aki a III. Európai Körzetben, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen művészettörténeti diplomát vehetett a kezébe. A Nagy Háború után öt évvel, huszonhárom évesen csatlakoztam a Kulturális Hadseregcsoporthoz, hogy ezzel is kifejezzem a hálámat Vilmos császárnak, aki a hazámat megmentette az orosz felforgatóktól és az angolszász ügynököktől. Titokban néha kételkedem abban, hogy okos dolog volt-e az Osztrák-Magyar Monarchiát körzetekre osztani, mindenhova első rendű, azaz német komisszárokat helyezni. De már abban is kételkedem, hogy saját gyerekkorom megtörtént-e, és abban sem vagyok biztos, létezik-e Troyes, Montsegur, Albi, Saint-Gilles-du-Gard. A törvények szerint a szüleim egyenrangúak velem: én nem telefonálhatok nekik, ők pedig csak a felettes hatóságokon keresztül üzenhetnek nekem. Talán levelezhetnénk. De az Európai Birodalmi Postát nem szabad magánüzenetekkel terhelni.
Úgyhogy lajstromozom tovább a Tizenkettedik Körzetben folyó templomfelújításokat. Van egy csodálatos térkép a hátam mögött. Piros, kék pontokkal, apró zászlócskákkal jelölöm, melyik településen hol tart az Európai Emlékezet Projekt, mindeddig hány támfalat, karzatot, templomtornyot újítottak fel. És van egy kis táblácskám, egy kis szégyenfalam, ahova az átnevelésre kijelölt, rest polgármesterek nevét gyűjtöm össze.
Tudományos közhivatalnok vagyok. Az európai birodalom eszméjét szolgálom.

Sokszor azt álmodom, hogy a komáromi gyerekszobámban álmodom, ahol azt álmodom, egy csomó játéktemplomot tartok a kezemben, és elképzelésem sincs, mit csináljak velük. Néha eszembe jut, tartanak-e még ezekben a templomokban istentiszteletet, vagy csak múzeumoknak használják ezeket.
Mi lenne, ha egyszer beteget jelentenék, és lovon vagy motorkerékpárral bejárhatnám-e a Tizenkettedik Körzetet?
De nemcsak a kötelesség-tudat, a térképek láttán érzett álomszerű révület tart a mesés Kis-Trianonban, hanem a szerelem is.
Közvetlen felettesem, a délceg és katonás Schulzenburger professzor a Kulturális Hadseregcsoport alezredesi rangját viseli. De hogy lehet egy nálam is fiatalabb férfi professzor vagy alezredes? Melyik egyetem ad ilyen gyorsan professzori címet? De Maxi ellenállhatatlan, gyönyörű férfi, az egyenruhája gomblyukába tűzve kis rózsaszín szegfűt hord, imádom. Ami azt illeti, Kis-Trianonban csak nagyon öregek dolgoznak, sokan már át sem tudnak tipegni az irodámba, a hálószobáikban tökéletesítgetik az Összeurópai Templomregisztert.
De akármelyik egyetemen tanult Schulzenburger professzor, az én Maxim, ő nem ízig-vérig középkorász. Még csak nem is hallott a provanszál trubadúrokról. A flamboyan gótika tíz ismérvét sem tudná felsorolni. Maxi az amerikai beszivárgás történetével foglalkozik, nekem mégis hozzá kell fordulnom minden „szakmai kérdéssel”.
Maxi belép, katonásan szalutál, a szenvedély teremti a rendet, mondja, és leszorít a dolgozószobám díványára.
Minden hatalmat a képzeletnek! Ugye, szívem, akarod?
Nem tudom, hogy akarom-e.  Maxi nélkül meglehetősen unatkozom. De az biztos, hogy szeretnék sokkal, de sokkal többet tudni Schulzenburger professzorról: van-e felesége, vannak-e gyerekei Berlinben, mivel tölti a vasárnapjait, miről álmodik, mik azok a „beszivárgások”, amikkel ő tudományosan foglalkozik.
Van-e beszivárgás tanszék valahol?
Vasárnaponként én már annyira unatkozom, hogy akár báránykákat terelgetnék Marie-Antoinett-jelmezben a kastély körül, de Maxi szerint ez nevetséges, Vilmos császár elszomorodna, ha kitudódna, hogy köztisztviselői a a szabadidejükben a legyőzött franciákat majmolják.
Na jó, nem terelgetek. Nem majmolok senkit. De legalább egyszer szabadon beszélgethetnék a telefonban Max von Schulzenburgerrel! Az én egyetlen szerelmemmel. A flamboyan gótikáról, a beszivárgásokról vagy az időjárásról legalább. Mit szólsz, Maxi, a sok esőhöz? Nem rettenetes? És ahhoz mit szólsz, hogy jövőre betöltöm a harmincötödik évemet… Tudod egyáltalán? De az Új Európában a telefonvezetékek egyirányúak, csak felettes hívhat beosztottat, fordítva soha. Ha én próbálom Maxit feltárcsázni, akkor csak az Örömóda taktusait hallom.
Európa örül az új rendnek.
Beethoven is hálás Vilmos császárnak.
Hát még mi, első- és másodrendű alattvalók.

De most, hogy végre gyereket várok, lenne mondanivalóm Maxinak.
Ám mi lesz, ha Maxi most sem hallgat végig?
Ha bánatos lesz. Ha megharagszik. Ha azt mondja, hogy Vilmos császár nem szereti a gyerekeket. Ha kiderül, hogy csak a templomfelújításokra kíváncsi. Ha csak annyit mond, elégedett vagyok veled, így tovább, Engelchen.
Az utolsó beszélgetésünk nem sok jóval kecsegtet. Képzeld csak, Maxi, kezdtem volna, de Schulzenburger professzor, az én drága Maxim (aki csak amolyan „katonai professzor”) csendre intett.
Hogy én nem értek semmit. Hogy buta vagyok. Lélektelen. Egy barbár magyar. Hogy fogalmam sincs, miért érdeklik a Legfelsőbb Porosz Akadémiát a dél-francia középkori templomok.
Mert a szenvedély a rend szülőanyja, mondtam engedelmesen.
Dehogy, butuskám!, kiáltott fel Maxi dühösen. Valamelyik dél-francia kócerájban őrzik a békaevők a Szent Grált, azt kell megszereznünk!
Miii? Nektek elment az eszetek, Maxi?
Maxi pofon ütött, ami azt illeti, nem először. Mert egy rohadt kis kurva vagyok, nem méltó az Egyesült, a Szent Európához! Mert a szüleim,  azon az átkozott magyar pusztán nem tanítottak elegendő tiszteletre.
A Grál létezik. Punktum. Talán Monsegurben, talán máshol.  Majd a Porosz Akadémia megtalálja.
Na, igen, mondom. Majd megtalálja.
A pillanat nem volt alkalmas arra, hogy szóba hozzam a születendő gyereket. Hogy bármit szóba hozzak. Hogy valami ellenvetést fejtsek ki. Hogy kisírjam magam. Hogy helyeseljek bármit.
Hogy milyen boldog vagyok. Hogy újra érzem az ízeket, látom a színeket.
És ha telefonálnék, akkor jobb lenne? Maxi örülne nekem?
Újra felemelem a kagylót.
Semmi. Csak a lassan hullámzó Örömóda.
Maxi, Maxi, Maxi.
Egy helyettes tanácsos, mint én, szülhet-e vajon törvényen kívüli gyereket? És ha születik egy gyerekem, mi lesz a műemlékvédelmi projekttel? Sírni fogok-e, ha nem újítják fel Saint-Gilles-du-Gard katedrálisát? Ha a szent Grál nélkül fogják Vilmos császár nevenapját ünnepelni?
A gyerekemet se láttam még a saját szememmel. És mégis valóságosabb, mint Maxi, Vilmos császár, vagy bármelyik átkozott kutyafüle, aki beszivárog, elrejt, statisztikát csinál…. polgármestereket fenyeget, papaparampapa.
Egyáltalán megszülhetném-e Max von Schulzenburger gyerekét?
Nem ez a gyerek hoz majd halálos veszélyt rám?

Mindig is tudtam, hogy a XII. Európai Körzet Heinrich von Ofterdingen Kulturális Albizottságát, a Kis-Trianont felfegyverzett katonák őrzik. Na, jó, nem katonák, hanem lovagok, keresztes vitézek, kulturális tanácsadók.
Látni még soha nem láttam őket. De odamehetnék hozzájuk: magyar takarítónő vagyok, itt dolgozom a Kis Trianon kastélyba, sajnos elvesztettem a papírjaimat, de a vitéz urak talán megengedik, hogy eljussak Párizsba…
A katonákkal talán nem lenne gond.
De mi van, ha Maxi nem hagyta el igazából az irodámat… Ha itt hallgat engem a telefonban, a szívemben, a hasamban. Ha már azelőtt tudta, hogy terhes vagyok, mielőtt én észre vettem volna. Mert van egy szupergrál vagy gondolatolvasó elektróda, amit nők nem is láthatnak.
Talán, talán, talán.
Mintha apró buborékok lennének, számolgatom a lélegzetemet.
Hogyan tudnék a saját testemből kiszabadulni?

MOHAI V. LAJOS

AZ ÖRÖKÖS ÁLDOZATOK
(ALVÓ KUTYÁK)

Az éjszaka hamujában
egy Égitest alvadt árnya.
Szélein nagyvonalakban
az ősz párnás palettája.

A csorduló fény csiszolt vas,
ecsetvonás a fákon —
foszforeszkáló csillagég
boltozata a Kutyákon.

Vajon kirakná ott mindenét,
ki arra a helyre lépne,
hol a Kutyák a Semmibe alva,
hogy takarják a lúgos űrt,
rámaródnak a talajra?

JEGYZET AZ ÖRÖKÖS ÁLDOZATOK CÍMŰ VERSHEZ

Az első kutyánk, Bodri, minthogy megveszett, és nem akartuk sintér kezére adni, a kert végében lévő diófa alatt lelte halálát. Öregapám nadrágszíjjal fojtotta meg. Az egész családot összetörte az eset. Öregapámhoz napokig nem lehetett szólni, magába fordult, pedig kemény fából faragták, átgázolt rajta a történelem, megjárt csatákat, egyik lábára megsántult, a hadifogságból kriptákban bujkálva szökött meg, sok halállal találkozott, látott gyilkolni katonákat, látott bátran meghalni embereket, és látta a gyávák szemében a félelmet, az élet sötét oldala nem volt ismeretlen előtte.

Amikor Bodrit szíjra kötve kivitte a kertbe, a kutya tudta, hogy mi következik; fejét hátravetve megfeszítette a nyakát, de nem támadott, bevárta a véget. Fekete nap volt az az életünkben. Aprócska fiú voltam, vézna, alig pislákolt bennem az élet, Bodri volt a társam, nélküle úgy éreztem, hogy bánatos a világ: minden érzés megváltozott az kertben, minden nesz másképp hatott rám az udvarban. Zörgött az őszi avar, csörögtette a szél a leveleket, söpörte ide-oda, csikorgott a kemény bakancstalpak alatt a föld, de az egyetlen zaj, amire fölfigyeltem volna, nem hallatszott soha többé.

Öregapám nem csinált semmi rosszat, tette, amit tennie kellett, Bodrinak így volt ez elrendelve, a legrosszabbtól, a sintértől megmenekült. Én abban az évben kezdtem el az iskolát a Teleki utcai alsótagozaton. Szerettem az olajszagú padlót, a tanulás varázsát ott éreztem meg, a tudás első morzsáit azonban Öregapám mellett szedegettem föl, hármasban Bodrival, abban a bódulatban, amit egy kutya a jelenlétével megszerez.

Telt az idő, a mi kis városszéli rezervátumunkat körbeépítette a város, aztán fölszámolta a régi kertet, a régi utcát. Mielőtt végleg elköltöztünk volna, a diófát kivágtuk. Nehezünkre esett, kényszerűségből tettük, ahogy kényszerűségből következett be Bodri halála is. Fojtogató érzés volt; az marad örökre.

FÁBIÁN ISTVÁN

JEGYZET AZ ÖRÖKÖS ÁLDOZATOK CÍMŰ VERSHEZ ÍRT JEGYZETHEZ

… a kutya tudta, hogy mi következik; fejét hátravetve megfeszítette a nyakát, de nem támadott, bevárta a véget. Fekete nap volt az az életünkben. Aprócska fiú voltam, vézna, alig pislákolt bennem az élet… […] Öregapám nem csinált semmi rosszat, tette, amit tennie kellett, […] hol a Kutyák a Semmibe alva, / hogy takarják a lúgos űrt, / rámaródnak a talajra… írja Lajos a veszettség miatt halálra ítélt kutyájáról.

Nem értem, az idők hogyan váltak ugyanazzá, miféle síkok vetültek egymásra, az én évente kölkedző Culi kutyám kölykére, a sokadik Morzsira is elkövetkezett a végzet. Rákapott a tojásra, s ahogy ez falun a rend, nem kerülhette el a végső szentenciát, minek végrehajtása nagyapám szomszédjára, Gyulára maradt. Fekete nap volt az az életünkben. Aprócska fiú voltam, vézna, alig pislákolt bennem az élet… Gyula a kutyát – az én kutyám kölykét – a jászol lábához kötötte, és (mivel nagyapám első világháborús puskája az istálló vályogfalába rejtve rohadt használhatatlanul) a veremvágó kapával jó félórás mészárosmunkával agyonverte.
Végignéztem. Végig néztem. Néztem végig.
Nem tudom, mi tartott ott. Akkor úgy gondoltam, ez a rend, hisz a vallás szerint is csak az ember kiváltsága a lélek és a döntés – bár csak kívülről láttam a falu templomát, aminek tornyát egy óriási vihar döntötte éppen nagyapám szekerének hátsó saroglyája mögé –, úgy hittem akkor, nincs jogom félrenézni, férfivé avatás ez, gondoltam, afféle indiánpróba, megkerülhetetlen. Ma is úgy gondolom, nincs jogom félrenézni. Sehol, semmikor. De ami azóta is csak növekszik bennem: a szégyen.
Morzsi tetemét a magunk eszkábálta kordén húztuk ki bátyámmal a kertekalján át az Akácerdőn s a vályogvető gödrökön túli döggödörbe.
Morzsi két nap múlva került elő iszonyú szaggal, kivert szemekkel, véresen, ki tudja, miféle nedvektől csapzottan…, élve. Hazajött. Mihozzánk. Hozzám.
Akkor Gyula megint agyonverte. A bátyámmal megint kivittük ugyanoda, túl az Akácerdőn a vályogvető cigányok néma tekintetétől kísérve. – Minek húztuk ki akkor!? – ennyit kérdezett valamelyikük. Nem tudom azóta sem, mi volt a szemükben, megvetés, sajnálat, talán a világ tudomásulvétele. Aprócska fiú voltam, vézna, alig pislákolt bennem az élet…, tizenegy-tizenkét éves lehettem. Van magyarázat. Van a szégyen.

A könyvet tervezte, a rajzokat készítette:  Fábián István.