Kosztolányi Dezső Esti Kornéljának egykorú befogadása (talán mondhatjuk: az irodalomtörténészek nagy bánatára) meglehetősen felemásra sikeredett.
Az egyik legkiválóbb huszadik századi magyar nyelven írt könyv olyan radikálisan viszonyult önnön nyelviségéhez, hogy azt még a legműveltebb, az irodalomról legtöbbet tudó kortárs olvasók némelyike (például Babits Mihály) sem volt képes a maga egyediségében értelmezni. Az Esti Kornél igazi jelentőségére – természetesen néhány, a korát e tekintetben megelőző egykorú befogadón kívül – a posztmodern próza alkotásai világítottak rá, melyek gyökeresen újraértelmezték szerző és elbeszélő, nyelv és valóság, mű és befogadó viszonyrendszerét. Talán hangsúlyozni sem érdemes, hogy Kosztolányi művének újraértésében milyen jelentékeny szerepe volt Esterházy Péter prózájának.
Most tehát, 2010-ben, amikor Esterházy Esti című műve (regénye? novellafüzére?) napvilágot látott, aligha tekinthetünk attól az értelmezési lehetőségtől, hogy a könyv lényegében nem is más, mint az Esti Kornél-történetek újraírása, újraértése; nemcsak az egykorú ítéletekkel való vita, de talán még a hetvenes-nyolcvanas évek befogadói horizontja átértelmezésének szellemében is. Némi egyszerűsítéssel szólva: Esterházy (legyen ő itt akárki is) részint Babitscsal, részint Esterházyval vitázva alakítja ki (alkotja meg) önnön Estijét.
Talán érdemes a bemutatást egy kis filológiai eszmefuttatással kezdeni. Tudvalevő, hogy Kosztolányi háromféle Esti-történetet írt. Az 1933-ban önálló kötetben megjelent Esti Kornél című mű tizennyolc novellát tartalmazott; a három évvel később Tengerszem címmel kiadott novelláskötetben külön ciklust képzett az Esti Kornél kalandjai, melyben húsz szöveg volt megtalálható (a novella szóval ez esetben óvatosabban kell bánnunk, hiszen e ciklusban vannak olyan írások is, melyek aligha szoríthatók e műfaji skatulyába); ezeken kívül pedig írt Kosztolányi olyan Esti Kornél-szövegeket is, melyeket nem vett föl külön kötetbe. A hármasságot Esterházy kötete is megőrzi, amennyiben maga is három részből áll, önkéntelenül (?) is fölhívva egyben a figyelmet arra, hogy az Esti-szövegvilág nemcsak a szövegiség szintjén, de mediális megjelenítettségében sem tekinthető egységesnek. Nem arról van szó, hogy három különböző kötetben jelentek meg Esti-szövegek, hanem arról, hogy három egészen különböző státuszban, az irodalmiság szempontjából korántsem azonos módon értelmezhető körülmények között kerültek nyilvánosság elé olyan írások, melyekben így vagy úgy előjött Esti Kornél alakja (vagy neve; vagy mindkettő).
Azért bocsátottam mindezt előre, mert az Esti három ciklusában vagy fejezetében (nem könnyű a megfelelő szót megtalálnunk) nem csupán műfajilag különböző szövegeket találunk, hanem egyszersmind olyan szövegeket is, amelyek más-más olvasói hozzáállást igényelnek. A leginkább egészszerű, novellaszerű, a hagyományos befogadói stratégiákkal leginkább olvasható írások kétségkívül a kötet második részében, az Esti Kornél című ciklusban találhatók. Tizenkét fejezetet, tizenkét olyan írást tartalmaz ez a rész, amely külön-külön is zárt egészet alkot; némelyik szöveg pedig olyan remeklés köztük, amely még az Esterházy-életműben is a kiemelkedők közé sorolható. Ezek a novellák (bízvást nevezhetők novelláknak) mind egy-egy váratlan, belső vagy külső történésre vannak kihegyezve, melyek egytől-egyig fönntartják (egyszersmind ki is forgatják) a referenciális olvasás lehetőségét is. Ha egy olyan embert, aki még semmit sem olvasott a szerzőtől, be akarnánk „vezetni” ebbe a páratlanul gazdag életműbe, talán kezdhetnénk egy ilyen Esti-novellával. Mert noha e szövegek pontosan olvashatók úgy is, mint cselekményes (bár ilyen értelemben meglehetősen cselekménytelen) történetek, egyszóval mint klasszikus novellák, egy szálon futó, csattanóval záruló kisepikai művek, egyszersmind láthatóvá teszik azt is, hogy az efféle olvasási stratégia mitől, miért és mennyiben problematikus. Amikor például egy novella azzal a mondattal kezdődik, hogy „Akkoriban Esti Kornél éppen kutya volt.”, akkor mind egy névértelmezési hagyomány félrevezető voltának, mind a valóságreferencia önkényességének, mind az intertextualitás jelentésmódosító szerepének problémája egyből előttünk áll; pedig a novellaolvasás élményét („valami történni fog valakivel”) nem éri irritáció. Ha csupa ilyen novellából állna a kötet, akkor mégse érezhetné az olvasó, hogy a könyvnek több vagy nagyobb tétje van, mint a Kosztolányi teremtette alak előtti tisztelgés. Némi malíciával szólva: azt eddig is tudtuk, hogy Esterházy képes rendkívül nagy igényű, posztmodern életérzést és nyelvfelfogást tükröző szövegek megalkotására.
A kötet többi része azonban egy efféle „most olvassunk el egy jó novellát” olvasói hozzáállás számára értelmezhetetlen marad. Első pillantásra ennek persze műfaji okai vannak; mondhatni, a „vak is látja”, hogy a kötet első és harmadik ciklusának szövegei nem novellák. Ha azonban megpróbáljuk megválaszolni a kérdést, hogy „akkor mik?”, rájöhetünk, hogy az igazi, lényegbevágó különbség a második és a többi ciklus darabjai között nem műfaji jellegű. A különbség – úgy tetszik – sokkal inkább abban ragadható meg, hogy míg a középső ciklus szövegei egészként és (le)zártként is értelmezhetők, addig a körbeölelő két rész szövegszeletei önmagukban sokkal kevesebb jelentéspotenciállal bírnak, mint intertextuális környezetük figyelembevételével. Példaként említhetjük a Mottókollekció című alfejezetet, amely huszonhárom jelölt idézetet (mottót) tartalmaz. Természetesen az idézetek, afféle életbölcsességként, aforizmaként, filozófiai forgácsokként önmagukban is értelmezhetők (az első például így szól: „A világ vége pedig a világ kezdete. Ezt akartam közölni veled.”); kötetben betöltött szerepük azonban rávilágít olyan jelentéseikre, amelyek lényegi módon alakítják át értelmezhetőségüket. Hogy mást ne említsünk: az, hogy a mottók nem a kötet elején találhatók, eleve átértékeli a mottóadás aktusát, rávilágít annak önkényes, változtatható, konszenzuális voltára, amely által értelemszerűen az is kétségessé válik, hogy léteznek-e egyáltalán nem önkényesen változtatható műfaji jegyek. (Itt jegyzendő meg, hogy hasonló eljárással Esterházy a Bevezetés a szépirodalomba című kötetben élt, amely szintén feszegette szépirodalom és nem szépirodalom határait; talán nem véletlen, hogy az eljárás éppen egy Esti Kornélról szóló kötetben köszön vissza.)
Az első és a harmadik rész ugyanakkor egymástól is jellegzetesen különbözik. A Hetvenhét történet címet viselő nyitó fejezet a könyv legváltozatosabb, legheterogénebb, legkevésbé egységesíthető szakasza. Ha Kosztolányi Esti Kornél-írásaival vetjük össze ezeket a szövegeket, akkor kétségkívül leginkább a rövid publicisztikákhoz találhatjuk hasonlóknak őket, legalábbis pusztán formai jegyek alapján. A fejezet címét a szerző a Tengerszem kötetből emelte át, éreztetve, hogy az itt olvasható „történetek” egyrészt többet, másrészt kevesebbet adnak, mint az Esti-szövegek, ahogyan Kosztolányi talán legjelentősebb novelláskötete sem csupán annak utolsó ciklusáról lett nevezetes. Ahogyan a kötet középső része inkább a zártság karakterjegyeit hordozza magán, úgy ez az első rész már a címének intertextuális kapcsolatai nyomán is inkább a heterogenitást hangsúlyozza. A hetvenhetes szám ugyanakkor Illyés 77 magyar népmeséjét is fölidézi, szintén egy olyan olvasási, olvasói helyzetre emlékeztetve, amely a „magas irodalom” befogadása szempontjából a legkevésbé sem nevezhető prototipikusnak. Az Esti Kornél kalandjai című harmadik rész ezzel szemben (és e tekintetben inkább a kötet középső ciklusához igazodva) formailag egységessé tett szövegekből áll azáltal, hogy (csaknem) valamennyi itt olvasható írás az „Ez a… volt Esti élete.” mondattal vagy annak valamiféle változatával zárul. A három szakasz tehát egységesség és zártság szempontjából három különböző „feszességi szinten” áll, vagyis a kötet már felépítésénél fogva is éppen ezt, éppen a zártság és feszesség problémakörét tematizálja, illetve nem is annyira tematizálja, mint inkább feszegeti, járja körül, nyüstöli, csiszolja, provokálja.
Kétségtelen, hogy az Esti Kornél történetek olvasásának egyik alapproblémája, ha nem éppen az alapproblémája, hogy mennyire tekinthetjük lezártnak, lezárhatónak, ha úgy tetszik: késznek ezeket a szövegeket. Noha valóban létezik egy Esti Kornél címet viselő, Kosztolányi által kiadott kötet, mely önállóan is elolvasható, és önmagában véve is remekmű, Esti Kornél alakja (vagy inkább: neve) nyilvánvalóan túlnő ezen a köteten, és nem (pontosan) olyan értelemben, ahogyan Szindbád neve nő túl Krúdy novelláin. Estinek ugyanis mintegy létfeltétele az, hogy ne legyen kanonizálva, ne kerüljön bele az irodalmiság rendszerébe, ne éljen „rendes” életet, vonja ki magát minden polgári szabály alól; vagyis létfeltétele, hogy ne legyen kötet belőle, hogy ne adják ki, ne kerüljön bele az irodalom utált rendjébe. Kosztolányi ezt a paradoxont úgy oldja föl, hogy a saját nevén futó könyv mellett lépten-nyomon beidézi publicisztikáiban is, rövid írásaiban is Esti nevét, hivatkozik rá, önálló mitológiát teremt köré, érzékelteti, hogy saját Esti-képe nem azonos a „valóságos” Esti Kornéllal.
Esterházy, amikor belép az Esti-univerzumba, kénytelen tehát már az első pillanatban elhatárolódni tőle. Az Esti első mondata („Egy fiatalember ment a sötét utcán, feltűrt gallérral.”) Kosztolányi Esti Kornéljának első fejezetéből származik. Nem egészen érdektelen ideidéznünk a részletet Kosztolányi szövegéből:
n – Szóval útirajz lesz? – firtattam. – Vagy életrajz?
n – Egyik sem.
n – Regény?
n – Isten ments! Minden regény így kezdődik: „Egy fiatalember ment a sötét utcán, feltűrt gallérral.” Aztán kiderül, hogy ez a feltűrt gallérú fiatalember a regényhős. Érdekcsigázás. Borzalmas.
n – Hát mi lesz?
n – Mind a három együtt. Útirajz, melyben elmesélem, hol szerettem volna utazni, regényes életrajz, melyben arról is számot adok, hogy a hős hányszor halt meg álmában. Egyet azonban kikötök. Össze ne csirizeld holmi bárgyú mesével. Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek.
Hasonlítsuk össze ezzel Esterházy könyvének kezdő mondatait:
„Egy fiatalember ment a sötét utcán, feltűrt gallérral.” Ez én vagyok, idézőjelek közt, én vagyok az én útirajzom, regényes életrajzom (melyben arról is számot adok, hogy a hős hányszor halt meg álmában), maradok töredék. Füzér. Senki sem azt írja, ami, hanem azt, ami szeretne lenni. Mindazonáltal jó volna még élni egy darabig.
Az Esti Kornél által kipellengérezett, „érdekcsigázó, borzalmas” mondatot az Esti írója mintegy „magára vállalja”, ezzel is érzékeltetve, hogy hasonulni csak elkülönüléssel lehet, illetve hogy Esti alakjának újrateremtése csak Esti eszményeinek ellentmondva, Esti paradox (nem)létét fölvállalva lehetséges. Éppen a megírás vállalkozásának sikere (vagyis hogy „töredék” maradhasson) függ attól, hogy képes-e az író fölvállalni a tudatot: Esti Kornél mindig kivonja magát a megismerhetőség alól, mindig üres hely marad, mindig csak felszín, látszat; és ha írni akarunk róla, csak azt írhatjuk meg, ami nem ő: a fiatalembert a sötét utcán, feltűrt gallérral.
Esterházynak mindebben azonban nagyon tréfás módon játszik kezére a magyar nyelv, pontosabban egy szerencsés véletlen: saját családneve. Azzal, hogy az Esterházy név hasonlít az Estihez, sőt részben meg is egyezik vele, sokkal markánsabban képes a könyv fölkelteni azt az illúziót, hogy a benne előjövő Esti éppen olyan távolságban van Kosztolányi Estijétől, mint saját szerzőjétől, éppen annyira utal írójára, mint amennyire elődjére, és ez az összefüggés akkor is termékenyítő módon hat az olvasásra, ha persze tudjuk, hogy Esti sem Kosztolányi teremtményével, sem Esterházyval (legyen akárki is ő) nem azonos, és nem is lehet azonos.
Így aztán a kötetben olvasható történetek és történet-töredékek „hőse” gond nélkül tart távolságot mind elődjétől, mind alkotójától, miközben e távolság által értelemszerűen újra is teremti őket. A hol kutyaként, hol Mátyás királyként, hol huszonegyedik századi íróként, hol férfiként, hol nőként föltűnő Esti az élet olyan sokféle lehetőségével rendelkezik, hogy egyértelmű arcot (karaktert) adni neki reménytelen vállalkozás volna. Időről időre, olvasási aktusról olvasási aktusra mutatja más-más arcát, betöltendő, identitás nélküli „üres hellyé” válik, újabb és újabb létlehetőségek kipróbálására csábítva olvasóját. De kénytelen mégis könyvvé, nyelvvé, mondatok alanyává válni, és pontosan ezért nem maradhat meg Estinek.
Nagyszerű, érzékeny megoldás a kötet szerkesztőjének részéről, hogy a borító belső oldalára Esterházy Péterről egy éppen csak felismerhető, ám „elrajzolt” fényképet helyezett el. Az Esti legfőbb tétje ugyanis talán éppen ez: hogyan lehetséges az irodalmi termelés közegében beszélni arról, akinek lényege, hogy nem lehet író? Hogyan lehetséges az író pozíciójából írni egy olyasvalaki nevében, aki sokkal több vagy kevesebb annál, hogy író (egyáltalán: valaki) legyen?
Esterházy Péter: Esti, Budapest, Magvető, 2010.
.jpg)
Megírható-e a 20. századi magyar történelem egy család történeteként?
.jpg)
Ahhoz képest, hogy Kurt Cobain hány olyan zenekart emelt be a köztudatba, amelyek egyébként észrevétlenül tűntek volna el a garázsok sűrűjében, és hogy a Nirvana amúgy is elég nagy számban játszotta elődeinek dalait, na, ahhoz képest, az utókor mintha nem igazán foglalkozna a Nirvanával.