Címke: kritika / tudomány

Bejegyzések

Az óriási nagy különbség – Crystal Castles Bécsben

Hozzászólás most!

 

November 13-án Bécs egyik leghangulatosabb klubjában, a Flexben lépett fel a kanadai Crystal Castles, ami nekem soha se volt a kedvenc zenekarom, inkább csak úgy sejtettem, hogy van benne valami plusz, koncerten viszont rájöttem arra, hogy mi a zenekar megfejtése. Elmesélem!

 

A 2008-as címnélküli bemutatkozó lemezével elég valószínűtlennek tűnő, nagy népszerűségre tett szert a CC, annak ellenére, hogy a szaksajtó nem volt különösebben elragadtatva a lemeztől. Oké, nem adtak rá rossz osztályzatokat, de inkább csak egy színfoltnak tekintették, ami jó, hogy van, de ha nem lenne, se dőlne össze a világ. Emellett, lefogadom, a zenekar rajongói is többet beszéltek a zenekarról, mint amennyit hallgatták az idegesítően pityegő, hangpixelekre tördelt, zajos-agresszív elektro-punk dalaikat. Tehát, a néhány melodikusabb dal, vagy részlet ellenére is, inkább egyfajta performansz jellege volt a dolognak, amit jól jellemez az is, hogy a lemez legnagyobb slágere, az Alice Practice úgy született, hogy a lemezfelvételkor az egyik technikus véletlen, vagy direkt – nem tudom, de mindegy is – felvette az énekesnőnek, Alice Glass-nak a hangpróbáját.

 

Az idén megjelent, szintén cím nélküli[1] második lemez a duónak egy sokkal letisztultabb arcát mutatta. A Crystal Castles ahelyett, hogy megvárta volna, hogy kultuszstátuszba kerüljenek, és majd valaki rájuk hivatkozva learassa a babérjaikat, csinált egy olyan már-már konvencionális tánclemezt, amire mintha (többek között) saját első lemezük is hatott volna. Az első lemez dalaihoz közelebb álló darabok vagy momentumok, mint mondjuk a másfél perces Doe Deer itt már csak átkötőkként, vagy dalrészekként szerepelnek, ellenpontozva az olyan tökéletes klubslágereket, mint az elvágyódó, csudaszép Celestica, vagy feldobva az olyan elektro-közhelyeket, mint pölö a Baptism. Ugyanakkor az a megközelítés is helytálló lehet, hogy technikai oldalon jelöljük ki a fordulópontot, mivel könnyen lehet, hogy ha az első lemezt hasonló hangszerelési filozófiával vették volna fel, mint a másodikat, akkor közel nem lenne akkora különbség a két korong között.

 

Az már rögtön jó ómen volt koncert előtt, hogy a nyilvánvalóan túl kicsi Flexbe szervezték meg. Az, hogy kisebb helyeken jobb koncertek, vagy bulik vannak, mint nagyobbakon, az a Crystal Castles esetében még esetleg azzal a közhellyel alátámasztható lenne, hogy „ezek az új, nem profi körülmények közt, hanem hálószobában felkészülő zenekarok számára ideálisabbak a kicsi, intim helyek.” Szerintem egyszerűen arról van szó, hogy a Flexhez hasonló 200-300 férőhelyes klubok az ideálisak bármilyen koncertre. Nem sok olyan nagy koncertre emlékszem, azok közül, amiken voltam, ami egy kis klubban ne tudott volna jobb lenni. Leszámítva egy esős Cure-koncertet, meg néhány naplementés esetet, csak a Sigur Rós jut eszembe. Ők viszont, meg kell hagyni, önerőből igényelték a teret.

 

Mivel a beígért HEALTH helyett a nem túl izgalmas Male Bonding lett az előzenekar, ezért direkt később érkeztünk, nehogy kizökkentsenek a tökéletes passzból. A körülményeknek hála, mire – épp időben – odaértünk, már mindenki a színpad előtt tömörült, így sorbaállás nélkül tudtunk italt kérni. Aztán irány előre. A színpadkép olyan volt, mintha egy kivetítő lenne az egész. A folyamatos vibrálásban balra Ethan Kath csuklyás sziluettje látszott, ahogy matatott a gépein, jobbra Alice Glass ugrált, hátul lévő dobosból pedig csak a két magasan lévő cint láttam és ennyi. Állítólag Alice be szokott ugrani a közönséghez, most azonban ilyen nem volt, és valahogy nem is hiányzott, különben nem annyira működne a kivetítő metafora, és a mögötte lévő, megsejtetett ridegség. A megszólalás egyértelműen a második album teltebb hangzását idézte, az első lemez vékonyabb, billegő dalai élőben domináns basszust kaptak, aminek az lett a következménye, hogy ha lett volna olyan, aki először hallja a CC-t, annak egy masszának tűnhetett volna az egész. A monoton partyhangulat mellett azonban elég nagy érzelmi amplitúdót bejárnak Alice kiabálásai/éneke, a szilánk karcosságától, a kristály tisztaságáig ahhoz, hogy egy legyintéssel el lehessen intézni a dolgot. És ezzel el is érkeztünk a kristály kastély nyitjához – ami csak élőben működik igazán. A Crystal Castlesben az a legjobb, hogy a frusztrációt és unalmat valahogy egyensúlyba tudja hozni a tánczenével, amit – mivel befogadó nélkül, ugye, mű sincs – az tesz teljessé, hogy párszáz problémás fiatal egymást átizzadva végigugrál, mert ez nem is annyira nekik, – talán még egy thankyou se volt – hanem inkább róluk szól. És ez kibaszott nagy különbség.

[1] Nekem tetszik ez az önfelülíró gesztus.

Bejegyzések

Identitásproblémák Rakovszky Zsuzsa világában

Hozzászólás most!

 

A Rakovszky-féle prózában és lírában a női szerep és identitás lehetőségeiről beszélni nem jelenti az univerzum perspektíváinak különösebb leszűkítését: ez a szereplőitől életre kapó és azok élettörténéseiből táplálkozó világ esszenciálisan matriarchális szerkezetű, és ez nem csupán írói pályájának ikonikus nőregényei, a 2002-es A kígyó árnyéka és a 2005-ös A hullócsillag éve óta egyértelmű, hanem tulajdonképpen legelső verseskötete,  a Jóslatok és határidők óta.

Ez a matriarchális jelleg azonban nem egyezik olyan jellegzetesen feminin, magyar irodalmi világokkal, mint például a Színek és évek, melynek történeti folyásához hasonlatos ugyan A kígyó árnyéka, de Rakovszky regényének lényegi problémáit máshol kell keresnünk.  Viszont mindenképp megemlítendő előkép Kaffka műve; már csak azért is, mert talán az elsők között van a magyar irodalomtörténetben, melyben a női szerep magára eszmél, saját kezébe veszi az irányítást – sőt, valódi befolyást szerez sorsának alakulása fölött. Pórtelky Magda története ha nem is konkrét, de lappangó inspiráció lehetett A kígyó árnyéka írása során; hiszen még strukturális hasonlóságot se nehéz találni a két szöveg között: a Nyugat írónőjének főhőse is ugyanúgy, öregségéből visszatekintve (és történetének végeztével abba visszatérve) veszi végig élete folyását, számot vetve azzal. A századeleji történet mind főszereplőjének beszédmódjában, mind szereptudatában azt a hatást kelti, hogy élete folyásának megszabására nemcsak lehetőséget lát, de egyben hatékony eszközökkel rendelkezőnek is érzi magát arra, hogy ne csupán egy másik élet súlytalan, sokadrendű kiegészítőjeként élje sajátját, hanem képes legyen kiteljesíteni mindazt, amire – érzése szerint – rendeltetett. Kaffka regénye lényegében itt válik el szakdolgozatom témájától – Pórtelky Magda életfordulatának jellegéből fakad a különbség. Az asszonyt még élete virágában, amikor igazán magasra törhetne, akkor éri igazán súlyos csapás, első férjének tragikus halála – s ez a halál csak rövid távon válik érzelmi katasztrófává számára, hosszabb távon társadalmi katasztrófává lényegül át, már amennyiben a Pórtelky-család társadalmi céltudatában vall menthetetlen kudarcot, és Magda életfordulata is társadalmi ízű problémává válik. A regény lezárásának keserű nosztalgiája pedig inkább egy bukott történelmi osztály, a sokat tárgyalt dzsentri múltszépítő nosztalgiája, mintsem egy lételméleti mélységű, általánosabb érvényű szereptudat rezignált számvetése a sors folyásával, ezáltal Kaffka hősnőjének (és hőseinek) léte csak egy bizonyos pontig párhuzamos a Rakovszky-szereplők sorsával.

Még a kortársaknál maradva, stílusában hasonló hangot üt meg Márai Sándor az Egy polgár vallomásaiban. Nem is annyira a beszédmód hasonlósága a feltűnő, talán inkább az, ahogyan hasonló társadalmi osztály emberek problémái alapvetően más színben tűnnek fel. Rakovszky deklaráltan polgárcsaládok történeteit írja meg mind regényeiben, mind novelláiban – Márainál pedig kevés polgáribb írót lehet találni, ezért igényli az összevetést. Ha csak Piroska szüleinek családneveit nézzük (Stark és Kürthy), már ennyi alapján leszűrhetjük, hogy szinte biztosan nem a proletárréteg vagy a vidéki parasztság leszármazottai. Ha A kígyó árnyékát vesszük a kezünkbe, a regény tekintélyes része játszódik a felvidéki Lőcsén, Márai szülőtájékán – tehát a szereplők relevánsak a Márai-féle vallomások szempontjából. Sőt, tulajdonképpen ez ugyanaz a társadalmi osztály, ugyanazon imaginárius közösség: mégis teljesen másról beszél A polgár vallomásai, mégis teljesen más problémák foglalkoztatják A hullócsillag évének szereplőit, mint az egyébként velük egyívású Márait.

Ha az okokat keresgéljük, talán oda lyukadunk ki leghamarabb, ami nem különösebben meglepő Rakovszky esetében: hogy se a politika, se a társadalmi kérdések nem érdeklik. Az ő figurái csak „utóízüket” kapják az őket körülölelő valóságtól; nincs az a rezsim, ami alatt többé-kevésbé ne élnének túl. Márai karaktere bár ugyanannyira polgár, ebben a kérdésben mégis gyökeresen más. A Rakovszky-szereplők sosem kedvezményezettjei, de nem is ellenségei a sorsnak vagy az adott rendszernek származásukból, munkájukból kifolyólag, ezáltal éppen csak annyira kell meghúzniuk magukat, hogy emiatt ne kelljen rosszul érezniük magukat.

A Márai-féle polgár viszont a dehonesztált nemességtől átvette mindazt a tartást és erkölcsi keretrendszert, ami részben a „századok” során, részben az említett osztály miatt értékében devalválódott, így a Márai-karakter a polgár maszkjában ugyan, de valódi nemessé vált. Azzal együtt persze, hogy ez a fajta tartás a Rakovszky-univerzumba átmentve értelmezhetetlen önsorsrontásnak, vagy egyszerűen szánalomra méltó piperkőcségnek tűnhet. A Márai–karakter – noha rokona is lehetne bármelyik Rakovszky-regény szereplőjének – semmiképp sem élhető alternatíva Rakovszky polgári világában. Még egy kiragadott idézettel szeretném ezt alátámasztani, ami jól jelzi, mennyire másféle a társadalmi szereptudat és osztálytudat a két írói szereplőiben.

 

„Lola okosan ült az ablak mellett, figyelmesen nézett ki Európába és hallgatott. […] Ugyanabból a városból érkezett, ahol én is születtem. […] születésünk pillanatától mind a ketten ugyanannak a városnak, osztálynak és ugyanannak a zsúfolt provincialitásnak levegőjét szívtuk, nyilván nem mi határoztuk el, ami történt velünk.”[1]

 

A Márai-vonatkozás lehetőségét erősíti meg Szávai János Márai-tanulmánya is, melyben több magyar önéletírást vizsgál a Márai-életmű tekintetében, többek között A hullócsillag évét is[2]. Mind Márai vallomásos karaktere, mind a két Rakovszky-regény főszereplője esetében igaz, hogy saját identitása a történet során a világ vonzatában dől el. Így válik a gyermek Márai a társadalmi osztályának kulcskérdései és imaginárius közösségei iránt különös fogékony felnőtté, ugyanakkor mivel a két Rakovszky-hős nem kap ilyen erőteljes és kézzelfogható impulzusokat, ők csupán a világ legalapvetőbb igazságait tudják józan értékítélettel felmérni, de még azokkal szemben is irracionális, sőt, szürreális kétségeik támadnak.

Mindez persze azzal is indokolható, hogy egyik család se teljes se érzelmileg, se szó szerint értelemben: Lehmannéknál az anya korai halála súlyosbítja az egyébként is feszült viszonyt (ráadásul így az esély is elveszik rá, hogy kiderüljön az igazság pletykált félrelépéséről), és halálával két, egymásra érzelmileg kölcsönösen veszélyes ember marad egy fedél alá zárva. A Kürthy-Stark családban éppen fordított a viszony: itt az apa korai halála az, ami gyökeresen befolyásolja mind a kislány identitásfejlődését, mind magának a családnak az egzisztenciális helyzetét. Piroska sodródik a világ eseményeivel, megemészteni a végtelenül bonyolulttá vált emberi kapcsolatrendszerek tanulságait nem képes – így csupán reflektál rá a maga vizionárius módján, Rakovszky lírai és prózai hangvétel között ingadozó módszerének megfelelően.

 

Az időbeliség az egyik kulcspontja Rakovszky Zsuzsa lírájának és prózájának is, számára kulcskérdésnek tűnik az idő, mint dimenzió relativitása, viszonylagossága és kezelhetősége. Rakovszky számára a női identitás léte és működése nagyon szorosan összefonódik ezzel a problémával; epikai alkotásaiban, akár regényeit, akár novelláskötetét (A Hold a hetedik házban) nézzük, gyakorlatilag minden női főszereplője szembesül saját időbeliségével.

Nem csupán a múlandóságot, vagy a sebezhetőség élményének megtapasztalását értem ezalatt, hanem azt, hogy rájönnek: több generáción átívelő, szinte predesztinált élet jutott nekik. S bár nap mint nap azzal szembesülnek, hogy a társadalmi konszenzus alapján akár szabad befolyásuk is lehetne a sorsukra, mégsem képesek valóban irányítani azt – és lényegében ez a trauma az, amely feldolgozásával Rakovszky érdekessé teszi hétköznapi, néha kifejezetten középszerű életük történeteit. A középszerűség nem minőségükből fakad: Rakovszky főhősei minden esetben rendkívül szenzibilisek, fogékonyak az őket körülvevő fizikai és mentális környezetre, ekképp reakcióik is végtelenül kifinomultak és összetettek – bár tetteik nem különböztetik meg őket környezetüktől. Sőt, gyakran a tettek és gondolatok diverzitása az, ami elmélyíti problémáikat, amely miatt idővel egész életük folyásával szemben egy rezignált, kiváró magatartással reagálnak.

A kígyó árnyékának Orsolyája tulajdonképpen kisgyermekkorától kezdve saját identitásával áll harcban: bár anyjához való ragaszkodása nem viszonzatlan, viszont egyrészt rövid életű (a Lőcsén végigvonuló pestisjárvány viszi el őt), másrészt viszonyukban Orsolya idősebbé válásával egyre valóságosabbá válik az a tény, hogy nem annak a férfinak a magzata, aki az apjaként neveli. Az eddigi megírt életmű vonzatában úgy tűnik, hogy Rakovszky írói világának egyik elsődleges témájával találkozunk A kígyó árnyékának ebben az aspektusában: mindaz, amit az anya elkövetett, visszaszáll a lányára is, aki csupán annyira képes a sorsnak ellenszegülni, hogy nem hagyja, hogy története néma maradjon. Mindaz, amit elmond, a konszenzuális történelem vonzatában mikrotörténet marad ennek ellenére is (már a távolba vesznek Balzac és Stendhal regényei, ahol a főhős nemhogy közösségének kiugró szerepű alakjává, de társadalmi osztályából kitörő üstökössé is válhatott). Bár a korrajz nem hiányzik se A kígyó árnyékából, se A hullócsillag évéből, semmiképpen sem mondató, hogy bármiféle társadalomkritika, a gender-központú hatalmi viszonyok átértelmezése lenne bármelyik regény végkövetkeztetése, fontosabb gondolata. Ezek a jegyek ha fel is tűnnek valamiféle áttételes módon Rakovszky egy-egy történetében, az olvasó akkor sincs rákényszerítve, hogy  különösebb fontosságot tulajdonítson nekik.

A hullócsillag évében a főhősnő anyjának állására az egész mű során csak pár utalást, közhelyes részletet kapunk, pontos munkáját meg se ismerjük. Tulajdonképpen csak a realista korhangulat egyik pasztellszínű díszlete a hivatal. A másik (egyébként három évvel korábbi) nagyregény jóval kidolgozottabb korrajzzal dolgozik, de ez – ha nem fogjuk arra, hogy az első stíluskísérlet alkalmával még erősebb lehetett a konvencionális regényformához való ragaszkodás – több dolognak is betudható. Ha írástechnikai szempontból nézzük, míg az egyik mikrotörténet egy, az olvasó számára még nyílt és valóságos közelmúltban játszódik (így a felszabaduló regénybeli tartalmi „helyeket” tisztább és csiszoltabb lélekrajz és összkép létrehozására lehetett felhasználni), amelyet nem szükséges tisztázni sem társadalmilag, se korrajzilag (még abban a mértékben sem, amennyire Rakovszky a korábban említettek alapján foglalkozik ezekkel), addig A kígyó árnyéka – úgy vélem – igényel néhány regénytechnikai „kötelező kört”. Már csak amiatt is, mivel a Lehmann-család analitikus problémáinak feltárása közben többször is előkerül az a mikroközösség, ami körbeveszi őket, és a regény teljessége szempontjából igényli, hogy valamennyire társadalmilag is elhelyezze Rakovszky fontosabb szereplőit. Mellékszereplői közül többet (Pircher Orsolya, Orsi apjának második felesége, de sokszor maga az apa is ebbe a kategóriába tartozónak tűnik) olyannyira ismerőseik véleményétől, azoktól függőnek festi le az írónő, hogy szükségessé válik egy pontosabb, de a központi hangulat és gondolat szempontjából másodlagos leírás. De ezen az aspektuson túl is belátható, hogy egy ilyen formátumú történet esetében nem lehet csupán egy nagyvonalú, kihagyásos technikával átlépni a történet ezen oldalán, ahogy egy novella esetében lehetne.

 

Nem kell a megszokottnál figyelmesebben olvasni, hogy Rakovszky mindkét nagyregényében megtaláljuk a hagyományos, konszenzuális fejlődésregény jellegzetes pontjait: Orsolyát és Piroskát egyaránt kisgyerekként ismerjük meg a regény elején, és mindkettejük életét hosszabb-rövidebb ideig figyelemmel kísérhetjük. Orsolya esetében Rakovszky ugyebár egy teljes, a Színek és évek megoldásához hasonlóan megírt ál-önéletrajzzal találkozik az olvasó, a három évvel későbbi A hullócsillag éve viszont gyakorlatilag a Rakovszky-életmű csúcsa, mivel sikerül ötvözni a lírikus hangú írónő legjobb pillanatait egy jól működő, A kígyó árnyéka során már bevált regényírói módszerrel. A hullócsillag éve csak pár évvel foglalkozik Piroska és anyja, Flóra életéből, de a tematika lerövidítésével nemhogy csonkultak, sokkal inkább bővültek az írásmód lehetőségei. A kígyó árnyékának lezárása, ha különösnek is hatott, inkább a regény globális hangulatában és minőségében bírt fontossággal, de ettől még hagyományosnak mondható – A hullócsillag éve viszont kábulatszerűen úszik tovább, mindenféle lezárás, érzelmi értékítélet nélkül, leírva egy rendhagyó állapotot, amire az utolsó fejezet címe is utal (Élet az űrben). Különösen utóbbi kapcsán volt feltűnő az, amit Szalay Edina ír tanulmányában[3] ír az észak-amerikai gótikus, női fejlődésregény kapcsán (illetve ő is Melanie Sexton[4] kapcsán említi), vagyis hogy az elmúlt száz nyugati prózairodalmának egyik legfontosabb műfaja, a fejlődésregény szinte kizárólag a férfi fejlődéslélektani oldalával foglalkozott.

Ha azt vesszük, hogy ez a regénytípus leggyakrabban egy fiatalkori identitásbeli válságnak a feldolgozásán keresztül szerez érvényt saját magának, majd válik részben vagy teljesen kiegyensúlyozott, de mindképpen egy reális cél felé haladó emberré, akkor A hullócsillag éve szinte értelmezhetetlen. Piroska nem tesz szert semmilyen, identitásának kreálása szempontjából kulcsfontosságú képességre, nem épít kapcsolatokat, amelyek később érvényesülésében tőkeként szerepet játszhatnának. Az egész mű majdhogynem egyetlen szüntelen konfliktust ír le a külvilággal, amelyben Piroska csak kétséges támaszokat talál és megbízhatatlan mintaadókban bízhat: Flóra anyjában, aki saját létének élhető mederben tartása mellett csak elvétve tud figyelmet fordítani gyermekére; a Nennére, aki láthatóan már nem több egy idegen környezetben vergődő, a világból már kifelé tartó öregasszonynál; mindenki más csak elsuhan a lány mellett, halovány, pasztellszínű nyomot vagy éppen sebet hagyva maga után. A külvilág pedig szüntelenül hat rá, megérinti és nyomot hagy benne.

De személyiségfejlődésről nehéz beszélni A hullócsillag éve világában, mert Rakovszky nem igazán ad lehetőséget, hogy ebből a szempontból vizsgálhassuk a történetet. Vegyük például a Ketten című fejezetet: ritka a regény során a nyílt konfliktus Flóra és Piroska között. Talán csak kettejük viszonya az, amely egyértelműen pozitív kicsengésű az egész regény során, vagy legalábbis saját világuk keretein belül igyekeznek megértéssel és szeretettel viseltetni egymás iránt. Ebben a fejezetben azonban egy pillanatra elpattan minden: az anya dühösen mered munkáját értelmetlenné tevő lányára. Sokféleképpen lehetne a lélektani történesek szintjén továbbhaladni ebből a fejezetből – mégis, alig két oldal az egész, és talán az ehhez hasonló nüanszoktól válik úgy általában izgalmassá Rakovszky. Végig kétértelmű marad a helyzet, hogy vajon csak azért ír-e így, mert – Ferencz Győző szavaival élve[5] – egyfajta prózaköltészetet gyakorol véresen komoly létszituációkon, távolságtartóan szemlélve, vagy pedig azért, mert a környezet, a szereplők által megteremtett vagy birtokba vett tér az, amely részleges vagy teljes választ kínál nehezen értelmezhető, felfejhető problémáikra, csapdahelyzetté vált életükre. Talán az utóbbi volna magától értetődőbb elméleti szempontból, hiszen maga a dialógus még a fejezethez viszonyítva se tűnik soknak, és például az alábbi részletből kiemelt mondatot csupán leírásként kezelni meglehetősen könnyelmű megoldásnak tűnik.

 

„Piroska kővé dermed a vizesen csillogó konyhakő kellős közepén. Szürke négyszögek, piros négyszögek: a pirosak pirossága sötétebb lesz a nedvességtől, a szürkékben tisztábban látszanak a repedések. Az anyja ott térdel a kövön, és a felmosóvödör fölé tartott ocsmány, szürke rongyot facsargatja.”[6]

 

Semmi olyasmi nincs ebben a szövegrészletben a leírt helyzettel kapcsolatban, amit ne mondhatnánk már-már banálisan hétköznapinak. A gyerek figyelmetlensége miatt feldühíti egy pillanatra az anyját. A közbeékelt, (jelen szövegben) kurzivált mondat azonban egy jellegzetes eszköze a Rakovszky-epikának, hogy szélesíti ki szereplői behatárolt perspektíváját, miképp realizálja hétköznapi helyzetekben általános léthelyzetüket. Piroska nem csupán egy vizes, csúszós kővel borított konyha kellős közepén áll, hanem egy újabb, feszültséggel teli szituáció kellős közepére trappol be vigyázatlanul – amelyben ellenfele az anyja, egyetlen támasza ebben a már rég nem kétpólusú életben (a regény csupán pár rövid levél, levélrészlet útján tudatja, hogy Kürthy Árpád, Piroska apja meghalt). S most ezzel az egyetlen támasszal is szembekerül: ingatag világát még inkább veszni érzi.

Az írásmód impresszionista jellegű, lírai hangulata pedig ad egy keserédes ízt ennek a fájdalomnak, amely bármennyire is nyilalló, hamar eltompul és kiszélesedik. „A pirosak pirossága sötétebb lesz a nedvességtől, a szürkékben tisztábban látszanak a repedések.” Úgy írja ezt le Rakovszky, mintha maga a szereptudat szembesülne az őt körülvevő világ hangulatával, és reagálna rá ekképp. A Rakovszky-szereplőknek „nem szokása” a megőrülés, az öngyilkosság, az életükön való gyökeres változtatás: ehhez rendszerint vagy nincs merszük, vagy valódi lehetőségük nincsen rá. De általában, ha fel is vetődik bennük, semmiképpen se mint reális lehetőségként kezelik. Ha csak a két regényt vesszük, életidegen is lenne egy 6-7 éves gyerektől illetve egy fiatal lánytól, hogy így válaszoljanak problémáikra: sokkal kegyetlenebb a valódinak tűnő válasz, vagyis hogy koruk által ebbe az életvitelbe szocializálódnak bele, egy idő után ez tűnik normálisnak számukra.

 

Az analitikus megközelítéseken túl érdemes Rakovszky szakrális motívumait is szemügyre venni. Ez pedig az a nagyon jellemző állapot, ami meghatározó mindkét regény szempontjából, ami uralja az egész lírikus oldalt, és domináns A Hold a hetedik házban több novellájában is, mint például Az álom vagy a Triptichon.

A Triptichon, mint szimbólum többször is előkerül az életműben és annak már-már állandó, egyéni jelzőjeként tekinthetünk rá. Maga a kifejezés egyébként görög eredetű, és szakrális értelemben alkalmazták: a görögkeleti egyház bizonyos oltárainak szerkezeti felépítésre vonatkozott, miszerint ezek egy középső oltárrészből, illetve mindkét oldalán egy-egy szárnyrészből álltak.[7] Felmerül tehát a kérdés, hogy a valláshoz, sőt, vallásokhoz kissé közönyösen hozzáálló[8] Rakovszkynak miért kerül elő egyik legfontosabb versének és egyik novellájának címeként is ez a teológiai-művészeti fogalom?

Már Imreh András is megjegyzi[9] Rakovszky Zsuzsának annak Jane összegez című verse kapcsán, hogy egész életművének egyik legjellegzetesebb típusjegye „… a személyiség fix pontjának hiánya, valami felcserélhetőség, a személyiség véletlenszerűsége …”[10]. Ez szinte az életmű egészére elmondható. Annál érdekesebb, ahogy interjújában ezt fejtegeti tovább az írónő: „… Ha nincs egy eleve adott identitás […], akkor állandóan figyeljük magunkat, állandó kétségeink vannak önmagunk valóságával kapcsolatban, …”[11]. Ezt viszont (vagyis az, amit ő „önmagunk valóságának” nevez) kulcsfogalomnak érzem, főleg a Triptichon-téma felől nézvést. A triptichon ugyanis olyasvalami, ami mindig azt mutatja, amit látni akarunk, ahogy változtatjuk a perspektívánkat, ahogyan más és más oldalára forgatjuk a szárnyakat, úgy változtatja képeit egy többarcú, de konzisztens igazságon belül a triptichon. Nyilvánvaló – bár Rakovszky kimondja, hogy nem szereti az identitást, mint kifejezést írásai kapcsán használni[12] –, hogy ez egyenes analógiája a Rakovszky-művek identitásképének, amelyekben az identitás csak részben valamiféle predesztinált dolog. Sokkal hangsúlyosabb, hogy az önkép olyasvalami, amivel szüntelenül konfliktusba kerülünk, és nemcsak amiatt, mert nem, vagy csak részlegesen tudjuk érvényesíteni a külvilág felé: ugyanennyire problematikus, hogy az ember eleve erősebben kötődik az empirikus tapasztalásmódhoz, és ez a módszer a legnagyobb ellensége annak, hogy az „önmagunk valóságával” már fiatalkorunkban tisztában legyünk.

Az álmok, vagy a nem is feltétlenül nekünk mesélt, csak valahonnan hallott történetek mind beépülnek személyiségünkbe, mert ha csak „befelé is”, de mindenképpen reflektálunk rájuk. Így válik önképünk egyrészt maszkok sorozatává; másrészt pedig így válik személyiségünk legfontosabb, legintimebb részévé a titok, mint fogalom. Itt kapcsolódik be Bokányi Péter a velünk egykorú magyar irodalom történelmi regényeiről és annak kánonáról írt tanulmánya[13], melyben hasonló következtetésre jut: „A kígyó árnyéka című regény kulcsszava kétségkívül a titok.”[14] S ahogyan ő is írja, ennek az évszázados gyakorlatnak a következménye (melyet egyébként a társadalmi konszenzus szinte hitelesített), hogy annyira introvertált életvitelt kényszerítenek ránk imaginárius közösségeink (akármilyen szinten nézzük őket), ami a Rakovszky-karakterek problémáihoz hasonlóan nemcsak szerepválságokhoz, hanem szereptévesztésekhez és szerepkényszerekhez vezet.

Ha csak a legfelületesebb módját vesszük A kígyó árnyéka ilyen jellegű vizsgálatának, vegyük Lehmann Orsolyát, illetve a nevét. A kötet elején, mint visszaemlékező Ursula Binderként kezdi el mesélni történetét, de ez az Ursula Binder legalább annyira Ursula Lehmann is, és persze Lehmann Orsolya – mintha ez „névsokaság” is rájátszana arra, hogy miként kell elkendőznie saját valódi vágyait, érzéseit, és idővel testi állapotát is környezete elől. De mélyebben betekintve a regénybe láthatjuk, hogy szinte senki sem adja, adhatja teljes egészében saját magát. Orsolya anyja egy vélhetően boldogtalan házasságra vállakozott, elkerülendő a szégyent és azt, hogy gyermekét törvénytelenként kezeljék; az apa igyekszik fenntartani a tisztes polgár látszatát, de ezt előbb a felesége körüli pletykák, majd lányának suttogást keltő ügyei (a Bocskai-katona erőszakkísérlete, a törvénytelen gyerek születése) is megnehezítik, ráadásul lelkileg sem tudja igazán feldolgozni ezeket a tényeket, ezért utolsó éveire szinte megőrül; és az ödenburgi polgárok között se nehéz találni további példákat, elég emlegetni a városszerte pletykált „titkos társaság létezését”. A kevés, valóban őszinte és maszk nélküli emberek egyike Lang Mátyás, aki viszont egy félnótás és kispolgár között leledzik félúton – egészen addig, míg csúf véget nem ér Orsolya apja által.

De utóbbi tény is jól mutatja, hogy Orsolya nemcsak nevében, de valós identitását tekintve is szüntelen szerepduplikációra kényszerül, amely családjával való együttélése során eleinte természetesnek hathat, utóbb azonban kifejezetten bizarr formákat ölt – egészen a már említett végpontig, amikor már-már vérfertőző viszonyba kényszerül saját és kettejük túlélését biztosítandó saját apjával.

A kígyó árnyéka szerepsokszorozódásával szemben A hullócsillag évében éppen az önérvényes szerep és identitás felépítése, illetve annak megtalálása okoz problémát – bár itt elsősorban csak a főszereplő Piroskának. Anyja rokonai és barátai számára ez a probléma nem valós, nem szenvednek semmi ilyesmitől, viszont személyiségük nem is mutat szilárd kontúrokat. Olyan embereknek tűnnek (talán csak Flóra kivétel némileg), akik a történelem sodrában csak néma, jellegtelen alakok. Piroska ha nincs is valós tudatában ennek, de egészen biztos, hogy érzékeli ezt, s ez is megerősíti tudatalattijában, hogy semmilyen szilárd fogódzó nincs életükben. Ha viszont a valóságban semmilyen támpont nem látszik saját létezésünk alátámasztására, akkor viszont a múltban és valótlanban kell keresni – amire kiváló példa gyakorlatilag az egész Atomok és kísértetek című fejezet.

Mindkét említett regény egyaránt bemutatja, miként lehet napjainkban regényszinten abszolút közérthető, ugyanakkor szépirodalmi oldalról nézve is teljesen minőségi és vállalható szépprózát írni. Rakovszky írásmódja és regényszervező technikája talán hétköznapiasnak, hagyományosnak tűnhet a posztmodern próza újszerű hangjához mérten, azonban tematikája és felvetett problémái hosszú távon érdekessé teszik olvasói és kritikusai számára egyaránt.

[1] MÁRAI Sándor, Egy polgár vallomásai, Bp., Helikon, 2000, 204. o.

[2] SZÁVAI János, Az igazat mondd, ne csak a valódit (Paradigmaváltás a magyar önéletírásban) = Uő., A kassai dóm: közelítések Márai Sándorhoz, Pozsony, Kalligram, 2008.

[3] SZALAY Edina, A nő többször: Neogótika és női identitás a mai észak-amerikai regényben, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2002.

[4] Melanie SEXTON, The Woman’s Voice: The Post-Realist Fiction of Margaret Atwood, Mavis Gallant and Alice Munro, Ottawa, University of Ottawa,, 1993.

[5] FERENCZ Győző, A megvilágosodás sötétsége: Rakovszky Zsuzsa: A Hold a hetedik házban, Népszabadság,  2009. okt. 24-25, 11. o.

[6] RAKOVSZKY Zsuzsa, A hullócsillag éve, Bp., Magvető, 2005, 175. o.

[7] Az elmúlt századok során a triptichon összművészeti műfaj lett: Puccini Il trittico (Triptichon) címen operát, az ír William Butler Yeats ugyanezen név alatt dráma-trilógiát írt, August Macke festő pedig 1913-ben készítette el Nyitott triptichonját. A legismertebb és legkülönlegesebb darab azonban minden bizonnyal az Isenheimi oltár néven elhíresült, egy észak-elzászi templomnak készített darab, amit Matthias Grünewald (1470/1483-1529 k.) , az August Dürer-kortárs gótikus festő készített, és erőteljesen megfigyelhető rajta a reneszánsz és a barokk közti átmenet. A több szentet és Jézus feltámadását megjelenítő oltárnak tulajdonképpen három „nézete” van: egyazon mű tartalmazza a Golgota, a Sírbatétel és a Feltámadás jelenetét, a szenvedés és a kínok realisztikus, különösen hangsúlyozott ábrázolásával.

[8] Bár A kígyó árnyéka során rengetegszer előkerül a reformátusok és „pápisták” közti ellentét, sokszor a hétköznapokban is, ez mégsem meghatározó kérdése a regény mondanivalójának. Kihagyni, elkerülni sokkal erőltettebb megoldás lett volna, hiszen az adott korszellem nélkülözhetetlen része volt, de ezzel együtt félreolvasás lenne, ha a Lehmann család elsődleges problémái között emlegetnénk.

[9] IMREH András, „Azt hittem, fikció, pedig emlék …”: Rakovszky Zsuzsával Imreh András beszélgetett, Beszélő, 2008, 6-14. o.

[10] Uő., uo., 11. o.

[11] Uő., uo.

[12] Uő., uo.

[13] BOKÁNYI Péter, Ahogyan sohasem volt: A történelmi regény változatai az ezredforduló magyar irodalmában, Szombathely, Savaria University Press Kiadója, 2007.

[14] Uő., uo., 129. o.

Bejegyzések

Szöveg és identitás

Hozzászólás most!

A székelyudvarhelyi születésű prózaírónak a 2003-as Zsírnak való és a 2006-os Szűnőföldem után harmadik novelláskötete jelent meg 2010-ben a Magyar Napló gondozásában.

 

A szerző eddigi recepciójának fő hangsúlyait az a dominánsan a „népi irodalom” képviseletét magára vállaló olvasói hagyomány jelölte ki, amely jellemzően a pejoratív értelemben használt „szövegirodalom”-mal oppozícióban határozza meg saját helyét – ily’ módon, sejthetően, annak a nézetnek enged teret, mely szerint a szöveg poétikai-retorikai/ narratológiai megalkotottságának igényessége szükségszerűen az eszmei állásfoglalás (pl. nemzeti érzés tanúsítása) rovására megy. A kettő valójában nem kellene, hogy antagonisztikus alternatívaként zárja ki egymást. Ugyanakkor egy közösséghez való tartozásra (is) utaló szerzői hang (a méltatott kötet esetében a szerző vissza-visszatérően reflektált erdélyi magyarsága) – vagyis  a szövegorientált olvasói hagyomány pejoratív kifejezésével élve, az allegorézis megnyilvánulása – sem szükségszerűen nyelvfeledett.

 

Csender kötetében a „tranzit”-helyzetet a tematikus utaztatáson, sőt hánykolódáson (emigráció és hazatérés; a „se ott még, se itt már” köztessége; a deviancia heterotópiái: börtön, pszichiátria, kórház stb.) túl az egymástól nagyon eltérő nyelvi regiszterek keveredése is olvasói tapasztalattá teszi: stilisztikailag és dialektológiailag széles mezőt járnak be a szövegek. A London című útinaplóban a dialektusból hozott szavak (pl. „suna”) a pesti egyetemista szlengbe keverednek, majd később a kiejtés szerinti írásmód is utal a fiúk nyelvi meghatározottságára: „no tenkjú”, „jesz áj em” (105, 107). „Megvoltak az ismétlődő mondataink: We are looking for a job. Ha meguntuk, változtattunk rajta: We are searching for a job. Bence nyelvésznek tanult, inkább neki voltak fontosak a stilisztikai árnyalatok, nekem az első változat is megtette. Ha végképp színessé akartuk tenni a napunkat, úgy kérdeztük, hogy Have you any vacancies?” (101). Csender nyilvánvalóan a London elbeszélőjénél nyitottabb a stilisztikai színességre, a Fordított zuhanás olyan nyelvi karnevál, akár a londoni utcák. Az explicit (hosszabb idézet János Jelenéseiből, 47) és implicit (Jónás a „komp gyomrában”, 93) bibliai intertextusok fennköltsége a Mónika Show alpári ízlésvilágával (mely a Görcsben szóba is kerül, 68) váltakozik: „És láték egy angyalt állni a napban, ki kiálta nagy szóval” (47) – „Sanyi, Sanyi, hol a faszba’ vagy?” (87).

 

A Tranzitváróban a valóság és a valóság felettiség, a valóságtól való metafizikai elvonatkoztatás a külső és belső nézőpont kurziválással, az írásképpel is megkülönböztetett váltakozásában kerülnek dialógusviszonyba. Míg a ravatalozó leírása a jelentésről lemondó hangköltészet vallási eredetére is reflektál: „talán félfüllel hallod az előimádkozók halk duruzsolását” (132). A szemantikai játék erős példája a „hamvas fehér fiúk” kalandja a feketék bárjában (102). Előbb a srácok a feketék szemében próbálnak olvasni: azok a fehérek, akik oda bemennek „vagy hülyék, vagy meg akarnak halni”; majd a bárt elhagyva (egyúttal a „gyorsan kipucoltunk onnan” kifejezéssel a tisztaság-feketeség oppozícióval is eljátszva) utólag olvassák el a kocsmacégért: „White Swan, vagyis Fehér Hattyú. Van humoruk ezeknek a feketéknek” – zárul a jelent, és az olvasó a feketék humorából kirakhatja a jelenet morbid hangulatát fokozó „fekete humor” jelzős szerkezetet.

 

A novellák nyelvezetének legfontosabb sajátossága az eddigi recepcióban is kiemelt székely tájnyelv. A saját hazájukban kisebbségbe szorultak léthelyzetére mindenekelőtt a nyelv és világkép között elválaszthatatlan kapcsolatot felismerő humboldti nyelvszemlélet nyomai világítanak rá. Amikor „Előd egyszer csak meghallotta a nevét román akcentussal” (33), vagy szintén a kötet legeszmeibb elbeszélésében, A forradalom hősében, mely az 1989-es forradalom utáni koncepciós pereknek, a „románölő”-nek bélyegzett magyarok meghurcoltatásának állít emléket: „A bíró felszólította, hogy beszéljen románul, mire Nagy István azt felelte, akkor már románul, hogy nu ştiu româneşte (nem tudok románul), a bíró meg cinikusan megjegyezte, hogy látod, tudsz te románul. Ezen jót nevetgéltek, aztán véget is ért a tárgyalás. Ez volt az utolsó szó joga” (25).

 

Csender Levente kötete éppannyira izgalmas szöveg, mint amennyire fontos az azonosság és nemzettudat megerősítésében.

 

Csender Levente: Fordított zuhanás, Budapest, Magyar Napló, 2010.

Bejegyzések

Nem tudni, miért

Hozzászólás most!

A bécsi Burgtheater Warten auf Godot-ja torokszorítóan finom előadás. Nemcsak azért, mert ürességet teremt – ahogy a Beckett-feldolgozások nagy része. Itt nem csupán arról van szó, hogy mosolygunk Gogó és Didi esetlenségén vagy faviccein, vagy ahogy ők sem tudnak megállni a lábukon… Az előadás óta eltelt órák fényében bátran állíthatom, hogy itt sokkal többről van szó.”

Matthias Hartmann rendezésében Estragon és Wladimir között körülbelül húsz év korkülönbség van. A pesszimistább Estragon idősebb, mégsem lehet úgy fogalmazni, hogy többet élt meg, inkább régebb óta várakozik. Annyival régebb óta, hogy szenilisségének lehet betudni, mikor olykor-olykor visszakérdez Wladimirnek, miért is vannak ott? S ezért üt a második felvonás végén, mikor a szerepek felcserélődnek, s a végig optimista magatartást tanúsító Wladimir kérdésére már ő felel.

A tér nagy, a Burgtheater nagyszínpada. Mintha egy tojásból eredeztetné a tervező az emberiséget (láttunk már erre példát), a játszók egy (feltételezhetően) tojás feletti nem túl széles sávon játszanak. Ahova én kaptam helyet, onnan nem láthattam e sáv mögé, mely az előadás során, az épp aktuális nézőpontoknak megfelelően emelkedett az egyik, illetve másik végén felfelé, olyan lassan, mint amikor nagyon sokáig kell ülnünk, és néznünk az órát, hogy észrevegyük, hogy a kismutató folyamatosan jár. Ugyanilyen sebességgel kelt fel a Nap illetve a Hold is az előadásban. A tojással egy szinten, vagyis a játszók terétől délre egy kuka is látható, azonban ennek egyetlen funkcióját akkor véltem felfedezni, mikor a Godot által küldött Kisfiú arcát a kukából kiszűrődő fény világította meg.

Pozzo és Lucky kettőse nem volt több annál, ami. Mégis elfogott valami kiabálhatnék, mikor Lucky újra Pozzo kezébe adta a saját nyakán végződő pórázt, s Wladimir és Estragon is tehetetlenül figyelték őket ilyenkor már, s egyszerre a kérdéseikből is kifogytak. Mikor Lucky „magyarázni kezdett”, ugyanúgy parancsot hajtott végre, mint mikor a földön fetrengett. De melyik az igazi arca? Kiderül-e, kiderülhet-e az? Fény derülhet-e erre az arcra valaha? Inkább egyedül van-e Lucky, mint Estragon vagy Wladimir? Mi köti össze azon kívül ezt a két embert, minthogy Godot-ra várnak? És kire vár Lucky? Mindannyian nevettünk a nézőtéren, mikor Wladimir Lucky karikatúráját játszotta egy pillanatra, de ő vajon nem karikatúra-e? Miért gondoljuk szélsőségesebb esetnek Luckyt mint őt? Lucky magyarázatának sokszor ismételt mondata, a „weiß nicht, warum” a várakozókra szintúgy érvényes.

A zárókép az előadás során többször is megjelenik. Áll Wladimir és Estragon kézenfogva, mint két kisgyerek, és nem tehetnek semmit, csak hogy várnak. Ebben a hatalmas térben két emberke, gyakorlatilag magasabban vannak, mint a mi horizontunk, így horizontálisan és vertikálisan is nagyobb a távolság mindünktől. Csak állnak, nem tudjuk, ránk néznek-e. Weiß nicht, warum várnak, de rendületlenül csak várnak. Valakire, aki mindig holnap jön el.

 

Burgtheater, Bécs

Warten auf Godot

szereplők: Michael Maertens, Ernst Stötzner, Ignaz Kirchner, Marcus Kiepe

Díszlet: Karl-Ernst Herrmann

jelmez: Su Bühler

Fény: Peter Bandl

Dramaturg: Thomas Oberender

Rendező: Matthias Hartmann

Bejegyzések

Az „erőszak és mézesmadzag” együttes megjelenése

Hozzászólás most!

Közösség és felügyelet problematikája Cătălin Mitulescu Hogyan éltem túl a világvégét című filmjében

Jelen írás közösségdefiníciókat próbál mozgásba hozni Cătălin Mitulescu Hogyan éltem túl a világvégét (Cum mi-am petrecut sfârşitul lumii, 2006) című filmjére[2] fókuszálva. E szöveg nem filmelméleti alapvetések tisztázást tűzte ki céljául Mitulescu műve kapcsán (kevéssé is fog a filmelméletre támaszkodni), hanem az egyén és a közösség(ek) egymás mellettiségét elemzi az adott, a filmben megjelenő, ´89 decembere előtti s a közvetlenül azt követő időszak Romániájára tekintve. Felépítésében az a logika valósul meg, hogy a közösségdefiníciók tisztázását követően tér rá az említett filmre.   

 

1. Lehetséges definíciók

Kálmán C. György kiemeli, hogy a legtöbb közösségdefiníció a lakhely, a vallás és a munkahely halmazának metszéspontját hangsúlyozza, azaz azokat az individuumokat tartja egy közösségbe tartozónak, akiknek lakhelye egy bizonyos területen belül helyezkedik el, vagy vallása, vagy munkahelye megegyezik. Kálmán C. emellett egy másik közösségdefiníció típusra is felhívja a figyelmet,[3] amely típus viszont a közösségben lévő individuumok azonos céljait, vágyait tekinti meghatározónak, továbbá azt, hogy a közösség tagjai személyes kapcsolatban és interakcióban vannak egymással. Meglepő lehet e helyen az a megállapítás, hogy a közösség nem minden tagjának kell a másikat ismerni. Ennek észszerűsége a nagyobb csoportoknál belátható, jóllehet a közös vágy és cél a nagyobb „taglétszámmal” rendelkezők esetében csak feltételezés lehet. Kálmán C. az „értelmező közösségek” kapcsán hamar el is veti a hivatkozott definíciót.

Az elméletíró második, a közösség mibenlétét fejtegető meghatározását azonban nem szükséges egészében félretenni, hanem célszerű a reális közösség fogalmával összevetni, ugyanis e közösségtípus a közös érdekek, ügyek, célok, illetve Cs. Gyímesi Éva definíciója alapján akár a szeretet mentén is jellemezhető.[4] A meghatározás feltételezi, hogy e közösségtípusba tartozást a választás aktusa előzi meg, amelynek alapja „»a vélemények autonómiájának«, pluralitásának létjogosultsága és a tolerancia […], mely »minden véleménynyilvánítás fundamentuma«”[5]. E közösségtípust nem a „mitikus idealizáció”  eszközeivel, hanem sokkal inkább az egyéni „létproblémák” felöl kell vizsgálni.[6] Habár a reális közösséghez tartozás az individuum választása nyomán valósul meg, és a közösség tagjai egy, a választással rokonítható cselekvést hajtanak végre, amikor befogadnak maguk közé egy új tagot, azaz a „Mi”-hez tartozónak nyilvánítják, nem célszerű egy olyan „Mi” megképzése, amely az „én” jegyeit törli, azaz egy olyan „Mi” létrehozása, amely az egyneműsítő diskurzus[7] attribútumaival él, amely diskurzus jellemzője pedig a sajátos jegyek összemosása, a közösségen belüli differenciáltság elfedése.[8]

A két nagyobb közösségdefiníció között, a kettő találkozását jeleníti meg Wilhelm Dilthey meghatározása, hiszen ő mind az individuumok lakhelyének közelségét, mind a közös cél meglétét figyelembe veszi.[9] Ez utóbbit mintegy alátámasztja az „érdekek szolidaritása”[10] fogalmával, amelynél fontos kiindulópont, hogy egy, a közösségen belüli individuum feltételezi, célja a többi, a közösségen belüli individuum céljával hasonlóságot mutat.[11] A Dilthey-féle rendszerben a Cs. Gyímesi által reális közösségnek nevezett típussal a szövetség mutat rokonságot, ám Dilthey a szövetség definíciójában a közösség szó szemantikai mezejét kemény határok közé szorítja[12], jobban mondva a szövetség fogalmát szűkíti. Mindazonáltal a reális közösségek a szövetség meglétén nyugszanak.

1.2. Az Én-Másik különbségtevés figyelembe vétele, az Én-Másik különbségének dekódolása

Egy, az Éntől különböző individuummal csak akkor tud az Én kapcsolatba lépni, ha annak az adott individuumnak a jelenlétét érzékeli. Ebben az értelemben az Énnek „élményként” kell kezelnie ezt a tőle különböző individuumot, ugyanis első lépésben a „közvetlenség” sajátosságával dekódolja jelenétét, majd az értelmezés csak a jelenlét dekódolása után következhet.[13] Hans-Georg Gadamer Dilthey-interpretációjának ez a sarkalatos pontja. Dilthey szerint az Éntől különböző individuumot első lépésben úgy érzékeli az Én, mint a „holt tárgyakat”, ám az individuumhoz kapcsolódó benyomásokat majd megváltoztatják a csatlakozó „lelki folyamatok”[14]. Ezekhez a lelki folyamatokhoz sorolja Dilthey az együttérzést, amely kapcsán az individuumokban a homogeneitás meglétének bizonyossága erősödik fel. Ennek tudata nélkül az individuumok egymás közti megértése sem valósulhatna meg. A homogeneitástól és az együttérzéstől nem választható el ez elmélet alapján a szolidaritás, amelynek tisztázását Dilthey összefűzi az Éntől különböző individuum megértésének magyarázatával. Jürgen Habermas Dilthey elmélete kapcsán a megértéshez az „után-alkotás” aktusát párosítja, legyen szó történelmi személyiségről, eseményről, illetve egy, az adott individuummal pillanatnyilag interakcióban lévő másik individuumról.[15] A dilthey-i megélés, kifejezés, megértés hármasában valójában benne létezik egy utólagosság.

„Röviden, a megértés folyamata az, melynek révén élet önmagáról a maga mélységében tisztába jön és másfelől magunkat és másokat annyiban értjük meg, amennyiben megélt életünket átvisszük a saját és idegen élet mindenféle megnyilvánulásába. Így mindenütt a megélés, kifejezés és megértés összefüggése a tulajdonképpeni eljárás, mely által az emberiség mint szellemtudományos tárgy jelen van számunkra.”[16]

E hármasság megvalósul, de az individuumok az interakció során a távolságot megképzik, vagyis az azonosulás mellett hangsúlyozzák a különbözőségüket, így tarthatják fenn az Én identitását[17]. Fontos kiemelni, amint azt Habermas is megteszi, hogy itt nem egy „naiv beleérzés-elmélet”[18] van jelen, hanem a reflektálás egy olyan aktusa, amelyben az objektiváció lehetővé teszi a saját „életmegnyilvánulásokkal” való szembesülést. Ehhez természetszerűleg szükséges egy önkritikus álláspont elsajátítására való nyitottság, amely nélkül az identitástudat létre sem jöhet a szimbolikus interakcionizmus elve alapján.[19] A Lassú Zsuzsa Tárgyaink mint tükrök című szövegét[20] interpretáló Ungvári Zrinyi Imre szerint ez a nyitottság az alapja annak, hogy egy, a közösség által legitimált elvárásrendszerhez az adott egyén pozícionálni tudja magát.[21] E pozicionálást az egyén úgy próbálja végrehajtani, hogy közben saját „független” (mintegy „kisebbségi”[22]) létét próbálja megőrizni.

2. A fókuszálás esete

2. 1. A közösségképzés alapján

A fent értelmezett „kisebbségi létéhez” az egyén egy totalitárius rendszerben megpróbálhat minden áron ragaszkodni. Ezzel megkockáztatva egy olyan szerepet, amely az „áldozatok”, a „disszidensek”, illetve a későbbiekben az „országát elhagyók” közé sorolja.[23] Természetszerűleg még meg lehetne állapítani más csoportokat, de a jelen írásban a Hogyan éltem túl a világvégét-filmben [a továbbiakban: Hogyan…] megfigyelhető csoportokra szorítkozom[24]. Mitulescu filmjében a TJ-felosztás értelmében nem lehet „disszidensről” beszélni, ugyanis a Nicolae Praida által játszott Titi is csak szűk körben tesz félreérthető megjegyzéseket. A „hazáját elhagyó” pedig Andrei (Cristian Vararu) lesz a film végén, ám ő a Hogyan… nagy hányadában „áldozatként” aposztrofálható, hiszen őt mint tárgyat áthelyezték Románián belül az egyik térből a másikba. Ez az ő (jobban mondva feltehetőleg apja) büntetése. Az áthelyezést a tárggyá tevéstől és valamiféle megbélyegzéstől nem választhatjuk el, ugyanis az egyén akaratának figyelembe nem vétele tűnik fel. Ez aktusokhoz a felügyeletnek kellett kapcsolódnia, ugyanis az egyént be kellett sorolni az áthelyezendők csoportjába. A felügyelet valószínűleg első lépésben Andrei apját érinthette. Ezt megelőzhette „az elhajlás”, amely miatt a felügyeletet jogosnak vélte a hatalom.[25] Ez az apa kapcsán így lehet, ám Andrei esetében, apja miatt, nem lenne meglepő, hogy

„mielőtt még egyetlen bűntény is a rendőrség tudomására jutott volna, máris birtokukban volt a gyanúsított neve és néhány alapvető terhelő adat, személyleírás. Az elsődleges feladat tehát nem egy bűntény elkövetőjének azonosítása volt, hanem a gyanúsított jellemzése.”[26]

Kérdéses, hogy Andreinél mikor dekódolhatunk „bűntényt”: áthelyezése előtt elkövetett-e ő is kihágást, vagy csak az országot elhagyni igyekvés, a szökés terve a bűnténynek nevezhető. Az utóbbihoz kötődő vágy már magában bűntény egy totalitárius rendszerben.

Titi „áldozatnak” tekintése azért tartható indokoltnak, mert látjuk, hogy őt a hatalom hogyan szállíttatja el.

Vomicӑ apja a fenti osztályozás alapján „tettesnek” mondható. A film nagyon finoman kezeli a kategorizálást, hiszen ennek az alaknak a forradalom utáni, illetve a fia halála utáni megbolondulása egy, a fentitől különböző szempontrendszer alapján történő besorolása már az „áldozat” csoportjába tenné. Emellett talán még azért mutatkozhat hajlandóság „áldozatnak” nevezésére, mert a film egésze során ő a félelmet képviseli, továbbá a rendszerben való elbújást. A családja és körülötte élők egyértelműen a hatalom emberei közé sorolják. A kisközösség hatalomtól eltérő olvasásmódja a gyerekek megjegyzései által egyfolytában artikulálódik. Ez a kisközösség tudja, hogy a hatalom emberétől óvakodni kell, de ki is lehet használni például beteg gyereknek gyógyszerszerzésre.

Az egyének érzékelik, hogy rajtuk a homogeneizáló aktust akarják végrehajtani. A különbségek, különbözőségek dekódolása, majd elrajzolása, tagadása a cél. Ez megtörténik a világról való olvasási mód, továbbá egy nacionalista olvasási mód felhangjának a szintjén.[27]

2.2. Az ügyelet, a megfigyelés és a felügyelet

A felügyelet mechanizmusára, a tárggyá tevésre[28] már az előbbiekben kitértem Andrei kapcsán. Georges Banu úgy próbál valamiféle rendszerezést teremteni a felügyelet problematikája kapcsán, hogy az ügyelés, a megfigyelés és a felügyelés hármasságát állítja fel, és ezt a három jelenséget megkísérli egymástól elválasztani. Az ügyelést az őrzéssel tartja rokoníthatónak, hiszen mind a kettőnél a jóakarat és az anyai védelmezés attribútumait veti fel. Az ügyelés kapcsán szerinte a veszély kevésbé tekinthető fontosnak, mint a felügyeletnél. A túlzott, fokozott ügyelés esetében úgy véli, hogy megjelenik a felügyelet. Az elméletíró a megfigyelésnél is ezt veti fel, vagyis azt, hogy a megfigyelés is könnyedén átbillen felügyeletbe. Amíg a megfigyelésre a semlegesség és a részrehajlás hiánya, csupán csak egyszerű információszolgáltatás jellemző, addig megmarad annak, ami. Amint azonban „az értesülések beavatkozást eredményeznek, megjelennek a felügyelet tünetei”[29]. A megfigyelést a gyerekek, Lalalilu és barátai képviselik, amikor Andreit az udvaron lesik meg.

A felügyelet sajátossága, hogy kettősséget képes megjeleníteni. Olyan párokat állít fel, mint leprás—nem leprás, pestises—nem pestises, bolond—nem bolond, bűnös—nem bűnös. Mindenképpen létezik egy norma, amelyhez képest méri a társadalom az eltérést. Ezt a normához való mérést a vizsgálat, a vizsgáztatás, a kivizsgálás aktusaival jellemezhetjük.[30] Aki nem nyilatkozik egy vizsgálat vagy kihallgatás során, az bűnös a rendszer szerint. Az ilyen egyénnek takargatni valója van. A kivizsgálásnak szoros partitúrát kell követnie. Jóllehet, hogy a kivizsgálást végző személy ismeri a tényeket, illetve ismerni véli, ha a kivizsgált, kihallgatott nem nyilatkozik, akkor az bűnös. Ennek értelmében hiába sejtik az iskolai kihallgatást végzők (a bizottság), hogy nem Eva (Dorotheea Petre) lökte le és törte össze Ceauşescu mellszobrát. A lány ott volt az összetörésnél, és nem nyilatkozik, tehát büntetést kell rámérni. A hallgatást többféleképpen is lehet értelmezni, de egyik értelmezés sem bír pozitív attribútumokkal a hatalom szempontjából. A hallgatás oka lehet: 1. Eva valakit véd, 2. tiltakozik a kivizsgálás ellen, 3. a rendszer értékeitől határolódik el.[31] [32]

Evát egy újabb iskolába helyezik büntetésképpen, holott Vomicӑ rúgta le a szobrot, de őt nem lehet elítélni, hiszen — és ezt a gyerekek elbeszéléséből tudjuk — az apja a hatalom embere. A hatalom emberének a családjából nem lehet elítélni, megbélyegezni senkit. Ez gyengítené a hatalmat, amelyen kívüli lehet csak a bűnös[33].[34] Vomicӑ a hatalom ez emberének, azaz önnön apjának az ígéretét továbbítja Evának, vagyis is azt, hogy nem lesz semmi gond. (Nem lesz megbüntetve. Ez hazugság volt). A lánynak márcsak az ígéret miatt sem kellene vallani, mondani semmit, illetve önnön elhatározásából sem. Bárminemű árulás megtagadása ugyancsak észrevehető. Eva mint bűnös, megbélyegzett az új iskolában Andrei-jel veszi fel a kapcsolatot.[35]

A film a megfigyelést és a felügyeletet a vizsgálat, kihallgatás mellett a leselkedéssel tematizálja a leginkább. Lalalilu és barátai által gyakorolt, az előbbiekben említett megfigyelésként jellemezhető tettéhez is csatlakozik a leselkedés. Ezt a megfigyelést a gyerekek kíváncsiságával párosíthatjuk.[36] Azt mondhatnánk e jelzett részletnél (lásd: 36. lábjegyzet), hogy itt egy klasszikus beállítás-ellenbeállítással van dolgunk, ám a Lalalilu barátját mutató beállítás után Lalalilu nézőpontjából kapunk képet. Ezt onnan tudhatjuk, hogy a látást részben gátló akadályon olyan rés van, mint amelyre a Lalalilut mutató beállításnál figyelhettünk fel, így Lalaliluhoz köthető szubjektív beállítással van dolgunk. E beállítás után Lalalilu két barátját mutatja ismét a kamera. Természetszerűleg a képen kívüli hang is informál minket.[37] A leselkedések nagy hányada a kisfiúkhoz köthető. Az ő esetükben többek között azért sem beszélünk voyeurizmusról, mert, ha Banu felosztását követjük, akkor a voyeurizmust a „felügyelet egyik válfajá”[38]-nak tekintjük, továbbá, mert az erotikus vágy e részletnél (lásd: 39. lábjegyzet) (a gyerekek kapcsán) kétséges[39].

A most említett részlet későbbi egységénél (5:54-6:14) azonban már a voyeurizmus esete is lehetséges. Vomicӑ „felügyeli” Evát az ablakon keresztül. A párbeszédes jelenetek klasszikus beálltás-ellenbeállítás-párosa látható. A „voyeurizmusról” tud tehát Eva. Ám itt, ahol feltehetőleg Eva nézőpontjából látjuk Vomicӑt, sokkal inkább érdekfeszítő a figura és a háttér viszonya.[40] Az ablak előtt valószínűleg egy vékony függöny lehet. Kérdéses, hogy Vomicӑ kerül-e figura-pozícióba, vagy pedig az elfüggönyzött ablak. Amikor már nem Eva nézőpontjában részesülünk, továbbá amikor már Vomicӑ elmozdul, akkor valamelyest világosabbá válik a képlet, hiszen a mozgás a figyelem középpontjává teszi az alakot.[41]

A vállak fölötti, illetve oldalról, lentről való leselkedéssel,[42] a mozgó kamerával — melyek mind a szubjektivitást hangsúlyozzák — a film egészében a felügyelet emelődik ki, csakúgy, mint Ceauşescu képének, szobrának jelenétével. Az előbbi humoros, ironikus verziója található a film elején, ahol is a falon látható kép Ceauşescuról karikatúrának tűnik[43]. Ezt a jelleget húzza alá az a kucsmában látható férfi, aki — arcának kiemelése nélkül (alig kivehető), a mozdulataival s főleg a kucsmával — mintha Ceauşescut imitálná.[44] Eva és Lalalilu apja az utánzást megismétli.[45] Ezek az említett jegyek az akkori Romániára való utalást teszik lehetővé, a megidézés ilyen módon könnyebbnek bizonyulhat. Ennek erőteljes(ebb) változata azonban a (szinte) mindenki által ismert azon képsorral valósulhat meg, amelyben az elsuhanó férfi megszólítja a beszédét elmondani próbáló Ceauşescut.[46]

Cătălin Mitulescu Hogyan éltem túl a világvégét című filmje a felügyelet problematikáját tematizálja; a leselkedés állandó jelenlétét hangsúlyozza. A közösség kérdésére úgy összpontosít, hogy újra meg újra mozgásba hozza a felügyelet kérdéskörét. Ezzel a mozgásba hozással megmutatja, hogy a felügyelet miképpen ássa alá minden olyan közösség létének lehetőségét, amely reális közösségnek tekinthető.

 

Bibliográfia:

  • Arnheim, Rudolf: A vizuális élmény. Az alkotó látás pszichológiája. Ford. Szili József és Tellér Gyula. Budapest, Aldus Kiadó, 2004.
  • Balázs Imre József: „Hogyan épül? Nemzetkonstrukciók és szolidaritási hálók”. In Korunk, XX/11, 2009. november, 3-6.
  • Banu, Georges: A felügyelt színpad. Ford. Koros Fekete Sándor. Kolozsvár, Koinónia, 2007.
  • Cs. Gyímesi Éva: „Értelmiségi önreflexiók”. In Uő.: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 1998. 110-125.
  • Cs. Gyímesi Éva levele Gáll Ernőhöz, 1984. április 5. In Gáll Ernő — Levelek 1949-2000. Sajtó alá rendezte: Gáll Éva és Dávid Gyula. Válogatta: Horváth Andor. Kolozsvár — Budapest, Korunk — Napvilág Kiadó, 2009. 459-461.
  • Cs. Gyimesi Éva: Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába. Kolozsvár, Korunk — Komp-Press Kiadó, 2009.
  • Cs. Gyímesi Éva: „Vázlatok egy szellemi kórképhez”. In Uő.: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 1998. 32-67.
  • Dilthey: Wilhelm: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Ford. Erdélyi Ágnes. Budapest, Gondolat Kiadó, 1974.
  • Doane, Mary Ann: „A film hangja: test és tér artikulációja”. Ford. Fürstner Klára és Pataki Katalin. In Apertúra. Filmelméleti és filmtörténeti szakfolyóirat. [http://www.apertura.hu/2006/tavasz/doane/index.html és köv.]
  • Egyed Péter: A jelen-létről. Kolozsvár, KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, 1997.
  • Foucault, Michel: Felügyelet és büntetés. Ford. Csűrös Klára. Budapest, Gondolat, 1990.
  • Gadamer, Hans-Georg: „Az »élmény« szótörténetéhez”. In Uő.: Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor. (A fordítást a 2. kiadás számára átnézte és felfrissített Fehér M. István). Budapest, Osiris, 2003.
  • Habermas, Jürgen: „A kifejezések megértésének dilthey-i elmélete: az én-identitás és nyelvi kommunikáció”. Ford. Weiss János. In Uő.: Megismerés és érdek. Pécs, Jelenkor Kiadó. Dianoia, 2005. 128-147.
  • Kálmán C. György: „Mi a baj az értelmező közösségekkel?”. In Az értelmező közösségek elmélete. Szerk. Kálmán C. György. Budapest, Balassi Kiadó, 2001. 36-63.
  • Láng Zsolt: „Laios”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 83-89.
  • Lassú Zsuzsa: Tárgyaink, mint tükrök. In http://www.kodolanyi.hu/szabadpart/szam3/tnt/lassu.htm [Elérés: 2010. február 1.]
  • Marcelli, Miroslav: Michel Foucault, avagy mássá lenni. Ford. Németh István. Pozsony, Kalligram, 2006.
  • Selyem Zsuzsa: „Irodalom és politika”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 89-107.
  • T. Szabó Levente: „A hallgatás alakzatai: öt kérdés”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 49-61.
  • Ungvári Zrinyi Imre: Dialógus. Interpretáció. Interakció. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 2005.
  • Vatulescu, Cristina: „Lebilincselt életrajzok: a titikosszolgálati dosszié a Szovjetúnióban és Romániában”. Ford. Mihálycsa Erika. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 11-37.
  • Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, 1996.

[1] Selyem Zsuzsától kölcsönvett szókapcsolat, in Selyem Zsuzsa: „Irodalom és politika”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. Szerk. Selyem Zsuzsa. Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium, Tranzit Alapítvány, Emberi Piramis Sorozat 1., 2008. 89-107. 90.

[2] A film majdnem egésze megtalálható in http://www.youtube.com/watch?v=pJWfs7_tdmU és az ezt követő oldalakon.

[3] Kálmán C. György: „Mi a baj az értelmező közösségekkel?”. In Az értelmező közösségek elmélete. Szerk. Kálmán C. György. Budapest, Balassi Kiadó, 2001. 36-63.

[4] „A reális közösség mindig szabad emberek társulása — a jelenben, a gyakorlatban, az érintkezésben felismert közös érdekek és célok, ügyek és eszmék vagy egyszerűen a szeretet alapján.” In. Cs. Gyímesi Éva: „Vázlatok egy szellemi kórképhez”. In Uő.: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 1998. 32-67. 45. 5. lábjegyzet.

[5] Cs. Gyímesi Éva idézi Egyed Pétert in Cs. Gyímesi Éva: „Értelmiségi önreflexiók”. In Uő.: Colloquium Transsylvanicum. I. m. 110-125. 115.; Egyed Péter: A jelen-létről. Kolozsvár, KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, 1997. 46.

[6] Veress Károly Paradox (tudat)állapotok című könyvében használt kifejezések. Vö.: Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. Kolozsvár, KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, 1996. 100.; Cs. Gyímesi Éva is idézi in Cs. Gyímesi Éva: Értelmiségi önreflexiók. I. m. 117.

[7] Cs. Gyímesi Éva visszatérő szóhasználata.

[8] „A feltétlen és implicit hivatkozás egyfajta többes számra — »MI« ezt így tesszük, így gondoljuk, így véljük, »NEKÜNK« ez így jó stb. — mindenképpen a kezdettől, az önrendelkezéstől, bensőségességtől, személyességtől távolítja el az egyént, már azt, ami megmaradt belőle”. Egyed Péter Arisztotelész nyomán azt állítja, hogy „az autonóm vélemény olyasvalamit jelöl, amely abszolút módon velünk és bennünk kezdődik”. In Egyed Péter: A jelen-létről. I. m. 35. és 47.

[9] „az individuumok közötti nagyon különböző pszichikai viszonyokkal, a közös származás tudatával, azzal, hogy egy helyen laknak, az individuumok ilyen viszonyokban megalapozott egyformaságával (mert a különféleség, nem mint olyan köteléke a közösségnek, hanem csak amennyiben lehetővé teszi, hogy a különbözők egyetlen teljesítményben kapcsolódjanak össze, legyen az akár csak egy elmés beszélgetés teljesítménye, vagy egy felüdítő benyomásé az élet egyhangúságában), a pszichikus életben lefektetett feladatok és célok által megalapozott sokrétű összefüggéssel, a szövetség tényállásával összekapcsolódik egy bizonyos fokú közösségi érzés, amennyiben nem szünteti meg egy szemben álló pszichikus hatás”. In Dilthey, Wilhelm: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Ford. Erdélyi Ágnes. Budapest, Gondolat Kiadó, 1974. 168.

[10] Ua.: 169.

[11] Dilthey itt megad egy fogalompárt: „Világosan elkülöníthetjük egymástól a két pszichikai tényállást, a viszonyt, mely alapul szolgál, és a közösségi érzést, melynek folytán a viszony bizonyos mértékben visszatükröződik az érzelmi életben.”. In Uo.

[12] „Szövetségen több személy tartós, valamiféle célösszefüggésre alapozott akarati egységét értjük. Bármilyen sokféleképpen alakultak is ki a szövetségek formái, valamennyiük sajátja: a bennük lévő egység túlmegy az összetartozás  és a közösség formátlan tudatán, túlmegy az egyedi folyamatra maradt valamely csoporton belüli közelebbi kölcsönhatáson: egy akarati egységnek struktúrája van; az akaratok egy meghatározott formában szövetkeznek az együttműködésre.”. In Ua.: 174. Dilthey kiemelése.

[13] Vö.: Hans-Georg Gadamer Dilthey „élmény”-fogalmának interpretációját. „Ugyanakkor azonban »a megélt« alakot abban az értelemben is használjuk, hogy annak a maradandó tartalmát jelöljük vele, amit megélünk. Ez a tartalom olyan, mint valami hozadék vagy eredmény, mely az élmény múlandóságából tartósságra, súlyra, jelentőségre tett szert. Nyilvánvaló, hogy az »élmény« szó képzése egyszerre alapul mindkét jelentésirányon: a közvetlenségen, mely minden értelmezést, feldolgozást vagy közvetítést megelőz, s csupán az értelmezés támpontját és az alakítás anyagát szolgáltatja, és a belőle származó hozadékon, a közvetlenség maradandó eredményén.” Gadamer, Hans-Georg: „Az »élmény« szótörténetéhez”. In Uő.: Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor. (A fordítást a 2. kiadás számára átnézte és felfrissítette Fehér M. István). Budapest, Osiris, 2003. 92-96. 93.

[14] Dilthey: i. m. 281. Az Éntől különböző individuum nem-tárgy voltáról lásd még: 514.

[15] Habermas, Jürgen: „A kifejezések megértésének dilthey-i elmélete: az én-identitás és nyelvi kommunikáció”. Ford. Weiss János. In Uő.: Megismerés és érdek. Pécs, Jelenkor Kiadó. Dianoia, 2005. 128-147.

[16] Dilthey: i. m. 508-509.

[17] Habermas szintén ezt húzza alá. Vö.: i. m.

[18] Ua.: 134.

[19] Ungvári Zrinyi Imre: Dialógus. Interpretáció. Interakció. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 2005. 89.

[20] Vö.: Lassú Zsuzsa: Tárgyaink, mint tükrök. In http://www.kodolanyi.hu/szabadpart/szam3/tnt/lassu.htm [Elérés: 2010. február 1.].

[21] Ungvári Zrinyi Imre: i. m. 89.

[22] Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy akár egyetlen individuum is képviselhet egy kisebbséget, olyan értelemben is, hogy önnön jegyeivel, azaz saját attribútumaival egy egyszemélyes kisebbségi csoportot képez. Minden individuum ilyeténképpen megteremti saját kisebbségi létét.

Emellett fontos figyelembe vennünk Dilthey megállapítását az individuumra vonatkozóan: „Az elemzés az életegységekben, a pszichofizikai individuumokban találja meg azokat az elemeket, melyekből a társadalom és a történelem felépül, és ezeknek az életegységeknek tanulmányozása képezi a szellem tudományainak leginkább alapvető csoportját.” In Dilthey: i. m. 112-113.

Dilthey idézi ezzel összefüggésben Schleiermachert: „Schleiermacher is etikai értéket lát az individualitásban, mely érték a világrendben megalapozott: az isteni észből ideális egészként jön elő: az istenség megnyilvánulása. »Minthogy mindennek, amit erkölcsileg önmagáért kell tételezni, mint egyesnek ugyanakkor fogalmilag is megkülönböztettnek kell lennie minden mástól: így az egyes embereknek is eredetileg fogalmilag egymástól megkülönböztettnek kell lenniök, azaz mindegyiknek sajátlagosnak kell lennie.« »Minden egyes ember fogalma, amennyiben egy ilyen az egyes által kiteljesíthető, más és más« (Ethik, Schweizer 131. ∫)”. In Dilthey: i. m. 453.

[23] A disszidens és az országát elhagyó között azért próbálok különbséget jelölni, mert követem Cs. Gyímesi Éva azon csoportosítását, amelynél a Tismӑneanu-jelentésre hivatkozik. Vö.: „A TJ [Tismӑneanu-jelentés — beszúrás K. F.] a tettes—áldozat fogalompár mellett elkülöníti az utóbbi kategóriát, és olyan meghatározást fogalmaz meg a disszidensre vonatkozólag, ami közel áll a magyar ellenzékiek által választott magatartáshoz is: »A disszidens olyan személy, aki nem ért egyet az adott társadalom ideológiai, politikai, gazdasági és erkölcsi alapjaival, de nem csupán másként gondolkodó, hanem ezt ki is fejezi a nyilvánosságban, vagyis nem csupán a családban vagy a legközelebbi barátok meghitt körében.« A szerkesztők ugyanakkor megjegyzik, hogy a disszidensek többnyire magányosak, ritka, hogy csoporttá szerveződjenek.” In Cs. Gyimesi Éva: Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába. Kolozsvár, Korunk — Komp-Press Kiadó, 2009, 31.

[24] Illetve megkísérlem követni Cs. Gyímesi Szem a láncban című könyvének előbbiekben idézett részének felosztását.

[25] A továbbiakban a felügyelet kérdésköre kapcsán a Michel Foucault-ra támaszkodó Georges Banura hivatkozom, így nem követem a megfigyelési dosszié-terminust és annak alegységeit. A felügyelet-terminust ajánlott itt követni, ugyanis a társadalmi jelenséget vizsgálom. A dossziék megnevezése és a társadalmi jelenség megnevezése nem ugyanarra az elemre mutat rá.

Vö.: „Az ügyelni emberi, a felügyelni viszont átlépi annak kereteit, és a vétséget, az elhajlást keresi, amelyeket le kell leplezni, következésképpen büntetendőek.”. In Banu, Georges: A felügyelt színpad. Ford. Koros Fekete Sándor. Kolozsvár, Koinónia, 2007. 11.

Vö.: Foucault, Michel: Felügyelet és büntetés. Ford. Csűrös Klára. Budapest, Gondolat, 1990.; A dossziék altípusai, illetve egyetlen dosszié sem jelenik meg a Mitulescu-filmben. A kor romániai titkosszolgálati dossziéiról bővebben: Vatulescu, Cristina: „Lebilincselt életrajzok: a titikosszolgálati dosszié a Szovjetunióban és Romániában”. Ford. Mihálycsa Erika. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. I. m. 11-37.

[26] Vatulescu, Cristina: i. m. 15.

[27] Vö.: Balázs Imre József: „Hogyan épül? Nemzetkonstrukciók és szolidaritási hálók”. In Korunk, XX/11, 2009. november, 3-6.

[28] A hatalom tárggyá tevésre irányuló aktusára Cs. Gyímesi is reagál Gáll Ernőhöz írott 1984. április 5-tel datált levelében: „Véleményem szerint a méltóságfogalom ideológiai-jogi vonatkozásait és értéktényezőit el kellene választani a méltóság értékének etikai vetületétől. Az ideológiai problémát azért nem jó etikai síkra terelni, mert az egyes személyek, és az elnyomott közösség belügyévé tenni azt, ami elsődlegesen tágabb értelemben vett politikum, tőlünk független hatalom kérdése. Ez a hatalom teszi tárgyává az embert mint egyedet és mint kisebbségi személyt, hozzánk való viszonya a méltóság politikai-ideológiai kerete, ennek jogi rendeződése méltóságunk feltétele; az etikai tényező, amely szerintem mint folytonosan sértett méltóságtudat jelentkezik, az előbbinek a függvénye: ez a mi erkölcsi válaszunk a tárggyá tevésre. A válasz minősége pedig mindaddig nem változik meg, amíg a viszony így áll fenn, ahogy van.” In Gáll Ernő — Levelek 1949-2000. Sajtó alá rendezte: Gáll Éva és Dávid Gyula. Válogatta: Horváth Andor. Kolozsvár — Budapest, Korunk — Napvilág Kiadó, 2009. 459-461. 461.

[29] Banu: i. m. 32.

[30] Vö.: Foucault: i. m., Marcelli, Miroslav: Michel Foucault, avagy mássá lenni. Ford. Németh István. Pozsony, Kalligram, 2006.

[31] T. Szabó Levente a hallgatást jellemezve írja: „A hallgatást a közelmúlt diktatúráját feltáró és érteni próbáló irodalom nagyon gyakran rendeli a tiszta ellenállás valamilyen formájához: kétségkívül a beszéd (például a dicsőítő beszéd) megtagadására, a mintegy tiltakozó kivonulásra, a rendszer értékeitől való szimbolikus elzárkózás egyik fontos fajtájára gondolhatunk itt, s ezeknek valóban komoly egzisztenciális tétjük is volt.” In T. Szabó Levente: „A hallgatás alakzatai: öt kérdés.”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. I. m. 49-61. 49.

[32] Erre céloz Ungvári Zrinyi Imre is az értékek, értékszociológia kapcsán: „az értékek kommunikációjának problémája a politikai rendszerek alapviszonyainak problémája is”. In Ungvári Zrinyi Imre: i. m. 58.

[33] Kivételt képez a puccs esete.

[34] Vö.: „Logikus — a kelet-közép-európai abszurd irodalom ezt a fiktív elemeket összekötő logikát viszi a végletekig —, hogy amennyiben a másik a felelős mindazért a rosszért, amellyel kétségtelenül szembesülünk, akkor az első lépés, hogy ki kell deríteni, ki az a másik, ehhez szükségünk van a titkosszolgálatokra, a bűnösök földerítésére, elítélésére és az ítélet végrehajtására. A premissza téves és a vád koholt ugyan, de mindaddig nem okoz ez gondot, ameddig a rendszer működik.” In Selyem Zsuzsa: „Irodalom és politika”. In Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában. I. m. 89-107. 95.

[35] Valószínűsíthető, hogy az iskola majd’ minden tagja megbélyegzett. Csak a megbélyegzés mértékében lehetnek különbségek.

[37] A képen kívüli hangról bővebben: Doane, Mary Ann: „A film hangja: test és tér artikulációja”. Ford. Fürstner Klára és Pataki Katalin. In Apertúra. Filmelméleti és filmtörténeti szakfolyóirat. [http://www.apertura.hu/2006/tavasz/doane/index.html és köv.].

[38] Banu: i. m. 33.

[40] A kérdésről bővebben: Arnheim, Rudolf: A vizuális élmény. Az alkotó látás pszichológiája. Ford. Szili József és Tellér Gyula. Budapest, Aldus Kiadó, 2004. Kiemelten: 138-141.

[41] Vö.: Ua.; A figyelem ilyen irányíthatósága vehető észre itt is: http://www.youtube.com/watch?v=_4dyRGmTc6M&feature=related, 3:12-3:15, hiába van látás gátló akadályként jelen az ablakszárny.

[43] http://www.youtube.com/watch?v=pJWfs7_tdmU 0:18-1:58. E részlet mintha még csak felvételre készülődés lenne.

[44] http://www.youtube.com/watch?v=pJWfs7_tdmU, 0:29, továbbá 2:02-2:30.

[46] A youtube-on nem található részlet. A felidézett képsor: http://www.youtube.com/watch?v=YV6v2Hwe3Fs&feature=related, 1:32-1:37.

E tanulmány a Szövegek között-sorozat XV. kötetében jelent meg. (Szövegek között XV. Szerk. Fried István, Kovács Flóra, Lengyel Zoltán, Szeged: SZTE BTK Összehasonlító Irodalomtudományi Tsz., 2010.)

Bejegyzések

Közvetítők és közvetítések

Hozzászólás most!

Egyszerre merész (sőt! provokatív) állítások tárháza, és körültekintően átgondolt tudós munka – ez jellemzi a Nemzeti művelődés – egységesülő világ címen megjelent tanulmánykötetet. Szerteágazó és mégis sok esetben egy helyre mutató és vivő témák, és megannyi – a legkülönbözőbb területről érkező – értelmiségi gondolkodó.

            Egy – a főszerkesztői megállapítás szerint a „türelem jegyében” elkészült – konferenciakötet, amelynek olvasása szintén ebben a szellemben ajánlott. A könyv az ugyanezen a címen 2007. november 30. és december 1. között az Országos Széchenyi Könyvtárban, valamint az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán megrendezett kétnapos konferencián elhangzott szövegeinek egy jelentős hányadát gyűjti egybe. Egybegyűjti, hogy azok különböző aspektusból tanúi lehessenek korunk (részbeni) heterogenitásának. A szövegek (és a mögöttük lévő gondolkodók) ezt a képet annyiban variálják, hogy önreflexív módon éppen az egységesülés és nemzeti identitás fogalmait feszegetik – egybekötött írások, amelyek azonban közel sem az egységet képviselik, hanem sok esetben inkább annak kritikáját. Egyazon jelenségnek, az egységesülésnek (mondialisation, globalisation) különféle olvasatai – ahogy azt a borító is sugallja. Csontváry-Kosztka Tivadar Zrínyi kirohanásának (1903) töredéke azért is árulkodó, hiszen – ahogy arra Szegedy-Maszák Mihály is utal a tanulmányában[1]  – egy folyamat, nagyobb egység részese, amely nem csupán Zrínyi Szigeti veszedelmével, hanem egyszersmind az eposz ihlette festmények sorozatával (id. Peter Krafft, Barabás Miklós, Székely Bertalan, Hollósy Simon) is dialógust folytat. Ezen párbeszédesség konstruálja a tanulmánykötet gerincét, teremti meg a közös teret a különböző nézőpontokhoz. Kiemelendő azon gesztus, amely az egyes előadók és témák sokféleségének szabad utat engedett; nem az akolmeleg szellemisége, sokkal inkább a viták heve, és az egymás véleménye iránti tisztelet kovácsolta egybe a könyvet. Példaértékű szemlélet, amely fontosabbnak tartotta különféle nézeket egy térben való szerepeltetését, és háttérbe szorította (kizárta) az egyet mondás és értés vállveregetős tudományosságát.

            Ahogyan a konferencia különféle szekciókra bomlott, úgy igyekszik a kötet is bizonyos tematikus egységeket megteremteni. Ennek értelmében találkozhatunk olyan irányadó témakörökkel, mint: Vallások és egységesülés; A kommunikáció és műfajai; Nemzet, ideológia, politika; A különböző művészeti ágak és az egységesülés; Saját – idegen – nyelv. Látható, hogy a szövegek igen szerteágazóak, és lefedik a kultúra főbb összetevőit, alkotóelemeit. Ami pedig egyensúlyban tartja ezeket a textusokat, az nem más, mint a  józan és tudós vitázó szellem, amely képes az egyet-nem-értés retorikáját a kölcsönös tisztelet nevében megjeleníteni.

            A vallási párbeszéd a XX. és XXI. századi vallási-felekezeti gondolkodás fontos részét képezi, főként ha annak résztvevői eltekintenek a „magunkhoz hasonítás” és „beolvasztás” imperatívuszának – és képesek az egyes a felekezeteket minden tekintetben Másikként elfogadni. Ennek szellemében jelenít meg a kötet katolikus (Kiss Ulrich), zsidó (Feldmájer Péter, Peremiczky Szilvia) és református (Zsengellér József, Karasszon István) nézőpontokat, nem kerülve el olyan (mindig) aktuális kérdésköröket, mint például Egyház és politika viszonya, amelynek egyik kulcsreflexiója a teoretikus álláspont mellett annak erőteljes állítása, hogy „a politika pártfigurái komolyan vegyék az egyházakat, mint a társadalmat alapvetően formáló tényezőket” (Zsengellér József, Egyházpolitika – egyház és politika). Arra is láthattunk példát, hogy a misszió tevékenysége miként kapcsolódhat össze a globalizáció fogalmával Szent Pál és Szent Ignác nyomdokain haladva. „Két olyan dolog van, amely összeforraszthat egy csoportot és amelyet nem oldhat fel a legerősebb globalizáció sem, az egyik a közös történelmi múlt hite, a másik a közös jövőbe vetett hit” – írja Feldmájer Péter (Kaddis, a héberek arámi nyelvű imája). Nem csupán a globalizáció teoretikus aspektusa jelenik meg, hanem egyszersmind annak gyakorlati megjelenései formái, esetleges kihatásai a különböző egyházakra – a vallással foglalkozó rész legfőbb erénye épp ebben áll.

            A kötet második egysége (A kommunikáció és műfajai) címében a kultúra nyelvi jellegére reflektál – ennek értelmében találkozhatunk olyan írásokkal, amelyek valamilyen (nyelvpszichológiai,  irodalmi, folklorisztikai) szempontból a közvetítettség jelenségeit kutatják. Az elitkultúra és tömegkultúra egybejátszatásának, illetve határ-feloldódásának értelmében egyaránt találkozunk Berzsenyei verseinek beható elemzésével (Fórizs Gergely, A képzés eszménye Berzsenyi Verseinek Negyedik Könyvében), Kazinczy egy dedikációjának kulturális kontextusaival (Debreceni Attila, Kazinczy, a nyilvánosság és 1790), az on-line irodalomtörténetünk jellegzetességeivel és problematikájával (Horváth Iván, Magyar irodalomtörténet), különféle nyelvi beszélők gondolkodási sajátosságaival és annak nyelvpszichológiai elemzésével (Pléh Csaba, A nyelvi relativizmus állása), vagy éppen az sms-szövegek folklorisztikai vizsgálatával (Domokos Mariann, Éteri üzenet). A fejezet érdekessége, hogy az egységesülő és egységesítő stratégiák és jelenségek különneműségét is megfogalmazza, a döntés kényszeréről (globális kontra lokális) a kérdés feltételére téve át a hangsúlyt.

            Terjedelmi szempontból a harmadik fejezet (Nemzet, ideológia, politika) válik a kötet uralkodó korpuszává – nem meglepő, hiszen az egységesülés és az ezzel együtt járó kihívások legfőképp ezen hívószavakkal társulnak (a közgondolkodásban is). Ha az alfejezetek tematikáját nézzük, épp ezen okok miatt talán célszerűbb lett volna ezt a részt tenni felvezetésnek, hiszen bizonyos kérdéskörök megalapozása – amelyek más alfejezetek szövegeiben is előfordulnak – itt történik meg leginkább. Ilyen például S. Varga Pál tanulmánya (Nyelvében él a nemzet), amelynek célkitűzése pontosan az, hogy a nemzet fogalmát, és annak nyelvi közvetítettségét körüljárja, olyan fontos pontokat érintve mint a közös emlékezet vagy a történelmi anmézia. A tét nem csupán a múlt vizsgálata, hanem olyan zsigeri kérdések feltétele, mint hogy „meghozza-e a világkultúra egységesülése a világbékét, a világpolgárok békés együttélését?” (Gergely András, Régi nemzetek, új Európa) Ez nem íróasztal-filozófia, hanem a felelős tudós-értelmiségi gondolkodás aggódó hangja, amely orgonapontként ott található a kötet minden írásának hátterében.

            Az utolsó előtti (és a jelen sorok írója számára a kérdés fontosságához mérten terjedelmében kissé karcsú) fejezet a művészeti ágak és egységesülés kérdéskörét vizsgálja. Szegedy-Maszák Mihály tanulmánya önreflexív módon nem csupán a művészetek és globalizáció problémakörével foglalkozik, hanem egyúttal az ezt vizsgáló kutató kihívásairól is beszámol – nem hallgatva el annak nehézségeit és fogyatékosságait sem. Amellett, hogy utal arra, két tudományterület egyenrangú ismerete szinte lehetetlen válalkozás, a zárszó mégis a buzdításé, hiszen ilyen típusú kutatás által „mód lehet arra, hogy újrafogalmazzuk a magyar kultúra fönntartásának esélyeit.” (Szegedy-Maszák Mihály, Hang, kép és szó, nemzeti és világművészet). Hasonlóan fontos problémakört jár körül Varga Tünde, aki a tömegkultúra jelenségeit szólaltatja meg, és abszolút kortárs művészeti megnyilvánulásokat helyez a középpontba, Zákány Tóth Péter pedig egy Jókai-szöveg médiatechnológiai és piaci kontextusait járja körül (A Jókai-írógép).

            Saját – idegen – nyelv című zárófejezet a kötet első felében elkezdett nyelvi aspektusokhoz tér részben vissza, összefűzve ugyanakkor azt az irodalmi vonatkozásokkal. Középpontként a fordítás kérdése, a bábeli kihívás jelenik meg akár mint kulturális problematika (Györffy Miklós, Kulturális identitás és fordítás), az irodalmi kultusz központi eleme (Józan Ildikó, Nemzet – hű – fordítás – kultusz), vagy éppen a kozmopolita irodalom(értelmezés) alapja (Hajdu Péter, Az irodalom státusa a globális kihívások világában).

            Nem zárhatom le ezen írást anélkül, hogy utalja a kötet párdarabjára,[2] arra a szövegkorpuszra, amely a XIX. századtól mutat be olyan írásokat, amelyek valamilyen módon a nemzeti identitás és egységesülés kérdéskörét tematizálják. A két szövegegyüttest tehát egyszerre feltárja és kontextualizálja a múltat, kutatja a jelent, és irányt mutat a jövőre vonatkozóan. Teszi mindezt az írástudó felelősségének teljes tudatában.

Nemzeti művelődés – egységesülő világ, főszerk. Szegedy-Maszák Mihály, szerk. Vincze Ferenc, Zákány Tóth Péter, Napkút, Bp., 2010.

[1] Szegedy-Maszák Mihály, Hang, kép és szó, nemzeti és világművészet in Nemzeti művelődés – egységesülő világ, főszerk. Szegedy-Maszák Mihály, szerk. Vincze Ferenc, Zákány Tóth Péter, Napkút, Bp., 2010. 456.p.

[2] Nemzeti művelődések az egységesülő világban, szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Zákány Tóth Péter, Ráció, Bp., 2007.