Ha az ember Hamvas Béla Karneváljáról kíván beszélni, akkor téved a legkevésbé, ha abból indul ki, hogy egy ismeretlen író ismeretlen mûvérõl fog szólni. Ez a helyzet voltaképpen egyetlen mûfajt tûr meg: az ismertetést. A Karnevált bemutatni, vonzóvá tenni néhány oldalon: szép, bár magában véve is elég reménytelen feladat.

Mindezeket elõrebocsátva a nemes feladatot másokra hagyom. Fõként azért, mert nemcsak reménytelennek, hanem értelmetlennek is érzek minden ilyesféle vállalkozást. A folyton változó magyar irodalmi kánon (és itt valóban a kánonról beszélek) hetven év alatt nem vetett Hamvas felé egy futó pillantást sem, még a rendszerváltozás után sem, amikor pedig világossá vált, hogy a nagy várakozásra rácáfolva mindössze egyetlen lappangó életmû került elõ a diktatúrák idõszakából (az viszont jelentékeny részben fennmaradt, és nem is csekély terjedelmû): a Hamvas Béláé. Nem támadt iránta semminemû kíváncsiság. És nem változtatott ezen az érdektelenségen a meginduló életmûkiadás sem (eddig nagyjából húsz kötet, és még messze nem vagyunk a végén). Mindennek mégiscsak kell, hogy legyen valami oka, és ha ez az ok nem az életmû jelentéktelenségében rejlik (mint ahogy persze, hogy nem), akkor naivitás azt gondolni, hogy Hamvas ismertté válásához még bármiféle népszerûsítés hozzájárulhat. De ez a kérdéskör egy másik írás témája lehetne.

Írásomban magával a Karnevállal kívánok foglalkozni. Ezért kénytelen vagyok a szövegre mégis úgy hivatkozni, mintha mindenki által ismert lenne. Ráadásul a mû olyan rejtett összefüggéseire próbálok rámutatni, amelyek a szöveget mélyen ismerõ olvasók számára sem feltétlenül magától értetõdõek.

1. Mûfaji problémák

 Az, hogy Hamvas életmûvét alig ismerik, és az, hogy a Karnevált kevesen olvassák, nem teljesen azonos probléma. Hamvas Bélának, fõleg az esszéi között, szép számmal akadnak olyan írásai, amelyek az olvasónak semminemû megértési nehézséget nem okoznának. Gondolati tartalmuk persze megszokott olvasmányainkhoz képest legtöbbször igen furcsa (elképesztõen kánon- és iskolafüggõk vagyunk!) – de maga a tartalom tökéletesen követhetõ, és mivel izgalmas, talán tolerálható is. Nyelvileg pedig varázslatosak ezek az alkotások. (Csak példaképpen: Fák, Aranynapok, Apokalyptikus monológ, de ilyen a kötetnyi terjedelmû A magyar Hüperion is.) Hamvas teoretikus jellegû írásainak nagyobbik részérõl persze nem merném ugyanezt állítani: a Mágia szutra, a Hexakümion, a Regényelméleti fragmentum vagy a Scientia sacra három kötete hosszas kínlódások nélkül aligha közelíthetõ meg.

Egészen más a helyzet a Karnevállal. A könyvesboltokban (amennyiben épp kapható – eddig két kiadásban jelent meg) a regények közt található, és belepillantva is annak tûnik. Mégis: nagyon igényes, értelmes, okos olvasók is kihátráltak már az elolvasásából. Dühödten, vállvonogatva vagy elkeseredetten, de gyakran feladják. Ismerõseim körében nagyjából minden ötödik ember volt képes egyáltalán végigolvasni. Érthetõ, hogy számukra Hamvas Bélából elsõsorban nem a feledhetetlen élmény maradt meg. Emlékezetem szerint Sükösd Mihály egy tíz évvel ezelõtti, más tárgyú bírálatában Hamvas regényérõl (leplezetlen elutasítással) mint „regényszerû szövegmennyiségrõl” tett említést. Neki sem sikerült.

Vajon miért? Mi ennek a nehezen-olvashatóságnak az oka? Azt gondolom, az ok a Karneválnak a világirodalomban is egyedülálló sajátos felépítésében és persze az e mögött rejlõ, ismereteim szerint szintén teljesen egyedülálló célrendszerében rejlik.

Tudós vagy kevésbé tudós olvasó egyaránt úgy olvas regényt, ahogy a középkorban várat ostromoltak. Jöttek a hódítók, és létrák sokaságát támasztották a falaknak. Valamelyiken valaki majd feljut, és akkor a vár már bevehetõ. A regényhez, amely az esztétikai elméletek több száz éves közhelye szerint a legszabálytalanabb, legformátlanabb mûfaj, ugyanez az esztétika a legkülönbözõbb létratípusokat barkácsolta már: ez tézisregény, az analitikus regény, ez polifón regény, amaz pikareszk regény vagy családregény. A Karnevállal, mintha csak bizonyítani akarta volna regénye valóban egyedi voltát („csak itt, csak most, csak egyszer és soha többé” – idézi Hamvas számtalanszor Rilkét), a szerzõ olyan „várat” épített, amelynek falához minden létra gond nélkül hozzátámasztható, de amelybe egyiken se lehet csak úgy bejutni. Valahol, valamely ponton a védõsereg mindegyiket gonoszul ellöki magától.

Állításom igazolható. A Karnevál elsõ harmada legfõképpen szatirikus jellegû, aztán észrevétlenül hangnemet vált, és a továbbiakban az a kedvünk, hogy a szereplõkön nevessünk, kissé mérséklõdik. Nevetünk még ugyan, de egyre kínosabban. A mû eleje a nagyszámú szereplõvel és a történések esetlegesnek tûnõ voltával ugyanakkor azt is sugallja, hogy talán pikareszket fogunk olvasni. De ez sem igazolódik. Késõbb, amikor egy következõ nemzedék ügyes-bajos dolgai kerülnek sorra, családregényre gyanakszunk; sajnos ez sem válik be, ebbõl az olvasási módból sem jön ki sok. Spiró György, a regény egyik leglelkesebb propagátora, fõleg a hatodik részt, a második világháborús ostrom leírását emlegeti gyakran: ha csak ebbõl állna a mû, szinte tényirodalomnak lenne tekinthetõ, de persze nem csak ebbõl áll. És így tovább. A regény közepe tekinthetõ fejlõdésregénynek, az V. rész (de csak az!) esetleg nevelési regénynek; sok-sok vonatkozása a filozófiai tézisregénnyel áll rokonságban (de vajon mi a tézis?); némiképp olvasható eposznak (még seregszemlék is kimutathatók benne, nem is beszélve a kötelezõ alvilági utazásról); a III. és a VII. rész analitikus regény is lehetne; a hõs elbeszélését pedig akár vallomásnak is vehetnénk, ha nem csinálna folyton hülyét önmagából és az olvasóból. És még mindig sorolhatók a típusok, és a Karnevál mindegyik és egyik sem: társadalomrajz (I., II., IV., VII.); antirealista regény (VII.); fiktív önéletrajzi regény; énkeresõ regény (Hérakleitosz mondatából indul a cselekmény: elindultam megkeresni önmagamat); abszurd regény (ez már az eddigiekbõl nyilvánvaló); történelmi regény (a cselekmény az 1860-as évektõl 1951-ig, a regény befejezésének évéig terjed); detektívregény (I–II., ill. VII.); utópikus regény (nem is akármilyen kérdéssel: hol az aranykor?); szerelmi regény (a fõhõs „leplezetlen nõimádatánál” csak a felvonultatott hölgykoszorú gusztustalansága feltûnõbb, de hát ott van azért Tamara, Ainyu és fõleg Antennis); esszéregény (Thomka Beáta elemzésében (Thomka 1998: 127) azt állítja, hogy a Karnevál „esszébõl van”, és cselekményes részei nem mérhetõk a gondolatiságához, ami meglepõen érzéketlen vélemény, és fõképp azt bizonyítja, hogy a kritikus a saját létráján mindenképpen fel akart mászni a várba, és valamiért úgy vélte, ez sikerült is neki; nem is talált ott semmi érdemlegeset; persze, hiszen valójában bent sem járt). A mûben egy olyan kis betét is olvasható, amely a robinzonádhoz kapcsolja a Karnevált (Barnabás Andrea kivonulása a világból). És még imaginárius szerzõt is szerepeltet Hamvas a III. részben, nehogy valami kimaradjon. Ez vagy az õrület, és akkor nem is kell a Karnevállal veszkõdni, vagy valami (valami mögöttes szervezõerõ) értelmessé varázsolja ezt az egészet. De akkor is nehéz. Valóban az.

A csábító, hívogató, szinte szirénhangú Karnevál õrzõ-védõ rendszere tökéletesnek tûnik: hagyományos olvasási technikáinkkal nem tudjuk megközelíteni. Hamvas láthatólag nem akarja, hogy õt mindenki olvassa.

Valóban nem akarja? Önmaga szellemi útjáról, értékrendjének metamorfózisairól szólva így fogalmaz (szinte közvetlenül a Karnevál elkezdése elõtt, 1947-ben, az Apokalyptikus monológban): „Ilyen kifejezéseket, mint megváltó, Keresztelõ János, ágyrajáró, pogány üdvözülés, keleti halhatatlanság, egészen nyugodtan használhatok. Ezek a szavak, amelyek kizárják azokat, akiknek ebbõl megérteni bármit is tilos, és ezek azok a szavak, amelyek összekötnek azokkal, akiknek erre szükségük van. Errõl többet és mást mondani fölösleges” (i. m.: 118).

A Karnevál tele van ilyen szavakkal, de még inkább tele van ki sem mondott, de annál inkább akadályt jelentõ elemekkel. Ettõl támad sok olvasóban olyan gyanú, hogy ez a regény valamiféle misztikus, imaginárius alkotás. Egyesek számára épp ettõl vonzó. Másoknak ezért gyanús és ellenszenves.

2. A hármas szám: regény és beavatás

Nézzük a talán legfontosabb ki sem mondott szót. „Hamvas Béla a beavatás szót sem a Regényelméleti fragmentumban, sem regényeiben nem használja. Ennek ellenére nagyon is tudatában volt annak, hogy egész életmûve beavatás” (Kemény 1990: 70).

Miféle beavatásról lehetne szó a Karnevál cselekményszintjén? Egy jelentéktelen levéltári segédfogalmazó – nevetséges események hatására – meghasonlik önmagával, és egy kisvárosba utazik megkeresni önmagát. Bizonytalan a származása, bizonytalanná válik az egész lénye. Panoptikumi figurákkal találkozik (s nem veszi észre, hogy köztük õ az egyik legelvarázsoltabb); elképesztõ kombinációkat hall önmagáról, s közben a legképtelenebb események történnek vele. Ezek hatására álomvilágba menekül: Mihály arkangyallal azonosítja magát, s a továbbiakban folyamatosan írja közhelyes tépelõdéseit az emberi létezés rejtélyeirõl. Ha egyáltalán felmerülhet a regény ezen elsõ nagy fejezete kapcsán bármiféle beavat(ód)ás lehetõsége (de önmagunk valódiságának megragadási kísérlete talán annak minõsíthetõ), akkor bizony ez a beavatás nem sikerült. Bormester Virgil komikus lárva volt és sajnálatra méltó lárva maradt, csupán maszkot cserélt. (A maszk, az álarc, a lárva a regény leggyakrabban elõforduló szavai közé tartozik.)

Ez a nyitány. A továbbiakban a már megismert karneváli világban új szereplõ jelenik meg: Bormester Mihály, a tépelõdõ arkangyal fia, akinek életútját születésétõl haláláig nyomon követhetjük. (Fontos, hogy õ az egész történet mesélõje is.) Felnõ, rosszul sikerült házasságot köt, az elsõ világháborúban megjárja párhuzamosan mindkét frontot és szinte az egész világot; hazatérve egy szinte rutinszerû szóváltás lezárásaként megfojtja a feleségét, akitõl korábban három gyermeke született. Minden lehetõség adva van, hogy õ is menjen a börtönbe és persze a lárvák közé, mint az apja, akirõl akkorra már tudja, hogy nem is az apja. Csakhogy õ más emberminõség, mint Bormester Virgil, ezért neki kijár a segítség. (Ami a regény szerint mindenkinek kijár: „és az angyal életében egyszer mindenkinek meg is jelenik” – Virgilnek is megjelent, csak nagy énkeresésében nem vette észre.) Bormester Mihály viszont felismeri a látomásban megjelenõ Antennist, önmaga nõi felét, a belül ragyogó örök tisztaságot. Így hát segítséget kaphat Márkustól, a titokzatos Mestertõl, aki mágikus történetek segítségével elõkészíti õt egy túlvilági utazásra, ahol megismeri a lét és az idõ teljességét. Visszatérve felneveli a gyerekeit (ezekrõl az évtizedekrõl a regény egy szót sem szól), majd a második világháború végén, az ostrom idején a pincében észrevétlenül meghal.

Bormester Mihály története kétségtelenül sikeres beavatási történet. Õ az abszurd, lefokozott, õrületszerû emberi létezés helyett (mellett, fölött? – „Nincs se lent, se fent”, ismételgeti Márkus) megismeri a magasabbat. De mi ennek a megismerésnek a tartalma? Noha a szemünk elõtt zajlik minden, mégsem egyszerû a válasz. A túlvilágról visszatért Bormester hallgató emberré válik, aki élményeit, látomását ritkán fordítja le szavakra. Tetteiben kellene keresni ezeket a tartalmakat? Tettei sincsenek már, szinte csak derûs mosolya van.

És különös módon ezzel sincs vége. A regény utolsó nagy fejezetében ismét új szereplõ jelenik meg, Vidal, a könyvtáros, aki a körülmények véletlenszerû alakulásánál fogva sikeresen felfejti mindazokat a titkokat, amelyek a regényhõsök sorsába mindeddig beleszóltak. Bizonyos mértékig vele válik teljessé a regény. Úgy vettem észre: õ a kis számú lelkes Karnevál-olvasók kedvence. Ezt indokolatlannak tartom. Egyrészt Vidal is beavatandó lenne (sõt: Amadeus be is avatja), mégis beavatóként (mesterként) viselkedik. Ezzel függ össze az is, hogy Vidal csakis a történések külsõ dimenzióit ismeri fel, ezekbõl a felismerésekbõl pedig a regényhõsök számára szinte semmi tartalmas nem fakad, ráadásul mindezeket az olvasó jórészt már amúgy is ismeri. Folytatom a jegyzéket: saját sorsát sem oldja meg, ellenben azt a lényt (lányt), akit fel kellene szabadítania (Flórát), még mélyebb, mert immár megvilágított reménytelenségbe taszítja. Vidal ezért mindössze az értelem és nem a teljesség hõse, és ez a különbség a Karnevál értékrendjében bizony jelentõs: Vidal nem Bormester Mihály, legfeljebb a folyton konferáló Vatta úr hatványra emelése. Mi több: leginkább Bormester Virgil csõdjét ismétli, csupán hasonlíthatatlanul nagyobb intellektuális ereje folytán jobban tudja ezt titkolni önmaga és az olvasó elõtt. És szájalhat tovább, amit meg is tesz: a regény az õ próféciáival zárul. (Amelyek persze, természetesen, értelmesek és helyesek, mint általában, csak hát immár nagyobb a tét…)

Vidal beavatása tehát véleményem szerint szintén csõd. Az intellektuális svihákkal találkoztunk, aki hiába távozik külföldre, nehogy mûvét kénytelen legyen feláldozni az életnek; immár levehetetlen lárva-álarcát magával viszi. Hogy az olvasó (még a nagyon érzékeny olvasó, sõt még a kritikus is) miért látja másként mindezt, arról majd a maga helyén szólok.

 3. A hetes szám: beavatás és alkímia

 A Karnevál mindeddig legmélyebb értelmezése Kemény Katalintól, Hamvas Béla második feleségétõl származik. Tudomásom szerint õ volt az elsõ, aki a beavatás szót használta a Karnevál kapcsán. De a beavatási regény fogalmának, tehát egy új regénytipológiai címkének a megalkotásától jó érzékkel tartózkodott. Nem kell feleslegesen szavakat gyártani. A beavatási regény fogalma persze azóta törvényszerûen mégis megszületett. Megítélésem szerint értelmetlenül. Ilyen regénytípus az európai irodalomban nincs és nem is lehet, hacsak nem parttalanítjuk a szó jelentését. Mert olvassuk csak figyelmesen Kemény Katalint: „Hamvas Béla a beavatás szót sem a Regényelméleti fragmentumban, sem regényeiben nem használja. Ennek ellenére nagyon is tudatában volt annak, hogy egész életmûve beavatás. Mert mi is a beavatás? Az alkímiai transzfiguráció, amelyben a természeti ember, az egységbõl lezuhant lény »örök szellemtestét felépíti«, személlyé válik. Ennek a mûveletnek és folyamatnak három fõ mozzanata: az evilág valótlanságának felismerése (a maszk leoldása); a káprázat valóságának átélése; végül annak a tudásnak megszilárdítása, hogy az emberi lét attól függ, aki éli – szabadság, s egyben ítélet” (Kemény 1990: 70–71).

Hamvas Béla jegyzetei, naplói még nem jelentek meg. Így csak idézetekbõl, utalásokból ismerhetjük a Karnevál írása közben, a készülõ regényre vonatkozó feljegyzéseit. Ezek egyikére, jelen pillanatban legfontosabbikára sajnos Kemény Katalin is csak utal, így az szó szerint nem idézhetõ: „Hamvas Béla […] a Karnevált naplójegyzeteiben alkímiának nevezi” (Kemény 1990: 88).

Hamvas szerint a beavatás a tradicionális kultúrák legfontosabb eljárása: alkímiai tevékenység. Az alkímia csak a kései, elfajult, haszonelvû kultúrákban jelent aranycsinálási technikát: eredetileg olyan módszer volt, amelynek segítségével az ember önmaga silányságából bányássza elõ a legbelsejében rejlõ aranyat. Nem aranyat csinál, hanem arannyá változtatja a létezést. Ez számunkra nyilván metafora. Ám gondolhatunk a dologról bármit, annyi biztos, hogy így már másként hangzik az egész. Maga Hamvas Béla ezt a törekvést nem tartotta misztikus zagyvaságnak: nagyon is komolyan vette. Elõ kell hozni magunkból az aranyat. Vagy van tisztességes ember, aki másképp gondolja? Aligha. Legfeljebb más „fogalmi rendszerben” gondolja ugyanezt.

Monográfiájában Kemény Katalin is beszél a Karnevál alkímiai vonatkozásairól. Gondolataiból kiindulva Dúl Antal, az életmûsorozat szerkesztõje a Karneválhoz írott utószavában megfelelteti a Karnevál hét nagy fejezetét az alkímia hét nagy lépcsõfokának, hét fõ eljárásának (Dúl 1999). Ez jelentõs felismerés. Az értelmezésben azonban van tévedés. Az alkímia fõ mûveleteit sokan sokféleképpen rendszerezték már, maga Hamvas is többféle csoportosítással kísérletezett. Nézetem szerint Dúl Antalnak abban igaza van, hogy Hamvas az alkímiai mûveletek sorrendjére építi rá a Karnevál fejezeteit. De szerencsésebb lett volna, ha azt a tipizálást veszi figyelembe, amelyet Hamvas a Karnevállal egy idõben alkotott meg, valószínûleg afféle „háttértanulmányként”. Tehát az 1948–50 között írt Tabula smaragdina vonatkozó fejezeteit.

Dúl Antal gondolatmenetének bírálatával nem foglalkozom. Amire törekszem, az az, hogy megmutassak egy, az övénél mélyebb összefüggésrendszert. Ehhez össze fogom vetni a Tabula smaragdinában olvasható fokozatokat a regény fejezeteivel.

Az elsõ mûvelet a sublimatio (finomítás). El kell távolítani a szennyezõdéseket, a belsõ piszkot. Ez a mûvelet, mondja Hamvas, nagyon személyes jellegû.

Persze, hogy az. Itt kezdõdik az egész. Hiszen elõször is fel kell ismernünk szennyezett voltunkat. Ezt Bormester Virgil már belsõ odüsszeiájának kezdetén megteszi, és ezzel olyasmibe kezd, amibe az emberek többsége sosem (és a Karnevál figurái közül is csak kevesen): nekifog önmaga megtisztításának.

Hamvas Béla a Tabula smaragdinában hangsúlyozza az alkímia azon alapgondolatát, hogy a lépcsõfokok egymásra épülnek, de még fontosabbnak tartja azt a felismerést, hogy mindegyik beavatási fok csak lehetõség, tehát elrontható. Láttuk, Bormester Virgil el is rontja: beleragad önmaga vég nélküli finomításába. (Tépelõdései 7340 kéziratoldalt tesznek ki. Elborzasztó.) Ha a Karnevál csak az õ regénye lenne, a mû ezen a vonalon nem is folytatódhatna tovább, legfeljebb vég nélkül lehetne ragozni.

A második mûvelet a solutio (oldás). Fel kell oldani mindent, ami túl szilárd. Ez a kritikus intellektualitás szakasza. Az a szimbolikus oldószer, amit az alkimisták ehhez a mûvelethez társítanak, a vitriol.

A regény második része ott kezdõdik, hogy az ártatlanul bebörtönzött Bormester Virgil kilép a börtönkapun, és egy tökéletesen megváltozott világban találja magát, ahol már „senki sem a régi”: minden õrület megmaradt, de az õrültek maszkot cseréltek. Oldódás ez bizony a javából! Minden szereplõ élesen látja a másik „kajlaságát”, csak a magáéra nem lát rá. Ebbe a világba születik az új, az igazi hõs, Bormester Mihály, akinek legfontosabb gyerekkori élményét is megismerjük: Pataj és Abihail kihallgatott szerelmi vívódásából egyrészt a nõiség iránti örök vonzódást, másrészt a szabályos élet iránti ellenszenvet kapja oltásul. Pataj, ez a csodálatos gyilkos, a „nem jó állampolgár”, aki a továbbiakban is szinte minden részben felbukkan majd, a fõhõst tudtán kívül a valóság mágikus természetére ébreszti: semmi sem az, aminek látszik. Viszont akkor mik is valójában a dolgok?

A harmadik mûvelet a separatio (elkülönítés). Meg kell tenni a korrekt megkülönböztetéseket. A regényben ez a rész a hõs ifjúkora, „a wertheri idõszak”, amikor meg kell tanulnia a környezet, a szerelem, a család, a társadalom útvesztõit. Sõt, meg kell értenie önmaga hazugságait is. Mit látunk e részben? Kétségbeejtõ gyanútlanságot, emberek egymást-kínzását, a kisvilág poklát: merõ értelmetlenséget. És látjuk megszületni a szemünk elõtt azt a felismerést, hogy mindezt magunk csináljuk, magunk tesszük pokollá a világot, a magunk és egymás életét. Bormester Mihály a rész végére éretté válik arra, hogy a következõ osztályba lépjen.

A negyedik mûvelet a preparatio (elõkészítés). Alkalmassá kell tenni a lelkünket a továbbiakra. Ez a formálás periódusa, a mûben a párhuzamos életrajzok korszaka. A fõhõs megkettõzõdik, az egyik én magas fokú élettechnikát fejleszt ki, a könnyedén vett létezés urává válik; a másik elmélyül, a szenvedésen és keleti beavatási tanokon keresztül halad (araszol) önmaga felé. Végül a fejezet végén a két én újra egyesül.

Az ötödik mûvelet a calcinatio (kiégetés). Minden belül felhalmozott szemetet ki kell égetni, magát a lelket pedig tûzállóvá tenni. Erõszakos, küzdelmes mûveletsor ez.

Ez a rész Bormester Mihály legnagyobb küzdelmét tartalmazza önmagáért, lárva-önmaga ellen. A teljes belsõ kiüresedés, a megsemmisülés veszélyével szembesül. Egyedül nem is tudna semmihez sem fogni – itt lép be Márkus. (Hamvas szerint ez a szakasz mester nélkül senkinek sem sikerülhet – és ezt nem csak a regényben gondolta így.)

A hatodik mûvelet a reductio (visszavezetés). Visszatérni mindahhoz, ami a kiégetés után aktív és tiszta maradt. A lélek még nem kész, de már közel van a teljessé váláshoz. Most lassan, türelmesen le kell építeni mindent, ami felesleges. Ami tulajdonképpen már ki is égett belõlünk. A regényben mindez az õrület legmagasabb fokán, a légópince iszonyatában zajlik le, ahol a szinte teljesen elcsendesedett Bormester nyugodt derûvel nézi az egész haláltáncot, és csendes jelenlétével segít annak, akinek ember mivolta megmaradt még annyira, hogy egyáltalán segíteni lehessen rajta.

Az utolsó mûvelet a coagulatio (szilárdítás). Ez a mûvelet, mondja Hamvas a Tabula smaragdinában, rendkívüli mértékletességet igényel. Könnyû kiszikkadni: és akkor az eredmény egy már nem élõ én. Egy bálvány. Ugyanúgy könnyû puhánynak maradni. Akkor szintén nem sikerült a mûvelet.

A regényben vajon sikerül? Vidal bizony kiszikkad. Ifj. Herstal Rajmund a maga vizenyõs szemeivel marad, aki mindig volt – neki persze esélye sem volt soha semmire, hiszen az alkímiai sor kezdõ lépcsõjére sem lépett soha. Õ Bormester Virgil valódi fia, de apja kezdeti meghasonlásától is megóvta a sorsa. Soha nem támadt kérdése, gyanúja önmagával kapcsolatban. Lárva, sokszorosan lárva hát a lárvák között.

Aki olvasta a Karnevált (de talán az is, aki nem), láthatja: elképesztõ mértékû az egyezés a két gondolatmenet között. Hamvas Béla regényt írt az alkímiai mûveletek sémájára. Játszott? Vagy tényleg egy ilyen szellemû beavatás kísérlete lenne a Karnevál?

 4. A húszas szám: Schumann

 Szemben a hármas, négyes, hetes, tízes, tizenhármas számjegyekkel és még néhány egyéb számmal, a húszas szám tudtommal semmilyen „számmisztikai” rendszerben nem foglal el kiemelt helyet. Most mégis ennek a számnak a Karnevál-beli jelentõségérõl fogok beszélni.

Hamvas Karneválja és Schumann Karneválja. Hogy e mûvek között valami egészen szoros kapcsolat van, azt Kemény Katalin mindig tudta, és a maguk pontatlan módján a tanítványok is sejtettek valamit. Az összefüggés azonban sokkal izgalmasabb, mint azt korábban bárki feltételezte.

„…negyvenéves korában, megismerkedésünk esztendejében kijelentette: ötvenedik évemben fogom megírni nagy regényemet, a Karnevált. Többet a kihordási évek alatt errõl nem szólt, de pontosan ötvenéves korában, mikor minden külsõ körülmény ellene szólt a nyugalmas munkának, akkor fogott a megíráshoz. S hogy viszonylag oly hamar elkészült vele, az csak azért történhetett, mivel már készen volt benne. Egyébként is mondása volt: soha olyat nem írtam le, ami elõzõleg ne lett volna bennem készen. Ez a készség magyarázza nemcsak folyamatos és gyors írástempóját, hanem azt is, hogy rendkívül kedvezõtlen körülmények között épp úgy dolgozott, mint a legnagyobb kényelemben” (Kemény 1990: 23–24).

Hamvas Béla életében valóban fordulópont volt 1948, amikor regénye megírásához hozzálátott. Miután 1945-ben elpusztult a lakása (könyveivel, jegyzeteivel és nagyszámú kéziratával egyetemben), 1948-ban, a fordulat évében állásától és mindenféle publikációs lehetõségtõl is megfosztották. Ekkor Szentendrére, sógora kertjébe húzódott földet mûvelni. Itt és ekkor írta meg, megdöbbentõen nagy számú egyéb esszével és tanulmánnyal egyetemben, a Karnevált. Talán legnagyszerûbb alkotóperiódusává vált ez a négy év.

„»A történetnek eredetileg azt a címet akartam adni: mi az, amit egymásról tudnunk kell?« – szól Bormester a függönybeszélgetés egyik dialógusában. Hogyan kapta a regény mégis a Karnevál címet? Ehhez mindössze két támpontunk van. Az egyik: az Ördöngösök fejezetcímei Schumann Karneváljának tételeivel számban és címben megegyeznek. Késõbb a címeket kitörölte, de a papírt átvilágítva tisztán olvashatók, és így a törlés semmit sem változtat a tényen” (Kemény 1990: 23).

Hamvas Béla korai szatirikus regényeinek egyike az említett Ördöngösök címû alkotás. A mû fennmaradt, bár máig sem adták ki. Úgy hírlik, nem más, mint a Karnevál elõképe: egyszerûbb (talán „pörgõsebb”, ám gondolatszegényebb) változata a késõbbi nagyregénynek. Kemény Katalin és mások mindenesetre ezt állítják.

Néhány Hamvas-tanítvány megismétli Kemény Katalin megállapítását. Akad, aki félreérti, és a Karneválra vonatkoztatja (Hoványi 2002: 95). És tévedésével telibe találja az igazságot.

A Karneválnak ugyanis kettõs tagolása van. Nem csupán a hét számozott fejezet alapján épül fel. A mû egészében cselekményes részek és úgynevezett „függönybeszélgetések” váltogatják egymást. Az utóbbiak Bormester Mihálynak és egy egyes szám elsõ személyben szóló, de önmagát meg nem nevezõ ún. szerzõnek (agent spirituel) az elbeszéltekkel kapcsolatos vitáit, észrevételeit, értelmezéseit tartalmazzák. Az így tagolódó Karnevál egységeinek száma éppen húsz, vagyis megfelel nemcsak az Ördöngösök, hanem a schumanni Karnevál fejezet- illetve tételszámainak is. Mindössze meg kellett volna ezeket a részeket számolni, és aztán kissé gyanúsnak találni a dolgot, de ez eddig a regény egyetlen méltatójának, még a regényt kiválóan ismerõ és igazán mélyen értõ Kemény Katalinnak sem jutott eszébe. Bár: honnan is jutott volna?

Állításom az, hogy a Karnevál (a regény) nem csupán az Ördöngösök szerkezeti sajátosságainak átsugárzásából nyerte a címét, hanem teljes tudatossággal követi a zongoradarab tételeinek hangulatait, pontosabban azok változásait. Nem azt mondom, hogy Hamvas Béla Schumann mûvének szöveges illusztrációját alkotta meg – mert ennél jóval többet tett. Magát a zenemûvet vette alapul, és mesterien változtatta cselekménnyé és gondolattá. Kongeniális változatot teremtett. Méghozzá úgy, hogy ezzel a bravúrral sehol sem dicsekedett el. Jöjjön rá az olvasó, ha tud.

Most hadd idézzek a Karneválból. Az egyik függönybeszélgetésben az agent spirituel és Bormester mellett megszólal egy Hang is (Bormester belsõ hangja, daimónja?), és önfegyelemre inti a beszélgetések résztvevõit: ne magyarázzanak mindent agyon, az olvasó majd eldönti, mit gondol. És íme az idézet:

„Kezemet fölemelem és intek. Várjon, mondom. Honnan veszi az ön hangja az olvasó iránt táplált e véleményét? Az olvasó arra, hogy a dolgokat megértse, egyáltalán nem alkalmas. Az olvasó ahhoz, hogy valamely mûvet megítéljen – ” (Karnevál II: 334).

Ez persze csak játék. Vagy mégsem? Próbáljuk eldönteni.

Hamvas Béla jól zongorázott, ifjú korában (saját és nõvére vallomása szerint) megszámlálhatatlan mennyiségû zongoradarabot is írt – ezek lakásával együtt mind megsemmisültek. Schumann volt az a zeneszerzõ, akihez a leginkább vonzódott. Ugyanakkor ellenállás is volt benne vele szemben. (A Karneválban többször szóba kerül Schumann: mindig ironikusan.) Nem tekintette õt átlagos romantikus szerzõnek: „az egészen finoman meghasadt hang” zeneszerzõjének tartotta, akinek mûvében új léthelyzet bújik el: „…meghasadni úgy, hogy egésznek” látszik, „csak ha megkoppintja valaki, akkor” tûnik ki, „hogy már nem tiszta”. „Ennél az érzésnél nyugtalanítóbb és kínosabb egyáltalán nincs” – írja Schumann-esszéjében (Kemény 1990: 26–27).

Schumann Karneváljában szinte pillanatnyi megnyugvás sincs: szenvedély, lemondás, játék és ironikus ellenpontozás váltják egymást. A téma: egy álarcosbál. Vagy: az álarcosbál. (Mint a regényben is.) A vendégek megérkeznek, jönnek-mennek, mindenki játszik valakit vagy inkább összetéveszti magát valakivel, míg végre az utolsó tételben elsöprõ támadás indul az álarcos maskarák ellen. Vessük most össze kissé részletesebben a zenét és a regényt.

1. Préambule (bevezetés). Ünnepélyes–meditatív–lírai darab, sötét felhangokkal. Izgatottság. A regényben ennek az elsõ, néhány oldalas függönybeszélgetés felel meg. Bormester és a szerzõ beszélgetésének lényege, hogy itt most egy „nagyobb szabású sorskatalógus” készül, valamint, hogy ebben a játékban senki sem kívülálló: szereplõk, elbeszélõ, mesélõ, olvasó egyaránt „benne vannak a pácban”, és ez így is korrekt. Az izgatott játékosság erõsen jelen van a szövegben is: „Kezdjünk hozzá.”

2. Pierrot (vagyis a szomorú bohóc). Ténfereg a viháncoló bálozók között, s néha picit nekikeseredetten kitör. Sok jövõje nincs. Hasonlóképpen van ez a regényben is: a vörös hajú segédfogalmazó értesül, hogy az ember nincs tisztában azzal, ki is õ valójában, így elindul megkeresni önmagát. Szülõvárosába érkezve nagyszámú, roppant különös, „odakozmált” emberrel találkozik, téblábol közöttük, és egyre kevésbé ért bármit. Pierrot õ, kétségtelenül.

3. Arlequin (vagyis a nevetõ bohóc). Néha kis melankólia színezi, de túlnyomóan a derûs, mókázó bohóc hangját halljuk (Schumannál nem fordul elõ egységes, végigvitt hangnem). A második függönybeszélgetésben tisztázódik a humorisztika „alapelve”: a pácban mindenki benne van, ez szomorú is, de inkább nagyon vicces; valamint, hogy: „mindenkinek csak a saját levesébe illik beleköpnie”.

4. Valse noble. Szomorkás, érzelmes keringõ. A regényben: Virgil botorkálása, elveszettsége folytatódik. És a végén letartóztatják, értelmetlenül elviszik. Hát mi ez, miféle tánc ez itt? Mindenki olyan természetesnek tartja…

5. Eusebius (az álmodozó). Érzelmes, merengõ zene. A korábbi játékosság elcsitul. Szélesívû, önmagába többször visszatérõ dallam. Függönybeszélgetés. A szerzõ nevet az õrültségeken, Bormester leinti: az apámról van szó! Azért, mert a többi mind hülye, biztos, hogy õ is? (Az elõzõ rész végén értesültünk arról, hogy a tárgyaláson Bormester Virgil Mihály arkangyalként önmagára talált. Hátha tényleg?) „Az angyal életében egyszer mindenkinek megjelenik…”

6. Florestan (a szenvedélyes). Vibráló, csúcspontokból folyton visszakozó zene.

A vörös hajú segédfogalmazó kijön a börtönbõl, és észleli, hogy minden és mindenki megváltozott. Õ például férjül vétetik, pedig ilyesmi eszében sem volt. Felesége fejében folyton „fúj a szél”. A fejezet végén megszületik Bormester Mihály.

7. Coquette (a kacér). Nagyon játékos, lendületes zene. Olyasmit fejez ki: „kedvem van az egészhez”. Az ennek megfelelõ újabb függönybeszélgetésben Bormester az emberszenvedélyérõl beszél. Arról, hogy önmaga megértéséhez az egész emberiség „begyûjtésére” van szüksége, és ezt õ határtalanul élvezi.

8. Réplique (vita). Halk, elhaló zene, és még elhalóbb, erõtlen, de tiltakozó feleselés. A regényben itt újabb karneváli õrültségek történnek, de Hamvas láthatólag egyetlen részletet épít a zenére a sok közül (Bormester Mihály késõbbi sorsát tekintve persze ez lesz majd a legfontosabb): Pataj igyekszik rábeszélni Abihailt, hogy szökjön meg vele. A lánynak nincsenek ellenérvei, mégis erõtlenül tiltakozik: nem lehet, nem lehet…

9. Papillons (pillangók). Ez a zene csapkod, repül. Tiszta mámor. Mindeközben nagyon feszes, és némileg disszonáns is.

Függönybeszélgetés. Mégpedig az elsõ hosszabb. Hamvas kiélvezi a témát. A beszélgetés jórészt az emberek monomániáiról folyik. Derûs–izgatott rész.

10. ASCH – SCHA. Lettres dansantes (táncoló betûk). Nagyon izgatott, szenvedélyes zene. Itt valaki valamit nagyon akar. Néha drámai kitörések. Bormester Mihály pedig ebben a részben ismerkedik meg Angelával, késõbbi feleségével és annak családjával. „Meg kell menteni!”

11. Chiarina. A legszebb részek egyike. Idillnek indul, aztán elkezd nagyon fájni. Szintúgy a mûben. Függönybeszélgetés Misikérõl, a megmentõrõl, valamint Angela és Misike viszonyáról. Az ifjú férj összes ostobaságáról. Vagyis arról, hogy bele kell halni, nem megy! És persze arról, hogy: de tipikus és röhejes ez az egész! És hogy ettõl még szomorúbb.

12. Chopin. Meditatívabb, széles ívû zene apró futamokból. Nagy érzelmek, nagy szomorúság. Két szólam megy egymásra, összeolvadnak, szétválnak. A regényben a családi élet pokla. Angela és Misike. Gitta és Kanavász. Lala. Fanny. És a rész végén apa és fiú komikus–keserû találkozása, már a háborús mozgósítás idõszakában. Találkozások, szétválások. Nagy érzelmek, nagy szomorúság.

13. Estrella. Harcias, nem is túl dallamos, oda-vissza csúszkáló zene. Hamvasnál ez megint függönybeszélgetés. A visszahárításról van szó fõképp, vagyis arról, hogy a házasságban mindenki azt vetíti ki a másikra, amiben mindketten hibásak. (Nevezetesen, hogy nem tudnak szeretni. Márpedig „szeretet nélkül õrjöngeni kell”.) Agresszivitás.

14. Reconnaissance (ráismerés). Hosszabb, életteli zene, idõnként lelassul, és ugyanaz a dallam szomorkás, meditatív színezettel fut tovább. Váltakoznak.

A regényben már volt egy nagy ráismerés: apa és fia jelenete. Ebben a részben Bormester Mihály két alakot öltve, két alakban ismer rá önmaga egy-egy lehetséges énjére, míg végül a Kali-templomban egymásra találnak – és ez az igazi, nagy ráismerés. Zene és szöveg kapcsolata itt káprázatos: Mike hetykén, az élet uraként jön-megy, minden sikerül neki, pedig játéknak tart mindent; Michail araszolva jut elõre (ha egyáltalán jut valahová); nehézségek, belsõ bizonytalanságok. Arlequin és a szent, fogalmazzák meg kettõsüket a találkozáskor.

15. Pantalon et Colombine (commedia dell’ arte-alakok: a megcsalt férj és a kikapós szépasszony). Sokszólamú, felfokozott, folyamatos vita. Egymással feleselõ szólamok. A regényben függönybeszélgetés a világháború végén kialakult új életlehetõségekrõl. A kettõs tudatú ember kialakulása, akivel szemben a diktátorok már tehetetlenek. Tehát a cél: a „vita nuova”, azaz fejlett élettechnikákat kialakítani. Olyasmiket, amikkel Mike és Michail kísérletezett. Nagyon izgalmas, sokirányú beszélgetés. Közben „nagyon sajnálják” a diktátorokat, akiknek esetleg nem marad többé alattvalójuk.

16. Valse allemante – Intermezzo. Paganini. Hosszabb, már a címben is virtuozitást ígérõ rész (Paganini). Valóban az. Izgalmas még, hogy ez a tétel két elkülönülõ részbõl áll. A regényben ez a beavatási rész. Márkus megjelenése, a mágikus beavató elbeszélések (Ezeregyéjszaka), majd a túlvilági utazás – ami itt is elkülönül a korábbi részektõl. Személyes véleményem, hogy Hamvas ebben a részben felülmúl mindenkit, aki bármikor hasonló témáról írt az európai kultúrában. Ez az egyetlen rész, ahol Schumann zenéjét is nagyságrendekkel felülmúlja a regény, pedig ez alig tûnik lehetségesnek.

17. Aveu (vallomás). Micsoda tétel! Mennyire finom! Hogy ne repüljünk már tovább, vegyünk vissza, érezzünk, gondolkozzunk! (Elnézést, csak ellágyulva tudok szólni errõl a részrõl.) És természetesen: függönyjelenet. A túlvilági utazással valóban kiröpültünk minden hétköznapiból. Vissza a földre, intette a fejezet végén Márkus Bormestert. Ugyanerre inti a mesélõt és a szerzõt a most elõször megszólaló Hang. Túl sok már! Fogjátok vissza magatokat!

18. Promenade (sétahely). Hosszabb, nagyon szép, hol játékos, hol komolyabb dallam. A mûben fõképp az ostrom bemutatása. Ironikus, hogy a bûzös, föld alatti pince „sétahelyként” jelenik meg, de vajon véletlen-e, hogy a szalmazsákok között még az Üdvözültek Útja is ott húzódik, és fontos funkciója van?

19. Pause. Káoszból induló, nagyon jelentõségteljessé váló zene, elõkészíti a finálét, és feszültséget kelt a hallgatóban: mi lesz most itt! És a függönyjelenetben Bormester bejelenti, hogy a következõ részben jön Vidal, és rendet teremt. Szellemes, paradoxonokban fogalmazó szöveg.

20. Marche des Davidsbründler contre les Philistins (A Dávid-szövetség indulója a filiszteusok ellen). Már a szokatlanul komoly cím is mutatja, hogy Karneválja megalkotásakor Schumann sem egyszerûen egy szokványos maszkabál életképeit akarta megjeleníteni. Mi szüksége lett volna akkor zárásként egy koncentrált, heves, szenvedélyes támadásra? Nem, itt le akarják tépni a maszkokat a karneváli figurákról: elég belõletek! (Mint ahogy a kortárs német költõnél, Heinrich Heinénél is a maszkabál jelképezi a sok emberi hamisságot, amit a társadalmi–társasági életben mûvelünk, és ami már összenõtt velünk. Egyik legkitûnõbb, ugyanakkor kevéssé ismert szonettje épül erre a versszituációra: Add az álarcot.) Schumannál ez a leghosszabb, legünnepélyesebb, legegyanyagúbb rész. Minden van benne. Erõ. Fölény. Játék. Dinamika.

És a vége leesik. Hangsúlytalanná, ettõl disszonánssá válik. A hallgató hátradõl, és azt mondja: szép, szép. De most akkor leszedték a maszkokat? Vagy talán mégsem?

Nem véletlenül részleteztem mindezt ennyire. Mint már szó volt róla, Vidalt a nagy maszk-leszedõnek, igazságtevõnek tekinti az olvasók java része. És Vidal valóban sorra tépi le a maszkokat. Mit talál alattuk? És egyáltalán észreveszik a maszktalanítottak, hogy maszkjukat elveszítették? Vagy minden marad a régiben? És mi van magával Vidallal, az ostromlóval? Neki talán nem volt maszkja? Netalán azért volt az egész nagy csinnadratta, hogy senki meg se kérdezhesse: és a te maszkoddal mi lesz?

Pedig Amadeus meg is kérdezi. Az utolsó oldalakon könnyezve, õszinte részvéttel leveszi Vidal maszkját. Vidal megborzong, maga is sír egy kicsit – majd visszateszi a maszkot.

Itt szeretnék pár szót szólni Vidalról. Ez valamiért különösen fontos nekem. Nem mindegy, milyen figura milyen szuggesztiójával ballag ki az olvasó egy regénybõl. Vidalt a telibe talált olvasók általában „hazaviszik” és felteszik a legfelsõ polcra. És ha valakihez, hozzá akarnak hasonlítani. Mi másból fakadhatna ez, mint hogy európaiak vagyunk, és nem tudunk nem-európaian gondolkodni? Racionálisak vagyunk. A létezés külsõ köreiben mozgunk, és összetévesztjük azt a teljességgel. Hiába minden inspiráció. Elolvastuk a Karnevált, esetleg el is voltunk tõle ragadtatva – ám a továbbiakban „csökkentett üzemmódban” használjuk. Talán nem merjük észrevenni, hogy az üzenet lényege nem Vidal személye, hanem Bormester Mihályé. Mert az üzenet nem tan, gondolat, maxima, hanem a személy, a személyesség, a hitelesség – ehhez a felismeréshez, ha már a Karnevál nem értette meg velünk, elég elolvasni a Regényelméleti fragmentumot. Másképp az egész regénynek nincs értelme. Érdemes felfigyelni Schumann mûvének zárlatára. Neki fogalma sem volt Vidalról, vagyis arról, hogy jön majd egy magyar író, aki az õ zenéjére is támaszkodva alkot majd egy efféle „igazságtevõ” figurát: de a támadás már nála is összezuhan. És képtelenségnek tartom, hogy egy ilyen elképesztõen jó fülû író, mint Hamvas, a Schumann-mûnek épp ezen sugallatát ne érzékelte volna. Érzékelte õ bizony. Csak rábízta az olvasóra: gondoljon, amit akar. Márpedig „az olvasó arra, hogy a dolgokat megértse…” És Vidal után már nincs függöny, mert nincs 21. rész. Nincs több magyarázat.

5. Ismét a húszas (illetve huszonegyes, huszonkettes) szám: a tarot

 Nem kis teljesítmény, hogy Hamvas Béla a schumanni inspirációkat követve építette fel a maga regényét. De nem csak ennyit tett. A Karneválnak az imént ismertetett húsz számozatlan egységébe egyúttal a tarot jelentéstartalmait is belevitte, párhuzamosan a zenébõl nyert tartalmakkal – és ismét úgy, hogy errõl a bûvészmutatványáról sem számolt be senkinek.

Schumann még csak elmegy – de ez az állításom már valóban képtelenségnek tûnik. A tarot Nagy Arkánumának száma huszonkettõ. Hogyan lesz ebbõl húsz? Lehetetlenség.

A továbbiakban újfent a Tabula smaragdinára fogok hivatkozni, mint egyfajta „háttéranyagra”. Ez a szöveg ugyanis a hermetizmus alapmûvének és az alkímiai eljárásoknak az értelmezésén kívül a tarot-val is foglalkozik. Részletesen ismerteti és értelmezi az egyes lapokat. Ez különösen fontos, hiszen a tarot-nak (a képaláírásokon kívül) nincs semmilyen szövege. Magukat az ábrákat kell értelmezni. Hamvas ezt a maga módján megtette. Érdemes hát az õ akkori elemzésére támaszkodnom, ha a fenti hipotézisemet igazolni óhajtom.

A tarot az õsi „misztikus” hagyományok szerint maga is a beavatás segédeszköze. Nem kártya, nem sorsvetés. Hamvas mindenesetre ebbõl indult ki. A Karnevál pedig, mint korábban állítottuk, „regény formájú beavató mû” (Darabos 2002, 3: 42). Az összefüggés a lehetõ legszorosabb. Ha sikerül igazolni, hogy a Karneválban valóban ott van a tarot szellemisége (természetesen a Hamvas értelmezésében vett tarot-é), akkor elgondolkodhatunk, hogy miféle beavatásról lehet szó a regényben.

A Nagy Arkánum huszonegy számozott és egy számozatlan lapból áll. A számozatlan lap a bolondot ábrázolja. Batyuval a hátán megy, kutya támad rá. Errõl a kártyáról a Tabula smaragdinán kívül az Arlequin címû esszéjében is beszél Hamvas. (Ennek az esszének a keletkezési éve – milyen meglepõ! – szintén 1947.)

„Miért áll a tarot-beavatás csúcsán a bolond? Miért nincs jele, nincs száma, nincs betûje? Miért áll játékon kívül és mégis, miért a legerõsebb, erõsebb, mint a király, vagy a sors, vagy a halál? Mert a beavatásnak bolond-fokát, a huszonkettediket, csak az az ember éri el, aki nem fél többé… Semmi tisztelet nincsen benne a talárok és az érdemrendek és a sok pénz iránt…” (Arlequin: 139).

A Karnevál hatodik részének legvégén a már halott Bormester Mihályról azt mondja egyik fia, Máté, a „patafilozófus”: „Senkit sem tisztelt, a legkevésbé önmagát, mindenkit kinevetett, de leginkább önmagát, megdicsõült pojáca volt, a csörgõsapka arkangyala, a szent Arlequin” (Karnevál II: 464).

Hamvas Bélának ezért nem kellett külön részt szentelnie a Karneválban a bolondnak. Ez a „bolond” mint cél (és az alvilági utazás után Bormester Mihály személyében mint valóság is) jelen van a mûben. Nem kell külön fejezet annak a figurának, aki ott van mindenütt. A huszonkettõ tehát huszonegyre csökkent. Egy lap még mindig felesleges, vagy egy fejezet még mindig hiányzik. Megpróbálom igazolni, hogy az utóbbi eset áll fenn: az utolsó, a XXI. lapnak megfelelõ fejezet hiányzik a regénybõl, és nem is véletlenül.

A tarot számozott lapjai három nagy körre (csoportra) oszlanak, mindegyikben hét lap található. Ezeket sokféle vonatkozásba hozzák az alkímia õsanyagaival (Sal, Sulphur, Higany), a különféle asztrológiai jegyekkel, a négy õselemmel stb. Mindezekrõl elemzésében Hamvas Béla is részletesen beszél. Én itt mindezeket mellõzve csak a számomra lényeges mozzanatokra térek ki, és ismét kapcsolatba hozom ezeket a Karnevál már tárgyalt húsz fejezetével.

*

Az elsõ kör az anyagi valóság jegyében áll. Itt statikus létmozzanatok találhatók.

1. A bûvész. Elõveszi a világot. Teremt. Mûvész. Kezdõdik az elõadás! Hogyan is? Az elsõ függönybeszélgetéssel. Valóban kezdõdik az elõadás. Bormester Mihály mesélni kezd, az agent spirituel a kezét dörzsöli. És micsoda világot teremt nekünk ez a bûvész! „Tudja, ez az egész história, késõbb majd ön is meg fogja ítélni, a többi között nagyobb szabású sorskatalógus is, egyike, nézetem szerint a világ egyik leginkább kimerítõ sorskatalógusának, az emberi tulajdonságoknak ez a Noé bárkája, minden özönvízen átmentett leltár, szóval képeskönyv, karakterológia, végeredményben szótár és invertár, de én magamat ebbõl a vásárból nem veszem ki, én vagyok a bárka, amelyben az egész állatkert a vizek tetején úszik…” (Karnevál I: 8–9).

2. Nõ-pápa a trónon. Hamvas értelmezésében: ez az anyaszentegyház (ha tetszik, anyaföld), amelyhez tartozunk. Aki nincs benne, annak vissza kell bele térnie. A modern kor embere már nincs benne, ezért ide kell törekednie. Vissza a nagy egységbe. Különben sosem lesz benne rend. Indulj el az életszentség felé. De vajon odaérsz-e? Jó kérdés. Bormester Virgil felismeri, hogy nem tartozik bele az emberiség egységébe, ezért naivul elindul „oda, ahonnan vétetett”. Mert annak az egységnek akkor (születésekor) még meg kellett lennie: ha valahol, ott kell megtalálnia.

3. Császárnõ, trónuson. Kezében a földi uralom jelképei. Ezeket azonban nem a hatalmaskodás, hanem a valódi béke, a szabadság jegyében viseli: szabadság, szépség, trinitás. „Ahhoz, hogy az emberiség egysége megteremtõdjék, minden embernek fel kell szabadulnia” (Tabula smaragdina: 169). Mi áll a megfelelõ függönybeszélgetésben? Az, hogy az út a humorisztikán át vezet. Idevágó megállapítás. Személlyé csak úgy válhatsz, ha merev, korlátolt önazonosságaidat (álarcaidat) leveted.

4. Uralkodó trónuson. Ez a földi értelemben vett világhatalom mátrixa. Törvények, hivatalok. Virgil pedig épp e részben ismerkedik meg ezek árnyoldalával. Bírósági komédia, börtön.

5. Pápa, trónon. Kezét áldásra emeli. Hamvas értelmezésében ez a quinta essentia: a négy elem, a négy eddigi jelkép egysége a szabadság jegyében. Ha nem így van, ha a dolog hibás (minden tarot-jelképnek van rossz megvalósulása, és akkor ellenkezõjére fordul minden): álmokká, rögeszmékké, zavaros utópiává változik. A függönybeszélgetésben pedig felmerül: miért szidja az apámat? Csak mert fantaszta?

6. Összeadják a jegyespárt. Ez a jel az egységesülés jele. A szerelem–szereteté. A találkozás (vagy az elválás, ha rosszul sikerül). Bormester Virgil is (immár mint Mihály arkangyal) félálomban családot alapít. Közben írja Tépelõdéseit. Vajon találkozik õ valaha is Améline-nel? – Most nem a 6., hanem a 8. részbõl idézek ugyan, de idevág: „Még ma is látom, apám asztala mellett ül, különösen este, és elmélyedten ír. Késõbb, már tudtam olvasni, láttam, hogy a nagy füzet címe Tépelõdések a börtönben, írta Mihály arkangyal. Mihály arkangyal! Milyen különös. Anyám, ahogy apám asztalánál ült, és órák hosszat, néha egész este írt, nem látta szívesen, sokszor szóvá is tette, Virgil, mit tud ön annyit írni, az ég áldja meg, folyton azok a tépelõdések, ön nemsokára olyan lesz, mint Kankalin Mátyás, nem egészen józan dolog ez. Apám hallgatott, csak fejét rázta, ne zavarjon, Améline, ön jó, nagyon jó, megérti, hogy – és akkor tovább írt” (Karnevál I: 204).

7. Fiatal herceg, hajtja a kocsit. Hamvas szerint ez még mindig statikus kép: de most lendül majd mozgásba minden. (Függöny. Bormester Mihály végre megszületett, és a függönybeszélgetésekbõl már tudjuk, mekkora emberszenvedélye van! Hát fogjunk a dologhoz!)

A Karnevál világa eddig a pontig mondható statikusnak. Természetesen nem abban az értelemben, hogy senki sem csinált még semmit, ellenkezõleg: óriási a regényben a monomániás tevés-vevés. De ez még az örök ismétlõdés világa. Van társadalom, vannak családok, intézmények, szokások – és ennyi, kész. Bormester Virgil, az eleddig egyetlen saját útra térõ figura már rég bele is süppedt saját tehetetlenségébe. Az „ifjú hercegbõl” (Bormester Mihály) pedig cselekményszinten még nem sok látszik.

*

A második kör a dinamika jegyében áll és a szokások, hagyományok, intézményesülések helyett immár a szellemi törekvések jellemzik. (A testi után a lelki szintre lépünk.)

8. Az igazság. A képen asszony, karddal és mérleggel. Ebben a mátrixban az igazságkeresés szándéka a fontos. Ellenpontja: a hatalmi módszerek. És valóban: egyfelõl nyomozás ez a rész egy gyilkossági ügyben (természetesen az igazság érdekes a legkevésbé); másfelõl Pataj elhibázott igazságkeresése: hogyan lehetne embernek maradni, és nem venni részt ebben az életnek nevezett moslékban?

9. Remete. Ha nincs más lehetõség, az ember megpróbál önmagának a saját kis lámpásával világítani. Ki a világból.

Függöny. Monomániák. A beszélgetés végeredménye az, hogy a monomániák mindenkit önmagába zárnak. Lehet a monomániás bármilyen tevékeny (Hoppy Lõrinc „hõbölygései” és „mászolygásai”), más emberi lénnyel nem képes találkozni. Ez is remeteség, bár nem jó értelemben, mindössze a közösség látszatával.

10. Szerencsekerék, rajta szárnyas lény. Körbe-körbe visz, mondja Hamvas. Folyton körbe. Egyetlen módon lehet leszállni róla: fölfelé.

Itt egy fontos értelmezés olvasható. Hamvas szerint ez a lap keleti, archaikus jellegû jelkép. Márpedig a kerékrõl le kell szállni. „Kereszténynek lenni ezért annyi, mint a reinkarnációk sorozatából kilépni.” A sorsból a személyes döntések terepére. Elhagyni a Nagy Arkánum elsõ körének világát. A megfelelõ fejezetben Bormester Mihály találkozik Angelával, és megpróbál kilépni a sorsából Szintúgy megpróbálkozik azzal, hogy Angelát is leemelje a sorskerékrõl. Az eredményt már ismerjük.

11. Az erõ. A képen nõ, aki szétfeszíti az oroszlán száját. A függönybeszélgetésben vívódás. Mi történik, miután Bormester „megmentette” (elvette) Angelát? Az erõ vagy az erõszak világába lépnek? Egyáltalán tud-e az ember mással hatást gyakorolni a másikra, mint erõszakkal?

12. Akasztott. Fejjel lefelé lóg. Hamvas azt mondja, hogy ez a mátrix az önfeláldozás jele: hogy meg tudtam hozni a másikért az áldozatot. (Mert a 12 a kozmosz száma, tehát a teljesség lehetõségét rejti. De önzéssel nem megy.) A lap ugyanakkor a megszégyenülés lehetõségét is hordozza. Valóban. Milyen Bormester és Angela házassága? Irtózat. Vádaskodások, gyanúsítások. Meg tudták hozni az áldozatot a másikért? Nem.

13. Kaszáló csontváz. Átlépsz a halálba. Mit viszel magaddal? „A halálvonalon az ember csak annyi aranyat vihet át, amennyit önmagából csinált” (Tabula smaragdina: 195). Ha most meghalna Bormester Mihály: mit vinne át a halálba? Ha most kilép az eddigi kozmoszából: mi lesz az útravalója? A függönybeszélgetés komolyan számot vet az eddigi totális csõddel.

14. Szárnyas nõalak, két korsóval. Felirata Hamvasnál: Mérséklet. Más tarot-ábrázolásokon elõfordul Mûvészet felirat is. – Ez a türelem, fegyelem jegye. Most kell a mértéket megtanulni: „Nem szabad lázadozni. Senki se legyen türelmetlen. Feladatát végül is mindenki megkapja. Ez a türelmes és a türelmetlen izgalom jele. A nyugtalanságé és a csendes várakozásé. A halálvonal a mérték. Itt derül ki, hogy mi ér valamit és mi a szemét. Ez a halál-calcinacio mûvelete. […] Eddig, az úgynevezett életben vagy a sorsban a pátosz és a retorika volt, a nagy hazugságok és hiúságok és a káprázat és a cirkusz. Most következik az étosz és a higgadtság. Ez a nagy erény mátrixa. Ide tartoznak a szorgalmasok és a munkáskezek, a fáradhatatlan tanulók és a hívõk, akik tudnak tisztelni és hódolni és várni. Persze ide tartozik a fanatikus és a stréber is. Ide tartozik a türelmetlen, aki mohó szemét az üdvre vetette, még mielõtt arra megérett…” (Tabula smaragdina: 197–198).

Bormester Mihály átlép a halálvonalon: kilép eddigi életébõl és a háborúba (a lehetséges halálba) megy. Méghozzá két alakban. Michail a lemondás, a csendes alázat útját járja Oroszországban, Kínában, Tibetben. Mike megtanulja a dolgokkal, helyzetekkel való bánás mûvészetét: a másféle türelmet, ami nem is látszik annak. Az eredmény egyelõre: két félember. Vajon egyesülésükbõl csoda vagy összeomlás születik majd?

*

A harmadik kör a szellem és a transzcendens vonatkozások jegyében áll.

Az európai kultúra – legalább Platón óta – duális jellegû. Csak így tud gondolkodni. Test és lélek, anyag és szellem. A tarot, más keleti tanításokhoz hasonlóan, háromosztatú. A lélek felett, amely szerinte még mindig evilági, ott a szellem, amely a fölöttes létezéshez köt. (Weöres azt mondaná: ez az a részünk, amely egyedül vihet el minket „a teljesség felé”; az efféléket egyébként éppen Hamvas Bélától tanulta.)

15. Az ördög. Meztelen, hermafrodita lény. Mellette meztelen, egymáshoz kötött emberpár. Hamvas szerint ez a mátrix férfi és nõ összetartozását jelképezi, amely vagy a szellem, vagy a pokol (a puszta szexualitás?) jegyében áll. Látszólag ennek a függönyjelenetnek a túlnyomó része másról szól. Hatalomról, idomárról, a kettõs tudatú emberrõl. De a kettõs tudatú ember az elsõ olyan emberfajta, aki már ki tud nyílni a másik felé, akinek lehetnek valódi emberi kapcsolatai is. Az újraegyesült Bormester Mihály hét év után hazaindul a családjához. Mire lesz képes a türelmi és metodológiai „mesterkurzus” után?

16. Isten háza. Torony, tetején korona: villám csap bele. Hamvas elemzése: ha a torony valódi, akkor az az Egyház (egység). Ha nem, akkor Bábel. Akkor belecsap a villám. Ördög, Isten elõl kitérni nem lehet: végre mindent a helyére kell tenni. Bormester Mihály hazatér, és a „vita nuova” nyitányaként megöli a feleségét. A torony nem volt valódi. Ördögöt, Istent nem kerülhette ki. (Melyiküket nem vajon?) A túlvilági utazás során aztán látja az ördögöt, de Isten városát is. Visszatér. Felesége mégis él. Elkezdõdhet az élet. De vajon miféle élet lesz a beavatott élete?

Márkus búcsúzóul ezeket mondja Bormesternek: „…itt kell élnie a káprázatban. Érti? Itt. Akit a túlvilág gyönyöre elkap, az képes lehunyt szemmel ülni, mialatt körülötte családja koplal, koldus nyöszörög, háború van, forradalom, õ csak egyedül marad, önmagában, a benne levõ határtalan édes bizonyosság bódulatában. Óvakodjék a mennyországtól. Életközpontjából dobja ki. Nem. Érti? Fõképpen ne legyen bölcs. A bölcs az, aki minden tehetségét kiégeti, és önmagával teljesen egyedül marad. A legnehezebb helyzet. A bölcsek üdvözülnek a legnehezebben…” (Karnevál II: 331).

17. Csillagos ég. Az elõtérben meztelen lány vizet merít. Ez a mátrix az archaikus kor, a pogány üdvösség jele, az örök (belsõ) fiatalság ígérete. De a sebezhetõségé is: az ember örökre gyerek maradhat. Az ide kapcsolódó függönybeszélgetésben szólal meg elõször a Hang, és arra figyelmezteti az elbeszélõt és a szerzõt, hogy elbeszélésük kezd megkérgesedni, továbbá, hogy kényük-kedvük szerint bánnak az olvasóval. Túl sok a realizmus, túl sok a bosszú a valóságon, ez már csak köpködés és fintorgás. Megmerevedett emberek kesergése mindez.

18. Hold, elõtte két kutya ugatja egymást. Mögöttük vártornyok. Hamvas értelmezése: ez a viszály a történelemben. A pogány üdvösség kora (elõzõ lap) elmúlt, már az apokalipszisben (a történelemben) élünk, az pedig véres, viszályokkal teli. Túl kell rajta jutni. Túl is lehet: a hold már fent van, rövidesen felkel a nap.

A regényben e ponton valóban véresen, iszonyatosan zajlik a történelem. 1945, háború, ostrom, kegyetlenségek, emberek kifordulása önmagukból. Túl kell rajta jutni. Bormester nem éli túl, de fia a „sírbeszédben” felidézi szavait: „Láthatjátok, hogy nem ez az utolsó. Mindnyájan azt hittük, hogy ennél mélyebbre már nem lehet. Most már látjuk, hogy lehet mélyebbre is, mi megyünk szépen, irány nyílegyenest a pokol feneke. Itt nyugszik Bormester Mihály, aki azt mondta, hogy ez még nem az utolsó. Most már mi is látjuk. De most már könnyû látni…” (Karnevál II: 465).

19. Nap. Alatta boldog, meztelen emberpár. Ez az üdvözülés. Az archaikus, majd az apokaliptikus szakasz után az üdvtörténet kora. Vagy annak legalábbis a lehetõsége. Megvalósul vajon a regényben? Aligha. A halott, de még mindig makacsul mesélõ Bormester az elõzõ idézet szellemében úgy értékeli a jelent, hogy az az üdvtörténet szakaszának megnyílása helyett inkább az apokalipszis elmélyülését hozta. 1951. A függönybeszélgetés ezenkívül fõképp arról folyik, hogy új szereplõt készül felléptetni: Vidalt. Most majd minden tisztázódik, legalábbis a regény szereplõinek körében, mondja, és magában nyilván vihog. A Hang hümmög.

20. Ítélet. A képen angyal trombitál az égbõl és megnyílnak a sírok. A Hamvas-féle Tabula smaragdina errõl a lapról azt mondja, hogy az igazi ítélet önmagunk felett zajlik, de ha az elmaradna, van külsõ ítélet is.

A belsõ ítélet a zárófejezetben mindenképpen elmarad. Csak néhány szereplõ képes önmagáról kimondani némi (nem túl kellemes) igazat. Így az ítélet inkább külsõ. Vidal ítélkezik korról, emberekrõl. Vajon kitõl van erre felhatalmazása?

*

Itt és így zárul a regény. Azzal tehát, hogy az apokalipszis folytatódik. Herstal marad, aki volt, Flóra egyedül marad, Amadeus nem alkot többet. Az ítélet után senki számára sincs új világ. A Karnevál, mondják sokan, befejezetlen, mert befejezhetetlen.

Igen, így van. És épp ezért nincs 21. rész. A tarot-ban ez a mátrix a Világ feliratot viseli és a teljességet képviseli. A képen fiatal nõ látható, két tekerccsel a kezében. „A koszorúban álló nõ egyik kezében a tekercset fölfelé, a másikban lefelé tartja. Akinek a tekercse fölfelé fordul, az ide beléphet. Akinek tekercse lefelé fordul, az kívül marad a kozmoszban, az elemek között” (Tabula smaragdina: 216).

Hát ez az. A regényzárlat korának emberisége kívül maradt a kozmoszban, az elemek között. Tekercse lefelé áll. Pedig a teljességbe való belépés immár adva van. A regény bármikor befejezhetõ. Az utolsó fejezet szerzõje azonban csakis az emberiség lehet. „A világ száma” még nem telt be. Hamvas Béla, a harminchat éve halott szerzõ ezt mindig is így gondolta.

6. A meghatároz(hat)atlan szám: a Karnevál és az aranymetszés

Kemény Katalin könyvében sokszor beszél arról, hogy a mû beavatási része (az V. rész) a regény „orgonapontjában”, „aranymetszéspontjában” helyezkedik el. Héttételes mûveknél (pl. a zenében) az aranymetszéspont valóban az ötödik rész tájára szokott esni. Az effajta intuitív véleményt ezért eleve nyugtázni lehet, és aztán szükségtelen is tovább foglalkozni vele.

Engem azonban érdekelt, hogyan van ez a mûben – pontosan. Nem volt nehéz ellenõrizni, az aranymetszés elve maga egyszerû. Ha egy szakaszt két részre vágunk, elvileg létrehozhatunk egy olyan metszési arányt, amelynél a kisebbik rész úgy aránylik a nagyobbhoz, mint a nagyobbik az egész szakaszhoz. Ez az aranymetszés. Zenében, képzõmûvészetben, építészetben régen alkalmazzák. Érdekes lélektani hatása van, mondják az érzékenyebbek.

Az aránypárok közötti viszony csak végtelen, nem-szakaszos tizedes törtben fejezhetõ ki, ami annyit jelent, hogy aranymetszés az anyagi világban csak megközelítõ pontossággal létezik, illetve hozható létre. Ez azonban legfeljebb a matematikusoknak jelent problémát.

Kíváncsi voltam, helyes-e Kemény Katalin intuíciója. Sõt: vajon nem helyesebb-e, mint õ maga gondolta? Az ilyesmi gyakran elõfordul. Hamvas Béla játékos természetérõl jó okkal és régóta meg voltam gyõzõdve: írásomat olvasva talán már néhány szkeptikusabb olvasó is megbizonyosodott ugyanerrõl. Az eleve világos volt számomra, hogy az orgonapont, ha személyhez kötjük, csakis Márkus lehet. Nos: hol (hányadik oldalon) lép be Márkus?

Megelõzõleg még egy szót Hamvas írástechnikájáról. Minden beszámoló szerint egyenletes kézírással, lényegében törlések és javítások nélkül írt. Tudvalevõ, hogy a Karneválnak létezik írógéppel írt korabeli másolata is, ami még nagyobb egyenletességet biztosít. Joggal feltételezhettem tehát, hogy az eredeti kéziratok és a nyomtatott változat arányai megegyeznek. Az aranymetszés pedig az arányokról szól, semmi másról.

Nos: az elsõ kiadás két kötetben jelent meg. A függönyjelenetek és a cselekményes részek betûmérete megegyezik. Az elsõ kötet 546 oldalt tesz ki, persze van benne néhány üres oldal a fejezetszámok elkülönítése miatt. A második kötet 638 oldal. Összesen 1184 oldal. Szép terjedelem.

Márkus a második kötet 198. oldalán jelenik meg, ami az elõzékoldalak levonása után a 193. Vagyis az egész szöveg 739. oldalán. Marad 445 oldal.

A szorzószám 0,616. (Nem pontosan, hiszen irracionális számról van szó, de ekkora pontosság bõven elegendõ.) Ha a nagyobb részt beszorozzuk ezzel, megkapjuk az aranymetszés kisebbik tagjának méretét. Az eredmény: 455.

Az eltérés tehát mindössze 10 oldal, vagyis 1%-on belüli. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy az aranymetszés hosszabb részére több fejezet és így több üres lap esik, az eltérés ennél is kisebb lesz: 0,5% alá csökken, gyakorlatilag megszûnik.

Hamvas Béla tehát játékos kedvében az aranymetszés eljárását is alkalmazta mûvében. Azt gondolom, ez nem is esett különösebben nehezére. Hiszen mindössze arra kellett figyelnie, hogy Márkus megjelenése után még hány oldalt írhat. És annyit írt.

Források

[Apokalyptikus monológ] = Hamvas Béla: Apokalyptikus monológ. In: Uõ: Silentium. Titkos jegyzõkönyv. Unicornis. Vigilia. Budapest. 1987. 101–124.

[Arlequin] = Hamvas Béla: Arlequin. In: Uõ: Silentium. Titkos jegyzõkönyv. Unicornis. Vigilia. Budapest. 1987. 125–146.

[Karnevál] = Hamvas Béla: Karnevál I–II. Magvetõ Kiadó. Budapest. 1985.

[Tabula smaragdina] = Hamvas Béla: Tabula smaragdina. In: Hamvas Béla mûvei 6. Életünk Könyvek. Szombathely. 1994. 9–218.

Irodalom

Darabos Pál 2002. Hamvas Béla. Egy életmû fiziognómiája 1–3. Hamvas Intézet. Budapest.

Dúl Antal 1999. Fatum libelli. [Utószó a Karneválhoz.] In: Hamvas Béla mûvei 13. MEDIO Kiadó. h. n. 473–477.

Hoványi János 2002. [Cím nélküli írás.] In: In memoriam Hamvas Béla. Visszaemlékezések Hamvas Bélára. Hamvas Intézet. Budapest. 92–98.

Kemény Katalin 1990. Az ember, aki ismerte saját neveit. Széljegyzetek Hamvas Béla Karneváljához. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Thomka Beáta 1988. Az egzisztenciális mûfaj. Hamvas Béla regényszemlélete és a Karnevál. In: Uõ: Esszéterek, regényterek. Forum Könyvkiadó. Újvidék. 112–131.

A szöveg forrása:

Oravecz Barna: Rejtett struktúrák Hamvas Béla Karnevál című regényében. In: „…még onnét is eljutni túlra…” Nyelvészeti és irodalmi tanulmányok Horváth Katalin tiszteletére. (Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához XXXIII.) Szerk. Ladányi Mária, Dér Csilla, Hattyár Helga. TINTA Könyvkiadó, Budapest, 2004, 472–489.