1.

Általában egy impozáns, fekete riksával jött, és szülei, amint meghallották, hogy leányuk megérkezett a kapu elé, kisiettek, hogy üdvözöljék. Ezen az estén azonban már az utcasarkon kiszállt és hazaküldte a kocsit. Rosszkedvűen ácsorgott a rácsos kapun kívül. Hallotta, hogy édesapja odabent a szokott nagy hangon éppen ezt mondja: „Milyen szerencsés is vagyok! Olyan jó gyermekeim vannak: nem volt soha semmi gondom velük, és most is mindenki csak dicséri őket. Nem vágytam soha semmire, ezért már nem is kívánhatnék ennél többet.
Nyilván az édesanyjához beszél, aki szintén nagyon boldog. Mit sem sejtenek! Milyen arcot fognak vágni, amikor megmondja, hogy a válólevél miatt jött! Biztosan le fogják szidni.
Sok mindent végiggondolt, míg Tarót, a kisfiát hátrahagyva elrohant otthonról. Hogy meglepődnek majd az öregek, és az örömük, mint egy buborék szétpattan… Talán jobb lenne szó nélkül hazamenni. Ha így tesz, mindörökké Taró anyja és Harada felesége marad, szülei pedig tovább dicsekedhetnek a hivatalnok vejükkel. Ha takarékoskodik, néha még valami finomat is tud küldeni nekik. De ha, amint akarja, elválik, Taróra egy mostoha vár, és a szülők büszkesége is oda. Mit gondolnak majd az emberek? Mi lesz az öccse előmenetelével? Ez mind egyedül tőle függ. Nem szabadna az útjukba állnia.
„Hát visszamenjek? Visszamenjek? Mégis visszatérjek a férjemhez, aki olyan, akár az ördög maga? Akire ha csak rágondolok is, kiver a víz?”
Amikor bizonytalanul bekopogott a kapun, édesapja hangosan kiszólt:
Ki az? Csak nem valami csirkefogó szórakozik?
Erre ő kint elnevette magát.
– Én vagyok az, édesapám – mondta kedvesen.
– Kicsoda? – húzta el az apja a tolóajtót. – Ó, hiszen ez Oszeki! Mit állsz ott? És hogyhogy ilyen későn jöttél? Sehol egy kocsi, de még egy szolgálólány se kísért el! Á, gyere be gyorsan, gyere! Alaposan megleptél ám minket! Hagyd csak az ajtót, majd én bezárom. Egyébként bent nagyon jó, bevilágít a hold fénye. Ülj a párnára! A párnára, mert a tatami elég piszkos. Szóltunk is a háziúrnak, de azt mondta, hogy a javítók nem érnek rá. Ne légy már ilyen félénk! Ülj rá erre, hogy ne legyen baja a kimonódnak. Miért jöttél el ilyen későn otthonról? Otthon mindenki jól van, mint rendesen, ugye?
Amikor a szülei úrnőként kezelték, mintha egy tűpárnán ült volna: feszengve, csendben nyelte a könnyeit.
– Igen, mostanában nem történt semmi. Sajnálom, hogy nem kerestelek fel titeket már egy jó ideje. Te és édesanyám is jól vagytok? – kérdezte.
– Ugyan, én még csak nem is tüsszögök. Anyád ugyan belépett a változókorba, ezért néha szédeleg, de ha ilyenkor egy fél napra ledől, már rendbe is jön. Szóval semmi bajunk, jól vagyunk – nevetett hangosan az apja.
– Nem látom Inót. Elment valahová? Ugye még mindig tanul?
– Ino az esti iskolába ment – felelte az anyja jókedvűen, miközben teát töltött. – Ez is neked köszönhető. A fizetését megemelték, a főnöke is kedveli őt: nagyon bizakodó. Naponta felemlegetjük, hogy végül is mindent Harada úrnak köszönhetünk. Feleségként biztosan te is tudod, mi a dolgod, de mindenben tégy ám a kedvére! Ino nem a szavak embere. Úgy gondolom, még ha találkozik is néha a férjeddel, nem tudja őt megfelelően köszönteni. Ezért, kérlek, legyél te a közvetítőnk: tolmácsold hálánkat a férjed felé. És kérd meg, hogy gondoskodjon Ino jövőjéről. Mostanában elég rossz az idő, de Taró ugye még ilyenkor is ugyanolyan eleven kis gazfickó, mint szokott lenni? Miért nem hoztad el őt magaddal ma este? Úgy szereti őt a nagyapja!
– Ettől csak még szomorúbb lett.
– Magammal akartam hozni, de már kora este elaludt. Ezért úgy hagytam és eljöttem. Sok a gond vele: kicsit sem hallgat rám. Ha elmegyek, utánam jön, ha otthon vagyok, szorosan a nyomomban van. Igazán fárasztó, de mit csináljak? – mondta, és az emlékek hatására a sírás szorította össze a mellkasát. Bár eltökélt volt, amikor otthagyta a fiát, szemét becsukva arra gondolt, hogy az biztosan most is épp őt hívja: „Anyu, anyu!” és ezzel megőrjíti a cselédeket. Hiába is adnak neki néhány rizssüteményt, előbb-utóbb feladják és végül azzal fenyegetik meg, hogy ha nem hagyja abba, majd megeszi az ördög. „Ó, szegény gyerek!” kiáltotta volna legszívesebben sírva, de képtelen volt megszólalni, nehogy elkeserítse a szüleit. Ezért cigarettára gyújtott, hogy a füst elterelje a gondolatait. Kettőt-hármat szippantott, köhintett és könnyeit az alsóruhája ujjába rejtette.
– A régi naptár szerint ma van a tizenharmadik éjszaka[1]. Lehet, hogy régimódi vagyok, de gombócokat készítettem, akár az egykori holdnéző ünnepeken, hogy felajánljuk a holdnak. Gondoltam, mivel te is nagyon szereted ezeket, Inoszukéval küldök neked néhányat, de nem volt kedve elvinni. Azt mondta, hagyjam a dolgot: a tizenötödik éjszakán[2] nem tudtam küldeni neked, ha pedig csak egy holdnézést ül meg az ember, az nem szerencsés[3], ezért bár nagyon szerettem volna, ha te is megkóstolod, nem tudtam küldeni neked. Az, hogy ma eljöttél hozzánk, olyan, akár egy álom, örül a szívünk. Otthon annyi finomat ehetsz, amennyit csak akarsz, de mégiscsak más, amit anyád készít. Ma este vesd le az „úrnőséget” és légy a mi régi Oszekink! Ne törődj semmivel, egyél babot, gesztenyét, amit csak szeretsz! Apáddal mindig arról beszélünk, milyen sokra vitted az életben. Mindenki csak jót mond rólad; mindenféle magas rangú emberrel találkozol, és a feleségeikkel… Harada úr hitveseként bizonyára nehéz az ő nagy nevének megfelelően élni; a szolgálókkal és a vendégekkel bánni, rengeteg dolgod lehet, ha annyi mindent kell kézben tartanod. Arra is ügyelned kell, hogy ne vessenek meg az emberek, mivel egyszerű sorból származol. Amikor mindezt végiggondoljuk apáddal, bár látni szeretnénk néha az unokánkat, inkább nem szeretnénk a látogatásunkkal gondot okozni. Ha néha elő fordul, hogy a kaputok előtt megyek el a magam egyszerű ruhájában, miközben az emelet bambuszredőnyeit nézem, arra gondolok, vajon mit csinálhat most éppen Oszeki. Ha csak egy kicsit is tehetősebbek lennénk, biztosan egyszerűbb lenne az életed neked is, és mi sem szégyenkeznénk, amikor holdnézés alkalmával gombócos dobozokat küldünk neked. Ha eszembe jut a kedvességed, boldog vagyok, de közben arra is gondolok, hogy bár többet láthatnálak téged.
Amikor az anyja saját nyomorúságukon kesergett, Oszeki így szólt:
– Igazán hálátlan gyermeketek vagyok. Tudom, hogy pompásan festek a finom ruháimban, amikor a saját riksámmal jövök, de mindez csak a látszat, hiszen még arra sem gondolhatok, hogy egy kicsit segítsek az én drága szüleimen. Még ha a legalantasabb munkát is kellene végeznem, nem érdekelne, csak veletek élhetnék!
– Te buta! Ilyeneket még tréfából se mondj! Elképzelhetetlen, hogy egy lány a férjhezmenetele után a családját támogassa. Míg itt éltél, a Szaitó család lánya voltál, de már Harada felesége vagy. Cselekedj Harada kedve szerint és intézd a ház ügyeit, akkor nem lesz semmi baj. Ha az ember ilyen családból származik, mindent el kell viselnie. A nők mindig szeretnek panaszkodni, anyád is mindenféle jelentéktelen dolgot kimond, én meg csak szégyenkezem miatta. Ma is egész nap azon sopánkodott, hogy nem tudott neked gombócokat küldeni. Nagy szeretettel készítette, egyél belőle, hogy megnyugodjon. Nagyon finomak – mondta tréfásan az apja, mire Oszeki hálásan nekilátott anélkül, hogy visszatért volna az iménti mondandójához.
Hét év telt el azóta, hogy férjhez ment. Eddig még sosem fordult elő, hogy az est leszállta után érkezett volna, ajándékok nélkül, egyedül. A ruhája is kevésbé volt ragyogó, mint általában lenni szokott. Bár apja örült a viszontlátás ritka pillanatának, amikor lánya nem adta át a veje üdvözletét, próbált ugyan mosolyt erőltetni az arcára, de megsejtette, hogy valami gond van. Az asztal tetején lévő óráját nézte hosszan:
– Mindjárt tíz óra. Nem lesz gond, ha itt éjszakázol? Mert ha haza akarsz menni, ideje indulnod.
– A lány egy ideig csak nézte apját, az pedig igyekezett kitalálni, mire is gondol a lánya.
– Édesapám, azért jöttem, mert van egy kérésem. Kérlek, hallgass meg – hajolt meg mélyen, két kezét a tatamira helyezve. És most először kibukott belőle a sok keserűség.
– Mi a baj? – kérdezte az apja nyugtalanul, közelebb húzódva.
– Úgy jöttem el ma este otthonról, hogy eldöntöttem: soha nem térek vissza többé Haradához. Iszamu tudta nélkül jöttem. Tarót lefektettem, és úgy indultam el, hogy tudtam, soha többé nem fogom már látni. Pedig mennyire nem szereti, ha másra bízom! Becsaptam őt: elaltattam, és mikor elaludt, mint egy nyughatatlan szellem, elmenekültem otthonról. Édesapám, édesanyám, kérlek, vegyétek figyelembe: a mai napig még senkinek sem beszéltem arról, ami Iszamu és közöttem történik. Számtalanszor átgondoltam már, két-három éven keresztül csak sírtam, de eldöntöttem: a mai napon eljövök és elválok. Kérlek, apám, add ide a válólevelet. Bármilyen munkát elvégzek, legyen az házimunka, vagy akár Inoszukénak is segítek, csak hadd jöhessek el! -mondta hangosan, a kimonója ujját gyűrögetve, és könnyeitől a fekete tussal rajzolt minták mintha szomorú lilává változtak volna.
– De hát mi történt? – kérdezte az apja és az anyja.
– Egészen idáig hallgattam róla, de ha egyszer akárcsak egy fél napon át is megnéznétek, milyenek vagyunk mi ketten férj és feleségként, megértenétek engem. Egyedül akkor szól hozzám, és akkor is barátságtalanul, ha utasít valamire. Amikor reggel felkel és a hogyléte felől érdeklődöm, hirtelen hátat fordít, a kertet nézi, és szándékosan a virágok szépségét dicséri. Már ettől is dühös leszek, de mivel a férjemről van szó, türtőztetem magam és nem veszekszem vele. A reggelitől kezdve pedig folyamatosan szidalmaz engem. A szolgálók előtt élesen kritizálja, milyen tehetségtelen és műveletlen vagyok. Ezt még elviselném. De hogy állandóan ostoroz a tanulatlanságom miatt! Kétségtelen, nem a nemesi leányiskolába jártam. Nem tanultam virágrendezést, teaszertartást, éneket és festeni, mint a kollégái feleségei. A beszélgetőpartnere sem tudok lenni. De ezt nem lehetne úgy orvosolni, hogy titokban taníttat engem? Ám ő nyilvánosan híreszteli, mennyire alacsony sorból származom, nem érdekli, ha a szolgák meghallják. Az esküvő után körülbelül fél évig egyáltalán nem így bánt velem, csak azt hallottam tőle, hogy Szeki így, Szeki úgy, de miután a fiunk megszületett, teljesen megváltozott. Iszonyú! Mintha a sötétség völgyébe zuhantam volna, és azóta nem látom a nap fényét. Eleinte azt hittem, ez csak valamiféle rossz tréfa, de egyszerűen csak rám unt. Gyötör, egyre gyötör, hogy elmenjek, vagy el akarjak válni tőle. Édesapám, édesanyám, ti ismertek engem: akkor sem háborodnék fel, ha gésákkal szórakozna, vagy ágyast tartana. A cselédektől hallok is ilyen pletykákat, de hát a férfiak, akik olyan keményen dolgoznak, mint ő, már csak ilyenek. Ezért is ügyelek rá, hogy mindig a legjobb ruhát készítsem ki neki, ha elmegy valahová, és hogy mindenben a kedve szerint járjak el. De bármit is teszek, nem felel meg neki. Szerinte minden a felesége hibája: az is. ha nem tartom jól az evőpálcát, de az is. ha unatkozik otthon. Legalább elmondaná, hogy mit csinálok rosszul, miért vagyok unalmas! De csak annyit mond, hogy unalmas vagyok, semmirekellő, értetlen, nem tud velem beszélgetni. Egyszerűen csak Taró dajkájának tekint engem. Ő nem egy férj, ő egy ördög! Nem mondja, hogy menjek el, én pedig olyan szánalmas vagyok, hogy mivel szeretem Tarót, nem feleselek vele. Csak hallgatom a szidalmait, mire azt mondja, hogyan is törődhetne ő egy olyan ostobával, akinek se akaratereje, se önbecsülése nincs. De ha egyszer megkérdezném tőle, hogy „Valóban?”, kiállnék magamért, és ő netalántán alulmaradna, bizonyára azt felelné: tűnjek el. Mindegy lenne, ha eljönnék. Harada Iszamu csak a nevében nagyszerű: álmomban sem bánnám meg, ha elválnék tőle. De ha arra gondolok, hogy Taró, aki mit sem sejt semmiről, anya nélkül maradna, elszáll minden erőm, nem bírom tartani magam a bocsánatáért esedezem, a kedvét keresem, minden apróságért elnézést kérek… És egészen a mai napig mindezt szó nélkül tűrtem. Édesapám, édesanyám, olyan szerencsétlen voltam!
Mikor így kiengedte magából a keserűséget és fájdalmat, a szülei egymásra pillantottak, és egy ideig szóhoz sem jutottak a döbbenettől, hogy lányuk ilyen boldogtalan. Az anyja, mivel nagyon szerette gyermekét, egyre szomorúbb lett, ahogy hallgatta.
– Nem tudom, apád mit gondol, de nem mi kértük Haradát, hogy elvigyen innen téged. Miért rója fel a származásod és az iskoláztatásod hiányosságait? Ő talán elfelejtette, de én még jól emlékszem: Oszeki, te tizenhét éves voltál; újév hetedik napjának reggele volt, még nem vettük be a kadomacut[4] a kapu mellől. A régi, szarugakucsói házunk előtt tollaslabdáztál a szomszéd lányával. A lány elütötte a labdát, az pedig beleesett az épp arra járó Harada úr kocsijába és te mentél érte. Akkor látott téged először, és attól a naptól kezdve küldte a közbenjárókat hozzánk, hogy megszerezzen téged. Nem is tudom, hányszor utasítottuk vissza: nem illesz a rangjához, még gyermek vagy, és az iskolát sem fejezted be. Azt mondta, nem lesz apósod és anyósod, akik közbeszólhatnának, és mivel így ő egyedül dönthet, nem érdekli a helyzetünk; és az sem baj, hogy abbahagyod a tanulást, ezért semmi okunk az aggodalomra. Azt is megígérte, hogy mindent megtesz érted: egyre sürgetett minket, akár egy futótűz. Nem arról van szó, hogy erőszakoskodott volna, de azt is felajánlotta, hogy kifizeti az esküvői előkészületek költségeit. Így lettél az ő szeretett hitvese. Nem azért nem látogatunk meg téged, mintha kényelmetlenül éreznénk magunkat Iszamu rangja miatt, hiszen nem ágyasnak vett magához, hanem megfelelő módon feleségül kért. Nem akadályozná meg, hogy büszkén felkeressünk téged. Neki nagyon jól mennek a dolgai, mi viszont sokkal egyszerűbben élünk. Nagyon kellemetlen lenne, ha az emberek azt gondolnák, hogy te általad akarjuk a vejünk támogatását megszerezni. Nem valami hamis büszkeségből, de csak a rangunknak megfelelően tartjuk a kapcsolatot vele, és így nem látjuk a lányunk arcát, aki annyira hiányzik nekünk. De ez mekkora ostobaság volt! És most úgy tesz, mintha téged, mint valami árvát vett volna magához! Meg kéne mondanod neki, hogy ez így nem járja!
Ha hallgatsz, csak egyre erőszakosabb lesz és a végén már szokásává válik. Hiszen, ha a cselédek előtt lerombolja a tekintélyedet, végül nem lesz senki, aki hallgatna a szavadra. És ha így neveli Tarót, mit csinálsz, amikor majd a fiad elkezdi megvetni az anyját? Mindenképp mondd el neki, amit gondolsz! Ha pedig megszid, hogy ez ostobaság, nem az a legegyszerűbb, ha megmondod, hogy van neked saját családod, és otthagyod? Butaság volt egészen a mai napig hallgatni erről a dologról. Túl szelíd vagy, ezért egyre erőszakosabb lesz. Már ha csak meghallom ezt, mérges leszek! Többé ne tűrj! Bármilyen legyen is a helyzeted, van apád és anyád, és van egy öcséd, Inoszuke, bár még fiatal. Nem élhetsz így. Ha egyszer találkoznék Iszamuval, lenne számára mondanivalóm bőven, ugye apjuk? – mondta az anyja dühében, és nem vett tudomást a körülményekről.
Az apja összefonta a karját és becsukta a szemét.
– Hé, anyjuk, ne beszélj ostobaságokat! Mióta csak hallottam ezeket, azon tűnődöm, mit lehetne tenni. Oszeki bizonyára nem mondana ilyeneket, ha nem lenne rá nyomós oka. Nagyon szenvedhetett, ha így eljött. Ma este nincs otthon a vejem? Vagy ismét veszekedtetek? Mikor eljöttél, azt mondta, el akar válni? – kérdezte higgadtan.
– A férjem két napja nincs otthon. Előfordul, hogy öt-hat napig színét se látjuk. Ebben nincs semmi különös. Mielőtt elment, összeveszett velem, hogy rosszul készítettem ki a ruháit, én pedig hiába kértem bocsánatot, meg se hallotta. A ruhát hozzám vágta, aztán felvett egy öltönyt.
– Á, nincs még egy ilyen nyomorult ember, mint én, hogy ilyen feleségem van! – mondta és elment otthonról.
– Mégis hogy képzeli?! Az év háromszázhatvanöt napján át nem szól hozzám. És ha nagy néha megteszi, ilyen kegyetlen dolgokat mond. Szerintetek még így is Harada felesége akarok lenni? Nem tudom, meddig bírom ezt, még így se, hogy itt van Taró. Amikor belegondoltam, milyen volt régen, mikor még nem volt se a férjem, se fiam… Miközben Taró ártatlan kis arcát néztem, ahogy aludt, úgy döntöttem, eljövök. Már sehogy sem bírok Iszamu mellett élni. Azt mondják, egy gyerek szülők nélkül is fel tud nőni. Jobb, ha egy olyan mostoha, vagy ágyas neveli fel, akit a férjem szeret, mint egy olyan szerencsétlen anya, mint én. Talán a javát szolgálná: kissé az apja is megkedvelné később. Eldöntöttem: már nem térek többé haza – még ha akarta volna, se tudta volna letagadni gyermeke iránti érzéseit, és bár bátran beszélt, megremegett a hangja.
Apja felsóhajtott.
– Igazad van. Szörnyű lehet neked. Nehéz helyzetbe kerültél – nézte egy ideig Oszeki arcát. Elegáns frizurája egy fémgyűrű köré volt csavarva, fekete selyem haorija[5] pedig különösen szép volt. Észre sem vette, hogy az ő lánya, csak egy úrihölgyet látott benne. És most kösse hátra a haját, vegyen gyapjú hantent[6], és kösse fel a ruha ujját, mint a cselédek, hogy könnyebben végezhesse a mosást? Nem, ezt alig bírná elviselni. És ott van Taró. Egy pillanatnyi szeszély miatt elvetni ennyi szerencsét! Az emberek is kinevetnék! Ha ismét Szaitó Kazue lánya lenne, többé már nem lehet Harada Taró anyja. Ha nem is szereti már a férjét, a gyermekéről nem olyan könnyű lemondani. Ha elválna, egyre többet gondolna rá, és végül visszakívánná a mostani szenvedését is. Milyen fájdalmas, hogy mivel szépnek született és rangján felül ment férjhez, most boldogtalan.
Sajnálattal mondta:
– Oszeki, most talán azt gondolod, hogy apád kegyetlen. Nem akarlak megbántani, de természetes, hogy mivel máshonnan jöttök, máshogy látjátok a világot, így még ha mindent meg is teszel, hogy a kedvében járj, előfordulhat, hogy nem felel meg neki. Iszamu okos ember, nem gyötörne ok nélkül. Azok az emberek, akik keményen dolgoznak és folyton csak dicsérik őket, nagyon kegyetlenek és önzőek tudnak lenni. Kifelé úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi, ám ha hazaviszik magukkal a munkahelyi sérelmeket és csak a hibát keresik mindenben. Nehéz lehet, ha te vagy a célpontja. De a feleségnek helyt kell állnia akkor is, ha ilyen a férje. Ha valakinek a kerületi hivatalban van állásban, ne várd el, hogy házi kosztot visz magával, és otthon még alá is gyújt a kannának helyetted. Tudom, hogy nehéz, de az asszony feladata, hogy jó kedvre derítse a férjét. Lehet, hogy nem látod, de a világon egy feleség sem él boldogan. Ha azon keseregnél, hogy te vagy az egyetlen, vedd tudomásul: ez a világ rendje. Természetes, hogy te több nehézséget tapasztalsz meg, mint mások, hiszen a férjeddel oly eltérőek a gyökereitek. Anyádnak nagy a szája, de az is Harada közbenjárásának köszönhető, hogy Ino ilyen fizetést kap. Az ő gondoskodása nem hétszeres, hanem tízszeres.[7] Pedig csak a háttérből segít. Tudom, nehéz neked, hogy a szüleidért és az öcsédért közbejárj. És ott van Taró is. De ha eddig képes voltál kibírni, ezután is képes leszel rá. Megteheted, elhagyod Haradát, de Taró az ő fia, te pedig csak Szaitó lánya vagy. Ha vége a házasságodnak, többé nem láthatod a fiad. Ha a boldogtalanságodon keseregsz, tedd azt inkább Harada feleségeként. Nem így van, Szeki? Ha ezt most megértetted, rejtsd mélyen a szívedbe és mintha a ma esti beszélgetésünk meg sem történt volna, térj haza, és éld az életed ugyanolyan szerényen, mint eddig. Mi akkor is megértünk, ha többé nem beszélsz ezekről. Az öcséd szintén. Minden könnyed a mi könnyünk is -miközben próbálta meggyőzni a lányát, ő maga is megtörölte a szemét. Oszeki csak szipogott:
– Önző dolog volt tőlem a válást kérni. Valóban, nem bírnék Taró nélkül élni. Mi értelme is volna menekülni, hisz csak a saját keserűségemről van szó? Ha halottként tekintenék magamra, az megoldana minden problémát. A fiamat is mindkét szülője nevelhetné. Bocsáss meg, édesapám, hogy egy ilyen apróság miatt az imént ennyire szörnyű dolgokat mondtam. Ma estétől kezdve úgy gondolok magamra, mint egy szellemre, aki Tarót védelmezi. Így akár száz éven át is el tudom majd tűrni a férjem sértéseit. Igazad volt. Ne aggódjatok, többé nem beszélek ilyenekről – szipogta, és tovább folytak a könnyei.
– Miért ilyen boldogtalan a lányunk? – emelte fel hangját az anyja és egy ideig hangosan sírtak. Könnyeik záporán át még a fénylő hold is oly magányosnak tűnt. Szomorú este volt, a vázában a szuszuki[8] fejei is búsan bólogattak: Inoszuke a ház mögötti töltésen szedte őket.
A szülők háza Uenóban volt, Sinzakasitában, a Szurugadaiba vezető úton: egy sűrű erdő sötétjében állt magányosan. Ezen az estén a hold csak úgy ragyogott, és ha az ember kiment a főútra, olyan világos volt, akár nappal. Mivel nem volt saját riksásuk, az ablakból kikiabálva megállítottak egy, az utcán haladó kocsit.
– Egyetértesz velem? Akkor mindenképp térj haza! Nem lesz mentséged, ha megrónak, mert a férjed távollétében engedély nélkül eljöttél otthonról. Kissé késésben vagy, de egy riksával hamar hazaérsz. Majd néha átmegyünk hozzád, meghallgatni. De előbb térj haza! – fogta meg az apa a lánya kezét, mintha ki akarná vezetni a házból, holott együtt érzett a gyermekével.
– Lemondok az eddigi életemről. Ma este visszatérek, Harada felesége maradok. És mivel egy feleség nem beszélhet így a férjéről, többé nem mondok ilyeneket. Egy nagyszerű emberhez mentem férjhez, aki még az öcsémért is megtesz mindent. Ha ti boldogok vagytok, és minden rendben van, nekem sincs okom a panaszra. Nyugodjatok meg, nem teszek semmi meggondolatlanságot. Mától kezdve a testem Iszamu tulajdona. Mindent úgy teszek, ahogy ő akarja. Megyek is haza. Ha Inoszuke hazatér, kérlek adjátok át neki üdvözletemet. Isten áldjon, édesapám és édesanyám. A következő látogatásomkor már mosolyogni fogok – nem tehetett mást, felkelt.
Az anyja fogta vékonyka pénztárcáját, kiment, és megkérdezte a kocsistól:
– Szurugadaiig mennyi lesz? – mire Oszeki elköszönt:
– Édesanyám, majd én kifizetem. Köszönök mindent – és kiment a rácsos kapun. Ruhája ujjába rejtette könnyes arcát és szomorúan beszállt a riksába. A házban az apja köhögött, és hallani lehetett, hogy ő is sír.

2.

A holdfényben csak a szél zúgása és a bogarak zümmögése hallatszott. Minden szomorúnak tűnt. Még alig értek Uenóba, amikor a riksás hirtelen megállította a kocsit.
– Mi történt?
– Nagyon sajnálom, de tisztelettel megkérem, szálljon ki. Nem kell fizetnie – mondta a riksás váratlanul.
Amikor Oszeki ezt meghallotta, megrémült. El sem tudta képzelni, mi történhetett.
– Uram, kétségbe ejt, ha ilyeneket mond. Sietek! Szívesen fizetek akár többet is, de kérem, igyekezzen! Különben is, egy ilyen elhagyatott helyen nem találok másik kocsit. A szívbajt hozza az emberre! Ne tréfáljon, menjen már! – kérte kissé remegve.
– Nem kell többet fizetnie, arra kértem, hogy szálljon ki. Már nem tudom tovább húzni.
– Talán rosszul van? De akkor miért hozott el engem idáig? És most azt mondja, hogy sajnálja, de elfáradt! – Oszeki egy kis erőt vitt a hangjába, úgy dorgálta a riksást.
– Elnézést, de már amúgy sem bírnám tovább – emelte fel a férfi a lámpást és távolabb lépett.
– Micsoda egy önző riksás maga! Ha már a megbeszélt helyig nem is, az is elég, ha legalább odáig elvisz, ahol találok egy másik kocsit. Legalább a Hirokódzsiig vigyen el! – kérte a nő kedvesen, hogy rábeszélje.
– Ó, látom, Ön egy fiatal hölgy… Bizonyára megrémült, hogy egy ilyen elhagyatott helyen akartam kitenni. Ez igazán nem volt szép tőlem. Akkor hát elviszem. Elnézését kérem, hogy megijesztettem – a riksás nem tűnt rossz embernek, és amikor visszatette a lámpást, Oszeki idegessége is csillapodott végre. Megnézte a kocsis arcát. Huszonöt-huszonhat éves, sötét bőrű, csontsovány fiatalember volt.„Ki lehet ő? Kire hasonlít?” Amikor a férfi a holdfény felé fordította az arcát, már a neve is a nyelvén volt Oszekinek.
– Te vagy az? – kérdezte önkéntelenül.
– He? – fordult meg a férfi.
– Igen, te vagy az! Csak nem felejtettél el engem? – Oszeki megcsúszott, amikor kiszállt a riksából.
– Te vagy az, Szaitó Oszeki? Szörnyen nézhetek ki. Nincs hátul szemem, így nem tudhattam, hogy te vagy az. De a hangodról fel kellett volna ismerjelek. Borzasztó egy semmirekellő lett belőlem –  hajtotta le a fejét szégyenkezve.
Oszeki tetőtől talpig végigmérte.
– Dehogy is! Ha az utcán sétálva találkozunk, bizonyára nem ismerlek meg. Egészen eddig azt hittem, hogy csak egy ismeretlen riksás vagy. Természetes, hogy te sem tudtad, ki vagyok. Bocsáss meg, hogy nem ismertelek fel. Mióta csinálod ezt a munkát? Ugye nem árt meg neked? Hallottam, hogy a nagynénéd elköltözött vidékre, és ott hagyta az ogavamacsibeli boltot. De már én sem vagyok a régi, velem is sok minden történt. Nem látogattalak meg. Levelet sem írtam. Hol laksz most? Hogy van a feleséged? Van gyermeketek? Néha elmegyek megnézni az ogavamacsibeli boltokat. Az öreg dohánybolt még most is olyan, mint régen, csak most Noto a neve. Ha arra járok, mindig bekukkantok, és azon tűnődöm, vajon hol lehet és mit csinálhat most Kószaka Roku, akivel gyerekkorunkban iskolába menet mindig elszívtuk a dohánymaradékot, amit hozott. Aggódtam, mert egy ilyen kedves embernek, mint te, nehéz lehet a mai világban. Ha hazalátogatok a szüleimhez, mindig kérdezgetem, mit tudnak rólad. De már több mint öt éve elköltöztek Szarugakucsóból, onnantól kezdve pedig nem volt senki, aki tudott volna rólad bármit is. Úgy hiányoztál! – mondta a nő, elfeledkezve magáról.
A férfi letörölte magáról az izzadtságot egy kendővel.
– Szörnyű, hogy hová süllyedtem. Már otthonom sincs. A szállásom egy Murata nevű ócska kis aszakuszai fogadó emeletén van. Ha úgy tartja kedvem, késő éjszakáig dolgozom, mint ma is, de ha nincs kedvem, csak lustálkodom. Te még mindig gyönyörű vagy. Amióta tudom, hogy férjhez mentél, azt kívántam, bár láthatnálak és beszélhetnék veled még egyszer az életben. De ez csak egy álomnak tűnt. Eddig mihaszna, mellőzött senkiként éltem. Ezt meg is érdemlem. De legalább még élek, és így találkozhattam veled. Örülök, hogy te még emlékeztél rám, Kószaka Rokunoszukéra! Köszönöm – hajtotta le a fejét, mire Oszeki könnyes szemmel ezt mondta:
– Ne gondold, hogy egyedül te szenvedsz ezen a világon. És a feleséged? – kérdezte.
– Talán ismered. Szugitáék lánya. Ott laktak velünk átellenben. Fehér bőre és szép alakja miatt felhőnek nevezte mindenki. Szertelenül éltem, nem jártam haza. A rokonok azt hitték, ez csak azért van, mert nem nősültem meg, amikor kellett volna. Erre anyám vette a szemüvegét, és csak papolt nekem megállás nélkül. Úgy voltam vele, ha lennie kell, hát legyen: elvettem feleségül a lányt, épp akkoriban, amikor meghallottam, hogy gyermeket vársz. És egy év múlva nekünk is gratulálhattak az emberek: mindenütt gyerekjátékok sorakoztak. Ám én ettől még nem hagytam abba a kicsapongásaimat, bár az emberek azt hitték, ha szép feleségem lesz, lenyugszom, és ha gyermekem születik, majd megkomolyodom. De hívhatott volna Komacsi[9] vagy Hszi Si[10], táncolhatott volna nekem akár maga Szotoorihime[11],nem térek jobb útra. Miért változtatott volna meg egy csecsemő látványa? Csak szórakoztam, szórakoztam és ittam, csak ittam. Nem törődtem se a családommal, se az üzlettel, és a végén nem maradt semmim, még egy evőpálcikám se. Ez tavaly előtt történt. Anyám a nővéréhez költözött, aki vidékre ment férjhez. A feleségem pedig a gyerekkel visszatért a szüleihez. Nem tartjuk a kapcsolatot. Mivel a gyerek lány volt, nem bánkódtam. De úgy hallottam, tavaly meghalt tífuszban. Okos egy gyerek volt a korához képest, és mikor meghalt, biztos felemlegetett engem is. Ha még élne, idén lenne öt éves. Amint látod, nem sok érdekes történt velem, nem is mondok többet.
Elmosolyodott.
– Olyan udvariatlan vagyok, hogy téged sem ismertelek meg. Szállj be és elviszlek. Nagyon megrémiszthettelek. Riksás is csak névleg vagyok. Talán örülnöm kéne, hogy ezt a rudat húzhatom, mint egy ló vagy ökör? Ha néha kapok egy kis aprópénzt? Szerinted boldog vagyok, ha iszom? Nekem aztán minden mindegy. Utálom, ha vannak utasaim, de azt is, ha üres a kocsi. Irgalmatlanul elegem van! Még engem is meglep, milyen önző vagyok. Hát nem felesleges rám fecsérelned a kedvességedet? Gyere, szállj be, elviszlek.
– Amíg nem ismertelek fel, megtehettem volna, de most, hogy felismertelek, hogyan is tehetném? De mivel nagyon félelmetes ezen az elhagyott helyen, kérlek, kísérj el a Hirokódzsiig. Közben pedig beszélgessünk! – Oszeki megemelte kicsit a kimonója alját. Lakozott getájának[12] hangja magányosan kongott a kihalt utcán.
Ő volt a régi barátai közül az egyetlen, akit nem tudott elfelejteni: Kószaka Roku, az ogavamacsibeli kicsi és tiszta dohánykereskedésből. Milyen sötét lett mostanra a bőre! És milyen piszkos! De régen, a csíkos kötényében milyen szépen tudott kedveskedni! Olyan barátságos és tisztelettudó volt, mint kevesek az ő korában. A bolt is jobban ment, mint az apja idején. Valóban nagyon okos gyerek volt. „Akkortól kezdve változhatott meg ennyire, hogy én férjhez mentem. Ez a sok szórakozás és kicsapongás! Mintha egy teljesen más ember lett volna belőle. Talán egy démon műve? Vagy egy átok? Amikor mindezt meghallottam, képtelen voltam elhinni. De most, hogy ma este megláttam ebben a szánalmas állapotban… Nem hittem volna, hogy egy olcsó fogadóban kénytelen megszállni.
Nap mint nap láttam tizenkét és tizenhét éves korom között, ahogy ott ült a boltjában, újságot olvasott és vezette az üzletet. Aztán eldöntetett, hogy egy olyan emberhez kell hozzámennem, akire nem is gondoltam. Mivel a szüleim akarták, nem ellenkezhettem. Szerettem volna Rokuval lenni, de rájöttem, ez csak egy gyerekszerelem. Úgy döntöttem, hogy lemondok róla. Hozzámentem Haradához. De egészen az utolsó pillanatig sírtam és azóta sem tudtam elfelejteni. Biztosan ő is legalább annyit gondolt rám, mint én őrá. Talán ezért is züllött le. Milyen gőgösnek gondolhat, ha ránéz a frizurámra és a drága ruháimra. Pedig ha tudná, hogy korántsem vagyok boldog!”
Oszeki remegve Rokunoszukéra pillantott. A férfi csak nézett maga elé kifejezéstelen arccal, nem lehetett tudni, mire gondol. Nem úgy tűnt, mintha örülne annak, hogy oly sok idő után ismét találkozott Oszekivel.
Amikor kiértek a Hirokódzsira, ott már voltak más riksák is. Oszeki elővett némi pénzt a tárcájából, és gyengéden beletekerte egy krizantémos papírba.
Roku, tudom, ez udvariatlanság tőlem, de kérlek, vegyél belőle legalább néhány zsebkendőt vagy valami mást. Olyan régen láttalak! Annyi mindent szeretnék még mondani neked. De nem tudom szavakba önteni. Remélem, megérted. Most elbúcsúzom. Kérlek, vigyázz magadra, nehogy a nagynénéd nyugtalankodjon miattad. Titokban én is imádkozom érte, hogy ismét a régi Roku légy és láthassam, ahogy újra egy remek boltot nyitsz. Isten veled! – köszönt el, mire Rokunoszuke elvette a papírt.
Vissza kellene utasítanom, de mivel tőled kaptam, örömmel elfogadom. Nem szívesen búcsúzom el tőled. Olyan ez a ma esti találkozásunk, mint egy álom. De nincs mit tenni. Menjél. Én is hazamegyek. Későre jár, lassan már nem jár senki az úton – mondta majd megfordult, és elindult az üres kocsival kelet felé. Oszeki délnek ment. Az út szélén a fűzfák ágai hajlongtak a holdfényben és csak a geta erőtlen kopogása hallatszott.
A Murata-fogadó második emeleti lakójának és a Harada-ház úrnőjének lelkére egyazon bánat súlya nehezedett.

Nyeste Zsolt fordítása

[1]    A kilencedik holdhónap tizenharmadik napjának éjszakája, a hagyományos őszi holdnéző ünnep ideje, innen ered a novella címe is.
[2]    A nyolcadik holdhónap tizenötödik napjának éjszakája, szintén egy holdnéző ünnep, amikor a közhiedelem szerint a legszebb a hold.
[3]    A babona szerint balszerencsét hoz, ha valaki egy évben csak az egyik holdnézést ünnepli meg.
[4]    Fenyőből és bambuszból készült újévi dísz
[5]    A kimonó fölött viselt kabát
[6]    Téli rövid kabát, az egyszerű emberek viselete
[7]    Utalás a japán szólásra: Oja no hikari va nanahikari (‘A szülő fénye hétszeres’) azaz valakinek a sikere attól függ, mennyire befolyásosak a szülei. Jelen esetben arról van szó, hogy Harada még egy szülőnél is jobban segíti Oszeki családját.
[8]    Japán pampafű (Miscanthus sinensis), a holdnéző ünnepség hagyományos dísze
[9]    Ono no Komacsi (c. 825-c.900) szépségéről híres japán költőnő.
[10]  Hszi Si (japánul Szei Si) (i. e. 506 – ?) az ókori Kína négy legszebb nőjének egyike. Állítólag olyan szép volt, hogy amikor erkélyéről kinézett egy medencére, a halak annyira elámultak szépségén, hogy elfelejtettek úszni, és lesüllyedtek.
[11]  Szotoorihime („A hercegnő, akinek szépsége átsugárzik a ruháján keresztül is”) Ingjō legendás császár (411-453) ágyasa.
[12]  Fából készült japán lábbeli

(Higucsi Icsijó (1872-1896) a modern japán irodalom első jelentős női írója. Rövid élete alatt mintegy húsz novellája és kisregénye jelent meg. Írásainak fő témája – a korban elsőként – a társadalom perifériáján élő emberek (szolgálók, prostituáltak, nyomornegyedek lakói) sorsa a modernizálódó Japánban; abban a különleges korszakban, amikor még élénken éltek a régi hagyományok, de az országba már kezdett beáramlani a nyugati kultúra és szellemiség.)