Reggel nem az ébresztőóra hangját hallja meg a lélek elsőnek, hanem a korszellem rágódását, csengését-bongását, kukorékolását a benső csengettyűi, kabócái és dróthálói között. Mi van, ha? Hát mi lenne? A lét permanens a láthatókon túl. Nem ebben hittünk eddig? Hát akkor mire fel ez a pánik? Utána persze sikerül lecsendesíteni, elnémítani a pszichét. S nem járunk erőnket meghaladó dolgok után. (131. zsoltár)

Nehéz Isten gondolatait kitalálni. Rátapintani, mit akarhat. Pedig az Ő lehelete tett élővé mindent, amiben lélek s szellem van. Ezért ismer jobban bennünket, mint mi magunk. S amit kérünk Istentől, megkapjuk Jézus áldozata miatt, csak egy feltétellel, hogy higgyük is el, megkapjuk. (Máté 21. 22.)

Nem akarom, hogy az algoritmus (Algo-Rítus) ismerjen ki, aki az adatszuverenitásom le akarja nyúlni a net-en, inkább az Úr magyarázata kell, hogy mi történik most bennem.  Közelebb van hozzám, mint az énem. Ő alkotott.

Nem a mi birtokunkban van a nyelv, amit beszélünk. S a gyönyörű lombozat, ami beborítja a kertünkben a fát se tekinthető a tulajdonunknak, még akkor sem, ha megvettük a földet, amiben a gyökerei vannak. (Nádas Péter gondolata).

S valóban, csak vendégek vagyunk a létezés érdekeltség-horizontjának regiszterei között. Használjuk a kölcsönvett tapasztalatokat. Sok hasznos sztereotípiát, tradíciót. A klisék oly sokszor megmentették az előadásaimat. Amikor leblokkoltam, ott voltak kéznél, mellettem, csak utánuk kellett nyúlni. Mindvégig úton vagyunk a megértés felé.¹

A nyelv, mint lefagyasztott tudás, itt van.² Nem távozott közülünk. De kiolvasztható, beépíthető, ha van erudíciónk és erőnk a tettek újraírásához. Az alkotó cselekedet elérése a beszéd kapuján át történik. Még idegen számunkra az is, ami mi magunk vagyunk. A felejtésen átmentve, él tovább egy megkezdett gondolatként, a másik individuum tudatában. Újratölti az ész a szó töltényeit. A puskapor az invenció. Az Isten által beültetett, teremtett géniusz.

(Vers akart lenni.)

¹Gadamer égi sztereotípiája (régi)
 ²Kulcsár Szabó Ernő kifejezései

Kb. két éves korában vette magához a nagyanyám. Csellel, erőszakkal? Őszintén szólva erről semmi bizonyosat nem tudok. A lényeg az, hogy a bátyám korán Petrozsényba, egy füstös kis bányászvárosba került, s ezzel kiszakadt egyrészt apám, másrészt a falu „karmaiból”, amit a najma (nagyanyám) jócskán lebecsült.

– Majd én gondoskodok a gyerekről – hajtogatta kevélyen. – Az én unokámból nem lesz sem paraszt, sem bolând¹, mint Nagy János.

Mármint az édesapánk. Anyám szófogadó volt, ráhagyta, vagy egyszerűen ő is úgy vélte, egy városban Albika is többet lát, tanul, tapasztal. Itt van mozi, színház. Igaz, hogy román, de legalább románul is megtanul. Bizonyára szép ruhákba járatják, s még, miért ne, fräuleint is vesznek melléje.

Albi bővebben… →

Az elbeszélés egy buszvezetőről szólt, aki a járvány idején is nap, mint nap szolgálatot teljesít. Nem állhat le a tömegközlekedés, az maga lenne a vereség, nyílt beismerése annak, hogy feladtuk. Ahogy azonban mind kevesebben utaznak, a buszsofőr egyre értelmetlenebbnek látja a munkáját. Mire az utolsó utasok is elfogynak, s ő egyedül ingázik üres buszával a végállomások között, megérlelődik benne az elhatározás: sorra megáll az üres megállókban, hogy felvegye a nemlétező utasokat. Nem teheti meg, hogy csak úgy továbbhajt. Hátha valahol várja valaki.
Az író még egyszer átolvasta a szöveget, kijavított néhány elütést, itt-ott sutára sikeredett mondatokat tett rendbe, szavakat, kifejezéseket változtatott meg. Végül újra átfutotta az írást, és becsukta a fájlt. A képernyőről Manhattan éjszakai fényben úszó felhőkarcoló-erdeje világította be a szoba sötétjét. Szeretett volna egy nap eljutni még New Yorkba. Éjfél múlt, az ő órája, nem sokkal a farkasoké előtt.
A nappal ellenben, mióta elbocsájtották a munkahelyéről, számára délben kezdődött, és csigalassúsággal vánszorgott vacsoráig az önként vállalt karanténban. (Minek is ment volna a kihalt városba!) Ismét eszébe jutott a buszvezető története, aki azonban nem törődött a járvánnyal, még szájmaszkot sem viselt. (Ugyan minek!) Nem küldték el a cégtől, vitte haza a fizetését, legalább ennyi előnye volt annak, hogy a tömegközlekedés ilyen körülmények között sem állt le. Meg az, hogy nem kellett a sok köcsög úrvezető miatt idegeskednie. Egyébként naphosszat ugyanaz az unalmas meló, fel-alá, akár tömve a busz, akár üres. Tőle az egész emberiség kipusztulhatott volna.
Az egyik történet magasztos vagy megható, ki hogyan olvassa. Bizakodással tölt el, néhány olvasó szeméből könnyet fakaszt. A másik lehangoló, mélyen elgondolkodtat. De egyik sem igaz. Az igazság valamikor éjfél és kora délután között születik. Ám akkor rendszerint épp az igazak álmát alusszuk, vagy nincs időnk elgondolkodni az élet dolgairól.