Címke: irodalom

Tézisek tézise; Látás

 

Tézisek tézise

NEM TÖRDELHETŐ NEM IS KÖZPONTOZHATÓ
RAPSZÓDIA NEM KÉKBEN
NEM VAGYOK SZONÁTA SEM JÓEMBER
SZAVAKKAL LEÍRHATATLAN
REMETEBÁL LILIOMSZÖRNY KOTTAHÁZ
NEMIGEN
NEM GÁNCSOSKODOM
NEM VAGYOK SPORTSZERŰ
SEM MAGAMÉRT SEM MÁSÉRT
NEM HALOK MEG
NEM VAGYOK POR SEM HAMU
EGY NEM LÉTEZŐ NYELVBEN GONDOLKODOM
NINCS LEXIKA NINCS FONOLÓGIA
NEM GONDOLKODOM EGYÁLTALÁN
ÉN VAGYOK A TÖRVÉNY
VERSEKKÉ AMORTIZÁLOM A VILÁGOT
EGY SOHA KI NEM ENGEDETT
VÉGBE MENŐ BELÉLEGZÉS

 

Látás

Félek a semmitől.
Hazafelé este, az útnak induló
szomszédtól.

Minden bizonnyal a szomszéd is fél tőlem.

Ahogy félhetett a bika akkor.
Letörték a szarvát, barbárul,
mint ahogy kieszik a halak egymást
az akváriumból.
Nézem magam a tetemük tükrében.

Állnék fegyverrel a kezemben,
és nem tudnám megölni Jézust.

Biztosan darabokra szedném.
Külön nézném a fejét,
külön pedig a végtagjait.

Attól félek, ami emberre hasonlít.

Miért nem a bika jutott nekem.
Állatokat óvodás korom óta,
hobbiszerűen ölök.

Megtanulom a nyelvet, ahova
születni szerettem volna,
állok a szétszórt Júdában,
miért nem születtem Budapestre.
A kétezerévmúlvaiaknak csak
imádkozniuk kell azért, aki megtette.

Mindjárt éjfél. Néz a szomszéd,
kezében kötél.
Ha állat nem is, legyen isten,
de az emberöléstől írtózom.

És mondám: Maga meg hová megy?
Ő mondá: Megyek, lemérem köztünk a távolságot.
És ment, és lemérte.

Ritmusra izzadunk, árad belőlünk a Jordán.
Összekapnak az angyalok az emberszagunkon,
mint majd a műértők,
a rólunk készült Tissot-festményen.

Egy gombnyomás lenne az egész.
Döfnöm se kell.
A Seregeknek Ura küldte,
hogy ma megöljem,

hogy holnap láthassalak
a Fügefa Talpában.

Furcsa teremtés az ember.
Éjfél.
Ma sem üdvözül senki.

 

(Illusztráció: Hannah Baruchi: Jordan river in Israel)

Lecsorog

– Jól van. Ötös alá.
Joli néni reménykedve pillantott a napocskás órára. Talán megússza az utolsó kiselőadást. Hiába. Még nyolc perc volt hátra a nagy szünetig. Márk és Zalán előrehozták a babzsákfoteleknek támasztott, hevenyészett virágállványt. Nem kellett nógatni őket, már kezdték is.
– A mi feladatunk az “Öntözz okosan” volt.
– Lássuk.
Zalán ráérősen a sarokban lévő csaphoz ment és vizet töltött egy kannába. Márk közben jobb híján az osztályra vigyorgott. Joli néni erre vágott egy grimaszt, de elégedetten nyugtázta a négyszintes fapolcot, amit a fiúk most felraktak a tanári asztalra.
– Remélem, letörlitek a nyomait magatok után. Lecsorog bővebben…

Arszenyij Tarkovszkij: Napfogyatkozás 1914

Nyögte a nép annak a nyárnak
nehezék vaslánc-szemeit.
És tengernyi parázsból támadt
hő sztyeppei port nehezít.

És keserű esti terekbe,
mint fojtott asszonyi sóhajt
rőt szorongást lélegezve
vétkesek istent mocskoltak.

Ám reggel a hátsó kert felől
mezítláb szökevény lépett,
és arca sötét volt, éhező,
gimnasztyorkája fehérlett.

Majd, mintha ikont nézne, látta
rozsdás alját a szétfoszló
szemhatárnak, s hogyan megy kárba
a gyémánt-villámú sarló.

Emlékszem, pillája se rezzent,
úgy figyelt más hatalomra,
s neszeltem: a szembe hamis rend
fészkel a harc tüze-bokra.

S állt a sötét. S a mély, zöld csendben,
álomból mint aki révül,
távozik, és a tenyeremben
töltényt hagy búcsú jeléül.

Előjel ez, éreztem rögtön,
vakítóan fényre vezet…
……………………………
Hogy már sokat éltem a földön!
Századot, évezredeket!

(1958)

figyu nekem te ne szamuklálj

 

csapott az asztalra Hrabal pedig nem hallgatsz rám
azt hiszed nem látom mit csinálsz
úgy teszel mint aki olvas közben meg szunyálsz
mondd meg ha meguntál van olvasóm elég
látod belőlük neked is juthat egy kevés
azt hiszed van remény hogy kemény tökös költő váljon belőled
talán lehetne töpreng nevetve ha kezelésbe vennélek
de nem már késő elpuhult tested és bennsőd
kocsmába sem jársz mihaszna csak szerkesztgetsz itt napestig
nem hallok mást a könyvek meg a magazin és a folyóirat
azt hiszed fontos irodalmat csinálsz de ebben te nem lehetsz király
nem látod a királyságot rég lenyúlták mások
kik nem féltek tőle neked morzsákat sem juattnak belőle
amit csinálsz missziónak tartod ám vergődsz csak mint hal a parton
lásd be végre csupán maroknyi kéve mit egybekötöttél
öszvér minden amit csinálsz múzsáddal kart karba öltve
közölte majd bosszúsan legyintett
fejezd be inkább a könyvem mert ennek van sava borsa
én már csak tudom görnyedtem eleget érte az asztalon
belőle viszont tán megérted
ha hagyod a világ nélküled is meglesz valahogy

 

(Illusztráció: Milena Gaytandzhieva: Me & You)

Emelt díjas csend

Szorgos kéz alatt surrogott a mellény, mely jobb napokat is megélt már. Halvány színét megfestette a lemenő nap utolsó narancs sugara. A gáztűzhelyen krumplileves bugyborékolt vidáman, a piros festék itt-ott már lepattogott az évek során, felfedve a fazék valódi arcát. Az otthon lágy neszei elringatták az asszonyt, révetegen bámult kifelé az ablakon, a keze magától stoppolta az ócska holmit, s arra gondolt, milyen lenne, ha más lenne minden. Olyan asszony volt, akin az idő, néhány gyerek, kedves szavak és az anyai büszkeség nyomot hagyott, s szépen lerakódott hajdan karcsú alakjára. Ma már kerek formája a tükör, mely megmutatja élete történetét. Haja, akár a kinyúlt régi rugó, a dauer szép lassan megszökött, magukra hagyva az őszbe vegyült barna tincseket.  A telefon durva dallama széttörte az alkony méla csendjét. Az asszony rápillantott a képernyőre. „KÖZPONT.” Kapkodva felvette fejhallgatóját, rápillantott a sütőórára, majd levette jegygyűrűjét és az asztal közepére helyezte, nehogy elveszítse.
– Háló!
– Szia Marcsikám. Tudnál fogadni még egyet? Tudod, öt után 100 forinttal többe kerül egy hívás.
– Igen, nyugodtan kapcsolhatod.
– Rendben. Ötvenes férfi, elég ideges. Szerintem most csinálja először. Próbáld meg húzni kicsit az időt, ezek a balfácánok imádnak dumálni, csak old meg a nyelvét, aztán borulhat a szaros bili. 10 perc után dupla ár van, szóval beszéltesd, hadd mondja, aztán elégedetten távozzon.
– Rendben.
– Oké! Akkor kapcsolom. – Marcsi lehunyta a szemét, mélyet sóhajtott majd belebúgott a telefonba.
– Háló, Mirázs vagyok, már nagyon vártam, hogy felhívj.
– Jó …Jó estét. – dadogta egy ideges férfihang. – Elnézést, nem is tudom, mit is csinálok…
– Semmi baj, kedves, majd én segítek neked. Mondd, honnan hívsz? – Mirázs incselkedően sóhajtott.
– Ömm…az irodából. Mármint az autóból. Az autóból, itt ülök a parkolóban. Igen.
– Mivel foglalkozol, kedves? – Mirázs megforgatta szemeit, egy újabb feleségkerülő, nyomorult féreg.
– Semmi érdekes… unalmas.
– Ha te csinálod, nem hiszem, hogy olyan unalmas lehet. – Bókolás…, a férfiak szeretik. – Mondd csak, mért kerestél fel ma engem? Egy kis izgalomra vágysz?
– Ömm… a feleségem. – Suttogta a férfi. Na kezdi már, bűntudat. Az elején mindig van egy kis bűntudat, a második hívás után meg már semmi.
– Tőlem aztán semmit sem fog megtudni, édes, mondd el. Bánt valami? – Kérlelte a megszeppent férfit Mirázs.
– A feleségem. Későn, 30 körül voltam, későn házasodtunk össze. Nem is tudom…nem is tudom. Annak már húsz éve. Húsz éve…– egy pillanatra elhallgatott, de Mirázs nem szólt bele a kagylóba, hagyta, hogy a férfi egy pillanatra elkalandozzon a múltba, megéljen olyan pillanatokat, melyek kedvesek neki. – Jó feleség volt…jó feleség, nem mondom. Szerettem-e valóban…igazán? Elvettem? El… igen. Aztán jöttek a gyerekek… és csak, csak … megszűnt valami. Igen, elhagyta magát – mondta vádlón a férfi. – Régen nem volt csúnya, nem. Egész kis kedves arca volt. Most meg, most meg kövér.
Áh, gondolta Mirázs, meg is van a probléma, olyan ritka, hogy napi kettő ilyet hall.
– Csak ül otthon, főzöget, zabál. Meg a hitel. Azt a rohadt hitelt is nyögjük, ő meg mit csinál? Zongora leckét ad heti párszor. Ezzel aztán még húsz évig fizethetjük. De nem, ő nem megy el takarítani, vagy boltba, ő művész. Mi a szart érek én az ő művészetével? Csak púp a hátamon az a zongora is, minden este csak játszik és játszik, de minek. Két hete meg azzal fogadott, hogy ne féljek, ki fogjuk fizetni a hitelt, segít, ne adjam el azt a nyomorult zongorát. Majd Ő segít. Vicc… Kaparósozik, vagy mi a …
– Jancsi, te vagy az? – súgta Marcsi a telefonba.                                            Csend.
A vonal elhallgatott.

Valami elveszett; Öntudat; Zászló

 

Valami elveszett

Bezárva, csak egy apró kulcslyukon lélegzett.
Hideg volt.
Durva széllel lebbent a koszlott
csipke a mázolt ablak előtt,
pergett a gitt, és a kövek között,
hajszálerekből ácsolt lassú porladással
foszlott a varrat
a fogvesztett, fekete kabáton.
Látod a síneket?
Így válunk el, egyre beljebb.

2022. 02. 11.

 

Öntudat

Standardizált porleves.
Miből, mennyit, hogyan,
de íztelen, alig úszik
némi erő, hiába fő,
s rakódik tányér szélére
a zsír, a szín,
mű illat terjed,
mint izzadtságszag,
ha maskarát ölt a farsangi fánk,
mikor krémesnek hiszi magát.

2022. 02. 11.

 

Zászló

Partokhoz verődve, ütődve,
ronccsá tört hajónkról
álmodunk,
kísért a frázisokban megkövült idő.
De hiába,
nem változik semmi.
Az elmondhatót kagylóba zárja,
rejti az „ön”, mert jön a szél,
és befúj az ablakon,
kihűlt szobát terel,
és a függönyt, mint zászlót,
lebbenti, merre kell.
Más világ ez.
Kérkedőn, büszkén
tetteti a békét, s hajlik,
mint a frissen tört orgonaág.

2022. 02. 08.

 

(Illusztráció: Anja Psag)