MOZGÁSBAN
Sötét tekintetek
fakó reggeleken
felhúzzák
horgonyuk
Szökellnek
tág pupillák
vékony határán
Álmodnak
ébredeznek
MÉRGEZETT TAVASZ
Pattanás fakad.
Zsákvászonba csomagolt
hiánygazdaság közeleg.
Bokrok tövében húgyszagú
álmaink pityeregnek.
Elbájologhatunk még egy órácskát
két tűz között:
grillezett pizsamaparti.
UTÓLSÓ REMÉNY
Még két lépés, és megérkezem.
Már csak két lépés
a sarkon túl,
emlékezet
s félelem.
(Illusztráció: Liz Whaley: Butterfly Dream)
Gubanccá táncol
Ébredj!
Átvetnek, mint horgonyt a falon,
és míg lyukas vödörrel mered a vizet,
merülésedből épülve szépül
az újabb fontos végül,
és leragadt talpad alatt
szőnyeget koptat az idő,
majd tejfehér mészkőbe
rejtik a neved,
míg más helyedre nem terül,
s ki voltál, ki sosem derül.
Addig!
Addig, viszont merd,
Merd a vizet!
A légszomj nem gátol,
s ha fázol,
merd, csak merd,
míg a láztól, botló lábad gubanccá táncol,
s messzire nem szalad veled
a mentő.
2022. 09. 14.
Rejtve
Sötétbe burkolózott, eltörpült a hit,
ígéretek halmaza csapott arcba.
És a harcba induló csendesült,
lelkesült indulót feledve, tompa karddal, tolltalan nyelte
a bűvész sorokban eltűnő bróker rejtett gombolással zárt mellén
kifakadt sebet, és mint eb,
vezetve padkaszélre, torzult az elme.
Halad a konvoj, és jeltelen helyeken
a sikerre éhező boncol, s gyűjt
gigászi kavicsot, illatos tárnicsot,
de a dajka nem nevet,
nem akar, csak takar a hóhér,
nem tejfehér a fog,
csak számtalan számvetés,
számtalan kertelés.
Kőtömb
Felfoghatatlan aszályban a csönd,
míg lapáttal önt betont
a hallgatás fejedre,
a tárna fekete szene
fényesebbé álmodja magát.
Félrebújó lepke lennék,
mázsás kőtömb vagyok,
és csak gagyog a benti lét,
a fény sem hajol közel,
ellepett az éjsötét lepel.
2022. 09. 15.
(Illusztráció: David O’Halloran: After the Drought)
nap-éj egyenlőtlenség
kéreget a nappal,
hogy hitelt nyerjen
létezése. megváratják
hírvivői, de az éjjel
asszisztál neki fakó
fényeivel, dadognak
a csillagok, ámulatba
ejti a nappali villódzást,
egyedül fényleni nagy
feladat lett így.
a maradék lét véges,
és feladást kérlel,
a nappal végletekben
találkozik önmagával.
a csőd kimondható.
csillagtűz
van az a hely, ahol
fordítva kering a
nap, változatlanul
maradnak a csillagok.
büntető állásban
tengenek a fellegek.
elégtelen kontroll
lett most mindenkin
úrrá. könyörtelenség ez
a búrákban élőknek,
akik szívnák magukba
a napfényt. lázad a
fiatalság az égi
rendetlenség miatt.
(Illusztráció: Kate Bedell: Sun Goddess)
Baudelaire Aphrodité kertjében
A habokban megbotló szél
A hallgatás szövete és a beszéd fonala.
Mondja a mámor krupiéja a dramaturgnak.
A tárgy a regény, ahogy szigetté teszi a nincs.
A történet, amely magába szívja a nyelvet.
Szinte egyetlen könyvoldalon belül
Egymásba szeretnek világok és tettek.
A katonaiskolában születik egy mítosz.
Mintha a civil világkép lenne az optimális.
A hangnem, a formák, a műfajok.
A messzeség fátylát a reggel rántja le.
Az akusztika nyers akcentussal árnyalja
A melankólia zenei alapszínét
Ami a szükségszerűség és az esetlegesség elegye.
Baudelaire keze megnyugszik Aphrodité ölében.
Voltaire és Kierkegaard
Slobodan Tišma emlékkönyvébe
K-Európa. Tükörszerűség, ahogy élnek.
Megint más, ahogy látnak.
A pillangónak nyelve van, pantomim-klaviatúrát épít.
S a lepke Voltaire szobrának az orrára száll.
Suttog a gyík, most illatok akkordjait ontja.
Édes nedve van az orchidea évgyűrűinek.
S vannak összement kavicsok, lila kősziklák
A felhőkbe csomagolt korongvatták. Lélek-meder,
Apró öltések, hímzés az emlékezeten.
Amit előszörre mond, azt is inkább emlékezi.
Időgyapjúba szőtt, testetlen fonal.
A szó, egy metszet. Taktilis üveglap
A benső virágos mezején. S a fény, az éj
Egybeforr a lét vizén. Kierkegaard mondja,
Vagy-vagy. Nincs harmadik út.
Szorongás vagy ismétlés?
Helyben járás vagy átjáró.
Jézus, Mallarmé. Baudelaire. Tisma.
Jézus és Nietzsche beszélget
Werkfilm
Nem lett volna ésszerűbb az Antikrisztust
Finomítani, árnyalni?
Egyes részek elismerőleg beszélnek Rólad.
Az egész nem ellened, hanem Érted született.
Az úgynevezett egyház farsangi jelmezt csinált
Az Ige legnemesebb szövetéből.
A szadduceusok még a feltámadásban sem hittek.
Latrok barlangjává tették a házat,
Ahonnan felszállt az ihlet.
Képtelenek a papok szellemben és igazságban imádni
A Mennyei Atyát, inkább a relikviákat és ereklyéket
Csókolgatják. Bálványimádók lettek a cinikusok.
A szarkofág nem váltja meg őket, se a templom.
Egyfajta fa- és rézistent kreáltak a szellem helyett.
Irigyek és lusták a presbiterek.
Még nem támasztottak fel sok halottat.
Mintha nem tudnák, milyen hatalommal bírnak
A Te Neved miatt. Miért tűröd?
Az egyház az én menyasszonyom. Még tökéletlen,
De várnom kell. A Szent Lélek, a Szellem
Végzi bennük a munkát.
Bárcsak adtál volna nekem is a Szellemből!
Egy várost legalább. Vagy egyetlen utcát.
Te választottad az okoskodást. A publicitást.
S a betű és a gnózis lett önkéntes börtönöd.
Bárcsak vissza lehetne forgatni az idő kerekét.
Nekem semmi nem lehetetlen.
Kelj fel, az óra csörög.
(Illusztráció: Paul Bond: Morpho)
– Lehet, hogy mégis geocentrikus a világ? És emiatt a konyak ára vajon inflálódna? Vagy lehet, hogy heliocentrikus, és megint abszintivásra kéne fanyalodnom? Na azt már nem… – ezen morfondírozva haladt a kihalt párizsi kis utcán. Az éjszaka sötét volt, akár az angyalok lelke, és e sötétség, mint mogorva, rozsdás perzekutor siettette kacska lépteit.
– Maga biztosan a nők álma!- percegett a perzekutor.
A vénembert tudomásul sem véve dobott neki egy fényes frankot, legyen mi csillogjon éjszaka-kezében. Elmosolyodott. Milyen könnyen is befolyásolható az égitestek száma.
Ó, a La Femme Noire. Nem volt hangulatosabb kávéház Párizsban! A falak végig ébenfával voltak borítva, míg a padló bíborszínű szőnyeggel. A bejárattal szemközti falon egy ismeretlen néger nő portréja díszelgett.
Minden szerda estére foglalt helye volt. Belépett, s orrát rögtön megcsapta az a bársonyos aroma, akár a haiti nők bőrének illata. Leült szokásos ébenfa asztalkájához, pont a nagy varangyosbéka-szerű angol bulldog mellé.
– Két konyakot!- mutatgatott görbe ujjaival – Megkínálhatom egy szál szivarral?
– Nem, nem dohányzom. Köszönöm. – utasította vissza szerényen a bulldog.
– De azért még egy konyak nem árthat meg?
– Ugyan! Hadd szépüljenek a nők - röfögte vigyorogva.– De Charlotte-nak ne szóljon, legutóbb is úgy bekonyakoztam, hogy egy bordeaux-i sintértelepről kellett kiváltania tíz frankért.
– Az a helyes kis festő leányka?
– Az bizony…- a bulldog nagyot kortyolt konyakjából, amit pár kéjes borzongás követett. – Csak úgy vonyított az anyja, amikor megtudta, hogy megrontottam a kislányát.
– Ilyenek ezek a foxterrierek…- pöfögte ki a szavakat a finom navarrai szivar füstjének hézagjai közt.
– Bár lett volna az… sajnos törpeuszkár volt.
– Jaj, te szegény pára… – sóhajtott – Na de ne aggódj, itt a felmentés!
A bíbor horizont mögött meglátták emelkedni a délceg pincér alakját, aki a táncoló tiroli tehenészek közt szlalomozva közeledett. Arcánál zsírosabb csak az a pár szál haja volt, amit jobbról balra fésült, és nem létező bajsza, ami mindig a napi divatnak megfelelően volt pödörve.
– Monsieur Auguste! Két Courvoisier.
– Ó, a Courvoisier! – olvadozott a bulldog. – Utoljára Napóleonnal ittam e nemes nedűből!
– Mikor? – nézett Auguste csodálkozva.
– Tegnap a Döglött Disznóban.
– Arcátlan… egy hónapja ide sem tolta a képét! – háborodott fel.
– Az hagyján, de nekem még ezer frankkal tartozik- lihegte a pincér, majd szép csendben elpárolgott az ébenfa borítás apró repedésein keresztül.
A La Femme Noire kezdett egyre hangosabb lenni. Egy frissen polírozott Citroen DS 19-es éppen kedvesét tuszkolta beljebb, bár a hölgy hangosan kiabálta, hogy „Pierre ez nem egy benzinkút!” A siketnéma zongorista csak úgy csűrte-csavarta a chansonokat, néhány még a nyakára is rátekeredett, bár a torz hörgések néma torkából éppen illettek a dalhoz. A zene és a makacs Citroennel küzdő pincérek leheletfinom mozgása valami furcsa, bájosan lidérces miliőt keltettek maguk körül, ami végigtáncolt hosszú szoknyájában a termen. A vendégek csak beszélgettek, mintha nem lenne holnap. Nem mintha lenne. Ezen harmóniát már csak a szinkronúszó nők látványa tetőzte. Bár ez utóbbi lehet, hogy csak hallucináció volt.
Auguste megitta maradék Courvoisier-jét, és az izzó navarrai szivar lelkének utolsó füstfoszlányait szívogatva a buldogra nézett.
– Kedves Edward!- most kiderült ez a buldog becses neve. – Ennél kaotikusabbak csak az álmaim szoktak lenni.
– De Auguste, mit tartasz itt furcsának?
– Ne mond, hogy nem vetted észre, hogy nem grimaszolnak gőgősen a pincérek, ha elmarad a borravaló?
*
A délutáni szundikálásból felébredve Auguste magára kapta a köntösét és az íróasztalához sietett. Felcsapott egy határidő naplót, tollat ragadott, és elkezdte a következőket írni:
9.10.
„ Sötét volt a párizsi utcákon, amikor egy helyi kávézó felé vette az irányt. Az utcán, egy csendőr belekötött, de pár frankkal lefizette. A kávézóba beérve a megbeszélt asztalnál már várta új kezese és üzlettársa, akivel pár pohárka konyak társaságában…”
Ekkor a recsegő ajtón belépett a komor komornyik. – Uram, igen nagy tisztelettel megkérném, hogy a szennyes ruháját legközelebb ne a díványon hagyja, és ha lehetséges ne hamuzzon legközelebb a perzsaszőnyegre. Továbbá, felettébb örülnék annak is, ha a jövőben megtisztelne azzal, hogy alkalmi ismerőse igen használt, meghatározhatatlan színű alsóneműjét nem a szecessziós szőlőmosóba helyezné.
– Még valami, Baptiste?
Baptiste biccentett, majd karját kimért kecses mozdulattal behajtva elsuhant az ajtóig, ahol meghajolva, csipetnyi szarkazmussal hangjában, még hozzáfűzte:
– Bocsánatát kérem Monsieur, de nem bírtam nézni a mi kedves Edwardunkat, ahogy az ajtó előtt enyhén illuminált állapotban zokog, mert elhagyta valami Charlotte nevű festőnő.
Fejét szertartásosan csóválva a tőle megszokott módon, halkan bezárta az ajtót. Hattyú lépteivel lesietett a hallba, ahol meghökkentő látvány fogadta:
– Monsieur Edward, azért mert elhagyta magát valami Charlotte nevű foxterrier, még nem kéne össze piszkítani a perzsaszőnyeget!
– Ne vicceljen Baptiste! Ha legalább foxterrier lett volna!
A horizont
Ha a szavak úgy jönnének
mint a gyomorgörcsök
a magány kellős közepén
vagy akár a megfelelési vágy
minden egyes nap
talán nem az alföldi
vérvörös naplementét bámulnám
csak azért hogy valami
leírható jusson eszembe
mert a napnyugta szép
de semmit sem ad
csak esztétikát az égnek
és kézzel összegyúrt egót
az elveszített énemnek
amit ugyanúgy keresek mint
a szavaimat
a megfogható valóságot
még mindig csak a horizont
van ködbe borulva
izzik az átláthatatlan homály
innen nincs menekvés
a pannon táj börtön és az
otthon valahol a sugarak
rácsai mögött várnak rám
vagy arra aki egykor voltam
és nem arra aki lettem
A kopoltyú
Az akváriumra nézett és
bűnös gondolata miatt
feljelentette magát.
Arra gondolt, hogy ez már
amúgyis majdnem halászlé,
de a halak csak a szárított
bolha felé pislogtak.
Narancsot bontott, úgy várta
a rendőröket. Mégsem jött senki.
Nem kérdezte meg tőle egyetlen
ember sem, hogy még normális-e,
esetleg fogyasztott-e kábítószert –
minimum annyit, hogy miként érzi magát.
Már egy hónapja nem beszélt.
Nem olvasott, nem írt.
Az akváriumban úszó halakat nézte,
majd egy hirtelen mozdulattal
kitépte a levegőztetőt.
Másnapra lebegtek a felszínen.
Hát ezt sem tudta életben tartani.
Lefeküdt a kanapéra, nézte saját
üvegbúráját és ő sem kapott
már levegőt.
A narancs kiszáradt, a kopoltyúk
nyitva maradtak.
A düh
mondd, mi a varázslatos
az őrületben?
miért nézed élvezettel,
ahogy elhagy az agyam
és csak egy darab düh
maradok, agresszió feléd
és felém. szavakkal
dobálózom, amiket nem is
értek, csak érzem, és te nézed –
pezsgőt bontasz, mint egy
premier után. kacagsz, akár
egy bolond. élvezed. ünnepled,
ahogy szétesek és hozzám sem
szólsz, mert nem érted szavaim,
nem érted a gondolatokat.
utolsó mondatod annyi, hogy
jól játszom az áldozatot.
nem akarom, hogy itt légy.
tűnj el és semmisülj meg.
csak úgy szimplán.
A tisztaság
huszonegy éves koromig
saját testem volt.
emlékszem, mindent éreztem.
valahogy az ölelések is másak voltak.
most csak lelket tudok megölelni,
mert a testemet elvették. vagy lehet,
hogy nem, de már mindenkié.
nem kell licitálni érte.
itt táncolok egyedül az árnyvárosban
és semmitől sem félek, mert
én vagyok a legnagyobb árnyék.
huszonegy évesen, lassan fogyni
kezdett a hús a testemről.
szóval ilyen, ha elveszik tőled.
százhetvennyolc centi vagyok,
negyvenhét kilót nyomtam.
becsúszott egy-két drogprobléma is,
de az nem is nagy cucc, ma már
titokban mindenki elvonóra jár, nem
kurvákhoz. vicces, mert azóta teljesen
boldog lettem. csak mindegyre
belefáradok a józanságba.
(Illusztráció: Sam Mitchell: Peeled Oranges)
