A Katolikus Lexikon szerint a gyűrű a közösség, a szövetség és a végtelenség jelképe.[1] Az Ószövetségben a gyűrű egy pecsétgyűrűt jelent, amelyet egy zsinóron a nyakban, vagy a jobb kézen hordtak. A pecsétgyűrűn a tulajdonos képmása, vagy neve szerepelt, s arra szolgát, hogy különböző iratokat pecsételjenek le vele a király nevében. A lepecsételt iratot így a király aláírása szentesítette, és éppen ezért a szöveget úgy kezelték, mintha a király maga írta volna. [2] A legnagyobb megtiszteltetésnek számított, ha valaki abban az uralkodói kegyben részesült, hogy birtokolhatta ezt a pecsétgyűrűt. „Egy pecsétnek a lenyomata egy okirat alatt, arra szolgált, hogy ezt hitelesítse, valódiságát és jogerejét biztosítsa.”[3] Az Ószövetségben több helyen is olvashatunk ilyen adományozásról, mint például a Genesis 41, 41-42 – ben: „Azután ezt mondta a fáraó Józsefnek: Nézd, én téged egész Egyiptom felügyelőjévé teszlek! És levette a fáraó a pecsétgyűrűt a kezéről, és József kezére tette, gyolcsruhába öltöztette, és aranyláncot tett a nyakába.” Eszter könyvének a kommentárjai gyakran említik a Genesisben olvasható adományozást az Eszt 3,10 kontrasztjaként, amikor Ahasvéros király a zsidók ellenségének, Hámánnak adja pecsétgyűrűjét.[4] A pecsétgyűrű hordozója ezáltal hatalmat kapott arra, hogy leveleket írjon a király nevében (Eszt 3,12), mely levelek a lepecsételést követően visszavonhatatlanok voltak (Eszt 8,8). A pecsétgyűrű adományozásának értelmét azonban leginkább abban kell megragadnunk, hogy ennek következtében a megbízott személy „képes a hatalomadó nevében és helyzetében cselekedni.”[5] A pecsétgyűrű az uralkodónak és az ő teljhatalmának a helyettesítője, de nem maga a pecsétgyűrű, hanem az a név, vagy képmás, amit hordoz. A pecsétgyűrű hordozója azonban arra is képessé válik, hogy a képmás, vagy név mögé bújjon, mivel cselekedeteit nem a saját, hanem megbízója nevében hajtja végre. Hatalma tehát nem magától van, hanem kölcsönkapott.A nevek mögé bújás fontos sajátossága Eszter könyvének. A kommentárírók közül többen is kiemelik, hogy a könyv két főszereplőjének elnevezése megfeleltethető a két babiloni főisten Istár (Eszter) és Marduk (Mordokaj) nevének. Mindkét név tűntetően az asszimilációt tükrözi, de ennek az asszimilációs folyamatnak gyökeresen ellentmondanak cselekedeteik, amit éppen a zsidók érdekében tesznek. Az Eszter és a Mordokaj nevek szintén arra szolgálnak, hogy valaki elbújjon mögöttük. A könyv második részéből azt is megtudjuk, hogy Eszternek van egy másik neve is Hadasszá, s Mordokaj kifejezetten meg is parancsolja neki, hogy ne beszéljen, hanem rejtőzzön el: „Eszter azonban nem mondta meg, melyik népből való, és kik a rokonai, mert Mordokaj azt parancsolta neki, hogy ne mondja meg.”(2,20) Ennek a származásnak az elrejtésére szolgál új neve. Eszter neve azonban nemcsak az Istár név mögé való bújással valósítja meg ezt a rejtekezést, mivel héberül neve azt jelenti: elrejtem. (A szátar (elrejteni) héber igének az egyesszám első személyű alakja) A név héber jelentése így valószínűleg a név elrejtésére utal, méghozzá kettős értelemben, egyrészt a név cseréjét (Hadásszá helyett Eszter), másrészt a név torzítását (Eszter helyett Istar). Az elrejtem kifejezés alanya és tárgya azonban a szövegben teljes mértékig bizonytalan. A zsidó írásmagyarázat – szemben a keresztyénnel – nem a könyv történetiségéből és műfajából, hanem az Eszter névből indul ki. Véleményük szerint Eszter a hásztér pánim, az elrejtett arc könyve, amit egyértelműen a Deuteronomium egyik kijelentésére alapoznak: „Az Úr ezt mondta Mózesnek: Te most pihenni térsz atyáidhoz. Ez a nép pedig paráználkodni kezd annak a földnek idegen isteneivel, amelyre most bemegy. Elhagy engem, és megszegi szövetségemet, amelyet vele kötöttem. De akkor haragra lobbanok ellene, elhagyom őket, és elrejtem arcomat előlük, és megemészti őket a rájuk szakadó sok baj és nyomorúság. Akkor majd mondja, hogy azért szakadtak rám ezek a bajok, mert nincs velem Istenem! De én akkor egészen elrejtem arcomat minden gonoszsága miatt, amelyet elkövetett, mert más istenekhez fordult.” (Deut 31,16-17)[6] Az Eszter név tehát nem másra utal, mint Isten arcának az elrejtésére. Ez az elgondolás történetteológiailag is indokolt, mivel a könyv az exílium zsidóságát írja le, akik elől – ahogy azt a Deuteronomium is írja – Isten elrejtette arcát. Isten arcának az elrejtése azonban a szövegben egybekapcsolódik a könyvnek azzal a jellegzetességével, hogy egyetlen egyszer sem fordul elő benne Isten neve. Eszter tehát nemcsak az elrejtett arc, hanem az elrejtett név sőt az elrejtett hang könyve. Ha azonban az Eszter szó, az exílium rejtőzködő Istenét, mint annak nevét jelöli, akkor hogyan lehetséges, hogy ezt a nevet egyszerre hordozza egy ember? Mindez úgy valósulhat meg, hogy ez a személy az Eszter nevet úgy birtokolja, mint egy pecsétet: annak a nevében cselekszik, aki e névnek a birtokosa. Mordokaj egyébként sejteti is ezt a képviseletet: „Mert ha te most néma tudsz maradni, a zsidók kaphatnak módot máshonnan a szabadulásra és menekvésre, te azonban családoddal együtt elpusztulsz. Ki tudja, nem éppen a mostani idő miatt jutottál-e királyi méltóságra?” (4,14) Köztudott, hogy az Ószövetségben gyakran találhatunk beszélő neveket, melyek egy személy születési körülményeit (Ikábod, Izsák), egy tulajdonságát (Jákob), vagy küldetését írják le (Sámuel, Jeremiás). Gyakran pont a név indokolja meg egy – egy személy viselkedését, vagy éppen ironizálja azt, gondoljunk például Jónás nevére, ami azt jelenti galamb. A legtöbb esetben azonban egy bibliai személy neve Isten cselekvésére utal. Istennek nincsen egy neve, hanem nevei vannak, melyek, ahogy ezt Aquinoi Tamás is kifejti a Summában, a világra és ezen belül saját népére való vonatkozását tárják fel.[7] Isten minden egyes neve csak a 2Móz 3,14 kontextusában értelmezhető (mutatkozom, akinek mutatkozom), s ha az ember személyisége buberi értelemben csak és kizárólag Isten rá való vonatkozásában értelmezhető, akkor az egyes ember identitása a pillanatnyilag megjelenő névben feltáruló Isten függvénye. A hásztér pánim, a rejtőzködő Isten tulajdonképpen nem más, mint a világ elidegenedett viszonyai között jelen lévő Deus relevatus.[8]
A név egyébként is központi jelentőségű Eszter könyvében. A második rész 14. versében azt olvassuk, hogy a Eszter többé nem mehetett a királyhoz, csak ha megkedvelte a király, és név szerint hívták (2,14). A másodrangú feleség tehát akkor juthatott a királyhoz, ha az név szerint emlékezett rá, és hívta. Később azonban a névre való emlékezés egybekapcsolódik az arcra való emlékezéssel. Amikor Eszter a zsidók megmentése miatt hívatlanul áll meg a palotával szemben, az uralkodó valószínűleg az arcát ismeri fel és ezért lesz kegyes hozzá. (5,7) Később Mordokaj azért lesz kitüntetve, mert feljegyezték nevét egy könyvbe, mivel megmentette a király életét. (6,2) A feljegyzés által Mordokaj nevet és ezáltal arcot szerzett önmagának. Az arc és a név tehát a szövegben folyamatosan egybekapcsolódik.
Eszternek tehát annak nevében kell cselekednie, aki által nevét és pozícióját elnyerte, s akinek nevét hordozza. Ha mindezt nem teszi meg menthetetlenül elpusztul. A képmás – a név – hordozása tehát nemcsak megtiszteltetés, hanem felelősség is egyben, mivel akin keresztül a pecsétgyűrű tulajdonosa nem tud megfelelően cselekedni az elveszti képmás mivoltát. Hámán története ennek a folyamatnak a megvalósulása (és ezáltal pontos kontrasztja Eszternek) Amikor Hámán elbukik nemcsak a király képmásának a hordozását veszíti el, hanem saját arcát is: „Alig hagyta el ez a szó a király ajkát, Hámán arcát betakarták.”(7,8) A könyv történeti olvasatai számára ez a szöveg volt az egyik legproblematikusabb részlet. A hagyományos magyarázatok szerint ugyanis ez a rövid szöveg azt a gyakorlatot ábrázolja, mely szerint a halálraítéltek arcát betakarták. Ezt a szokást azonban éppen a perzsa joggyakorlatból nem sikerült kimutatni. (A görög és római gyakorlatban pedig nem az arc, hanem az egész fej betakarásáról van szó)[9] Más olvasatok szerint a kifejezés egyszerűen csak azt jelenti, hogy Hámán elsápadt.[10] Árulkodó azonban, hogy akár az Eszter név esetében itt sem lehet pontosan eldönteni, hogy ki végzi a cselekvést. Hámán arcának a betakarása tehát nem történetileg, hanem sokkal inkább az egész szöveg szimbolikájából ragadható meg. A héber apokaliptikus próféciákban Isten arcának az elrejtése egyet jelent a nép sorsára hagyásával és pusztulásával. Hámán arcának a betakarása azt jelentheti, hogy nemcsak nem hordozhatja ezt követően a király képmását, hanem saját arcával sem állhat meg többé az uralkodó előtt. Itt nem közvetlenül arra a távolkeleti kifejezésre kell gondolnunk, ami a becsület elvesztését az arc elvesztéseként határozta meg, hanem a zsidó hagyomány tükrében sokkal inkább az arc fényének az elvesztéséről kell beszélnünk. Az Ószövetségben az apokalipszis metaforájával (elrejted arcod) az arc felragyogása áll szemben (például az ároni áldásban), mindebből pedig az következik, hogy az arc elrejtése egyet jelent az arc fényének a kihunyásával.
Martin Buber bibliafordításában különösen érdekes módon következik be Hámán arcának a betakarása. Buber a fordítás előszavában felhívja a figyelmet arra, hogy az Ószövetség legfontosabb alakzata a paronomasia, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy egy név – esetleg kisebb változásokkal – folyamatosan visszatér s ezáltal ritmizálja a szöveget.[11] Buber szerint éppen ezért a fordítás egyik legfontosabb feladata, hogy az azonos tövű héber szavakat ugyanazzal a német szótővel és származékaival adjuk vissza.[12] Az Ószövetségben ezért Buber a pánim (arc) szó származékaira állandóan az Antlitz szót használja. Éppen ezért érdekes, hogy bár a héber Bibliában Hámán arcának befedésekor a pánim szó származéka szerepel (föné), Buber mégsem az Antlitz, hanem a Gesicht szóval fordítja.[13] A paronomasia ritmusa ezen a ponton megszakad kiemelve ezáltal az esemény fontosságát, de ugyanekkor az alternatív szóválasztás a fordításban ugyanazt valósítja meg, amiről a szöveg szól. Megtagadja Hámántól a pánim szót azáltal, hogy nem azt a kifejezést használja, amit e szó fordítására bevezetett. Az olvasó számára tehát ez úgy tűnik fel, mintha Hámán arcát nem a pánim szó jelölné. Hámán arca így a fordításban nem egyszerűen eltűnik, hanem egy másik szó által válik betakartá.
Ha az Eszter nevet a rejtőzködő Isten – a hásztér pánim – neveként értelmezzük, tehát a név mögött nem csak egy történeti személyt, hanem sokkal inkább egy szimbólumot keresünk, akkor a bibliai irattal kapcsolatban több kérdésre is választ adhatunk. Eszter könyvének zsidó és keresztyén értelmezői egyetértenek abban, hogy a szöveg elsősorban Purim ünnepének az eredettörténetét fogalmazza meg. Nehéz lenne elképzelni azonban egy olyan ünnepet, amelynek eredete nem Istenhez kötődik. A pecsétgyűrű átadásának aktusa azonban tisztázza ezt a problémát. A zsidókat megmentő levelet még Ahasvéros király nevében írják és az ő pecsétjével hitelesítik. (8,8) Ezzel szemben az ünnep elrendeléséről szóló irattal kapcsolatban már a következőket olvassuk: „Így állapította meg Eszter parancsa a purim előírásait, és beírták azokat egy könyvbe”(8,32). Arra az írásra pedig, ami purim ünnepének alapelbeszélését és annak megünneplését tartalmazza Eszter neve kerül, az örökkévaló pecsétgyűrűjének a lenyomataként. Ha ezt a szálat kivennénk a könyvből, akkor a Mordokaj történet alapján, mely több forráselemző szerint önmagában is megáll, egy karneváli eseménysorozatot láthatnánk, ahol a perifériára szorultakból központi személyiségek, míg a hatalom birtokosai koldusok lesznek. Ezt indokolja a szövegben a két férfi főszereplő Hámán és Mordokaj többszöri szerepcseréje, mely eseménysorozat végén a korábban Hámánnak adott pecsétgyűrű Mordokajhoz kerül (8,2), míg a Mordokajnak ácsolt bitófára Hámánt akasztják (7,10). Ha egy merész feltételezéssel elképzelhetőnek is tartanánk purim kapcsolatát a görögök és a rómaiak által rendezett karneválokkal, akkor sem tekinthetünk el attól, hogy a történet másik szálán Eszter nevének jelentése erős kritika alá vonja ezt a lehetőséget. Lehetséges, hogy valóban a történelmi események karneváli szemléletére adott zsidó történetteológiai reflexióról van szó, bár az is előfordulhat, hogy fordított a helyzet. Mindenesetre a könyv elnevezése arra utal, hogy nem a karneváli, hanem a zsidó történetteológiának megfelelő apokaliptikus szemlélet vált a szöveg értelmezésében uralkodóvá. Ebben azt értelemben a púr ( a sorsvetés) szót Eszter neve felülírja. Éppen ezért válik a purim nem a púr (sors), hanem a hásztér pánim ünnepévé.
Az Eszter könyvében megfogalmazott teológiai reflexió tulajdonképpen az apokalipszis deuteronómista értelmezésére adott válaszként is felfogható, mivel a hesztör pánimot nem úgy gondolja el, mint az Istentől való elhagyattatást, hanem a rejtőzködő Isten jelenléteként. Erre a rejtekező jelenlétre utal Eszter neve, mely a szöveget, mint egy pecsét, vagy aláírás hitelesíti.
[10] Ezt az értelmezést támogatja Gerlemann ( i.m: 124.o.), Carey arra hívja fel a figyelmet, hogy az LXX úgy fordítja az itt található héber igét, hogy Hámán arca vörössé vált ( i.m.: 72.o.), Maier szerint is az ige fordítása a döntő, melyet általában betakarnak, de egyes fordítók elsápadnak fordítanak (i.m.:116-117.o.)