Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

lllighaen olyan tudást örökölt, hogy már-már az Idő urának érezte magát.

         Mert kicsodák is a királyok? Parázna bábok mind – hangosak, tudatlanok, ostobák. Egész életükben csatáznak: nyernek vagy vesztenek; véres sisakkal lebuknak a lóról a csatatéren, vagy boroskupával a kezükben ünnepelnek, ha  megpillantják az örökösüket. Persze a tizenkét királyságban akadnak olyan férfiak, akik ismerik a természet törvényeit. Varázslók, akik jóslataikkal megbolondítják az apákat, akik hókusz-pókuszaikkal felkorbácsolják a tengert, vagy csak meghosszabbítják a napéjegyenlőség óráit. Visszaadják az öregemberek erejét, és tündérlányokat küldenek az álmatlanok útjába. Mert hiszen minden férfinak el kell vesztenie valahogy a szüzességét, és el kell tölteni az öregség óráit… Az ilyen bíborköpenyes, tekintélyes csodatévők mellett persze akadnak egyszerű, vásári varázslók is. Hiszen van-e olyan háziasszony, aki még nem fizetett egy kóbor szerencselovagnak, hogy keresse meg a birkáját, vagy találja meg az elveszett gyűszűjét?

         Illighaen lenézte a varázslókat, nemcsak az ilyen csavargó-féléket, hanem a rangosakat is. A valóságot lehet persze befolyásolni  – hiszen mi más a valóság, ha nem a szavak és a tárgyak bonyolult kölcsönhatása, amit a költők, a törvények és a szokások egyszerre alakítanak? Változtat-e egy mondaton, ha gyönyörű iniciálék, hajlékony virágindák közé pingálod? Valamit igen. De a tenger attól még tenger marad, ha sietteted a vihart, vagy ha hamut szórsz bele. Na de ki tudná a holtakat a sírból előszólítani? Az időt visszaforgatni? A tengert szárazzá, havat vörössé, a földet hófehérré változtatni?  

         A világ igenis érthető. És nemcsak érthető, hanem tanulmányozható, sőt kiismerhető is. Ám csak a tompa agyúak hiszik, hogy nem lehet rajta változtatni. De ugyanolyan ostobák azok is, akik azt remélik, hogy a valóságot kiismerhetetlenné tehetik. Illighaennek a kiismerés volt a hivatása, a hóbortja, a szakterülete, a rögeszméje, a kenyere. Kényelmes tengerparti házban élt a nagyapjával és az édesapjával, a másik két  Illighaennel. És ez a szép, tengerparti ház minden percben egy  boldogabb világra emlékeztette. Mert ismeretlen kezek még azelőtt emelték a falakat, mielőtt Normandiát elöntötte volna a féktelenség, a vérszomj és a szenvedély.

         Őket, az Illighaeneket a tudásuk védelmezte. Meg természetesen maga a villa, hiszen minden ház őriz az építőiből egy darabkát, egy lélegzetvételnyi életet. Kéziratok, szökőkutak, íriszek, hajlongó, titokzatos boltívek. A könyvtár tele ismeretlen, ráncos kézirattekercsekkel, melyeket a modern kor elméi tisztelnek, ámde nem értenek meg. Illighaen nagyapja arra azért képes volt, hogy a ház fölé örökös alkonyt varázsoljon, és a kertben az íriszeket halhatatlanná tegye. De nem ilyen hókuszpókuszokkal kereste a pénzt, hanem a józan eszével. 

         Minden tavasszal barbár királyok keresték fel, hogy véleményét kérjék a csillagok állásáról, étvágytalan trónörökösökről, vagy egy később megindítandó hadjáratról. Nem volt nehéz: az Illighaeneknek csak mérlegelniük kellett. És minden télen összekulcsolt kezű, meddő hercegnék érkeztek, hogy örökösük szülessen. Ha a hercegné nem volt túl öreg vagy beteges, akkor összeismertették egy tengerparton kóborló magányos katonával vagy egy szélszellemmel. Ha pedig se a szellemek, se a katonák, se a varázsfőzetek sem segítettek, akkor a hercegné karjára tettek egy árva gyermeket. A tündérek ajándéka, áldott gyermek! Vigyázz rá nővérem!

         Mert hiszen volt miből válogatni. A tizenhét királyságban több árva gyerek lakott, mint örökös után sóvárgó hercegné. És az Illighaenek rejtélyekből sem szenvedtek hiányt. Járvány terjed a szigetekről? Túl sok eső hullott? Késik a tavasz? Visszatartja a föld a magokat? Az Illighaeneknek mindenre volt magyarázata. Sőt nemcsak magyarázata. Aki a három Illighaen tanácsait megfogadta, az meghosszabította a saját életét. Ne veszítsd el a fejed! Gondolkodj ésszerűen! Ne szomorkodj sokat, és naponta kétszer moss kezet! Ne menj a halottak közelébe!

         Ezekért a tanácsokért a királyok pénzzel, rabszolgákkal és védelemmel fizettek. A közrendűek pedig vásznat, gabonát, szárított ürühúst hoztak, vagy  csak legeltették a marháikat. Ám néha tündérek is megkeresték őket, tán hogy jobban kiismerhessék magukat. De mivel fizet egy tündér, akit csak mások vágyakozása tart életben? Az Illighaenek felsöpörtették velük az udvart, vagy a konyhában dolgoztatták őket. Számos virágkezű, ellenállhatatlan pillantású tündér súrolta már náluk az üstöket.

         Mert az Illighanek mintaszerű házaséletet éltek. Nem lehetett sóhajtásokkal kifizetni őket.

 

         De most ez a barátságosan kimért világ is összeomlani látszott. A baj mindig a fejekben kezdődik el, pletykákkal, híresztelésekkel, zavarosnál is zavarosabb történetekkel. Történelemnek a megtörtént dolgokról való tudást hívjuk, az eseményeknek azt a sorát, amiből már kivontuk a rettegést, a bizonytalanságot és a félelmet. Hiszen a tegnapra holnap jön. Minden csatában vannak vesztesek és győztesek. A nap mindig keleten kel föl. Az átkok – ha gyakran ismételgetik őket – beteljesednek. Az Illighaenek krónikások is voltak, így aztán életük minden percében rászorultak a józan észre. Miközben jövendő csaták kimenetelét latolgatták, nyomoztak mérgezések, rejtélyes eltűnések után, a könyvtáruk félhomályában évkönyveket szerkesztettek. Csaták, mennyegzők, békekötések – egymás után, szép, tanulságos rendben. Ha majd eljő az utókor, úgy találják majd, hogy ebben a tengerparti házban bölcs férfiak éltek.

         A zavar mindig a fejekben kezdődik el. A félelem pedig eltorzítja az eseményeket.

         Partra száll egy szedett-vedett hódító sereg Normandiában, és a támadók úgy látják, hogy az emberek szőrén-szálán eltűntek! Miközben a normannok – persze láthatatlanul – követik őket az erdőbe, és kényelmesen lemészárolják őket! A támadókkal érkező királyfit eközben meg nem született normann hercegek magukkal csalják a rengetegbe.

         Vagy az a bizarr história, ami a galegók földjén esett meg! Egy hercegkisasszony a kútba dobja a titokban szült kisfiát, de a gyerek feltámad, és mint valami rosszindulatú kísértet, egész Hispániát átjátssza a mórok kezébe.  És mindezt nem babonás vénasszonyok mesélgetik, hanem a vizigót király tanácsadói, akik az Illighanek hazájában leltek menedékre.

         De mi is az igazság? Hiszen ki hallott olyan krónikáról, ahol a halottak

visszatérnek, és az ugyanabban az időben élők hol látják egymást, hol nem?

         Most a legkisebb Illighaenre hárult a feladat, hogy ezt a rengeteg gyanús jelet kiértékelje. Hol zavarodott meg az idő először? Illighaen gondosan számba vette a gyanús jeleket. Ott van az a semmibe vesző, kopár szigetecske Írország mellett!  Mintha ez a csúf kis sziget – aminek még a nevét sem meri senki kimondani – lenne minden zavar eredője. Azt mondják,  ki lehet kötni a partjain, de sohasem lehet arról a szigetről visszatérni. Hát micsoda botránya ez a tengernek! Vagy a józan észnek! És amit a királynéról, Bandemag feleségéről rebesgetnek! A normann hercegné, ez a megbízható, csak az alattvalók jóllétével törődő hölgy azt állítja, hogy minden nap verssorokat csereberélnek… De nem az álmok vagy valami titokzatos küldönc, hanem a szél hozza-vissza a tengeren keresztül a szavakat…

         Ha az asszonyok nem alusszák ki rendesen magukat, képesek az időt is megfordítani, töprengett ingerülten. De persze hogy elégíthette volna őt ki ez a magyarázat? 

         De mi is az igazság? Ha az ember a jelenben él – és ugyan hol élne másutt –, mindig találkozik rettegéssel, a bizonytalanságtól való mániákus irtózással. A krónikások ezeket persze kihagyják az elbeszéléseikből, hiszen a félelmet és a véletlent a legnehezebb nyomon követni vagy megigazolni. Látott-e már valaki olyan ledobott követ, ami nem lefelé, hanem felfelé esik? Pedig meglehet, tényleg léteznek ilyen különös kövek, csak erről sohasem beszélnek a krónikások, az események szakértői. 

         Hiszen a történészek a rendet kutatják. Nem törődnek a háborúk vagy járványok kitörését megelőző félelmekkel és előjelekkel. Egy jó krónikás feljegyzi a győztes nevét, aztán (utólag) számba veszi azokat az okokat, amiért ennek vagy amannak kellett megnyernie a csatát.  

    De egy sziget, ahol már a természet törvényei sem érvényesek?

        Illighaen azon töprengett, hogy ez a sok furcsaság vajon nem az idő befejezetlenségével függ-e össze? Egy krónikás mindig idővonalat húz, és azon lépeget, pedig ő maga is tudja, hogy a múlt sohasem ér véget végérvényesen. A bölcsek azt mondják, mi mind a Krisztus utáni VII. században élünk. Na de mit is jelent ez? Hisz a kereszténység ma már véget érni látszik. Kirklan király ledobta a válláról a keresztet, és visszatért a saját őseihez, a tündérekhez és a szellemekhez. Ma megint szabadon, a saját feje után imádkozhat mindenki.

        Illighaen amúgy sajnálta ezeket a változásokat. Hiszen a stílus a mondanivaló

 teste. És ő az ír papok kacskaringós, ide-oda indázó jövendöléseinél jobban kedvelte az evangéliumok emberi lélegzetvételhez hasonló kijelentéseit.

        Na de mit számít, hogy milyen módon imádkoznak az emberek? Ő, Illighaen úgyis csak a tényeket szerette.

 

         Illighaen harminchárom hajóskapitánnyal tárgyalt, hogy melyikük kötne ki Bandemag király országában, azon a nyomorult kis szigeten. Késett a tavasz, és mintha siratnának valakit, olyan haragosak voltak a felhők a kikötőben.

       Illighaen érvelt, perelt, vitatkozott, magyarázott, sértegetett. Hiszen a tenger törvényei mindenhol egyformák! A hullámok nem tesznek különbséget a sziget és sziget között! De a kapitányok csak nevettek. Azon a szigeten – mesélték – ma már csak halottak élnek. Szép időben a fedélzetről látni, ahogy Bandemag király a sziklákon ruha nélkül csúszik-mászik. Talán elpusztult valami járványban, és azért bolyong fel-alá, mert nem akadt senki, hogy eltemesse….

         Illighaen csak hahotázott ezen. Bár persze gondolatban nem zárta ki, hogy a szigeten betegség tört ki, és mára mindenki megbolondult.De fennhangon csak a babonákat szidta: a tudatlanságot és a hiszékenységet, amely ilyen életerős férfiakat is képes nyálcsorgató vénasszonyokká változtatni… 

         A rakparton csend támadt, mégpedig egycsapásra. Az egyik fickó, egy marcona, de ingerült hajóskapitány már nem hallgathatott tovább :

         – Ne sipítozz tovább, te kecske! – szólt dühösen. – Felszállsz a hajómra, és ha egész úton tartod a szád, egy csónakon kiraklak a sziget közelében.

          A valóság mindig lealacsonyítja az eszméket, gondolta lllighaen.

  

                                                              

                                                                                 Bánki Éva fordítása

Bejegyzések

Test és föld. A szegénység dicsérete

1 hozzászólás

Nem tudok beszélni a szegénységről. Tudom, hogy kellene, hogy égetően fontos lenne, s azt is tudom, hogy ha beszélnék a szegénységről, nem beszélhetnék róluk, a szegényekről, a hajlék nélküliekről, hiszen csak magamról szabad beszélnem. Vagy legalábbis csak rólunk szabad beszélnem. Nem nevezhetek senkit szegénynek, még ha saját magát ő így is nevezi. Csak ezt mondhatom: szegény vagyok, s mi mindannyian szegények vagyunk. Ha te az vagy, én is az vagyok, ha ők azok, mi is azok vagyunk. Ki viselheti el azt a megszólítást egy másiktól: te szegény?

 

Nem tudok beszélni a szegénységről. Nincsenek rá szavaim, pláne megoldásaim, pláne válaszaim. A nyelv ostoba, a nyelv elképesztően absztrakt és érzéketlen ahhoz, hogy mondjon valamit a szegénységről. Szavak helyett érintések kellenének, ingerek, szagok, arcok, könnyek, bőrfelületek találkozása, közös lélegzet, kézfogás. Olyan nyelv kellene, ami a testünk nyelvén beszél, és olyan, ami a föld nyelvén beszél. De a test mindig is a szellem, az ideák, a gondolkodás ellentéte volt: szenvedés, kín és kínzás, éhség, matéria, seb és kárhozat. Olyasmi, amit nem illik dicsőíteni, ami a démonok, az ösztönök, a kényszerek, egyszóval a kiszolgáltatottságok fészke, s ugyanakkor a tiltott, démonizált, perverz örömöké is.  

 

Én magam is úgy el vagyok telve szellemmel, ideákkal és gondolkodással, hogy már vágyom a szegénységre, vágyom arra, hogy egyedül maradjon a testem, hogy testem a földdel beszélgessen. Ne is beszélgessen, csak rá legyen utalva, rá legyen vonatkoztatva. Testem feküdjön le a földre és csak vele legyen.

 

Talán sokan vagyunk, akik vágyunk, sőt készülünk a szegénységre, a szavak hiányára. Mert miközben azon gondolkodtunk, hogy micsoda az ember, hogy mi a jóakarat, hogy mi a szolidaritás, hogy mi a nyelv, hogy mik az emberi jogok, hogy mi az emberi méltóság, hogy milyenek az anyagi erőforrásaink – miközben mindezeken gondolkodtunk, nem vettük észre, hogy a fejünkkel gondolkodtunk, s csak azt gondoltuk el, ami a fejünknek elgondolható. Nem gondolkodtunk a testünkkel. Pedig mindvégig a test szegénységéről akartunk beszélni, legalábbis úgy hittük, hogy a test a szegénység háza. Csak hogy ezt mindig már el is fogadtuk, még ha oly emberségesek, oly humánusak, oly jóindulatúak, oly segítőkészek is voltunk.

 

Ki ismeri a saját testét? Ismerjük a tükörképünket, és ismerjük a másik testén keresztül a sajátunkat. De a test sokkal közvetlenebbül én vagyok, mint bármilyen cogito ergo sum. Olyan közel, hogy a nyelv nem is érzékeli, sőt az érzékelés sem érzékeli, csak a külső reprezentációimat. De ez még nem a test, még nem a szegénység teste, ez még csak a gondolkodás, a szellem által látott test. A szegénység teste olyan primordiális evidenciája az „itt vagyok”-nak, amiről a nyelv és a tudat nem tud közvetlenül számot adni, hiszen a nyelv és a gondolkodás sohasem közvetlen, emiatt ez az „itt vagyok” mindig illúziónak, egy „sehol sincs”-nek bizonyul, vagy valamilyen virtualitásban oldódik fel.

 

Nem tudok beszélni tehát a szegénységről, mert nem tudok beszélni a testről. Dadogok: a szegénység a test és a föld, amihez képest minden rendezési terv, minden társadalmi javaslat, minden egzisztenciális tematizálás, minden morális viszonyulás és minden politikai akcióterv jó esetben nagyképűség, rossz esetben gyilkosság. A jóindulat nyelve is könnyen válik a probléma tagadásává, nivellálásává. Minden jóindulat és minden rosszindulat ellenére fönnmarad a szegénység fölöslege. A szegénység, a test szegénysége a szellem, a társadalom, az etika vad területe, amit nem lehet – én legalábbis nem tudok – érvényes beszédmóddal belakni, domesztikálni.

 

És mégis elindulok, el kell indulnom a szegénység teste felé, és azt kérdezem: hol vannak a szegénység testének szellemi tartalékai? Mi az a nem-beszéd, ami nem tagadja, nem felejti el a testet, amiből kihajt? Hol lehet a szegénységről bőségként, tartalékként beszélni? Túl a prédikációk és az egyházpolitikák minden átabota ostobaságán: a böjt, az aszkézis, az önkéntes önsanyargatás, a táplálék szabályos megvonása, a kinézis mint testgyakorlat szavaiban vélem fölfedezni azt az emlékezetet, amely tud a test és a szegénység egyfajta „kultúrájáról”, és amely beemeli a napi létezés ökonómiájába a szegénység gyakorlását. Persze a böjt órája a kísértés órája is egyben: a pusztaságban meg kell küzdeni a nagyravágyás, a bőség és a hatalom zavarának minden csattogó démonával, melyek éppen ott a legéhesebbek. Igen, a szellemekkel, és az olyan szellemi értékekkel is le kell számolni, mint például: haza, család, igazságosság, barátság, tisztelet, egyetértés, szolidaritás, jog stb. Ki dönti el, hogy az, aki mindezeken túljutott, az akkor szent avagy őrült? Vannak szentek, akik böjt utáni őrületükben templomokat rongáltak és ártatlan embereket bántalmaztak, anélkül, hogy tetteiket társadalmi lázadásként lehetne értelmezni.

 

Ki érezte már a testét olyannak, mint ami maga a kiüregesedett éhségdémon?

 

A szegénység teste irracionális, őrült. Nem véletlen, hogy a középkor szellemének kifáradása után, amelynek talán még volt kultúrája, volt valamilyen nyelve a szegénységre, a koraújkorban létrejönnek a nevelőintézetek, elmegyógyintézetek, büntető kórházak, a sok „bolondokháza” a lakott területeken kívül, az erdőkben, majd létrejön a pszichiátria és a szociológia is. Az őrültek, a szegények, a szentek: ők azok, akikre nem igaz az, amit Descartes állított: gondolkodom, tehát vagyok. Ők azok, akik testükkel, idegrendszerükkel cáfolták az ész, a szellem, a társadalom minden törvényszerűségét. Lehet ész nélkül is élni – az is élet, de még milyen. Aztán Marx, Darwin, Freud, Nietzsche után – akiket méltán tarthatunk a test filozófusainak is –, a krematóriumok, a gépek lázadása, a napjainkban visszatérő rabszolgaság intézménye, a klónozás, az ember- és szervkereskedelem, a mérhetetlen mennyiségű élőlénynek (nem csak embernek) okozott testi szenvedés után akkor most hol is tartunk a saját testi szegénységünkkel?

 

Ma már nem csak a testek születését, szenvedését, szabályozását vagy kizárását, elpusztulását ismerjük, hanem már ismerjük az emberi testek művi reprodukciójának technikáját is. Ismerjük a föld testének és az ember testének elpusztításához szükséges legkifinomultabb technikákat. Mindez a technikai tudás nem elég arra, hogy megszeressük a szegénység testét, azt, ami a legközelebb van hozzánk. Az ökológiai katasztrófák, a föld erőforrásainak kimerülése, az időjárási ciklusok kiszámíthatatlanná válása, na meg a cinkelt kártyákkal lejátszott gazdasági válságok idején kellene fölmérnünk, hogy a szegénység: test és föld; az, ami mi magunk vagyunk.

 

Nem tudok beszélni a szegénységről. Tessék barlanglakóvá válni újra, tessék nedves kérget reggelizni, tessék megerőszakoltatni, megveretni, megöletni magunkat, tessék lefeküdni a földre, a betonra, a hóra és mozdulatlanul feküdni ott legalább egy órát. Tessék megpróbálni érezni a szegénységet.

      

       

 

 

 

 

Bejegyzések

Fényűzés

„Valamely cél nagy vonzereje

megakadályozza az olyan faktorokkal

való játékot, amelyek kombinációjából

egy probléma megoldása adódhatnék.”

(Konrad Lorenz)

 

 

Hárman a tűznél (végjáték)

 

Amíg a kocsma kilincsén tartotta a kezét, a szél földközelben maradt. Aztán benyitott és egyenesen a pulthoz ment.

– Mit adhatok? – kérdezte a középkorú nő.

– Egy kávét kérek – mondta.

– Tej, tejszín, tejszínhab?

– Csak cukorral. Kettővel.

Közvetlenül mellette két férfi állt, kisfröccsöt ittak és figyeltek.

– Más valamit?

– Nem, köszönöm.

Megfordult és leült egy szabad asztalhoz. Az újságot maga elé tette és olvasott. A pultnál álldogáló férfiak közül az egyik odalépett mellé.

– Kérsz valamit? – kérdezte.

– Nem, köszönöm.

– Egy sört?

– Nem, most nem kérek.

– Akkor egy felest.

– Nem.

– Rendben – mondta és visszament a pulthoz.

Egy idős férfi ült a söntés előtt közvetlenül, a válla fölött hátranézett, majd visszafordult, kis ideig a poharát bámulta, aztán a legtávolabbi sarok felé pillantott, ahol egy fiatal nő temette tenyerébe az arcát.

– Leülhetek?

Abbahagyta az olvasást és felemelte a fejét, ugyanaz a férfi állt az asztalánál, aki az előbb.

– Nyugi, nem vagyok buzeráns – mondta.

– Tessék.

Ügyészi tekintet ereszkedett a székre, keskeny száj adott neki hangot.

– Bunyós vagy? – kérdezte.

– Nem.

– Szoktál verekedni?

– Kerülöm a bajt.

– Gyors vagy?

– Ha muszáj.

– Kérsz valamit?

– Nem.

A férfi lassan és kimérten kérdezett, mimika nélkül.

– Honnan van a bőrkabátod?

– Örököltem.

– És a cipőd? Drága lehetett.

– Használtan vettem.

– Mi van a táskádban?

– Lom.

– Miből telik neked ilyen cigarettára?

– Nem mindig telik.

– Ugye nem árulsz drogot? A gyerekek miatt kérdezem.

– Nem.

Rágyújtott.

– A szüleid élnek?

– Igen.

– Mind a kettő?

– Igen.

– Ismered azt a lányt a sarokban?

– Nem.

– Mit csinál ez a fiatal lány egyedül egy kocsmában?

– Esetleg vár valakit.

– Ismered?

– Nem.

 

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10
Bejegyzések

Neri Moscoli: Falánk farkas

Falánk farkas, de kielégítetlen:
Bár csak nemrég öltötte föl a csuklyát,
Főúri, póri prédák jelzik útját,
Mit bűnben járt be és baráti mezben.
 
Örömforrás ki nem maradhat egy sem;
Fiúkat fertőz, szüzet olt leginkább,
S vadászat közben egyre nő az étvágy,
Mint költőnk éhe Cantalupón innen.
 
A gidákat s angyalkákat, akikben
A legcsekélyebb hajlam sincs a bűnre,
S a jó anyákat kell ágyába gyűjtse.
 
Hogy emberek közt is prédát szerezzen,
Rosszkedvűen kilép a palotából,
Hol nem volt rest mohón áldozni százszor. 

 

 

Térey János fordítása

Bejegyzések

Így érkezel

Konyhaablakon függöny, a köldökömig

ér. Meztelenül várlak, cifra kis magány.

Nem, nem Ez a tíz perc. Tán, most végtelenné törik.

Hazudtad, hogy jössz. Átsétálok a szobán,

eszembe jut, ahogy a padlószőnyegen,

meg az utcán súgtad: ne kínozz, de foglalkozz velem.

Cső zúg a falban, fürdik a felső szomszéd,

zuhanyrózsányi vér, erős lökéssel ont szét

újabb áramot bennem.

Ha eljönnél is, hozzám nem érhetsz soha,

csak ráz az idegek furcsa impulzusa.

Fullaszt, s remegtet kart, térdet.

Szeretni indultál, de már okát sem érted.

 

Folyosón csorognak autók fényei,

 

tapéta csikordul. Lámpa. Kiéghet. Indul. Megáll.

Döccen az ablak. Nekiütődik a szemem. Partjainál

várva csakis a járdát,  ernyőd terpeszét lesem.

Tudom, hogy hamar, hogy megáll végérvényesen

mind, ami csobog, csattan, lüktet a falon át,

ismerem tested viharos ritmusát.

 

Érkezel. Máris. Elvillansz a fényben.

Lecsatolom az órám, nincs mit számon kérnem.

Ringatsz majd! Ringatlak, mint szörnyet a tenger,

levegőért, egymás után kapnunk sem kell.

 

Bejegyzések

A hajléktalan emberek kriminalizációja a mélyülő politikai válság jele

Ma Budapesten konzervatív becslések szerint minimum 3000 ember él fedél nélkül, közterületen, és kb. 6000 ember éjszakázik különböző átmeneti szállásokon (pl. családok átmeneti otthona, éjszakai menedékhely, átmeneti szálló, hajléktalan lábadozó). Ezen kívül, több tízezer ember kénytelen nagyon rossz körülmények között, túlzsúfoltan vagy szívességi lakáshasználóként élni. Valószínűleg Budapesten is több százezerre tehető azoknak a száma, akiket hiteltartozás vagy díjhátralék miatt a lakásvesztés vagy kilakoltatás fenyeget. Az országos adatokat tekintve kb. 30 ezer fő körül van az effektív hajléktalanok száma. Győri Péter lakáspolitikus szerint a lakástalanok száma (akik vagy effektív hajléktalanok, vagy nincs önálló rendelkezésű lakásuk) minimum 1,6 millió fő, míg az otthontalanok száma (akik lakástalanok, vagy rendelkeznek ugyan önálló lakással, de az fizikai színvonala, laksűrűsége miatt nem alkalmas az elemi szükségletek kielégítésére) legalább 3 millió fő. Vagyis a hajléktalanság nem egy törpe kisebbség ügye és nem is deviáns magatartás – ahogyan azt sok politikus állítja – hanem tömegeket érintő probléma, ami a magyar társadalom gazdasági és politikai berendezkedéséből ered.

 

Azok a hajléktalan emberek, akiket a budapesti utcákon, aluljárókban és tereken látunk nap mint nap, csak a „jéghegy csúcsát” jelentik. Annak ellenére azonban, hogy a tág értelemben vett hajléktalanság által érintett emberek viszonylag alacsony százaléka él szó szerint az utcán, egyben ők a legsebezhetőbb és a legnagyobb egzisztenciális és fizikai veszélyben élő csoport is. Az utcán élő emberek jelentősége túlmutat számszerű súlyukon, hiszen a közvélemény és a társadalmi képzelet számára ők azok, akik megtestesítik a „hajléktalanokat”, ezért kiemelten fontos az, hogy a társadalom tagjai és intézményei hogyan viszonyulnak hozzájuk.

 

Az utcán élő hajléktalan emberek évtizedek óta a hatósági zaklatás kiemelt célpontja, aminek fő célja – kimondva vagy kimondatlanul – a közterekből történő eltávolításuk. Egy 2001-es felmérés szerint a megkérdezettek 15%-át bántalmazták rendőrök/biztonsági őrök amióta hajléktalan. Noha frissebb statisztikai adatok (egyelőre) nem állnak rendelkezésre, a fizikai bántalmazás nem az egyetlen – és nem is a leggyakoribb – formája az utcán élő emberek hatósági zaklatásának. Az érintettek tapasztalataiból tudjuk, hogy az utcán élő és/vagy hajléktalannak, szegénynek kinéző embereket sokkal gyakrabban igazoltatják a rendőrök, mint a nem-hajléktalan állampolgárokat és azokat, akiknek látszatra rendezett a szociális helyzetük. A közterület-felügyelők, rendőrök és kerületőrök előszeretettel küldik el a kapualjakban, padokon és hidak alatt alvó embereket. Az akciószerűen végrehajtott aluljáró-tisztogatási programok is hasonló célt szolgálnak: a Közterület-fenntartó a Közterület-felügyelettel és a rendőrséggel összefogva alkalmanként „kitakarít” egy-egy budapesti aluljárót, teret vagy utcát. Ezen akciók során az ott lakókat elküldik, holmijukat pedig gyakran kidobják, vagy megsemmisítik. Az önkényesen és minden jogszerűséget nélkülöző módon végrehajtott kunyhóbontások pedig azt a kb. 1000 embert érintik, akik különböző erdős területeken saját építésű kunyhóban vagy sátorban élnek (ilyen jogszerűtlen kunyhóbontásra került sor például 2011 októberében Zuglóban és ezt tervezi a csepeli önkormányzat is).
A köztéren élő hajléktalan emberek megbélyegzettsége változó előjelű és erősségű reakciókat vált ki mind az állampolgárokból, mind pedig a különböző intézmények és hatóságok képviselőiből. Az állampolgárok reakciói az együttérzéstől a sajnálaton át a megvetésig és az undorig, míg az intézményes reakciók az együtt érző támogatástól a szélsőségesen agresszív zaklatásig és kirekesztésig terjednek. Az alkalmanként igen különböző állampolgári és intézményes megközelítések ellenére azonban a rendszerváltás óta egy egyértelműen negatív, a kriminalizációt előtérbe helyező tendencia látszik kirajzolódni.

 

Míg az 1990-es évek végén jellemzően az empátia és a sürgősség érzete irányította a hajléktalansággal kapcsolatos közpolitikákat (lásd pl. a nagyszabású hajléktalan tüntetések hatására megnyitott első hajléktalanszállókat 1990-ben), addig a 2000-es évekre egyre több olyan jogszabály és intézkedés jelent meg, ami a hajléktalanságot mint rendészeti vagy esztétikai, és nem mint szociális problémát kezelte. 2010-ben például több, mint 40 önkormányzatnak volt már a guberálást vagy koldulást tiltó/korlátozó rendelete. A fővárosi közterek „megtisztításának” programja már Demszky Gábor polgármestersége alatt is megjelent, noha azt végül a központi irányítás és erőforrások hiányában nem hajtották végre teljes körűen. 2009-ben Újbuda polgármestere ún. hajléktalan-mentes zónákat hozott létre, ahonnan a fedél nélkül élő embereket a kerületőrök és a közterület-felügyelők elküldték.

 

A hajléktalan emberek szisztematikus kriminalizációja 2010-ben, a Fidesz-kormány hatalomra lépésével gyorsult fel mind állami, mind önkormányzati szinten. 2010 őszén módosították az építési törvényt, ami lehetővé tette, hogy a helyi önkormányzatok meghatározzák a közterület „rendeltetéstől eltérő” használatát, és tiltsák az utcai hajléktalanságot. Először a fővárosi közgyűlés élt ezzel a lehetőséggel és Tarlós István 2011 áprilisában kezdeményezett rendeletével a főváros összes közterületén megtiltotta az „életvitelszerű tartózkodást”, ami 50 ezer forintig terjedő bírsággal sújtható. A rendelet nem határozza meg, mit jelent az életvitelszerű tartózkodás, így lényegében az eljáró hatósági személyre van bízva, hogy kit és milyen alapon bírságol meg (ez súlyos alkotmányos aggályokat is felvet, amire többek között az ombudsman is felhívta a figyelmet).

 

Oldalak: 1 2