Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

Zhé Shi és Ju Fu egymás mellett feküdtek a padlón, langymeleg nyár délután. Most jöttek be a szénakazalnyi fényből és melegből és eleinte zöldet láttak.
– Zöld és piros foltokat látok – mondta Zhé Shi.
– Én narancssárgát és kéket.
– Most én is vöröset. Ha behunyom a szemem millió kicsi sárga van benne. Ha kinyitom akkor átmegy lilába.
– Egy tévé.
– Igen, önműködő.
– Kár hogy csak öt percig.
– Egész életedben.
– Mikor van fény.
– Mikor vannak szavak.
– Tévézel?
– Igen, hallod a szavakat és tévézel. Tudod mit, derítsük fel a műsort! Kezdjük Ával meg Ével, ha azt mondom alma, neked mi jelenik meg?

„Önműködő tévé.”
„Ha azt mondom alma, neked mi jelenik meg?”

Ju Fu egy pillanatig gondolkozott.
– Egy zöld, peregnek róla a harmatcseppek és valószínűleg génmanipulált. De csak azért mert ma a városban a papírüzlet kirakatában egy fémkapcsos mappán ezt a kinagyított fényképet láttam. Tudod, van millió ilyen, kinagyított málnák, kerek körték, kivi, áfonyák, limettek, egy időben nagyon mentek az ilyen gyümölcsösökre.
Kis szünet. Aztán észbe kapott, hogy folytatódjon a játék:
– És te mit látsz?
– Én egy nagyon pirosat, nagyon felfújtat, szintén a reklámról amit a szupermarsban tettek ki, mióta felújították a képeket. Egy nagy piros eperalma, génmanipulált dettó.
– Ez jó. Akkor ezek szerint arra hogy sárga és töpörödött és fűszeresen erős ízű jonatánt lássál, nem elég az alma lehívó szónak?
– Ezek szerint.
– Mit kellene mondani?
– Meg lehetne próbálni olyannal hogy igazi alma.
– Jó, akkor: igazi alma. Most mit látsz?
– Egy nagy rétet, körülötte fenyők és öreg fákkal van beültetve, nem túl sűrűn, itt-ott van körte és tölgy is és almafák. És a ház mellett, a saroknál van egy almafa aminek megkaparták a kérgét a medvék; itt ezen a fán az almák már kezdenek érni, és még hamvasak. A rokonom azt mondja, C-vitamin tabletták, de én nem érzem savanyúaknak őket annak ellenére hogy a szám elgörbül. Amelyik érett, annak a húsa eres, a piros érettség benne van az alma húsában is, érted? Nem piros héj és fehér hús, hanem mintha élő emberi test lenne, látod a piros színt eloszlani belül, mintha vére lenne és erei.
– És nem félsz megenni?
– Növény-vér és növény-erek, csupa hívogatás hogy megegyed.
– Akkor jó. Most hogy így mondtad, megkívántam. Nekem az igazi alma egy öreg ember aki kerti asztalnál egy vasszéknél álldogál és kötény van rajta, most jött be a kertből és egy nagy fehér tálban almák vannak, levest fog belőlük főzni vagy kompótot vagy ízt, olyan egyszerfőtt, alkalmi almaízet. És az almák sárgák és lágyak, inkább kásásak mint rostosak, kissé savanyúak de inkább fanyarok; külsőre nem néznéd őket valami nagy fajtáknak, pedig a fajtájuk itteni különlegesség, sóvári, vagy valami ami s-sel kezdődik, vagy ilmos? mindenféle nevek jutnak eszembe az almákról.

– Most hogy mondtad, nekem is elgörbült a szám.
– Van almánk?
– Nem, körténk van. De neked még volt, olyan, amilyent mondtál most. Attól az öregtől.
– Jó kis tévézés volt.
– Nem tévézés, halmazelmélet.
– Mert?
– Az alma nevű halmazainkat egyeztettük. Nekem is van vagy félmillió, neked is vagy félmillió elemünk ebben a halmazban, és keressük, hátha van köztük közös vagy olyan ami válaszol. Mivel te válaszolsz rám és én válaszolok rád, az almáink is többnyire válaszolnak egymásra.
– Én nem is nagyon tudok elképzelni almákat amelyek ne válaszoljanak.
– Én igen. Például ha te azt mondtad volna hogy nem is tudod, hogy inkább a gesztenye jut eszedbe amely még nem ért meg a városi parki fákon, akkor ezzel én nem nagyon tudok kezdeni semmit, ez egy nagyon triviális melléfelelet. Vagy ha azt mondanád, hogy az igazi alma egy gyümölcssalátába vagdalt szelet amelyre sok levet és tejszínhabot öntöttek, akkor ez megint nem az igazi nekem. Vagy ha az jutna eszedbe hogy egyszer fél liter almalevet ittál meg egyszerre mert annyira szomjas voltál. Vagy ha az igazi almád egy pármen lenne, és egy szeptemberi délelőtt vinnéd uzsonnának, akkor ezt kétségtelenül ismerném, felismerném, mert nekem is volt ilyen, és mégsem volt az igazi.
– Nem gondoltam hogy ennyire számít.
– Még durvábban is. Képzeld el hogy én azt mondom alma és – most már tudod mik jutnak eszembe, de téged mondjuk Fiorentinónak hívnak és neked egy olasz asztal és a tenger és balkonok meg sok színes edény a zsúrokról amelyeket otthon tartanak. Ez a társalgás külön művészet, mert itt millió a félreértés és valószínűleg ki sem derül soha hogy milyen a te almád, ha rá nem kérdezek. Egyszer kijártam azt az iskolát: éveken keresztül mindennap csak hallgattuk egymás szavait. Egyikünk felolvasott, mint a középkori szerzeteseknél vagy mint a mesebeli uralkodóknak – okosak voltak mert szerették a meséket – és a többiek hallgattuk a hangját. Aztán azt mondta: „reggel”, és mi próbáltuk kitalálni, mi ez. Sorra mindenki elmondta, mit hallott. Az egyik teraszt, fényt és homokot. A másik vizet és végtelent. A harmadik mindkettőt, de főleg meleget. A negyedik egy izzólámpát – ezen még ma is csodálkozom. Aztán én virágcserepeket a függöny mögött. Aztán a hatodik egy csíkos ágyat és a hetedik nyújtózkodást és még azt is elmutatta, hogyan. Voltunk vagy tizenötön. Végül aki a reggelt kimondta, ő is elmondta, neki mi volt ez a reggel.

„Mit hallasz amikor én kimondom… neked mi a reggel?”
„Szinte megfejthetetlen az hogy: »Itt vagyok.«”

Mondott más szavakat is. Kezdtük a nagyon egyszerűekkel. Ezek egyben a legkevésbé kimeríthetőek. Például azt mondta: „Jöttem”. Ez egy nehéz feladvány. Szinte megfejthetetlen az hogy: „Itt vagyok”. Később eljutottunk a mondatokig. „Nyisd ki az ablakot!”, és akkor sorra mind a tizenöten elpróbáltuk hogy ezt hogyan is gondolhatta. És utána elmondtuk hogy eredetileg valószínűleg hogyan is nézett ki az ablak, hol kellett kinyitni és kik voltunk mi. Én például egy szennyessel teli termet hallottam ahol zúgnak a mosógépek és a levegő tele van a szappanszagú párával, és valamikor a tizenkilencedik század végén vagyok egy középületben ahol fentebb vendégek alusznak az emeleteken. Itt mindegyikünk azt mondta el amit hallott. Utoljára az, aki kiejtette, fedte fel. Aztán ugyanazt a szót, ugyanazt a mondatot elmondta egy másikunk és akkor az ő ablakát kerestük, az ő almájának az ízét találgattuk és az ő nyújtózkodását játszottuk el. Egy fél délelőtt is eltartott míg egy-egy szó körbement. Az egyszerű főnevek után jöttek az igék, az igék után a mondatok, mindig csak olyan amit naponta százszor is hallasz. Például: „Elég!” Vagy: „Ideadod, kérlek?”, és utoljára, utolsó évben, az absztrakt fogalmak. Ezt az évet a félreértések elkerülésének szenteltük. Félre-nem-értés kurzus! Hallod, hogy hangzik?

„Ezt az évet a félreértések elkerülésének szenteltük.”

– Kezdem pedzeni. Például van két ember, maradjunk a halmazoknál, A és B. És elkezdenek a barátság fogalmával foglalkozni, talán ki se mondják, az egész magukban zajlik. Magában, és csak magában, A azt mondja: B talán barátom lehetne. Ahogyan ezt mondja B. És A figyelme B-ről egyszeriben a saját barátsághalmaza felé fordul ahol keresni kezd. Megjelenik egy zöld udvar képe kövekkel, szaladgáló alakok, kinagyít, visszaemlékszik egy combmozdulatra, amikor nekivágódott a labda és kifogta, visszatér megint a barátság szóhoz és megjelenik Tünde, aki a társaságban körbekínál egy friss vízzel telt poharakkal teli tálcát, de megjelenik rögtön egy sötét autópálya, ahol esik az eső és villognak a kocsik fényei, amikor éjjel tizenkettő van majdnem és ő gyalogol hogy elérjen Tituszhoz, és megjelenik Humphrey akivel pont akkor találkozott össze amikor szükség volt rá és megkapta tőle a szükséges vonatjegyet. B szintén azt mondja magában: A talán barátom lehetne. És megjelenik egy utcasarok amikor együtt fényképez Sergolóval, és egy asztal ahol bort isznak fényben, egy út amikor kétoldalt nyárfák és köd, viszik Ariostót, aki bemutatja legújabb fürdőszoba-berendezés modelljét és amikor Perdi leesett a tönkről és felhorzsolta magát és ijedten kérdezik, mi van, mert a szokásosnál jobban vérzik, megjelenik egy hangulat, egyfajta ingyen-érzés, hogy lehet. És itt nem állnak meg a képek, hanem folytatódnak A-val, és most vele képzeli el ugyanezeket a helyzeteket, máris tapogatózik, vajon hogy mutatna A a teraszon, vagy rohanna-e, esetleg felhorzsolná magát, vagy iszik-e bort, lehet vele ülni egy fényes asztalnál vagy mit lehet egyáltalán? Most figyelme visszasiklik A-ra és A-t mint elemet kezdi leképezni a barátság nevű függvénybe. A BARTÁSÁG nevű halmaz elemei a függvény eddigi leképzései. B barátságfüggvénye szerint megjelenik A egy utcarészletben, most nem is tudja miért, de leghamarább ide tudja elvinni, amint mennek együtt és nem mondanak semmit, és talán elérnek majd B-hez és megbeszélik, azt az akármit, de a lényeg az eredmény, a megértés érzete, talán meg tudná érteni hogyan működik… töpreng magában B és már látja kettőjüket egy nagy szelet sárgadinnyével és egy harmadik ismerősükkel a teraszon és már megvan fejében a szöveg amit elküldene A-nak, vagy megmutatja neki a lepkegyűjteményét, igen, először a lepkéket mutatja meg. A ezalatt B-t képezi le saját függvényébe és megjelenik B akivel száguldoznak és akinek felajánlhatja hogy elviszi, és ezzel is kifejez valamit, természetesen nem az út a lényeg hanem a gesztus, mondja magának A, és képzeletben megint B-nél van, akit most felhív és megbeszélnek vele egy megbeszélést, amikor ülnek a gép előtt és a képernyőt bámulják és ledöntik meg eldöntik a virágcserepeket, eldöntik hogy fekete vagy barna vagy fehér virágcserép a jobb A-nak a vállalkozásához a folyosóra és hogy Tardinak érdemes-e válaszolni, és ha igen, mit.

– Mintha te is jártál volna ott ahol magamban én.
– Honnan tudod, talán igen. Talán egy helyen jártunk csak nem vettük észre egymást.
– Akkor érted.
– Persze hogy értem.
– Érted hogy A és B nem értik egymást?
– Az egy illúzió hogy érteni. Talán működik, de azonosság nincs. Nincsenek azonos elemek a halmazokban. Viszont lehetnek, és egy barátságnál vannak is olyan elemek, amelyek egymásnak értelmet adnak.
– Ahogy az én kertem és a te öreged.
– És akkor a két ember együtt marad.
– Innentől már tényleg lesznek közös elemeik.
– Az élmény igen: közös. A halmaz róla már nem biztos. A róla sohasem biztos. Itt vagyunk mi, fekszünk a padlón és van ami van, és ebben nincs te, én, padló és fény. Most van. De ha elkezdünk gondolni rá, akkor az már róla lesz ahol megjelenek először én, aztán te, a padló, a fény és ami még a szűk járatokon közlekedni tud. Nevek. Én elnevezem így, aztán jössz te és azt mondod hogy ez nem padló hanem délután és mi nem fekszünk hanem most a sétának vége és hogy ez a fényfolt itt olyan mint a biciklitúra, eszembe jut a biciklitúra… És máris úgy működik az egész mint szavak. A padló amin fekszel csak egy szó amiről a hátadnak millió élmény jut eszébe és máris itt egy halmaz, aztán egy újabb halmaz mert dudálnak kint, nekem ez a szomszéd roma aki megérkezett a családjával és most nagy garral nyitják a kaput és neked ez az autószerelő műhely ahonnan távozik egy kliens és elakadt a sofőriskolások valamelyikével aki épp most fordul ki gyakorlatra, de az is lehet hogy a csatornát javító munkásokhoz szállt ki a főnök és vele egyszerre szállították a csöveket és ezért akadtak el.
– Ebben az esetben adott egy közös elem és hozzá különböző halmazok.
– Igen. A padló a közös nevező. Amiben vagyunk, az közös halmaz és innentől jönnek a különbségek.
– Sosem fogják a reggeleimet hallani?
– Talán nem is kell. Nem fogják mert nincs ismétlés. Még egyszer nem lesz a reggeled senkinek. De nem az ismétlés kell.
– Hanem? – csodálkozott Zhé Shi.
– Hogy labdázz vele. Adogass. Dobod és nem fogják ki. Dobod és nincs ott senki. Dobod és dobod és valakinek, ha ki tudja fogni, megjelenik valami. És ettől egyszercsak értelmesnek látjátok együtt menni 200 métert és beülni egy terembe és aztán mondjuk úszni, és aztán már megint van adogatnivaló és visszadobnivaló és neked új és új elemeid lesznek a halmazodban ahogy neki is, persze nem közös.
– Nem is kell közös legyen. Mit csinálnék én a te halmazoddal? Csak ha igaziból adod.
– Igen, csak ha elviszlek az öreghez.
– És én elviszlek a tisztás-kertbe. De így sem lesz közös.
– Nem. Nincs közös.
– Akkor?
– Hát van. Van, csak úgy. Ha felelnek egymásra, ez nem épp elég?

„Mintha te is jártál volna ott ahol magamban én.”
„Vannak is olyan elemek, amelyek egymásnak értelmet adnak.”

(Illusztráció: Varga Borbála: hiúz-pár 2026; függőágy 2015; nyuszt körtével 2025; születésnapi táncosok sorozatból 56, 2025; nyuszt-kölykök [forrás: stockphotos]; két dinnyeszelet 2011; [eljegyzés, forrás: pixabay])

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

reggel

Rácsokon keresztül hajnalról hajnalra vált a kék. Alighogy felemelkedem, tél közeledtével lép az Orion. Te minden hajnalban más és más. Tegnapi napomat nem emlegeted, jössz az éjszaka és kimosol. Belédlépek, minden éjjel tudlak úgy hogy elfelejtelek és hajnalra fehér emlékeztető ködfátyol marad belőled, amibe nézek amikor kinyitom a szemem, az ablakon keresztül és az égen keresztül. Az ágak sejthetőből láthatóvá kezdenek válni. Te sosem emlegeted mit csináltam tegnap. Nem érdekes. Nem kéred számon az előző pillanatot, nem kérdezel. Úgyis itt van. Kimosva, frissen, meghaltan és feltámasztottan, most csinálhatok vele valami mást. Azt mondom: szegfű! egy percben, és te a következőben nem kérdezed: hol van?, azt mondom: van kedvem fenyők közé menni, és te ma reggel nem kérdezed: hol vagyok?, nem kéred tőlem számon a tegnapi szót, a pillanatot, hogy megint mondjam, ugyanúgy szeretlek, mert sosem fogom mondani. nem kéred számon a folytatást, hogy ma mi van a tegnapi lendületemmel, amikor nekifogtam a hátnak az állványon, vagy hogy hol vannak a gondolataim.

csak jössz és kiterjedsz, és nem kérdezel semmit. úgyis itt van, vagy akárhol, ha éppen ezt akarnám, nem veszett el. te nem állsz meg. nem lehet tőled számonkérnem a macskát tegnapról aki némán jött le a kerten, soha többé ugyanaz a nyávogás, a tegnapi hajnal nincs sehol, te nem állsz meg, és nem lesz még egyszer az a pillanat, amikor Dimitrij a lépcsőfordulónál áll, nincs még egyszer kövek és pad amikor mi ott állunk és én nem tudok mondani semmit és bosszankodom magamban hogy mindig pont akkor van egy sereg ember körülötte amikor én is beszélnék vele, nem tudok társaságban beszélni, én csak egyetlen emberhez vagy teljes magányban, ami ugyanaz mintha az egész világnak mondanám, mert ez a végtelen, itt az ég alatt, nem kérhetem számon tőled a pillanatokat, jössz, elfolysz, reggel van és folyton szólsz, mindig reggel van, mindig fehér, új és új zöld és friss, mindig reggel.

reggel

játék

Most itt állok a szoba közepén és nem tudjuk mi van. Keresgélünk sifonjainkban régi helyzetek között mert lustácskák vagyunk a mostanira egy jelenetet kitalálni. pedig ez vero-vero én és te, megismételhetetlenül, mégis, téblábolunk, és keressük, hogy mit húzhatnánk rá. Én keresem a pózt, legyek mondjuk mindennapi tengő-lengő, kicsit unatkozó, kicsit spleen, és akkor kellene hozzá jazz és sárgás napfény, az a 2008–2009-es évjáratú, amilyen akkor volt januárban és karácsony előtt, nem tudom milyen szögben álltak a bolygók, ki lehetne nézni az asztrolábiumból de már elmúlt. A szoba üres, nincs jazz és nincs sárga, ez a fény fehér és északi, még nem ért össze hogy ennek a jelenetnek mi is a neve és mi is az én szerepem, nem tudom. A tiédet se, de benne vagyunk, játszani kell. Igazi mondanivalóm nincs, vagy olyan áttetsző hogy én se látom. Majd csak öt év múlva, különös, minél több rakódik rá, annál láthatóbb az áttetszősége és annál egyértelműbb. De most még nem tudok öt évvel előremenni és nem tudom mi legyen. Vagy adjam a komolyat és legyen egy csöpp drámaiság benne? egy kis meghalással? hiszen tudjuk hogy elmész és előbb-utóbb én is. Nem képletesen, semmi jelkép, egészen szószerinti emberek vagyunk, egészen limited edition, két-három hónap intervallumban, vagy ki tudja, mindenesetre intervallumban, ránkbízták aztán préseljetek belé amit tudtok. magatokat, főleg, ha belefér. itt állok és lötyög rajtam ez a perc, mint a szoknyám és lábamon a zoknim és az egész ház, minden lötyög, és ha valamihez érnél itt, akkor még mindig nem én vagyok, mert lötyög, és az igazi bőrömig még van 2-3 centi, folyton abban a pillanatban vagy amiben még nem éred el. szerelmet nem játszunk mert azt igaziból akarjuk, de még nem tudjuk milyen. te nem tudod, jobbra menj vagy balra, vigasztalnod kéne vagy meghatódnod, persze ezt is csak játékból, de hát ezek általam kitalált szerepek, mert neked megvannak a sajátjaid, a saját drámáid amelyekhez engem szereplőnek keresel, és próbálgatsz, hátha valahová beleillenék, hátha összejönne egy jelenet, mindegy, bármi, csak játsszunk együtt, egy szép jelenetet persze, ha lehet akkor már válogatnánk is a jelenetek között, de ha nem akkor beérjük azzal is ha egy összejön, csak tudnánk ki kit, csak tudnám mi van. te vagy a szternokleido, aki félrefordítod a fejed hogy kiugorjon ez a híres izom, ez egy vonal a történetben, tudod, ezt csinálták Raffaello és Delacroix a modelljeikkel és Cseh Tamás a saját nyakával, van egy szternokleido vonal, már a görögök is szerették, legalább 2700 éves, talán euripidész drámáin is látták már, dráma, dráma amikor a fej oldalt néz és a törzs előre, ez már önmagában is színház. ha nem tudod mit csinálj, mindig elfordítod a fejed, mert kell a távolság.

játék

AUM itt és most, hirtelen rájöttem mi az, amit mindig is meg akartam köszönni neked: a távolságot. sosem lépted át és én sem fogom sosem. ebben a dimenzióban, az időben ahol most vagyunk, mintha nem lennének terek, minden mindenben egy rekeszben és rekeszben és az is egy rekeszben, és veled nincsenek rekeszek, csak tér. távolságot adtál: időt adtál. teret adtál! köszönöm, sosem fogok közel lépni hozzád. amivel érintelek, a létezés. az én kezem átnyúl a falakon, azzal ahogyan itt mozgok az egész egy kicsit másképp rezeg és ez feltétlenül elér. rajzoltál nekem, nem is tudtad mit, de akkor már lerajzoltad a jelenetet amiben most vagyunk. hogy ki kicsoda, nem lehet tudni, én azt hiszem, a szerepek változnak, ahogyan egy színes reflektor sorra vetíti ránk a drámaibb és meghittebb színeket, a hideg és meleg tónusokat, teljes körkép. per pillanat a rajzon egy guggoló harcos, kezét kinyújtja, a kéz fekete, egy másik anyagból lehet, vagy átnyúlt épp valamin és ott megváltozott. Te vagy vagy én vagyok, mindegy. És távolabb alszik valaki, kinyúlt test, a lábai látszanak, ez az a másik tér ahová a kéz hirtelen átnyúl? Nádak között. Valaki alszik és valaki keres. Valami történik. Állunk a szobában, még nem telt el a pillanat és még mindig nem tudod, mi legyen a félrefordult fejből. Egy séta, talán, közös megoldás, halasztás amíg megjön a jelenet további része. Három hónapja indultunk és még egy szóig sem jutottunk el. kísérletezünk.

Vajon, kérdezem a háttérből, mert most  a bőröm a színfal, vajon ezek a mi jeleneteink? honnan vannak bennünk a képek amelyekről azt hisszük hogy le kellene őket játszanunk? és amikor állok az ajtódban kezemben egy marok mirhával akkor feláldozod a pillanatot annak hogy megőrizd a távolságot és sikerüljön egy jelenet, amiről nem tudod mi az? hogy megőrizd a maszkot hogy komoly és hogy tudó vagy, hogy józan és hogy nem tévedtél el, hogy világosan látsz és még mindig tudod hol vagyunk, éppen miben. Egy pózt, egy pozíciót, ami képként benned van, még nem játszottad el, és sietsz játszani – érdekel még ez? ez amiről nem tudjuk mi ez? nem élhetjük meg ezt a pillanatot mert regisztráltuk magunkban az előzeteseket amelyeknek szerintünk meg kellene előzniük ahhoz hogy megélhessük és még nem következett el, mert mielőtt kimosnám a ruhát el kell menjek és vissza kell jöjjek, gondolom, és gondolod hogy most délután kellene legyen és nem délelőtt, vagy esni kellene a hónak vagy nem kellene esni, és ha nem esik akkor ez egy másik jelenet, nem az, ami most van és most szaladunk előle, keressük, amit meg tudnánk élni. Itt vagyok és szétmállik kezeim között. Siess, siess, siess mert a pillanatot nem tudom tartani. Tíz, húsz száz akárhány év múlva az örökkévalóságban rájössz, vagy akár már holnap, hogy mi is volt ma és mit kellett volna tenni. De most nem tudod. Mi lenne ha nem lenne semmi? ha nem lenne jelenet? mondd, mersz zuhanni? mersz beesni ebbe a pillanatba? mit mersz? mersz rájönni hogy zuhanunk, hogy már esünk és nincs talaj, hogy itt vagyunk a végtelenben? egy nix, egy köd, útjelző táblákkal a semmi felé

felkel a nap. Amianthosz, Ciprus

(Illusztráció: Varga Borbála: reggel; játék; felkel a nap, Amianthosz, Ciprus)

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

A piac fele van egy utca, párhuzamosan a forgalmasabb főúttal. Ezen a kicsi melléken folyik egy lebetonozott árok, ami vízszegényebb helyeken folyónak is megtenné,

Zhé Shi a hídnál szokott megállni hogy a víz egyetlen hangját, a lezúduló dübörgést hallgassa. Még így is hallható, amikor fölötte halad el az egyik legforgalmasabb központi rész, miközben a túloldalon teljesen elföldelt, egy üvegpalota magasodik fölötte,

valamelyik bank, nem dolgoznék benne, mondja Zhé Shi. A dübörgés után a víz elnémul, a beton nem lejt és nincsenek lépcsői, semmi-semmi, semmi hang. Néma víz. Az egyetlen élet benne a kacsák, akik eldobált kenyér- és szalámihéjak után turkálnak és még így is boldogok, mindig csapatban járnak és ugyanúgy hápognak, ha esik ha fagy. Vagy csak nem figyeltem meg?

„A kacsáknak láthatóan mindegy ez a fémkorlát”
{Isztambul, főtt kukoricát a hídon}

A kacsáknak láthatóan mindegy ez a fémkorlát, és a csupa macskakő, és a csupa csupasz padok, és a padok mellett a szemétládák, amelyekből a zacskók úgy kandikálnak ki, mint kiflik körül a papírcsomagolás, és így is gondolná az ember,

amikor csak úgy, meg-megáll valaki, akár rendes öltözetben is, és a ládák mélyén kutatni kezd. A sarkon van egy húsüzlet és van még fast food, és néha párok ülnek a padokon, eszik a szendvicset, miközben a főartériákon zúgnak a motorbiciklik. Bőrdzsekis vagy finomharisnyás párok, akik kezei között a salátalevelek között folyik a majonéz, vagy akik tökmagot ropogtatnak, vagy a színházfesztivál programját olvassák.

Éjszaka, különösen éjszaka, ha itt mész el, meglátsz egy kéményt és mögötte csillagokat, persze lámpák vannak, mégis, csodák csodája, a csillagok látszanak. Gyakran csapatok állnak a sarkon a motorbiciklik körül és vihognak valamin, feketében, rövidre nyírt hajjal, tüskefrizurások, rájuk vetül a fast food fénye.

„Nézz fel és hirtelen minden a helyén van, rendeződött.”
{Isztambul, 2010}

Zhé Shi gyors tempóban megy el, a feje hátrahajlik és az egészet csak úgy látja, ahogyan körhintából látod, ami forog, mert a szeme a csillagokon van,

próbáld ki egyszer, a Püthagoraszos mese nem mindig igaz, vagy Tálész volt? aki amíg az eget nézte, beleesett a gödörbe,

vannak még ilyenek, Gauss macskája, azaz Gauss, aki a nagy macskának vágott egy nagy bejáratot és a kicsinek egy kicsit… Ju Fu mondja Zhé Shinek,

próbáld csak ki, én, ha az eget nézem, jobban eligazodom az utcán, mint ha az emberek hátát bámulnám. A periferikus látás nemcsak oldalra működik, hanem a függőleges tengelyen is, és az ég olyan megnyugtató, miközben nyakam hátrahajlik, minden lényeges a látóteremben marad mégis. Észreveszem, ha zöldre vált a lámpa, ha megindul a mellettem levő, ha valami nagy sebességgel közlekedik – és semmi fölöseges részlet. Nézz fel és hirtelen minden a helyén van, rendeződött.

Egy szép napon talán így fogsz látni, ilyen hátrahajtott nyakkal, vagy a szemeimet ideiglenesen a fejem tetejére növesztem, mert nekem több kell ebből a látványból. Valószínűleg elég, ha kimegyek a rétre és kifekszem. Akkor nem fogsz látni rajtam semmit.

„Ju Fu meghallotta kihangosított gondolatait”
{Paul Klee: Marionettek}

Zhé Shi a betonon állt és az utcát nézve száját biggyesztette. Ju Fu meghallotta kihangosított gondolatait, Ju Fu néha meghallotta a gondolatokat is, Zhé Shire erősen rezgett – és a gondolatai, Zhé Shi gondolatai, azaz az áramok, amelyek rajta keresztülmentek, kihangosodtak benne Ju Fuban, aztán Ju Fu megszólalt és elmondta szavakban.

Máskor Zhé Shi teste rezgett benne és ugyanazt álmodták, egymás folytatását, Zhé Shi egy harcot a bikával és Ju Fu, amint az egyszarvú keresztüldöfi az állatot, és reggel lejött a szomszéd kislány egy rajzzal, réten ló és a lónak szarva van, úgy látszik, ilyen egyszarvús éjszakák vannak, amire mindenki felel valamit. A lényeg, hogy a kislány nem tudott – vagy ki tudja? – Zhé Shi és Ju Fu álmáról, de ők ketten tudták egymást.

Vagy Ju Fu rezgett és válaszolt arra, amikor Zhé Shi egyedül végigment a szobán és a levegő vibrálni kezdett, ki kellett nyitni az ablakot, de még ez sem volt elég, akkor elmentek sétálni a havas télbe.

Most meghallott egy sor káromkodást, olyan félbalfék szitkokat, mert Zhé Shi nem tudott rendesen.
– Mi történik most? kérdezte Ju Fu.
– Az utca. Látom …és ezek csak jönnek.
– Lehet, hogy itthagyta őket valaki, ahogy a szemetet. Itt mindenféle alakok járnak, akik tele vannak káromkodással. Ezek a félbemaradt mondatok csak úgy ittmaradnak az utcán és repkednek, a te fejed hallja őket és az enyém is. Vagy ezek a tieid?
– Nem. Nem lehetne most egy mezőn lennünk? Végig kell menjek ezen az utcán? megint? 1048-adszorra?

– És ha játszom veled és csinálok valamit, hogy boldog legyél, mialatt végigmész? Gyere végig bennem. Hunyd be a szemed.
És Ju Fu végigvezette a karjánál fogva, aztán visszafele Zhé Shi vezette, aztán Ju Fu megállt és lerajzolta a kacsákat, Zhé Shi meg a kezét végighúzta a fém vonalakon.

Kipróbálták a hangokat műanyag vizespalackkal, a táska övével, egy bambuszbottal, amit Ju Fu edzésről hozott, szilvamagokkal próbálták eltalálni a fémkorlátot és onnan bele a vízbe.
– Most mondtunk valamit a víznek.
– Hogy szilvamag.
– Meg hogy itt van. Legalább tudja.
– Legalább a kacsák beszélgetnek vele.
– Egy korlát egy szünet, egy korlát egy szünet.
– A lámpa pedig válaszol rá,
– És sok-sok macskakő.
– Színezzük ki képzeletben.
– Az ott legyen lila.
– Melyik?
– Az, amelyik a pad és a láda között van.
– Akkor ez zöld.
– És ez piros, és a mellette levő kék.
– És ez a sor égszínkék.
– Ez meg fehér.
Leültek a padra. Egy darabig nézték a képzeletbeli színeket. Itt van egy pár. Itt eszik a szendvicset. Itt egy koldus pihen. Itt van a lámpa. Itt vannak a kukák. Itt van az árok vize, folyik – és itt van a fény, elmegy. Aztán felálltak és az utca, alig észrevehetően, megmozdult.

„sok-sok macskakő.
– Színezzük ki képzeletben.
Egy darabig nézték a képzeletbeli színeket.”
{Paul Klee: Lit coloré}

(Illusztráció: Paul Klee: Parc près de Lucerne, részlet; Varga Borbála: Isztambul, kukoricát hídon 2010; Varga Borbála: Isztambul, utca Laleliben 2010; Paul Klee: Marionettek; Paul Klee: Lit coloré)