Vajon egyedül is lehetsz szerelmes? Egyedüliként is hihetsz Istenben? Természetesen igen.
De vajon lehetsz-e magányosan is demokrata? A demokráciának nem feltétele az, hogy képes vagy a bizalomra, és azt is elhiszed, hogy a meggyőződésedben mások is osztoznak, és ez a hit, ez a bizalom alakítja a mindennapjaidat? Ám mi történik akkor, mikor a demokráciához szükséges hit megvan, de a demokratikus mindennapokhoz szükséges bizalom hiányzik.
Kristina Ohlsson krimije, Az 573-as járat egészen furcsa bűnügyi regény. A szerző – civilben biztonságpolitikai szakértő – lemond a klasszikus detektívtörténet mitikus kellékeiről, ebben a feszült tempójú elbeszélésben (példázatban?) nincs igazi gyilkosság, de még holttest sem, amit a nagy detektívvel együtt szörnyülködve – á la Hercule Poirot – körbejárhatnánk. Minden krimi az társadalmi igazság valamiféle helyreállítására épül, ám Kristina Ohlsson történetében Karim Szasszit, a félrevezetett, megzsarolt pilótát elítélik, míg a az egész gépeltérítés kiagyalója bántatlanul elsétál, és öccsének, a terrorakció haszonélvezőjének a svéd állam meghosszabbítja a letelepedési engedélyét. És hiába a rengeteg rejtély és rendőr, az egyre drámaibb időtényező, talán jobban járunk, ha a történetet nem valami gagyi kriminek, hanem – annyi más skandináv bűnügyi regényhez hasonlóan – publicisztikának vagy morális példázatnak tekintjük. Furcsa krimi, de egyáltalán nem egyedülálló, beleillik a skandináv krimik politikai paradoxonokat vizsgáló vonulatába.
Az 573-as járat terroristái, bár kapcsolatban állnak igazi terroristacsoportokkal, elsősorban nem Allah országát akarják megvalósítani, hanem személyes sérelmeikért bosszút állni. A muszlim Szofi nem öklét rázó, tébolygó, racionális gondolkodásra képtelen fanatikus, hanem hidegen engesztelhetetlen középkorú nő, a személyes bosszú és a családi összetartás megszállottja. A zseniálisan kiagyalt ál-gépeltérítés ötletgazdája egy szerelmét gyászoló, testvéréért aggódó fiatalasszony, és mégcsak nem is „feltűnően” bevándorló, hanem a svéd légitársaság kiképzett, elegáns, jómodorú légikísérője, akivel még az amerikai hatóságok is a legnagyobb jóindulattal bánnak.
Eme “rettenetes” Szofi után egy másik nő, Eden Lundell, a svéd kémelhárítás főnöke nyomoz, aki bosszankodva emlegeti, hogy a svédek „túl sok fontosságot” tulajdonítanak a családnak, és a maga részéről még azt sem érti, beteg gyereke lázasan mért pont őrá, Eden Lundellre vágyakozik. Az ő demokrácia-felfogása hibátlan, csak éppen éppen ténylegesen létező emberi helyzetekre nem vonatkoztatható. A nyomozás sokáig kudarcba fullad – mégpedig nem a tettes páratlan ügyessége és zsenialitása, vagy a körülmények drámai összejátszása, hanem a két világ kibékíthetetlen ellentéte miatt: mi, olvasók már régóta sejtjük a megoldást, csak épp a csodadetektív Eden képtelen feltérképezni egy másik nő, Szofi lehetséges motivációit.
De egy alkalmazkodni jól tudó, hivatásos légikísérőként dolgozó pszichopata, aki kapcsolatban áll más pszichopatákkal, mégsem egészen láthatatlan a titkosszolgálat számára. Karim Szasszi, a családja életével megzsarolt pilóta viszont igazi „átlagsvéd”. Keresztény vallású arab, nem haragszik senkire, nem ismer terroristákat, sikeres ember, hetente nyírja a füvet, rendezett családban él, szereti Svédországot – ám amikor megzsarolják, nem a rendőrséghez fordul, hanem inkább saját feje után próbál lavírozni, és úgy dönt, családja érdekében a terroristákkal is együttműködik. Karim hisz a demokráciában, de abban természetesen nem, hogy a demokratikus állam – az általános elveken túl – az ő szeretteit is hajlandó megvédelmezni, az ő személyes motivációit is tudomásul venni. Okkal vagy ok nélkül nem mer a rendőrséghez fordulni.
Karim két világ határán áll – sikeres ember, de már volt része diszkriminációban, arab származású, de nem muzulmán. No de nem a gonosz Szofi, nem a doktréner Eden, hanem ő ül a repülőgép pilótafülkéjében – ha a regényt példázatként olvassuk, akkor tekinthetjük úgy, hogy az ő kezében van mindannyiunk élete.
A skandináv krimik visszatérő és meglehetősen nevetséges motívuma, hogy bár elítélik a rasszizmust, mégis szinte minden emberi indítékot genetikával (testi tapasztalatokkal és származással) magyaráznak. Mindez nevetséges és hihetetlen túlzásokhoz vezet. A dán Lene Kaaberbøl és Agnete Friis Cigányátokjában a hős, egy félig roma magyar fiú belenéz a tükörbe, és egy félvért lát… Még ha “félvérek” is vagyunk, talán nem ilyen abszurd és tankönyvi módon, mint a Cigányátok Sándorja vagy Az 573-as járat pilótája. A konkrét társadalmi tapasztalatok nyilván meghatározóbbak, mint a gének vagy az örökölt emlékek.
És mégis a gyanakvás és a félelem szinte a “vérünkben van”. A magyarok többsége elítéli a hálapénzt, de ha a saját gyereke beteg, esze ágában sincs „kockáztatni”. És természetesen „hisz” a demokráciában, csak éppen más emberek demokratikus meggyőződésében kételkedik – vagy azért, mert küldetésének tekinti mások demokrácia-felfogásának állandó kritikáját, vagy mert az „örök kritikusok” demokratikusnak nem mondható tettei ábrándították ki. Vagy mert úgy hiszi, minden mindegy végülis… Huszonöt évvel a rendszerváltás után a demokrácia is olyan lett nálunk, mint hajdanán az osztály nélküli társadalom: lehet hinni benne, sőt egyenesen szép dolog hinni benne, de megtapasztalható módon, minket körülvevő mindennapi valóságként senki sem találkozott vele. A gyerekeinket, az életünket, a verseinket vagy a lelkünket nem mernénk rábízni.
Minden irodalmi gyengesége dacára ezért is húsbavágó Kristina Ohlsson kriminek álcázott példázata. A biztonság – állítja a szerző – nem a terrorelhárítók páratlan ügyességén, nem a leleményesen intézményesített bizalmatlanságon, még csak nem is feltétlenül a jelszavaink korszerűségén múlik.
Hanem azon, ami túl van a krimiken és a terrorelhárítókon: az egyes emberek közötti bizalmon.
Kristina Ohlsson: Az 573-as járat
Animus, Budapest, 2014.
