Fél hat. Tudtam, hogy el fogok késni. Nem nagyon, kicsit. Megnyugszom, a társam is most érkezik az ellenkező irányból. A társam nem társam, másik ligában focizik. Előre akarom engedni. Ő jelez, hogy menjek én. Visszaintek, hogy menjen ő. Egyszerre indulunk el, az ajtóban összeakadunk. Elnevetjük magunkat.

Ő már benn dirigál. Kinevezi a nyomtatványok helyét, minden elfér a zongorán. Elvégre zeneiskolában vagyunk. Tudjuk, hogy négyfajta boríték van. Piros, zöld, lila és fekete felirattal. Hangsúlyozza, hogy ezt csak azért mondja, mert nekünk ezt nem kell tudni. Rendelkezik. Milyen messze legyenek egymástól az urnák, a plomba oldalra nézzen, nehogy nekimenjen valaki, meg ne sérüljön, mint négy éve. A plomba, teszi hozzá hangosan. A tollak még maradhatnak, alá kell írni a jegyzőkönyvet a nyitásról. Kioktat, hogy utána viszont semmi sem maradhat elöl, toll csak a névjegyzékkezelőnél lehet, meg annál, aki a strigulákat húzza. Telefonokat eltenni. Szavai pattognak, minden apróságra figyel. Fejből tudja, hogy hány percből áll egy óra és hogy majd a mise után lesz egy nagy sor, ebéd után holtidő, azután megint megindulnak a népek. Fontoskodik, hogy a tükröt is le kell takarni egy asztalterítővel, különben nekimennek az emberek. Megsimogatom a függönyt, azután elhúzom, nem veszem észre, hogy már nem lehet tovább.

Megérkezik az első szavazó, ő üdvözli, meg kell vizsgálni, hogy üresek-e az urnák, utána lezárni, aláírni, addig egy kis türelmet, ez mindig így megy, hangoztatja, hogy minden folyamatnak szabályosnak kell lennie. A társamat figyelem, ő engem, a többiek minket. Ő a rendre figyel. Egyébként mi is, csak mi nem jelentjük ki folyamatosan. Felszólít, hogy a nap folyamán rendszeresen ellenőrizzük a világítást, a szavazófülkében meg vannak-e a tollak, nem maradt-e benn valami oda nem illő dolog. Így mondja. Egy alkalommal találok egy ottfelejtett vizes palackot. A hátracsavart kezembe teszem, amikor kijövök, előrenyújtom, nézzétek csőbomba. Nem sikerült a vicc, mert nevetnek. A társam elmeséli, hogy ő legutóbb a szavazófülke helyett azt mondta egy néninek, miután átadta a szavazólapot, hogy tessék bemenni az urnába. Most meg mi röhögünk, azt mondja nagyon kínos volt. Még ő is elmosolyodik.

Késő délutánra jár az idő, nagyon meleg van, kinyitom az ablakot. A társam figyelmeztet, ne bukóra nyissad, hanem teljesen. Rögtön egyetértek. Visszamegyek és visszahőkölök. Morfondírozok magamban, szóljak vagy ne szóljak. Vajon, ilyen esetre mit mond az álmoskönyv? Menjek ki, guglizzak a telefonomon?  Gyorsan feltalálom magam, a legjobb, ha neki szólok, ez elnöki intézkedést igényel. Odasúgom neki, nézd, ott a párkányon. Egy poloska. Ő elneveti magát, helyette a társam szól vissza, hogy itt ma már nem lesz háború. Kihívom, menjünk ki kávézni a konyhába. Jól elbeszélgetünk az időjárásról.

Este hétre a nehezén már túl vagyunk. Már csak a lényeg van hátra. Rutinosak vagyunk és munkának tekintjük az egészet.  Ő megint parancsol,  elpakolni, ráírni a hátuljára, aláírni, borítékba, semmi nem maradhat elöl, tollakat  eltenni, ceruzákat elő, azt a dobozba, most lehet kinyitni, borítani, szortírozni, ezt a stószt ide, azt oda, számolni, még egyszer, ha kell háromszor.

Fölmegyünk a nagyterembe,  kapunk még egy kis ellátmányt, amíg várakozunk. A tévé le van halkítva, csak a képeket látjuk.

Éjfél előtt elengednek. Holnap is felkel a nap, mondja a társam. Négy év múlva veled, ugyanitt, válaszolom.

Ilyen az ország. Vagy ilyen lesz.

Minden egyes nap este nyolc óra körül szoktam hazaérni. Bekapcsolom a laptopot. A sajátomat. Ügyelnem kell arra, nehogy véletlenül a cégeset indítsam el, egyszer már megégettem magam emiatt.  Párhuzamosan sem futhat a kettő, nem szabad összekeverni a munkaidőt a szabad idővel, az énidőmmel.  Kényelmesen elhelyezkedem a kis fotelemben, egy ideig csak bámulok magam elé, nézek ki a fejemből, élvezem, hogy szabad vagyok. Már nem kell az anyámhoz rohannom. A lányomhoz sem, nincsen unokám, így nem kell segítenem a gyerekvigyázásban.  Megnyitom az appot.  A középső ujjammal görgetem a képernyőt. Majd gyorsabban pörgetem, lelassítom, elidőzök egy-egy képnél. Egy profilnál. Egy arcnál. Egy modellnél. Ez vicces, igen, ők az én modelljeim.  Kedvenc foglalatosságom, hogy először a fényképre kattintok és a fizimiskájuk, a koruk alapján próbálom kitalálni, hogy hívják őket. Jót szórakozom azon, ha eltalálom. Ők itt nyüzsögnek, jópofiznak,  a neten élik az életüket, előttem, a képernyőn. Nem, én nem itt élem az életemet, én csak nézegetek. Így vagyok szabad. A férfiak röhejesek, ahogy látszik rajtuk, hogy mindegyikük sokkal jobb fejnek akar látszani, mint amilyen a valóságban. De ha ez a felszín, akkor honnan tudom, hogy mi a valóság? Ez a pasi, amelyik éppen fejest ugrik a kéklő habok közé, biztos nem a yacht tulajdonosa, nem is a krupié, hanem valószínűleg egy deckhand. Azóta már hazajött és a Magdolna utcai albérletéből nézegeti a józsefvárosi felhőket. Na, pittyeg az első üzenet: „előnyös a fotód, mellesleg jól nézel ki”. Rögtön letiltom a parasztot. Komolyan gondolja, hogy így akar ismerkedni?

Lehet, hogy nem itt kéne ismerkednem. Anyukám sem a neten ismerkedett, mégis jutott neki  négy élettárs. Egymás után. A való élet sokkal durvább, mint itt a neten. Voltam én már randin, ahonnan alig tudtam elszabadulni. Itt meg csak becsukom az ablakot a fazon előtt és már itt se vagyok. Időnként elgondolkozom azon, hogy itt a képernyő előtt én várok rájuk, pontosabban őrá, mert egy bőven elég lenne. Vagy ők várnak, ő vár rám?  Egy jól öltözött fickót látok, háromrészes kockás slim öltönyben tűnik fel. Középkék. Ez most a divatszín. Nyakkendőt nem hord, így sokkal vagányabbul néz ki. Mosolyog, de én látom rajta a feszültséget, le akarja tagadni, hogy épp tegnap cseszte le a főnöke, de kénytelen eltűrni. Nem tud saját vállalkozást indítani. Mondjuk, én tudnék, ha akarnék, de nem akarok. Sokkal jobban érzem magam alkalmazottként, én így vagyok szabad.  Ha az élet úgy hozza, tovább tudok majd lépni. Talán lesz társam is. Izgalmas ez a várakozás, szabadság. Az a férfi, akivel legutóbb cseteltem, egészen jó fej volt. Egyre inkább úgy éreztem, hogy ő a lelkem másik fele. Nem szégyellem, ha egy kicsit romantikus vagyok. Hasonló volt az érdeklődési körünk, nekem igazi kikapcsolódás, hogy ha a munkám után nem a bulvárt, hanem minőséget  olvasok. Az ő kedvence is Oravecz Imre 1972. szeptember c. könyve. Olyan részleteket idézett, amelyek engem is megfogtak, de ő olyan összefüggéseket is kiemelt, amelyek nekem nem tűntek fel. Azután egyszerre jutott eszünkbe a Testről és lélekről.  Tudtam, hogy ő is arra gondolt, hogy mi vagyunk a filmbéli szarvaspár.  Megbeszéltük, hogy találkozunk.

Na, most pittyen az ő üzenete. Azt írja, hogy neki én vagyok a legszebb és úgy érzi, hogy én vagyok az ő lelkének a másik fele. Hát mit képzel? Még csak ez hiányzik!

Rögtön letiltom. Tovább görgetem a profilokat. Én így vagyok szabad.