(KARANTÉNBAN.) A legjobbkor jött ez a kéthetes szobafogság, ránk fér. Ülünk a ház két átellenes sarkában, átüljük a napot, az átjáró is csukva. Ezen az oldalon kel fel a nap, sárgába oldódik a szürkeség, majd enyhe pírba olvad, mielőtt teljes fényében beragyogna a zöld lombokon át.
Az ő ablaka északnyugatra néz, közvetlenül csak egy fénypászma hatol be rajta rövid ideig késő délután. És most nem is rajta múlott, hogy felkerült az ajtóra a vesztegzár sárga cédulája, neki csak az évegyenlege diktál sétafikálási szünetet. Engem a kötelesség szólított el az akciócsoportba, épp amikor híre jött a legújabb vírus, egy lépfenemutáció vagy endospóra elszabadulásának a permafrosztból, vesztünkre nem kizárható, hogy behurcolta közénk valami állatboncnok, ezért az egész csoportot tizenöt napra hazatranszportálják kényszervakációra.
Elővigyázatosságból ilyenkor életbe lép az általános korriadó, aminek, érthető módon, csöppet sem tud örülni. És a kedves emberhez még az ő Irénkéje sem ruccanhat át ezúttal, mert őrá is vonatkozik a lófrálási tilalom. Borika elvben futárkodhatna közöttük, csak neki meg gyerekemberként nem ajánlott. Marad a darvadozás négy fal közt, egy izgő-mozgó lótifutinak valóságos kínszenvedés, a poklok pokla. Régi vízipólós sikerek, gólparádé, légi deszantok és partra szállások, tűzvihar és szökőár az ikonoszkópon. Hogyan süllyedt el, porladt el, temetődött be a fél világ. Meg melodrámák hősies világmentőkről. Ami valóságosan bizony fáradságos aprómunka.
A házhoz szállított napi fejadagot kesztyűben-maszkosan beadják, hozzánk a porciót is kétfelé. Hallom, amint odacsoszog, és kis idő múlva elviszi. Nyilván felnyitotta és beleszagolt. Szinte látom a fejcsóválást. Néha tovább időzik, talán elfogja a kísértés, hogy átszóljon: „meg is ihatnánk egy pohár biankát, mit szólsz hozzá…”. De tudja, hogy nincs értelme. Úgyis énfelőlem van a pincelejárat, én mehetnék le érte, és én szólhatnék át, megtehetném, de ha egyszer nem lehet, hát nem lehet. Ezzel az erővel le is telepedhetnénk oda a választófalhoz kétfelől, neki még zsámolya is van, nekem megteszi a félig átfestett sámli, ha már itt felejtődött.
Megtehetné, hogy kérdezés nélkül átbeszél hozzám, csak úgy, ha már annyira ráér, mit számít, hogy ideát hallgatom vagy nem hallgatom. Vagyok vagy nem vagyok. Úgyis mindig külön utakon járunk, ha egyforma pályán is.
Szerencsésnek mondhatod magad, fater, hogy én vettelek a hónom alá a bónuszokkal. Más, egyedülálló fölös korúaknak szűken mérik, tovább szűkítik a hátralékot. Erről Oli mondani tudna egyet-mást. Hogyan osztályozza az elfekvőben az ágysorok közt tovagördítve targoncáját az összeszokott hullaházi szállító páros: ez még nem a miénk, ez már a miénk…

(HAJÓHÍD.) Talán így várhatott szegény Gyuszi bácsi is arra, hogy jönnek-e érte. Jönnek-e értük. De Lajcsi nem csinált semmit, csak levente volt, és neki ott volt az apja. Tumbász Gyula Ferenc tatát, akit hétévesen látott utoljára, úgy próbálta összerakni himihumi csatatéri törmelékből, bolhapiacról, ószerestől, de legalább hasonlít. A vitézségi bronz az igazi volt, a sebesülésért. A tábori postán jött képeslapok. Más írott holmit nem lehetett hazahozni, amit továbbmesélt, azt úgy szedte össze mástól, máshonnan. A galambröptetés tudománya, az igen. Abban a nyomdokaiba lépett.
Lélekben valósággal ott van apjával a szerémségi kukoricásban, ahol a tétova sereg rostokol. Ott van a monitorok védte összeácsolt hajóhídon, és visszafelé a gőzkomp uszályán. Ott van a szabadkai állomáson Józsival, anyjuk kezét fogva, mikor híre megy, hogy áthalad a sereg, viszik őket az orosz frontra. Ott van a San folyónál, mely felváltva hol az oroszoknak, hol a mieinknek a védvonala. Ott van a Monte Grappán, ahol drótkötélpályán bádogteknőben hozzák le a sebesülteket, vagy a Piavénál, a galambjai lábán utazik a legfontosabb üzenet az arcvonalból: élünk.
Emlékezés, vagy csak kósza gondolatok? Ami a képzeletben megvan, az megvan épségben, és még szebb, jobb, teljesebb is a hiányzónál. Boldogít, mert eltölt fájdalommal a lehetséges ígérete miatt. Boldogítóan beléd sajdul. Nem a pótlását akarod, hanem pont ezt.

(A LOKÁTOR.) Ha úgy akarjuk, az összes falu és kerület összes, valaha újra meg újra bejárt utcája, a kézbesítő mindegyik, fonalasra vett útvonala (az én foghíjas emlékezetemben mindenképp) elférne, elférhet már a lublói lépcsőn. Amelyet útba ejtve, mert a lába viszi, apám, nem is hallgatóságra, még kevésbé tetszelgésre, hanem tán csak a nézés életalkonyi áhítatára szomjúhozva, élemedett korú nagyik után koslat, akik unokát gardíroznak. A kőlépcsők keresztbe fektetett pallóin, mint valami különös, lejtős hajóhídon, balra-jobbra cikcakkozva balettozik, vállán a nagy postástáskával, melyből felváltva csúsztatja be a küldeményeket hol a páratlan, hol a páros oldali házszámok postaládáiba, nem úgy, mint a kocsiúttal, kettős árokkal tagolt, széles falusi, libagágogástól hangos utcákon, ahol a jobb és a bal oldali házsort külön-külön kell végigkerekezni. Domb utca, Rezgő utca, Topolya utca, Ilonaparti út, Gógány utca, Szalmavári utca, Báróczhegyi út, Kurca sor, Óbester telep, Temető utca, Hársfa utca, egyes-egyedül csak ő tudhatja még, melyik Szentes, Pápa vagy Budapest. A nagyapa emlegette szabadkai Wesselényi útból, Sztankovics kijavította, (megint?) Strosmajerova lett. A VI. kerületi Rózsa Ferencből Rózsa utca.
Minden csak egy állapot, mint a régi országhatárok a Kogutowitzban.
A legrosszabb emlékeim ahhoz a fél évhez fűződnek, amikor a távérzékelési térképfrissítés volt a lokátori feladatom. Egy okosrobot futár eltévedne, ha nem áll rendelkezésre naprakészen az adatok frissítése. Akárcsak egy drón. A hímzés- vagy gobelinminta másolásánál is rosszabb. Anya ösztökélt, még az énekkar előtt, hogy háztartástan-foglalkozásra járjak, fiú létemre lánymunkát tanulok, ülőpárnát csomózok keretre. Papucs leszek.
Jobb szeretnék apával tartani. Feldob és elkap, feldob és elkap. Pallón és lépcsőn is, mint a légtornászok. Félek és kacagok, ver a szívem. Vagy ha azt nem is, legalább a nyakába ültet. Onnan nézgelődök. Amelyik címre tértivevényes értesítőt kell kivinni, mosolyogva néznek fel rám mindenféle asszonykák, most én vagyok a nagyobb. Nem látom fentről, de van, akire talán apám rákacsint.
De még a piacra se vitt soha magával.
Anya fújt, prüszkölt a szép őszibarackért is. Merthogy mit udvarolhatott érte valamelyik sokszoknyás kofának…

(NÉVFEJTŐ.) Berzence, Babócsa, Bélavár, Barcs – az időcsuszka most visszavisz abba a korba, amikor egy újabb emberáram, népözön hódításának útjában levő németek, magyarok, szlávok lakta vidéken a török tör magának utat és jár át a Dráván, ahogyan a Száván, a Tiszán és még a Dunán is Pancsovánál. A Muraköztől az Al-Dunáig gázlókon és pontonokon; Eszéknél például három kilométer hosszan Dárdáig részint ártéri cölöpökre, a folyóágak élő vizén meg hüvelyknyi vastag vasszögekkel rögzített gerendákkal egymáshoz ácsolt doboshajókra támaszkodó pontonhídon. Őrhelyekkel a hídfőkön, melyek kémlelőhelyek is. Ilyen, jó tíz méter hosszú, egy törzsből kivájt bödönhajók szolgálnak négyesével a tombácos hajómalmok hordozására is (az ötödik ott mindig a lapátkerék kitámasztója). Húsz efféle jókora, egymagában otrombának ható teknőszerű alkotmánnyal már szűkebb szakaszán áthidalható egy kisebbfajta vízfolyam. Török szóval „tombaz” az egy darabból álló csónak, mely a pontonok pallóit tartja, hogy átvonulhasson a hídon hadi nép vagy ökörcsorda a túlsó partra. Teknőszerű formájában rejlik az összefüggés, hogy a sír, sírhely török neve: „tomb”. Szóval ilyen fából faraghatták a legeslegelső Tumbászokat… Akik egymással összekapaszkodva jók lennének egy átkeléshez. És egy sem hiányozhat közülük. Egyetlenegy sem.
Vagy mindenesetre kellett hogy legyen valami közük a mesterséghez. Vitték magukkal a nevet, és viszik tovább sokan, mint rák a megszerzett üres kagylóhéjat. Népek a nevüket, ami nyelvük kihunytával csak sokesélyes kimenetelű rébusz. Mirólunk meg, a nagypapa, Öcsi bácsi által, miközben még csak készült világra jönni, azonmód le is hámlott, és lettünk maguknak való Jákók. Még magyarok.
Dunahegyköznek a mostani monszun fél évében a visszaáramló vízen katrégyűjtő szerepű fésűgátjai emlékeztetnek egy kicsit az ósdi szerkezetre.

– Meg kell akadályoznod, Andrej, azért küldtelek oda. Tudod, hogy ezek az ezredesek milyen forrófejűek.

– Tudom, Mihail, megteszem, ami tőlem telik.

A berlini Alexanderplatz kövei nedvesen csillogtak a reggeli takarítástól. Két utcaseprőn kívül, akik a kukákat ürítették az orosz Kamaz platójára, senki nem járt arra. Minden csöndben pihent, békésen, az előző napi tüntetésnek már nyoma sem volt. Andrej hajnalban beszélt telefonon Gorbacsovval, mindketten korán kelők voltak, és reformpártiak. Húsz éve találkoztak először Vlagyivosztokban, azóta barátok, s elvtársak a szó újszovjet értelmében. A zöld Cadillac bővebben… →

Az idő füstös volt, az arcokra puhán rakódott a por. Valaki megzavart a tekintetével, kinézett a csillagok közül. Egy nő alszik a padlón, lágy csípője domborodik, jelez, szinte bűntudatom van, nem hiszek a látványban. A dereka az észszerűség elvének megfelelően megtekeredik. Érdem a csillagok között csillagnak megmaradni. Halálos csendben úszik a köd. Megzavar egy biológiai arc. Rugalmas csövek fonnak át és ugrásra kész rugók. Nem értjük egymást, különbözők vagyunk, igaz, mindenki másképpen az. Az elméleti igazságok emlékként borulnak rám, korábban is gondolhattam volna rájuk. Ez egy árnyékokkal teli test, egy nőé, aki olyan, mint egy sakkfigura. Büszke, kemény, szálkás, öncélú szépség. Hosszú mandulaszeme van. Lenyűgözően erőszakos, idegenül szemléli az arcomat, majdnem semlegesen.

„Mi történt?”, kérdezgetjük egymásra merőleges és párhuzamos kérdésekkel, mint ahogy vének szoktak kérdezősködni, faggatózni, mutogatni, ha szépségbe botlanak. „Ki lett megint beteg? Ki az, akitől soha semmit nem kérünk számon?” Kellemesen csalóka, felelőtlen hangulat támad. Valaki altatókat dalol, megzenésíti a sétát, kitalál egy mondókát. A fák ágairól hullnak a kristályosan kemény jégdarabok, és tűnődve egymásba fagynak. A megmaradt ország bővebben… →

– Na és Zsolti, mi a helyzet a munkában? Nagy még a hajtás? – Zsoltot barátja kérdezi a vacsora asztal túloldaláról.

– Hahh, ne is mondd, úgy hajtják őket odabent, mint a marhákat. – Dóri nyelve gyorsabban pörög, mialatt Zsolt levegőt vesz, hogy válaszoljon, barátnője már mondja is méltatlankodva. – Szinte alig látom, van, hogy csak este 9-kor ér haza, borzasztó. Ugye mackó, hogy nyúznak téged?

Zsolt szelíden bólogat, és végigsimít Dóri hátán. Vacsora asztalnál ülnek, velük szemben Zsolt barátja Gergő, és friss párja, Noémi bújnak össze két székről egymás felé húzva. A divatos étterem teraszán fiatal párok vacsoráznak, a sportosan elegáns, jóllakni készülő testeken a város éjjeli fényei cikáznak szabálytalanul. Gergő tekintete most visszatalál Zsoltéra, akinek arcán épp egy emeletes turistabusz fényszórója hajt keresztül, és tovább érdeklődik.

– A legutóbbi kiküldetés hogy ment?

Zsolt ismét szóra nyitná száját, de párja lépéselőnyben van, ő be sem csukta: Megesznek bővebben… →

Voltak pillanatok a délelőtt folyamán, amikor legszívesebben fogott volna valami éles tárgyat és kivág egy darabot a háta közepéről. Most pedig ez a nyamvadt öngyújtó nem akar működni. A lányok már figyelik. Margó a fogai közt tartja a cigarettát anélkül, hogy hozzáérne a nyelvével. Leguggol a hotel falának vetve a derekát, reccsen a térde, de alig érzi a gerincén fel-alá liftező fájdalomtól. Nyolcadik napja takarít, reggel héttől délután háromig. Mára már csak három szobája van, de a pillanat, amikor a trolit a tisztítószerekkel és a szennyessel együtt végre beguríthatja odalent a mosodába, távolinak tűnik, mint a boldog nyugdíjas évek.

Mióta kijár cigizni egy kicsivel könnyebb, de a dereka így is majd’ leszakad mire az ötödik-hatodik szobához ér. Alig bírja felhúzni a king-size ágyneműket, mégis ő kapja a Royal-szobákat, Jelena sose bízná ezekre a csitrikre. Továbbá minden hétfőn ki kell porszívóznia azt az ocsmány, kopott szőnyeget a hallban. Mintha a nyugdíjas vendégkört érdekelte volna más a törülközőn, a háromszori étkezésen és persze a kísérteteken, pontosabban a titokzatos gyereksíráson kívül. Azt ugyan kereshetik. Nincs itt más csak por. Cigiszünet bővebben… →

(STÁTUA.) Reggelente terepre menet egy szobor előtt visz el az utam. Férfiember ül görnyedten a csónakjában. A lélekvesztő el van billenve. Talán léket kapott? Mindenesetre nem irányítja, mert sem evező, sem csáklya nincs a kezében. Előtte a kötéllel a körte, a kolonc, amelyet révbe érve a kikötéshez ki kellene hajítani a partra, hogy befogják és kivontassák. De mintha háttal fordulva ülne benne, megrogyva, előrehajolva, hiszen a csónak orra áll ki, nem a tatja. Izmos, mezítelen férfitest, csak az ágyékára van valami odavetve, mint Krisztuséra a keresztfán. Térdén könyökbe hajlítva pihenő karjára támasztja fejét, tenyerébe temetve a halántékát. A talapzaton felirat: „A túlsó part felé.”
Miért, mi hajtja el az innenső partról? Milyen kilátástalanság, milyen kilátástalanságba? Vagy épp itt akarja tartani, vissza akarja hajtani a süllyedő bárkát?
Apám is láthatta, igen, hogyne, látta.
Gergő bácsi egy parti után (megint megvert) közelebb hajol. Az a szobor a háború után el lett dobozolva. Bedeszkázták. Nem is ezt a vésetet viselte a talapzatán. Az volt rá felírva: „A magyar fájdalom.” A magyar fájdalom! Trianon emlékére állították fel, a tizedik évfordulón. Negyvennyolcban persze szúrta a szemét a komcsiknak, deszkakutit húztak köré, hogy ne legyen szem előtt. A keserves mindenit…! Amikor ʼ56 után mégiscsak rászánták magukat és lebontották körüle a deszkát, kidobozolták, hát akkor meg ezt vésték fel rá…
Mi van eldobozolva a csontkoponyákban? Egy római, avar, longobárd csontkoponyában? Azt, ugye, most hallani, mit beszél ki Pista bácsi, ha megered a nyelve – de van-e az egészről valamilyen zárójelentés? A semmiről, a semminek?
Az a múlt hol van, ami a jelen volt bennük, hol az a jövő, ami szintén a jelenük volt?

(BALESET.) Juditka a mindig résen álló leletkém reflexével lehajol valamiért a vadasparkban (régészszem mindig a földön kutat) – nagycsontú nőszemély egyébként –, mire fel a kerítést átszakítva kitör a bagzó bak muflon, Tasziló, és irgalmatlanul rárontva fellöki. Ripityára törik az eséstől Juditka combcsontja. Sínt kell beépíteni, hogy összerakják.  (Mikor újra régészkedhet, ugratják vele, hogy Nyugaton már fémkereső kisrobotokat is alkalmaznak, neki azokkal is nagyon-nagyon vigyáznia kellene.) Jákó Béla látogatja a kórházban. A kézszárítók nincsenek elromolva, de a turbékolástól enélkül is, tudni való, apának narancsba játszik, narancsban izzik a krumplifeje… (Anya is tudhatta róla. Mert ugye a nő a férfinak van kitalálva, a férfi meg a nőnek.)
A sírokban sincs másképp. Ha nem veti el a mostoha sors egymástól az összetartozókat. A csontkoponyapárok néhol egymás arcába néznek szemgödrükkel.
Csak a csatamezőkön, haláltáborok, vérengzések jeltelen tömegsírjaiban hevernek a csontok egymáson, repedten-törten, összevissza ficamodva. Aminél jobban az özönvíz, a bekövetkező ellenár sem moshatja össze és sodorhatja majd fel őket.
Előbb két mankó, járókeret, azután fél, kartámasztáshoz bekarolás, rehabilitáció céljával pingpongozni járnak egy pasaréti klubba. Zenét hallgatnak együtt, közös fülhallgatón (tán Glucktól a Boldog lelkek táncát, a Varázsfuvola nyitányát, valamelyik híres kontratenort, Daragót vagy Jaruskyt), mert hiszen Juditka a szülei mellett úgyszólván a zenekari árokban nőtt fel. Hogy csinálják? Neki be kellene hozzá hajolnia, ha ülve. Vagy elhever mellette. Nem is éri végig.
Fogadni mernék, végigzongorázza a combcsontot pótló fess nikkel rögzítősínt, melyet szépen benő az eleven hús, még a nyeldeklője is megmered, vakon tudják az ujjai a csavarokat, egyenként és szám szerint. Jöhet a kontybontás, hinta-palinta…
A szobor feliratát a rendszerváltozás után helyreállították, a magyar fájdalmat hirdeti újra. Vajon hol is volt Jákó Béla ʼ56-ban?! A tata általi szobafogságban, ahogy szabadkozva mondani szokta? Miközben apja a párttitkárral iratokat égetett el? 

(ELŐADÁS.) Előadás a zamárdi könyvtárban, Juditka tartja, nagy beleéléssel, két rózsa a két orcája. Az érdeklődő közönség: irodisták a tanácsból, kötögető nagymamák, kivezényelt úttörők. Tartoznak az ismeretterjesztéssel: a téeszé a terület, amelyen feltárást folytatnak minden nyáron. Olyan beleéléssel lehet követni, valóban, mint a tévében A Tenkes kapitányát.
Róma lehanyatlik, a hun birodalom feloszlik. Népek jönnek-mennek. A léha Bizánc védelemért évpénzt fizetve, lakóterületet adva tartja magát, legészakabbra Sirmium van a birtokában.
A gepidák sokáig azt hiszik, pontosan itt, a Maros, a Tisza, az Al-Duna övezte völgységben (majd az egész Alföldön) megtelepedve helyben lesznek. Itt a helyük. Az ő helyük ez.
De idővel kiderül, inkább útban lennének. A longobárdoknak legfőképp, meg az avaroknak, akiket messze keletről idehajt a kiáradó óceán köde és az emberevő griffek.
Délen bolgárok, görögök, békét pénzen váltó elpuhult Bizánc. A gepidákat megszorongatják a longobárdok, és végleg legyőzik az avarok a Dunánál, a Tarcallal átellenben, a síkon. A kuturgurokat (segédcsapat és szolganép) az avarok ráküldik a bizánci fennhatóságú Dalmáciára, a longobárdok pedig felszedelődzködnek, a vemhes vagy zsenge jószágot, mert az utat úgysem bírnák, az avarokra hagyva, ahogy megállapodtak felőle, továbbállnak, és két hónap alatt elvonulnak a leendő Lombardiába, ott alapítanak hont.
Az avarok tehát most helyben vannak. Itt a helyük. Pár száz évig… Mert akkor aztán betódulnak, beözönlenek a frankok, mutatja meg az időcsuszka, kiütik kezükből a kardot, és az avarok már nem viselhetnek fegyvert, csak két kést az övükön, egy hosszabbat meg egy rövidebbet, mint a köznép… Azzal lesz a legtöbbjük eltemetve.
Kardot csak majd akkor övezhetnek megint, amikor messze keletről, „ha minden igaz”, megjönnek véreik, akik ugyanúgy varkocsba összecsatolva viselik a hajukat, mint ők. A magyarok. Állítólag.

(A FÉLSZ.) Tudom, a vasúti zseblámpát is a piros és zöld üveges színváltó karral, amit apádtól kaptál gyerekkorodban, ott tartogatod még a limlomok közt, speciel egy lecsempült peremű, hasznavehetetlen hűtőtáskában, amely híres utazásainknak nagy leleményű tartozéka volt. Mániád volt mindig, és nagy tehetség vagy benne, nem arra felhasználni valamit, amire való. Másképpen: bármi rendeltetésre kizárólag olyasmit előkapni, ami épp kéznél van. (Mellesleg: a nagy háborúban, kikurkásztam, a fehér rakéta helyzetjelző, a pirossal tüzérségi támogatást kérnek, a zöld figyelmeztetés, hogy saját állásainkat lövik.) De játék volt már akkor is, nem volt kinek jelezni vele. Talán ha foganatja lenne, mint a gyalogátkelőhelyeken, a helyesléshez vagy az eltérítéshez: fiam, ezt tedd, ezt ne tedd.
Már rég nem a fiak, az apák lesik fiuk szavát, csak én vagyok veled ilyen engedékeny.
Belekémlel az ember az égbe, távcsővel vagy ikonokkal, és belefúr tekintetével a molekulák közé is. De az agyba, ebbe a veszettül foszlékony velőbe az ezredéveket kiálló ócska csontburokba csak az az óhatatlanul felülmúlhatatlannak képzelt agy néz bele, a bármi fáradozás után is szigorúan saját képességei határolta kezdetleges készülékekkel. Mit lát, amikor nem lát semmit, saját magát sem? Másokat pedig tünékenyen. A szelfije talán az volna, amit nem másnak, csak legalább a képzelőnek képzel? Ha maga semmi, csak a belenézés, akkor egy másik agy, az összes többi agy még inkább semmi az agynak. Merő velő. Hacsak nem üzenet mind. Egyetlen üzenet. Senkinek se, és mindenkinek szóló.
Valami másvilági Postás Petnek képzelhetnélek, tényleg, teljesen mindegy, milyen alakmásban. De aki hírt hoz, akire hírt bíznak, az nem menekül.
Valami láthatatlan váltókezelő mégiscsak ülhet az idegpályák elágazásainál.
Persze mindenki magamagának szenved. Más ember fájdalma csak képzet, nem érzet. Nem mérhető hitelesen. Hát akkor nincsenek szenvedők? Fájdalom elszenvedői és okozói? Nincs igazságosság és rosszakarat? Felelőtlenség?