Címke: műfordítás

Roberto Bolaño versei

FELTÁMADÁS

 

Álomba csobban a költészet,
akár egy búvár a tóba.
A költészet, bátrabb mindenkinél,
csobban, majd elmerül,
mint Loch Ness feje a végtelen tavon,
megrázó és iszapos, akár a Balaton.
Az alábbiakat figyelembe véve:
a búvárt
az ártatlanság
szárnyai borítják,
miként kívánta.
Álomba csobban a költészet,
akár egy búvár, aki
isten szemében meghalt.

 

GODZILLA MEXIKÓBAN

Figyelj rám, drága fiam, Mexikó felett
bombák záporoztak,
de senki sem észlelte.
Mérgezett levegő
száll az utcák
felett, a nyitott ablakokon át.
Alig fejezted be az evést, máris leültél
mesét nézni.
Éppen olvastam a hálóban,
amikor rájöttem: meg fogunk halni.
A konyhapadlón találtalak fekve, amikor
kitámolyogtam, szédelegve, émelyegve.
Átöleltük egymást. Azt kérdezted, mi történt;
nem mondtam el, minket játszanak a halál
TV–csatornáján, ami igazából nagy kaland.
Még egy ok, hogy együtt legyünk és ne féljünk.
Le se csukta szemünket, ahogy
ott hagyott minket a halál.
Hol vagyunk – kérdezted egy héttel később,
– hangyák, méhek, balszerencsés számok
az élet rohadt nagy levesében?
Élőlények vagyunk, fiam, akár a madarak,
egyszerű hősök, apró titkok.

 

(Nagypál István fordításai)

 

 

 

Ted Hughes: Varjú első leckéje

Isten próbálta beszédre tanítani Varjút.
„Szerelem” mondta Isten. „Mond: szerelem”.
Varjú tátogott és a fehér cápa a tengerbe zuhant,
és lefelé gurult, felfedezve saját mélységét.

„Nem, nem.” Mondta Isten. „Próbáld újra. Szerelem”!
Varjú tátogott és egy kék cecelégy, egy moszkitó
zizzent kifelé és alá,
külön saját húsosedényébe.

„Utolsó próba” mondta Isten. ’’Szerelem”!
Varjú összerezzent, tátott szájjal megrándult és
testnélküli ember feje
forgó szemekkel gördül le a földre,
zaklatott tiltakozás –

És Varjú megrándult megint, Isten későn nyúlt oda
és egy vulva esett a férfinyakra, rászorult.
Együtt küszködtek a pázsiton.
Isten küzdött, hogy elválassza őket, káromkodott, sírt –

Varjú bűnével szállt tovább.

Zárda Alexandra fordítása

Paul Bowles költeményei II.

Kényes dal

Sokáig tartott a visszaút.
Fehér liliomok lobogtak a falak mellett.
A hamvas kék szőlőszemek
Úgy ragyogtak, mint az üvegcserepek.
Pontosan a kikötő felől fújt a szél
Megfésülte a hosszúra nőtt füvet.
Azt hiszem, a kikötőre gondoltunk
És rendben, hogy jól nézett ki a kék vízével
És a távolodó vitorlásokkal.

Még akkor is, ha szél hajszolta a hullámokat
És ingoványos talajon álltunk
Gondolataink az út körül jártak.

A fuvolák manapság túl sokat hallgatnak
A zenészek pedig hamisan játszanak.
A falak mellett lobogtak a fehér liliomok.

Itt vagyok

Nem bánom, ha itt vagyok
Csak mormogok magamban:
Ha nem jön senki és nem vesznek észre, az is rendben van

Nehéz elhinni, hogy itt bármit szabad
Gyere, hagyjuk veszni ezt a látszat szabadságot
Ezek a dolgok legyenek porszemek
Soha ne fájon a fejem miattuk
Hagyni kell, hogy idővel megérjenek
Mindez történjen lassan és gyengéden
Délben fújjon langyos szél a tető felett
A nagyváros álmosan merüljön el a napsütésben
Legyen mindenhol selymes tisztaság
Jöjjön, aminek jönnie kell
Mindig ezt éreztem


Dal

Rabszolgák lesztek egy kastélyban.
Minden csókhoz kerül kacagás.
Minden kalandhoz lesz tanítvány.
Szabadok vagyunk és hegyeket másszunk,
De minden utazás vége zuhanás lesz.
Régi mozaikképek kísértettek minket
És minden szilánkjuk után jött a zokogás
És minden szúrásra csend volt a válasz.
Minden szabadságunkért megfizettünk,
de minden nevetéshez jutott simogatás;
De minden szerelemhez járt egy mosoly.

Kakuk Tamás fordításai

 

Gerard Reve: Só

Szinte egyetlen boldog emlékem sincs: úgy tűnik, életem majd’ összes történése egy mélyen húzódó, félelmekből és bánatból szőtt árnyék alatt lapul; úgy tűnik, mindent átitat egy amennyire olthatatlan, éppolyan emésztő vágy; és minden mögött mindig ott tornyosul a Halál.
A kevés emlékkép közül, melyek képesek meghatni, egyetlen egy van a gyerekkoromból. Hét-, legfeljebb nyolc lehettem, mikor életemben először kaptam két galambot, pontosabban 35 cent darabáron megvehettem két jelentéktelen ronda korcsot, melyeket már kiállításra és versenyrepülésre sem találtak alkalmasaknak. A nagyapám – Doorbusch nagyapa, anyám apja, akitől az elmebajt örököltem – ácsolt egy falra akasztható galambdúcot, legyező alakú leszállóval a kiskapuja előtt. Azt tanácsolták, hogy az első tizennégy napra zárjam be a galambokat: miután megszokják, szabadon engedhetem őket, nem repülnek el. Tizennégy nap valószínűtlenül kevés időnek tűnik megszokni valamit, ezért a biztonság kedvéért, megdupláztam a napokat.
Négy hét után engedtem szabadon először a két galambot. Néhány percig a házak fölött köröztek, majd leszálltak az ereszcsatornánkra, és nem mozdultak onnan. Bárhogy igyekeztem, nem tértek vissza a dúcba. Esteledett. Fogtam a dúcot, leraktam a kertben a földre, hogy ‘jól lássák’, de nem történt semmi. Hogy észhez térjenek, göröngyökkel dobáltam a galambokat. Néhány szárnycsapással felemelkedtek, hogy a felső emelet egyik nyitott ablakában telepedjenek le. Azt Fontolgattam, hogy felmegyek a lépcsőn, hangtalanul becserkészem őket, és egyenként elkapom őket.
– Legegyszerűbb, ha először sót szórsz a farkukra – közölte egy szomszéd.
A konyhában vettem egy marékkal a sótartóból, felosontam a lépcsőn, hangtalanul, lábujjhegyen oda lépkedtem az ablakhoz, rászórtam a sót az egyik galamb farkára, és majdnem ugyanabban a pillanatban el is kaptam. Míg betettem a dúcba, a másik galamb felrepült, de aztán gondtalanul visszaszállt ugyanannak a nyitott ablaknak a párkányára. Ismét vettem egy marék sót, felosontam, rádobtam a sót a farkára, és azt is sikerült elkapnom.
Ez a történet semmihez sem kapcsolódik, ahogy életem szinte egyetlen története sem, ahogy az egész életem sem kapcsolódik vagy illeszkedik semmihez, kivéve a Halált. Soha nem éltem át semmi figyelemreméltót, de sok abszurd helyzetet igen, amik mindmáig  ugyanolyan abszurdként tűnnek fel számomra. Még egy emlékkép: egy ismerősünk rádiója meghibásodott, és szerelőt kellett hívnia. – Kapóra jön: egy füst alatt a gitárt is behangolhatja –, vélekedett a háziasszony. A szerelő megérkezett, megjavította a rádiót, és behangolta a gitárt.
A művészet, ahogy van, baromság.

Szegő Márton fordítása

 

Gerard Reve (Amszterdam, 1923. december 14.– Zulte, 2006. április 8.) holland író és költő. A Grote Drie (Nagy Triász), a második világháború utáni legjelentősebb holland írók egyike, Harry Mulisch és Willem Frederik Hermans mellett.

Kép: Paul Klee

 

Heinz Strunk: A sarki pecsenyesütő

Anja a húszas évei elején kezdett el dolgozni a sarki pecsenyésnél, nem sokkal a válása után. Válása évekig tartott, és kimerítő volt. Ő és Marcel óvoda óta ismerték egymást, s ahogy Anja nagykorú lett összeházasodtak. Öt évre rá viszont megromlott kettejük között a viszony, talán korai volt még összeházasodni. Vajon minden másképp alakul, ha Anja megvalósítja gyerekkori álmát? Ezen sokat töprengett.
Marcelen kívül sosem volt mással, mindvégig hűséges volt hozzá, közben akadtak volna potenciális jelöltek, mivel Anja csodaszép volt. Ő lehetett volna a lány képes naptár első oldalán, de akár egyik vagy másik szépségverseny győztese is. Tényleg ő volt minden férfi álma, s nem akadt olyan, aki ne próbálkozott volna nála legalább egyszer. Annyira fiatal és elbűvölő volt, s ezek voltak a legfontosabb tulajdonságai.
Amikor Marcellal végleg szétmentek (házasságuk vége felé Marcel bántalmazta Anját, aminek csak akkor lett vége, amikor Marcel új párt talált magának) Anja bárkit választhatott volna. Most kiélhette volna magát, hiszen fiatal korában erre nem volt lehetősége vagy kereshetett volna egy megfelelő társat, de úgy gondolta, hogy nem szeretné magát elkötelezni egy férfi mellett. Eredetileg péknek tanult, így keresett egy pékséget, ahol munkát vállalt. Meg akarta mutatni, hogy a saját lábán is megáll, nyugalmat szeretett volna vinni az életébe. Munkába állása után néhány nappal allergiás asztmatünetek jelentkeztek nála. Lisztérzékenységet diagnosztizáltak, amely az évek alatt fejlődhetett ki, s nem volt rá gyógyszer. Hogyan tovább? Szülei feltétel nélkül támogatták, így visszakapta gyerekkori szobáját, úgyis csak átmeneti megoldás – gondolta magában.
Hétfőn már haza is költözött, csütörtökön pedig elment a tőle kétszáz méterre található sarki pecsenyéshez, amelyet két évvel ezelőtt a Bruhn hentesüzlet nyitott meg. Régóta nem evett már sem grillcsirkét, sem saslikot, sem pedig sültkolbászt, s most újra meg akarta ezeket ízlelni. Összefut az üzletvezetővel, elpanaszolja neki, hogy allergiás. Itt pattan ki az ötlet az üzletvezető fejéből: Wasilijt, az előző beosztottat most zavarta el, mert lusta, szemtelen, megbízhatatlan volt – na meg azért is, mert orosz volt. Mi lenne ha… tegezhetlek? – Igen, persze! – Dolgoznál nálam? Anja azt gondolja, hogy ez jól hangzik, igaz a munkaidő rugalmatlan, ennek ellenére nem fizetnek rosszul. Munka közben pedig annyit ehet, amennyit csak akar. Úgy is csak átmeneti, még nem találok jobbat, nem innen akarok nyugdíjba menni. Anja elfogadja az ajánlatot.
Szenzációszámba ment, hogy Anja a sarki pecsenyésnél dolgozik, az ember azt sem tudja, mire figyeljen. Hallottátok, hogy a sarki pecsenyésnél egy szexbomba dolgozik? Az szőke a szűk farmerban, testhez simuló blúzban. A feneke, a szája, a karcsú dereka, a mellei mind csupa kísértés. Az üzletnek soha nem látott forgalma van.
A néhány hétből hónapok lettek, majd évek. A munkahelyváltás valahogy sosem sikerül. Ha valaki rákérdez, hogy meddig akar a jelenlegi munkájában maradni, mindig azt válaszolja, hogy hamarosan abbahagyja, és egy másikat keres, hiszen ő nem ezt szeretné csinálni. Hogy mit szeretne csinálni, azt még ő sem tudja pontosan.
Négy év múlva Anja, még mindig csinosan néz ki, négyes vagy inkább olyan négyes alá osztályzatot kapna a külsejére. Viszont egész nap átjárja testét a zsíros, dohos szag, amely az üzletben terjeng, az olajban sistergő krumpli fülsüketítő zaja, a levegőben terjedő szorbinsav, benzolsav, tejsav, nátriumnitrit, ízfokozók és persze a zsírban sült ételek dunsztja, amelyek eltömítik Anja bőrének pólusait. Ha ez mind nem volna még elég, a vendégek ugratják, a főnök állandóan követelőzik, a munkaidő rugalmatlan, a lábaiban egyre jobban érzi a felfelé kúszó hideget, egyedül cipeli fel a mirelitárút a pincéből, ezek mind-mind megkeserítették az életét. Szenvedett a valódi szeretet és a természet hiányától. Világos volt számára, mire megy ki a játék: vagy ő vagy az üzlet.
Az üzlet kemény ellenfélnek bizonyult. Lassan-lassan olyan hatással van rá, mintha kis dózisú, de rendszeres mérget szedne. Anja öt, hat év után már egyáltalán nem vonzó. A főnöke is elveszti az iránta érzett szexuális vonzalmat. Ennek Anja még örül is, de már nem fordultak meg annyian az üzletben. Egyre többször hibázik: a sültkrumplit vagy elsózza vagy sótlan, a bécsi szeletet és a grillcsirkét nem süti át eléggé, a saláta megerjed. Elfelejt megrendeléseket vagy összekeveri őket, a pénztárnál elszámolja magát, mindig leejt valamit a földre. Túl gyakran végzi ugyanazokat a mozdulatokat, így ezek kezdenek összekeveredni. Előfordulnak olyan napjai, ahol lábremegése annak ellenére sem tud csillapodni, hogy a kezével a térdeit leszorítja. Amíg szép és csinos volt, addig ezeket elnézték neki, de ezek az idők elmúltak.
A pecsenyesütőben a kemény élet nem volt semmilyen hatással a főnökére. Már a hatvanadik életévét tapossa, és kicsattanó egészségnek örvend. Olyan fitt, mint egy síoktató vagy egy túravezető, akár egy edző: egészséges, életerős, izmos. Mi lehet a titka?
Egyszercsak támad egy ötlete: megspórolja a takarítónő bérét, Anja majd átveszi a feladatkörét, mivel nagyon úgy néz ki végleg ezen a munkahelyen ragadt, akinek így nem marad más választása, este tíz után még ki kell takarítania az üzletet. Ő érkezik elsőként a munkába, és utolsóként távozik. A főnök elégedetten dől hátra, megengedheti magának, hogy szabadon járjon-keljen, ahogy kedve tartja. Biztosan nagy a felelőssége, hiszen gondoskodik a beszerzésről, vezeti a könyvelést, stratégiai, taktikai, és minden más döntést neki kell meghoznia. Anjának elmagyarázza, hogy a szabad piacgazdaságban az ötletek értékesek igazán. Ha nem tetszik a helyzet, nyiss egy saját pecsenyesütőt, Németország szabad ország, oda mész, ahova akarsz. Sok sikert, és minden jót kívánok! A főnök búgó hangja a szó szoros értelmében nyálas. Anja nem tud mit válaszolni. Gürcöl reggeltől estig, látástól vakulásig, heti hat napon át, napi tizenkét órában.
Anja az évek során nagyon megváltozott, korábbi szépségének nyoma sincs: haja darabokban lóg bele a forró olajba, arca ráncos, foltos, és merev. Könnyzacskói háromszorosára duzzadtak, bőre megduzzadt, és vörös foltok borítják. Lábai elvizesedtek, elhízott a sok egészségtelen ételtől. A főnök nem szeretné, ha a vendégek így látnák, ezért leveszi a kasszáról, és hátraküldi. Így egész nap grillezheti a húsokat, és sütheti a krumplit. Mindössze egy pici sarokra zsugorodott világában pokoli hőmérséklet uralkodik, amely gyakran a hatvan fokot is eléri. Amikor hátrafordul, hogy átadja a kisütött adagokat, főnöke megrémül. Anja megjelenése tovább romlott: vörös, remegő orrlyukak, megperzselődött szemöldökök, szempillái között szemfesték maradványok lógnak. A hüvelykujjait elhasználódott, koszos sebtapaszok borítják, körmei pedig sötétkék színben ékeskednek. Borzalmas látvány! Undorító. Ha már a látványtól a főnöke is megrémül a látványtól, akkor mit szóljanak a vendégek?
Már hátul a sütésnél sem vállalható a látványa. A vendégek is megláthatják. Most jól jönne valami ötlet. A főnök nem akarja elbocsátani hűséges alkalmazottját, aki húsz évet áldozott fel az életéből. Nem teheti csak úgy ki, mint annak idején Wasilijt vagy a többi semmirekellőt. A főnök vezetőként ember maradt, belül a lágy szívével, de elsősorban muszáj az üzletre gondolnia. Egy dolgot meg lehetne még próbálni: Anját lehetne lent a pincében még alkalmazni. Előkészítené az ételeket: a házi krumplisalátát porciózza, összekeverné a dresszinget, az árukat a polcokra tenné, elősütné a húsokat, tartósítaná a maradékot, és továbbra is takaríthatna zárás után, majd az árut a pultban feldíszíthetné paradicsomkarikákkal és petrezselyemzölddel.
A szülei megbetegednek, és otthonba kényszerülnek. Anja most már teljesen egyedül van a felújításra szoruló lakásban. Tudja nem sok ideje van hátra, mindennap vizsgálja magát a tükör előtt, s látja, hogy miután meghízott, most megfordul a folyamat, és kezd összezsugorodni. Olyan, mint egy összeszáradó földigiliszta a forró aszfalton. Alig fogyaszt folyadékot. Munkaideje alatt a kis ásványvizes palackjából csak néhány kortyot iszik. Bőre száraz, mint egy lepke szárnya. Teste minden része a szárazságtól kiállt.
Mióta beszélt utoljára egy másik emberrel? Három vagy akár négy hete? Nem hiányzik senkinek, s neki sincs szüksége senkire. Érzelemmentesen beletörődött sorsába.
A főnök elégedett, minden rendben megy, Anja jól teljesít az új feladatkörben, de már rég találkozott vele. Csak néha-néha látni megnyomorodott kezét a gumikesztyűben, mikor felnyújt valamit a pincéből. Minden ilyen alkalommal erős vizeletszag érezhető.
A főnök csak Anja hangjától retteg, a rekedt suttogástól, ami néha a pincéből hallatszik.

Tóth Attila fordítása