áááá az utak
hát mert hogy az a kérdés,
hogy hogyan keresztezik egymást az utak.
hogy hogy fogok én találkozni bárkivel is,
ha mindig ugyanazt az utat járom,
a szokásos utakat.
akkora véletlennek kell történnie, amit el se tudok képzelni.
már önmagában az, hogy a másik és én egy helyen legyünk, egy mezőben úgymond,
vagyis észlelhető távolságban!
aztán, hogy észre is vegyük egymást.
mert simán lehet, hogy még akár közel is vagyunk,
nem sikerül, mert az egyik épp a közlekedési lámpára néz, a másik meg a földre.
aztán az egyik rohanni kezd, a másik meg épp a táskáját cipzározza be.
soha nem tudják meg, hogy ott voltak egymás mellett.
milyen is az, mikor az ember megoszt valamit?
mikor volt utoljára olyan
elmesélni valamit tényleg-szavakkal, látomásozva égve lelkesedve,
leírni színes, apró, jelentőségteljes részleteket, amiket mind észrevettél és megéltél
amiket senki másnak nem mesélnél el,
és amiket senki másnak nem lenne türelme végighallgatni, se fantáziája végiglátni
de ő, ő értené
ő élvezné
ezt akarná
ezért szeretne
benne akarna lenni ezekben a világokban
és minden onnantól lenne csak érvényes, hogy neki elmesélted
ó megtörténtté tevés!
vagy milyen az, amikor valaki vár. otthon, vagy a reptéren, amikor külföldről visszajössz.
nem az ürességbe érkezni, hanem abba, hogy valaki már ott van
milyen, amikor ajándékot kapsz. kis elejtett mondataidat, kósza kívánságaidat amikor valaki megjegyzi. és ad apróságokat, csak úgy ok nélkül
créme brulée-t vesz neked például, vagy gránátalmát, csak mert szereted
és milyen ajándékon agyalni neki. gondolkodni, tervezni, titokban csinálni, rejtegetni előle hosszabb időn keresztül, és végül odaadni
milyen életre-halálra vitázni valamiről, gyúrni és gyömöszölni, fúrni és szétszerelni a dolgokat, pakolni szét elemeikre, alájuk feküdni, fölébük szállni, rájuk mászni, rakosgatni őket összevissza, két szerelő csavarkulcsokkal a dolog két oldalán, jó izgalmas hibakeresés.
milyen, amikor átölelnek a konyhában. és milyen, amikor valaki neked főz.
milyen a mezőn mászkálni a nyakig-gazban este, meg mindenféle olyan helyeken, ahol senki sem jár.
vad dolgokat véghezvinni
beszállni hajtogatott papírhajókba és elhajózni messze tengerekre, odüsszeuszkodni ketten, mindenféle gyanús szigetek között veszni el
nekirugaszkodni hatalmas hegyeknek utcai ruhában csak úgy egy délután, és mászni, mászni a mászhatatlant, a matterhornra fel!
de minél idősebb vagyok, annál kevesebb férfi tetszik. gyakorlatilag senki. nyilván én is egyre kevesebbnek tetszem, de most annál maradok, hogy ők.
mi kéne, hogy tetsszen?
rondák. unalmasak. végtelenül önimádók.
szűkagyúak. egysíkúak. laposak.
lassúak.
nincs humoruk, nem értik a viccet.
a szokásaik rabjai, földlhözragadtak és megrögzöttek.
fantáziátlanok. tudatlanok. integrálaltlanok. álszentek.
fingjuk sincs semmiről.
működnek, és ezt életnek tartják.
gyűjtik a gyűjtenivalókat. és aztán felmutatják.
semmivel nem terhelhetők. összeomlanak egy széllibbenéstől.
nem vállalnak felelősséget, leginkább semmiért.
üvegen át krémest nyalók.
egyszer leérettségiztek és azóta semmit nem tanultak hozzá.
kibaszott bunkók.
érzéketlenek. közönyösek.
betörők: gyorsan lerabolni, amit le lehet és vinni, vinni, pucolni el vele.
sötétek.
szétesettek.
erőtlenek.
gyávák.
tartás nélküliek, lekvár-emberek.
rohadt zártak, és erre még büszkék is.
pitiánerek, alacsonyak. az elviselhetetlenségig kicsik.
aki meg izgalmas, érzékeny, fantáziadús, nagy, szellemes, szép: az meg mind depressziós és engesztelhetetlenül gyűlöli magát.
ez mért van?
mi a fenét kezdjek ezekkel ÉN?
arany fény
kellene egy szem, amikor így süt a nap
kellene egy szem ehhez az arany fényhez
ami fölfogja és összegyűjti a sugarakat
hogy ne csak az eredetit lássam
de a visszfényt is
a tükröződést a szemben
hogy is lehet
ennyi ember
mennyi is lakik berlinben?
ömlenek szembe a buszon, mozgólépcsőn, zebrán
milyen hihetetlen, hogy ebből a rengeteg emberből,
akik közt állítólag nincs két egyforma,
egy se tetszik
csak az arany fény tetszik, ahogy végigsüt a városon
párhuzamosok
ma a boltból kilépve közvetlen mellettem az úton
befordult egy srác biciklin
ő a zsömléjéből harapott le épp egy darabot,
én meg épp a számat nyaltam körbe a dobozos radler után
pont egymás szemébe néztünk
hangosan elnevettem magam
nem tudom, neki feltűnt-e szájmozgásainknak ez az egyidejűsége
az ő fogai és az én nyelvem
vagy csak én vagyok ilyen éhenkórász momentán
nem lenne csoda, ha kívánnám a szendvicsét hahaha
vagy ha szeretnék a szendvicse lenni –
ő meg lehetne az én radlerem –
micsoda váratlan erotika ezen a napsütötte délutánon itt az aldi előtt!
sajnos azonban az ilyesmi a túléléshez túl kevés
max egy versre elég
vagyis akkor mégiscsak túlélés
esetleg ha látta volna, hogy nevetek, talán megismerkedünk
és talán tényleg megkínál a szendvicséből
normálisan
mert tényleg kurva éhes vagyok
én meg felajánlom a dobozos radlert
és spontán piknikelünk a büchnerwegen
aztán addig hörpölgetünk harapdálunk egymás dolgaiból, hogy végül
felülök a csomagtartóra és elbiciklizünk valahová
(Illusztráció: Leonard Aitken: Immaterial Monoliths)
