Címke: irodalom

Andrei Doboș: Zavaros víz, füldugó, stb.

 

Kivesz a zsebéből egy kis üveg rumot.
Az ég madarai rajokban verődnek és szétszóródnak,
és a gondolatok melegséget keresnek,
hogy megkeményedhessenek.

Körülnéztem
és nem tudtam hol járok.
Láttam, ahogy egy kutya átmegy
előttem, szőre kifeslett.

Az ablakon át néztem
ahogy az égen a ház mögött
ott vannak a szél dagasztotta felhők –

Neked könnyű beszélni és utána
könnyű kivenni egy kis üveg rumot
letenni az éjjeliszekrényre és befeküdni az ágyba, elaludni
ásítani és elaludni.

Megyek, süllyedek, mások felé
akiket ismerek és ők ismernek engem
és nagyon, nagyon közeliek lesznek.

Száva Csanád fordítása

 

Andrei Doboș 1984-ben született Tordán. Hat verseskötete közül legfontosabbak a Spiro (2016) és az OMG kiadónál megjelent Carst (2020). 

Fogadó a Lassú Hajnalhoz

 

– Én nem akarom ezt megint.

– Én sem.

– Ne engedj el, kérlek!

Még akkor is képtelenségnek tűnt kibontakozni az ölelésből, amikor a hajnal fénye elválasztotta egymástól az eget és a földet. Nemcsak mert egyikünk se akarta először elengedni a másikat. Már a puszta gondolatra is ólmos fáradtság áradt szét a tagjaimban, és tudtam, hogy ő is így érez. Máskülönben mit kerestünk volna ezen a helyen. Arcom szorosan nyomtam az övéhez; nem akartam más levegőt szívni, csak amit a dús haja megszelídített. Már nem is éreztem a tenyerét a hátamon, mintha eggyé olvadt volna a testemmel. Szívünk lelassult, egyet az övé vert, egyet az enyém, akár egy távoli templom ikerharangjai. Fogadó a Lassú Hajnalhoz bővebben…

Egzakt és diszkrét; Ha befogadja a szót

 

Egzakt és diszkrét

Opus: Mínusz 3 + 1

Kőrakást rejtenek kéreg-zárójelek
És belebotlik a reggel az emberbe.
Ahogy néz rá a nyelv.
Nincs éppen eltelve. Se megemelve.
Eszébe jut a napló. A manzárdba megy.
Áramként fut rajta végig a hideg.
Az asztalon maradt a kockás füzet.
Bárcsak sejtené, ki látta meg?
Ahogy imádkozik, vérezni kezd a seb.
Most nem szolidaritásra, hanem haragra lelt.
Szívében kristályossá lesz a méz.
Épp vinné szervizbe hitét.
Akkor észleli, hogy az öröme klisé.
Lelke, akár levélszemét.
Becsomagolja az ég,
Amit csak sejt, az meg kincsnek tűnik épp.

 

Ha befogadja a szót

Vezeti a nyelv

A Logosz agyagedény. Önálló léttel ruházza fel a füzet. A szövegkörnyezet a lepkebáb lesz. Kikel a levedlett bőrből a történeti tett. Ezékielnél eledelként jelenik meg az Ige, mint ehető könyv. Gránát alakú bibe. Türet. Azután isteni okossággá lesz az est. Először édes a próféták szájában a könyv, majd a gyomrukban kifejti ítélő erejét, keserűvé lesz az ég. Az étel. Mint vérző kérdőjel. Martin Heidegger lép be a kötetbe, a Lét és idő a kertje. (Terhe.) Megint nem mi beszélünk, amikor megszólalunk, ő a mi urunk. Aki Van. Általunk. Az idő, mint nyelv. Így a némaság a legfőbb elv.

 

(Illusztráció: Whooli Chen)

 

 

Bosszú

 

A kovenem vezetője szerint minden csak fejben történik.

Előttem hever Vadony teste, vére csipketerítőként vonja be a fehér márványasztalt az amerikai konyhánk közepén. A nyílt sebein keresztül a csontjáig látok. Karján, vállán, combján és még az oldalán is vágások és harapások sorjáznak. Azt sem tudom, melyiket kössem be először. Érzem a testéből áradó lázat. Zaklatottan lélegzik. Kört rajzolok a teste felett a levegőben. A védelemtől eláll a vérzése. Tenyerem csatakos homlokára teszem, csillapítani akarom kavargó emlékeit, hiszen semmit sem értett az őt ért támadásból.

Miattam sérült meg. Bosszú bővebben…

urticaria

 

elérkezett a nap, kávéjából
a narancs aroma elillant,
csak keserű grapefruit
gömb a nap, amint pályájára
állt, a négy fal között
márványlapig süllyesztett
kádjából fenyőerdőkre,
hegyekre látott, és
forrásvizébe rézcsaptelepéből
kagylórózsaszín gyöngyök
hullottak: megnőttek, rájuk
hasalhatott, úgyis ragacsos
a pezsgőhab, és levakarhatatlan
csillámpora miatt aranycsapja
bontásra várt.

frottíranyagban permetezett
kulcscsontjára rózsavizet,
majd suhant, a római kilences
övezetig görkorcsolyában,
időpontját pedánsan tartotta,
és ott a vállpánthiányos
törölközőruhában ügyelt,
nehogy észrevegye tükörképét:
minden gyümölcshúsos
testradírt, pasztát, növényvizet
megfigyelt a cakkos pult
felületének mélyedésében,
magas enzimtartalmuk vonzó,
de vacogott a textilkelme
falatban.

amikor végre bíborszín,
vörösalga krém fedte
orcabőrét, egyenesen
nem értette, miért csíp,
és őrli húsát, fel is pattant
a szalonheverőről, hogy lerúgja
textiltunikáját, a pult
fűrészfogára pöccintsen
három tallért, és átlépje
a műhelyküszöböt, többé
szokatlan kenőcstől szeme
könnybe nem lábad, nyugodtan
öblögessék mások, igent
mától nem mond, holnaptól
várják a tűszúrások.

 

(Illusztráció: Privedentsev Gennady: Travel Fruits)

Kenyér

 

Zsíros, és keserű, és csíp, amikor szétrágom, fél órája számolgatom őket egyesével aztán kettesével, aztán növekvő sorrendbe rendezem őket, aztán csökkenőbe. Nem fogy. Lassan az ujjaim helyén is ezeket a sült bőrdarabokat látom, meg a kenyér belét, hogy fehér és friss és omlós, szétolvad a számban a bolyha, de hiába kérek egy darabka vajat vagy parizert, bármit, nem kapok. Ez a finom, ezt kell megenni. Más amúgy sincs. Meg mit is képzelek, hogy azt gondolom, adna mást. Elefántokat és kalapokat képzelek, felelem, ahogy abban a könyvben olvastam. Akkor kibassza majd az összes könyvet, olvassak úgy, mondja.

Elhiszem. Harmadjára is megpróbálom megenni, közben Té néni kinéz a nappaliból, nagyot horkan, mikor látja, hogy még mindig csak játszom a sok kis tepertő darabkával. Té néninek szemölcse van, szőrös, százötven kiló, a fotel sír, ha beleül, és mindig pacalt eszik. Annak se tetszik a szaga, Té néni a piacon veszi hozzá a gyomrot, sokszor feldolgozatlan, és benne van a recés meg a százrétű meg az oltó, és a pulton vagdossa pici darabokra, hogy aztán kifőzze. Elképzelem, milyen lenne, ha a marhák tepertőket böfögnének, hogy igazából húst esznek fű helyett, egyben, rágás nélkül nyelik az áldozataikat egymás után, és szőrös pörcök esnek ki a fogaik közül, amiket mi eszünk meg. És van egy farm, messze innen, valahol vidéken, ahol száz meg száz tehén legeli a többi állatot, és akkor ott lenne Té néni, és a tehenek megéreznék azt a szagot, látnák a zsírt, a pöffeszkedő hájat Té néni tokáján, hasán és combjain, nekiesnének, én meg nézném, árgus szemekkel azt bámulnám, hogy sikít és megígéri nekem, hogy soha többé nem bánt. Vagy hogy soha többé nem ad tepertőt. És akkor egy pillanatra azt érzem, kést ragadok, mint pár nappal ezelőtt, kést ragadok, és odalépek elé, és a fejébe állítom, nem sok választott el éjjel tőle, hogy megtegyem. Kereste is. Én meg nem tudtam tagadni, hogy kivettem a fiókból, csak azt, hogy segíteni akartam felkockázni a pacalt éjszaka. De erre nem felelt. Kenyér bővebben…