2014-2021
Címke: irodalom
Rose Ausländer: Prut
Csörögnek a kavicsok a Prutban
múló mintákat vájva a
talpunk alá
Nárciszok fekszenek a víztükörben –
saját karjainkban vagyunk
Az éjszaka betakarja a szelet
a meder telve halakkal –
Hold-aranyhal
Pajesz susogása:
a rabbi kaftánban és strájmliban
haszidok veszik körül boldogság a szemekben
Madarak – nem ismerjük
a nevetek a rikításotok
csalogatva és ijesztgetve
készen állnak a tollaink
követünk titeket
a kukoricásba
a düledező zsinagógához
Mindig vissza a Pruthoz
Tutajok
(erdőből vagy szentjánoskenyérrel?)
leereszkednek a Prutvölgyön
Miért siettek
és itthagytok minket
egyedül
a kövekkel?
/Száva Csanád/
Rose Ausländer (1901–1988) Fontosabb kötetei: Der Regenbogen (’A szivárvány’, 1929), Blinder Sommer (’Vak nyár’, 1965), Mein Venedig versinkt nicht (’Az én Velencém nem süllyed’, 1982). Csernovicban született, német nyelvű zsidó családba. 1921-ben későbbi férjével New Yorkba vándorolt ki, a harmincas években Bukarestben telepedett le, majd ismét Csernovicba költözött, 1967-ben Nyugat-Németországban, Düsseldorfban telepedett le. Németül és angolul is alkotott.
Carlos Williams: Az öböl
Biztosan, ha gondolom, a nagy dokkok között béke van,
ahol a hajó kiköthet egy folyó közepén.
Szaladj, kicsi gyerek
és búj a nagy hajók suttogó szavai közé.
Talán ha a közelükben mersz aludni, ölükbe
emelve ébredsz majd reggel –
Mert mindig van egy reggel, amiben az emlék örömmel kitudódik.
Hogy miről fecsegnek? istentudja.
És Isten tudja, hogy bennünket akkor se érdekelne, ha értenénk őket.
Mégis a tenger tanú, hogy minden kérdés hiábavaló.
Egyetlen halk szavuk. Nyugalom. Csak ez mi érdekel.
Az illatuktól is már elalszik az ember.
Az illat. Ahogyan a tenger vize játszadozik a folyóban –
vagy csak úgy tűnik – talán valami más – de kit érdekel?
Tengervíz. Halk és gyöngéd.
Milyen lassan mozognak, apró-apró léptekkel
ahogy a sodrony megfeszül és kilazul a nyakuk körül.
Biztosan, a nyílt tenger hullámzik szavaikban.
Szabolcsi Alexander fordítása
Illusztráció: Paul Klee
lidl népe; fegyelmezetten alszik; treptower park
lidl népe
kevesebb kétségbeejtőt tudok momentán elképzelni, mint itt ezt a bevásárlást
ezt a téblábolást a polcok közt egy paprikával
kint minden sötét, pedig még csak fél négy
bent a neon hasít teret és mutat padlót a lábunk alatt
hiperrealitás, éles és kemény
de legalább meleg van
lézengek, mára vége
a legrosszabbon már túlvagyok
ez már a legrosszabb utáni legrosszabb
csodálkozva tapasztalom, hogy van ilyen –
pittyeg a kassza
a szememet alávésik a neonok
mindenki a polcokat nézi
közös platform, bevásárlás a szupermarketben
ez a jutalmunk, a szórakozásunk
egy eurót bedobók, felelős mintha-felelősök
mi vagyunk a lidl népe
a pénzt, amit a szomszéd épületben kerestem, itt elkölthetem
és akár órákig ténfereghetek itt
zsömlét vennem és paprikát, sőt csokit meg alkoholt is
szabad
fegyelmezetten alszik
szálegyenesen, kihúzott háttal alszik
az utas velem szemben
nem dűl senki felé
feje nem válik nagy, nehéz golyóvá, nem billen, nem csuklik semerre
marad középen, tengelyben tartva önmagát az öntudatlan test
épp csak szeme csukva
mintha csupán lefele nézne
legszívesebben ráordítanék
ráznám
„mit csinálsz!! hagyd abba!!“
felnézne álmosan, nem értené
pedig biztos ő se így képzelte ezt az egészet
nem így, hogy az s-bahnban egyenesen ülve fog aludni
nem zavarva kilengő súlyával a tömegközlekedő emberiséget
tartva a feszes kontrollt önmaga fölött
még álmában is
treptower park
a megállóban egyre többen állunk
nincs tovább s-bahn, mindenkit kiszállítottak
ki tudja, mi történt
vezetékszakadás vagy a sínekkel van valami
vagy az épp induló vonaton fedeztek fel valami műszaki hibát
esetleg a mentőknek vagy a rendőrségnek kellett beavatkozni valahol
éjjel fél egy van
rettenetesen fáradt vagyok
már akkor rettenetesen fáradt voltam, amikor sonjától elbúcsúztam
hátamon tízkilós hátizsák plusz a tréningcuccok plusz még a könyvek
kezem a cuccokra fagyott
már az összevissza elterelés és a háromszori ide-oda átszállás is kikészített
és most ez
a megállóban egyre többen állunk
csodálom, hogy az emberek milyen türelmesek
nem ordibálnak káromkodnak
nem rúgják szét maguk körül a kukákat és csapkodják körben a bokrokat
nem lázadnak fel
körülbelül háromszázadmagammal állok a treptower park megállójában
várom a pótlóbuszt
nem jön, egy óra harmincöt
nincs információ
se hangosbemondó, se tábla, se kiírás
se az s-bahnnak valami egyenruhás embere
a park sötét, előttünk csak autók húznak el
szerda van
persze korábban kellett volna hazaindulnom
állunk az ideiglenes buszmegállóban és várunk
hirtelen felcsap bennem a gyűlölet
és a tehetetlenségtől elsírom magam
visszahúzódom a lámpafényből
a fekete düh torkomba folyik
pontosan most pontosan itt
torlódik fel és dől önmagába minden irány
(Illusztráció: Susy Soulies: Three Amigos)
vörös a rózsa levele; vad fájdalomnak lehet alkalom
vörös a rózsa levele
R. M. R. sodrásában
a bánya furcsa felszíni tározója
és gyökereink közt a sötét
izzik rohan vöröslik elfeketedik
roppant hidakat épít és roppant
a nem látó szem csarnokvizére
erős oszlopokkal dől a csarnok
vörös a rózsa levele
mindegy hogy zsarnok akarnok
vagy önmaga alatt való
lohol és hátraszimatol
csak léptek koldulása
szélcsatornában a szél kísérlete
beszakadt út
vörös folyóban halott gipszhalak
iszappal elöntött háza előtt
gumicsizmában áll az isten
vakító fény világít meg
bennünket porszemeket
lábánál megvakult kutya nézi
a kidőlt fákat és vonyít
vad fájdalomnak lehet alkalom
légycsapóval a jégcsapok
közé csapok
nézem a falon a fiatalon
elhunyt rovarokat
a rendőrség a nyomozás
érdekeire való tekintettel
behunyta szemét
nem minden rovar szembogár
de minden légycsapó megkapó
csak ami van
annak kell nem látszania
nálunk mindent megtalál
amire szüksége nincs
elvakítja a villanófény?
azt hiszi az esthajnal
sütött rá önre hirtelen?
megszülte már az e hetit?
szükségét végzi szükséglakásban?
mindenki csak magáért nyafog
önmagáért ontja könnyeit
vagy mások belét
ha a szeretet is belép
a táj vad fájdalomnak lehet alkalom
s a gróf tán mulatt valahol
egy meszticcel mulat
egy idős férfi elüti a villamost
lógnak róla a jégcsapok
(Illusztráció: Christopher Dotson: School of mostly red fish, 2013)
Falovak
Kis lovakat küldözget fadobozban. Maga csavarta cigarettára gyújt. Hamarosan indulniuk kell, mondja. Mintha bezörgetnének az ajtón, és amikor kinyitják, nem áll ott senki. Jövendő háborúk kezdődnek a dobozokban. Iszonyú lehet faló hátán lovagolni. Az ember visszazavarja a lovait a városba, és bevezeti a szólásszabadságot. A szeme sötét, képes szikrákat hányni. Fél tucat ilyen külsejű álldogál, ül, vagy fekszik. Rejtekhelyük csinos, bosszankodnak, tréfálkoznak. Utalványokat égetnek a büdös, zsírszagú petróleumlámpában. Titkolódzva, felemelt fejjel, szemüvegvillanással. Kószálni akar, és megbámulni a járókelőket. Hímzés díszíti a derekukat, egy villanymotor brummog, alig lehet érteni, rezeg, mutatja az odavezető utat. Merevsége ellenére a fadobozon lévő miniatúra, mint a kígyó, finom és éles. Egy ló kanyarodik a házak között. Lovak bóklásznak, összekapják, szétfésülik a hegyoldalt. Szilvia kenyeret darabol, bort oszt, gyertyát tart, magasra emeli, megtáncoltatja a műveltségét. A lovak nem őrültek, magyarázza, megőrzik józan eszüket, elárasztanak kérdésekkel. A ló magasztos, mondja, nem köleskása. Fiatal csikó áll az ablak előtt, zsineggel átkötött doboz a nyakában. Olyan, mint egy összemázolt zöld konyhaszekrény. Háromszor olyan, nem lehet elmenni mellette, az ablakot nyitva hagyom. Zöld a háta, flanell takarókkal takarták be kihűlt nyakát, csengettyűit, ahogy tisztán és fegyelmezetten csengetnek. Megtekinti a levegőt, beleszagol az ásót tartó kézbe, bőrkesztyűs lábával dobol. A széles, mosolygós lovasszobornak nem mer a szemébe nézni. Kocogva lépked, minden lépésre akad egy közért, zöldséges, vagy dohánybolt. Kénytelenek leszünk elfogadni, hogy ilyen sokat mutogatnak. Nem volt és nem lesz istenkáromlás. A lovakra gondoltam, akiket néha meg lehet enni, és olyanok az ember szájában, mint az atombomba. Fáj a rágás. Felszállnak, rigó lesz belőlük, odatelepednek a kályha mellé, homály lesz belőlük, meleg fény. Falovak bővebben…