A tenger morajlását egészen közelről hallotta. Felnézett: a nap határtalanul ragyogott, bolyhos felhők vonultak az élénk türkiz égen. Alaposan szemügyre vette a távoli hegyeket. Élesen meredtek fel a sík vidékből. Amott a parti sziklák egyike sem volt egyforma, minden kiszögellés, minden zug más és más alakot öltött. Ormukon a fák levelei finoman borzongtak a pezsdítő szélben. A tenger is teljesen más volt innen nézve, soha még nem látta ilyen csillogónak. A hullámok fenségesen fodrozódtak ki az egyenletesen ringó víztükörből.
Mint az, amelyik a partra sodorta.
Akkor veszedelmesnek tűnt egy-egy ilyen emelkedés-zuhanás, most nem félt tőlük, immár sérthetetlen volt. Uszonyát óvatosan a meleg homokba mélyesztette, a szemcsék a pikkelyeire tapadtak. Alatta egyre forróbb lett a homok. Mocorogni kezdett. A nap fénye elfátyolosodott, a sziklák életlenekké váltak. Nem kapott levegőt. Egyre hevesebben ficánkolt, tátogva víz után kapkodott. Most már világosan tudta, mi kell neki: víz. Anélkül, a szárazon nem tud lélegezni.
Kicsit előrébb csúszott, a tenger felé, de amint megérintette egy hullám, visszahúzódott. Egyszer csak mintha idegen lenne minden, ami nem sokkal előtte még az élet természetes közege volt. Elragadtatva nézte, ahogy tajtékot vet a víz, de a gondolat, hogy belevesse magát, örvénylő nyugtalansággal töltötte el. A tengerfenékből baljósan szivárgott fel a sötétség. Emlékezett, a fény nem hatol olyan mélyre. Maga előtt látta a korallzátony kiismerhetetlen, alattomos rengetegét, a temérdek kavargó halat, örvény sodorta őket. A vízben tud majd ismét lélegezni? S meglátja-e még egyszer a napvilágot? Jön-e újabb hullám, amely kisodorja őt a partra? Érezte, összeszorul a torka. Kétségbeesetten szomjazta az oxigént, melyet csak a vízből kaphatott. Mindhiába. Száraz homokot érzett maga alatt. Alig látta már a tengert, mögötte a hegyek végképp elmosódtak. Az ég kékje hol rózsaszínbe, hol lilába hajlott…
Minden bátorságát és erejét összeszedve előrébb tolta magát néhány centiméterrel. Egy uszonycsapásnyi választotta csak el a víztől. Egy nagyobbfajta hullám uszályán már a tengerben lett volna. Ő azonban a tájban gyönyörködött, a lemenő nap sugaraiban fürdött, az egyre hűvösebb, bársonyos szellővel legyeztette magát. Búcsúzott a hegyektől, a fáktól, a sziklák meredélyétől. Végül erőtlenül feküdt a part peremén. Várta a hullámot.
