– Felhőket szemlélni… Azt hiszem, ez felér bármilyen istenhittel, kedves barátom. Csak egyetlen rémisztő vonás van ebben az ég-kukkolásban… Az idő… Dermesztő ráeszmélni, hogy kétezer éve is lehetett valaki, aki költészetnek, hitnek gondolta az égkupola mobilfreskóit, s elmerengett rajtuk. De még csak nem is ez a szörnyű… Hanem a felhők örökös, tőlünk független vonulása. Az idő járása és végtelen közönye. Felhők alatt születünk, növekszünk… Felhők alatt szeretünk, gyilkolunk… Fekszünk temetve, temetetlen… Tudatos színházunk felett egy véletlen színpad… S vonul, vonul a nyugati áramlás, a megkérdőjelezhetetlen rendező, feltartóztathatatlanul… Bepólyálja a földet, rejti cselekedeteinket, néha frontokkal, ciklonokkal szól bele mindennapjainkba. Megpörgeti libidónkat. Lelkünkben forgószelet gerjeszt, s ami felül volt, hirtelen mélybe kerül, s legeldugottabb dolgaink kezdik ki személyiségünket… Aki nem vesz tudomást az ég játékáról, szegényebben, mi több, tudatlanul száll sírba… Képzelje, hosszú gyakorlatomban találkoztam olyan alakkal, aki a felhők ábráiból készült fel bűnös üzelmeire… Vagy ő maga vetítette felhő-látványokká tetteit…

bakocska gyere kövess engem bakocska megtanítjuk gyere kövess rendre tanítjuk hadd súgom őzfüledbe bakocska hadd súgom a nevét gyere ezen a csapáson itt a vadkanok dagonyahelye mellett a vízmosás mellett a három tölgynővér mellett gombászik hisz az ördögréten az áfonyás mellett előre fel kicsit a sziklák mellé onnan megláthatod aztán már érzed is bakocska ne vonakodj édes füvet hoztam neked harmatos füvet hogy édes legyen a pofácskád mikor gyere bakocska rendre tanítjuk aztán elviszlek a forráshoz s nyugton ihatsz belőle ékeidet is megtisztogatom kövess bakocska gyere velem tanítani kell mert nem adta magát azt mondta vérzik nem adhatja magát eddig adta most nem adhatja tanítani kell hogy mindig putyulgasson ha akarom egy év alatt egyszer sem mondta hogy nem most meg ha vérzett se mondta undorodtam igaz de ha akkor kellett hát akkor kellett gyere bakocska megtanítjuk mert elfelejtett minket mindjárt leveszem rólad ne félj s szabadon száguldhatsz szabadon csak kövess ne vonakodj kövess hopp igen itt egy jel kitesszük az elsőt hopp ott a másik oda a másodikat van még pár hadd tudja aki lát hadd tudják te meg én megtanítjuk tótfalvát a rendre ide a harmadikat amoda a negyediket így kitűnő érted bakocskám kedves jószágom gyere látod ott hajladoz látod érzed bakocska szinte én is érzem anyám vérzik szinte ideérzem neked is érezned kell bakocska hajtsd ide a fejed bakocska hadd oldozom le a kötelet nosza kedves jószág nosza harmatos füvet kaptál forráshoz vezetlek megmosdatlak senki sem gondolja majd bakocska senki egyek vagyunk tanítunk egyek vagyunk nosza bakocska azaz gyerünk azaz ott hajladozik kedves gombáidat lopja nosza azaz bakocska fuss

A falu története

…Épp e dombok valamelyikén hánykolódott, s fordított hátat a földnek. Igazi félresikerült gyerekkorral nyomorított pszichopata. Abból a zsákfaluból. Híresen belterjes, híresen szeszgőzös, nohás, csigeres, mákteával, pálinkás kenyérrel cseperítő, híresen szodomai falucska volt. Egyetlen sarat porral váltó, lerobbant tekepályára hasonlító utcával, egyetlen elhanyagolt templommal, egy foltosra meszelt, dajdajtól hangos tanácsházzal (pardon!, polgármesteri hivatallal), egy tízkonzerves (mind rosszkedvünkkel tele) vegyesbolttal, s egy magába roskadt kocsmával, mely alól furcsa, de hihető sorsok türemkedtek elő zárás után. Már a falu születése is menekvés volt. A török elől húzódtak ide a lentebbi falvak pogányfélő lakói. Mikor a török berendezkedett a síkokon, ők berendezkedtek idefenn. Az egyetlen ösvény-köldökzsinór lassan poros úttá szélesedett, de semmi több… Ennyi a kapocs ma is… Néha felkeveredik a por a felfagyott aszfalt kátyúiból… Aztán szép lassan, körülbelül egy óra alatt visszaül a lapuk, bogáncsok, kecskerágók, katángok, út menti füvek leveleire… Rászállingózik a kadmiumvörös pipacs-mosolyokra… S hogy ki jön ide? Ki kavarja föl a port? Általában városi korhelyek menekülnek erre a tivornyák unt forgatagából. Nagyon jól érzik magukat ebben a nyakig romantikában. Magukra erőltetik a falut… Akinek akad magához való esze, s nem teljesen magának való, az elporzik innen…

Az ótista története (1.)

Idevetette a „gondviseletlenség”… Az apa alkoholista idénymunkás. Néha kaszált, kapált, néha kubikolt, téglát rakott módosabb, lapályi gazdák földjein és portáin, néha csencselt vagy csempészett, néha a kezét tördelte a kocsmaasztal alatt, de leggyakrabban a családját ütlegelte ököllel, husánggal, vesszővel, istránggal. Az asszony befalazta érzéseit. Egyetlen gyermekét furcsa fintorral csókolta, ha közeledett az „apa”. Szerette volna, ha tudja, mi fán teremnek az érzelmek, de ő sem tudta, és az ükapja sem tudta, aki elmeházban végezte. Négygenerációnként kiütött rajtuk a skizofrénia. Ő már-már, de fia mindenképpen… Persze ezt nem mondta neki senki. Csak a szüleit ismerte, ám ők sem tudták… (Nem divat a felmenők ismerete. Fehérfalú ősgalériák kijáratánál ácsorognak az emberek… Kibocsátásra várva… Mert nem érzik jól magukat ezen a tárlaton…) A tudatról sem volt fogalma, csak a töltött káposztáról, meg a lepcsánkáról. Kapálni is tudott…

A pszichotikussá, elmebeteggé válás rögös, de ismert stációit kihagynám… Lapozzon föl néhány szakkönyvet, talál ott számos hasonló esetet… Nagyjából minden ugyanaz. Keserves iszapbirkózás… Hanem lépjünk a dombokra… Mondjuk, ott hever, azon a kopasz bucon, az irtás közepén. Fejszéje, amit mindig magával hoz a „vadonba” – szavajárása –, egy fenyőtönknek támasztva… Már nem gyerek. Már teljesen hátat fordított a földi realitásoknak… Már túl van a meghatározó pofonokon. A jelképeseken is. Már kezd ideges lenni. Kezdi idegesíteni, hogy a dolgok nem abban a rendszerben baktatnak, ahogy ő, aki mindent átlát, megért, kitalálta… Néha ökölbe szorul a keze… Néha suhint valami az agyában. Aztán vörös homály ereszkedik szemeire, mint rossz horrorfilmekben dukál… Meg akarja tanítani az embereket. Az ő gondolatmenetére… Hogy ne legyen baj, hogy egyetértés legyen, barátság, mint régen az emgétéeszben. Ahol mindenki tudta, mi a dolga… Hiszen ismerték az egy gondolatmenetet… De azok furcsállkodva lesik, ha beszél. Rosszallóan csóválják a fejüket, ha elmenőben van… Nem lesz ennek jó vége – súgnak össze, ha látják befordulni a portára, ahol lassan úrrá züllik. Öregedő apját már le-leveri, ha az részegen „neveléssel” próbálkozik…

Azt hiszem, az a viharfelleg nem kedvez egy hosszú beszélgetésnek. Toljon vissza szép lassan a vadászházba, ha megkérhetem… Közben fordítok az elbeszélés menetén, hiszen nem tucat-sorsokról akart hallani, hanem egy zaftos krimire készült, amit papírra vethetne. Nem a motivációk érdeklik, hanem az indokolatlan tett rém-izgalma… Csapkodnak is a villámok. Tizenöt másodperc… Talán leérünk időben… Jó, hagyjuk hát az okokat… Tekerítsük úgy a históriát, ahogy a szemembe kéredzkedett. Mert kéredzkedett, hiszen mióta lebénult az alsó felem, magányba gubózva éltem emlékeimnek, hajlandóságot sem mutatva a bűncsomók kibogozásához. Ehhez a legmegfelelőbb hely, ez a felújított, mégis kétszáz éves nyekergéseket, rokokó szellemeket, stüzi jägerek borittas szellemnevetését, szúgenerációk féregjáratait rejtő vadászház, ahol házvezetőnőmmel, s egy rátermett Kópé lélekkel élek, aki gyakorta megtámogatta öreges sántításba kezdő gondolatmeneteimet utolsó nagy ügyem alatt…

bakocska gyere kövess engem bakocska megtanítjuk gyere kövess rendre tanítjuk hadd súgom őzfüledbe bakocska hadd súgom a nevét gyere itt alá lejtmenetben az erdészeti útig aztán a kőfolyás mellett elbújunk ahol apám talált lábficamodva gyere bakocska ne gondolj apámra nem tanulta meg a rendet meghalt mielőtt megérthette volna hogy szeretnie kell a fiát megölt volna bakocska érted látom a szemeden megölt volna s kimért volna tányérokba tótfalva fölfalt volna értetlen ember taníthatatlan ott kilessük arra jön az átkozott mindene csupa vérillat mert bezzeg neki odaadta magát és tudom bakocska tót az tót igazi tót anyám vérzett s most vérzik apám is itt elbújunk itt a kőfolyásnál megláthatod aztán már érzed is bakocska ne vonakodj édes füvet hoztam neked harmatos füvet hogy édes legyen a pofácskád mikor gyere behúzódunk ide bakocska rendre tanítjuk aztán elviszlek a forráshoz s nyugton ihatsz belőle ékeidet is megtisztogatom kövess bakocska gyere a szedres közepébe ne fészkelődj nyugton pihenj el amíg bakocska már nem sokára megérkezik igen ott fütyülget a lombot nézdeli ne félj a sétabotjától bakocska tiéd a győzelem tiéd a tanítás tiéd a dicsőség közeledik bakocska apám vérzik szinte ideérzem neked is érezned kell bakocska hajtsd ide a fejed bakocska hadd oldozom le a kötelet nosza kedves jószág nosza harmatos füvet kaptál forráshoz vezetlek megmosdatlak senki sem gondolja majd bakocska senki egyek vagyunk tanítunk egyek vagyunk nosza bakocska azaz gyerünk azaz ott fütyörész kedves madárkáidat csúfolja nosza azaz gyerünk bakocska azaz fuss

A halálok és a sifré története

Mit jelentsenek a piros turistajelzések alá kitett, szétázó félben lévő papírosok? Mindegyiken ugyanazon jelsor? Mit jelentsenek ezek a pöttyök? Mi történik itt, ebben a nyugalmas erdőben, amely esőben még a váli erdőnél is halálszagúbb, kriptahangulatúbb… Mert két nap alatt ketten is meghaltak. Egy gombaszedő, s egy természetjáró, mű-tiroli kinézettel. Utóbbi különc költő volt, aki romantikázni, töltekezni jár élőhalottak romfalvaiba… Az egyik nő, a másik férfi. Bár mai napság az utóbbi is lehetne nő… Mindkettőn két, tíz centi távolságban mélyedő lyuk. Máj illetve szívtájon. A gombaszedőasszony (öt alulszocializált gyereket hagyott hátra) valóban menstruált. Ezt kimutatták boncoláskor. De a férfi? A halála előtti napon szeretkezett. Egy menstruáló nővel… (Ő három kötetet, s tudta nélkül, négy zabigyereket hagyott hátra, akik szégyellni fogják, hogy a nagy Tóth leszármazottai… Egy rendes költői kipurcanás sem adatott neki…) Szakirodalmi toposz. A bevadult őzbak esete Tóth Marival és Tóth Istvánnal (Búkő néven publikált), merthogy, furcsa nem, mindkettő Tóth volt… Menszesz-illatú Tóthok…

Már csak bakot kell lőni, s az ügy megoldódik… Jöttek is vadászok, kilőttek vagy tucatnyi bakot, sírtak a suták, a nőstények… Ám az irtóhadjárat másodnapján, az időszakos vízmosás mélyén egy levéltakaróval hintett újabb hullát találtak e baktalan vidéken. Tót volt szintúgy, pártában maradt vénleány, hogy az őzekre terelődjön a gyanú… Menstruált… Az utolsó vérzések egyikét követte el… Ám, hogy mi járatban baktatott, nem tudható…

Elhagytam a papír fonalát. Nézze… Mindjárt előkotrom a fiókból… Addig tölthetne egy kis konyakot, s felrakhatná a sakkot… Ha már bevallotta, konyít hozzá, párszor megszorongatnám… A sakk is olyan, mint egy krimifeladvány, csak ellenkező előjelű játék… Nyomozás közben széthajtogatjuk a múlt pókhálóit egészen az elkövetés pillanatáig, s akkor fölfénylenek a tények… A sakkban is pókhálókat söprünk el látásunk elől, csak itt az elkövetés jövőidejét fedik, a tőrdöfés legalkalmasabb pillanatát…

gyere édes jószág ma nem viszlek sehová ma magadnak találsz tanítványt megláttam az egekben mozgott a vízmosásban fenn az égi vízmosásban nem érted bakocska lenn mégis fenn fenn mégis lenn és tudom tót ez is igazi tót és nő és vérzik és arra vár hogy megtanítsd a rendet számára tudom is ki ő a faluvégi tótjulcsa mindig harsogott nem fogsz szeretni ótista nem fogsz szeretni ótista olyan vagy te aki nem szeret végül ő volt akit senki nem szeretett csak én megmutatod neki hogy szeretem mert megtanítom a rendre általad megtanítom őt is hadd oldozom le a kötelet nosza kedves jószág nosza harmatos füvet kaptál forráshoz vezetlek megmosdatlak senki sem gondolja majd bakocska senki egyek vagyunk tanítunk egyek vagyunk nosza bakocska fenn az égi vízmosásban azaz gyerünk menjél bakocska ne késlekedj addig meghirdetem a látóknak mi járatban vagyunk a földön lenn mégis fenn fenn mégis lenn azaz bakocska nosza ne késlekedj tudod a járást csak a vízmosásban egyenesen amíg ott lesz nyugodj meg ott lesz eloldoztalak ott lesz menjél szépen tudod a járást ne vonakodj édes füvet hoztam neked harmatos füvet hogy édes legyen a pofácskád mikor megírták a felhők menj csak így kell lennie ha visszatérsz és véres a szarvacskád forráshoz vezetlek megmosdatlak senki sem gondolja majd bakocska senki egyek vagyunk tanítunk egyek vagyunk ide teszek egyet oda a másikat ügyes jószág ez amoda a harmadikat a látók örömére a vakok birodalmából üzenek a látók örömére meg kell tanítani tótfalvát a vakok birodalmát ide is egyet hopp még van egy ide itt jó lesz el kell menjek a dombra megtudjam mi történt sikerült-e a tanítás

Igen, itt van! Nézze! Kitalálja, mi ez? Ebben a formában nem is olyan egyszerű… Sem nem rúnajelek, sem nem rovásírás, sem nem hieroglifák, sem nem csomóírás, sem nem alfabetikus sifré… Talán valamiféle lyukkártya? Minden piros turistajel alá odarajzszögelve. Száraz időszak volt. Talán, ha egyszer esett egész nyáron. Augusztusban erdőtűz is kerekedett… A tollal pöttyözött papírt csak a hajnali párák kezdhették ki. De azért egyértelmű helyen ülnek a pontok.

Igen! Az. Ma már tudom. De akkor… Még el voltam foglalva önmagammal, megváltozott lét-helyemmel. Az alásüllyedéssel. A megjárhatatlan utakkal… Újra kellett értelmeznem mozgásom, gondolkodásom. Mióta lerokkantam, merőben másképp szemlélem a világ dolgait. Tudja, más a látószög. Lassúbb az elmozdulás, mélyebbről indul a vizsgálat, olyan mélyről, ahová mások talán el sem vetődnek, csak este, ha aludni térnek. A lerokkanás nem vette el életkedvemet, csak úgy gondoltam, egy kerekes székből nem lehet megoldani a világ dolgait, nem lehet elfogni a sárteke kerékkötőit, kinyitni az elme ördöglakatjait. Viszont alkalmas állapot a szanatóriumi létre. Mindig is Hans Castorp szerettem volna lenni. Idealista álmodozó egy tüdőgondozóban. Persze betegség nélkül. Csak a nyugágyak, a pokrócok és a Maria Mancini kedvéért. Ezért választottam ezt a még ki nem kezdett ősvadont, a benne bújó történelmi vadászházzal. A mendemonda szerint itt szállt meg Rákóczi, mielőtt Angliába, majd a francia nagyvilági életbe, végül, de nem utolsósorban a camalduli trappisták felé vette volna az útirányt, hogy nyugton önéletírhasson… Miért ne lehetne e ház az én hallgatásom birodalma? Mendemonda-életem végső feloldódásának helyszíne, grosbois-m? Jó ez a konyak, kedves barátom… Töltsön, van belőle egy kartonnal. Egyenesen Hellaszból hozatom. Ennyi a fényűzés, amit megengedek magamnak. Hatcsillagos, szőlő ízű Metaxa. Néha szivarok… Kezdjen csak, mindig átengedem vendégeimnek a nyitás jogát, hogy aztán magam zárhassak… He-he…

Tóth Mari, Tóth István, Tót Julcsa. Tótfalva. Három Tót(h) egy hét alatt. Két nő, egy férfi. Hat szúrás. Hullánként egy pár. Se több, se kevesebb. Hat darab, nyolc centiméter mély seb, páronként tíz centi távolságban. Szív – oldalról. Máj – szemből. Nyak – felülről, szemből. A területi vadászati hivatal szerint a környéken számba jövő összes bakot kilőtték. Hacsak nem egy másik territóriumból ruccan át a fenevad „tótolni”… Megkétszerezték az erdőfigyelők számát. A határőröket és a favágókat is bevonták. A turistákat kitiltották a környékről. Eredmény? Semmi. Tótfalva határában halott Tót(h)ok. Magányos őzünők… Nyugdíjazását kérő körzeti megbízott. Tajtékzó országos parancsnok. Kiküldött nagymenő nyomozó, aki a helyben járás mesterségét tökéletesíti a faluban, miközben őzpörkölteket öblít vörösborral (napokon át) a polgármesteri hivatal bográcsozója köré kerített tuskókon, helyi notabilitásokkal dülöngélve, s a számos bortól egyre inkább kétségbeesve. Odaküldték, hiszen három ember halálát nemtelen egyszerűséggel egy állatra fogni, úgymond szemtelenség, cinizmus… Pedig a kriminalisztikai annalesek is megemlékeznek esetekről… Summa summarum minderről csak újságokból értesültem, melyekben a tudósítók eredményeket követelő, de maliciózus cikkekben tódítottak. A szennylapok az őzpörköltes részt, meg a baksztorit színezték. Az elemző lapok habosították a szűkös tényállást, és szakértőket szajkóztattak…

Közel ez a Tótfalva. Faggatózhatnék magam is. NEM! Hűtöttem le kedélyemet a következő pillanatban. Befejeztem a bűnhajkurászást. Egész életemben kergettem, egyre csak gyarapodott. Egyre többen ízlelgették, már azoknak is jól esett az említése, akik – elvileg – ellenére esküdtek fel. Ha meg is találom az ügy nyitját, nem akadályozhatom meg, hogy másutt, más formában újra felüsse fejét a tizenkétezer fejű fenevad. Aztán jött a negyedik halál. A leghajmeresztőbb. Tótfalván – neve ellenére – már csak kettő Tót(h) élt. Tóth Tihamér és Tót Alfonz. A két özvegyember bezárkózott a portájára. Még a kertjük végét is megerődítették, nehogy beszökhessen a vérbak. Nem is ők következtek, hanem a buszsofőr, Toóth Pál, aki a késő délutáni visszaindulás előtt, kisdolgát végzendő belépdelt a kukoricásba, ahonnan nem lépdelt elő többé, a legharsányabb szólongatásra sem… Végül az utasok tapogatták ki zizegő szár- és levélerdő közepette, s húzták a megálló por-porondjára…

Az alászállás története

Talán mégis… És harmadnap elindultam… Tótfalva felé… Csúnya fedésbe került, kedves barátom. Ráadásul, ha lépek a huszárral… Figyeljen jobban! Nem szeretek izmozni, hogy nincs több visszalépés… A sakk lényege a variációk átlátása és megjátszása, s nem a hibákból élés. Bár egyesek erre esküsznek. Márta, legyen oly jó, és csukja be az ablakot, ideért ez az istenverte vihar… Konyakot? Kitűnő nemde bár… Szóval begördültem átalakított terepjárómba. Áthúztam magam az ülésre, s igaz, tétovázva, de elfordítottam a slusszkulcsot. Tótfalva hat kilométer. Az erdészeti úton megyek. Vadregényesebb, meg hátha találok valami használható nyomot. Toóth Pálon is a szokásos lyukak. Tüdődöfés. Bivalyerejű attak. Szemből. A tüdő hátsó falát is átszakította. Ehhez egy őz kevés lenne… Legalábbis teljes lendülettel kellett, nekirontson… Az erdészeti úton vezetett a turistaösvény is jódarabon… Akkor láttam meg a pöttyöket. Fogalmam sem volt, mik lehetnek. Minden jel alatt… Úgy az ötödiknél kiszálltam, ami esetemben ugye, nem egyszerű művelet, s elektromos székemmel odaoldalaztam az egyik bükkfához. Majd’ kiborultam egy későn észrevett traktornyomon. Csavarhúzóval lefeszítettem a cetlit tartó rajzszögeket. Sokáig nézegettem. Mik lehetnek ezek a rendezett légypiszkok. Gondoltam, este nekiveselkedek a kódfejtésnek, tucatnyi lexikonnal körbebástyázva magam…

A közeli dombok egyikén, tudja, melyeket ma mutattam, egy apró figurát vettem észre. Le-föl járkált. Majd hirtelen valamit a levegőbe lódított, és egy tuskóba vert. Vélhetően egy fejszét. Méretes jószág. Aztán az illető földre roskadt. Talán hanyatt… Még nem tudhattam… Véletlenségből az égre sandítottam, mert egy vadászgép fülsértő hangja hasította ketté. A kondenzcsík egyik felén, dörzsölni kezdtem szemeimet, egy bakfej burjánzott felhőkből. Légszarva hegyét megvérezte a nap. A hasadt ég másik felén egy fekvő alak. Kibomlott hajú nő. Felhőtestén két helyütt átsütött a nap. Az erős északi szél hamar szétdúlta a látványt, mintha mágneses rajztáblát rázogatnánk… Az újabb víziók reményével zilált felhőpamacsok maradtak a kék háttéren… Visszakászálódtam a dzsipbe, nekiindultam a dombnak. Mire odaértem, senkit sem találtam… Csak a felhők… Mintha azt pöttyözték volna, ami a papírdarabon… Á, ez a csodalátás erős vágya… A misztikummal feltüzelt elme újabb téveszméje… No, elég ebből! Sosem jutok le a faluba!

nem nem őt nem bakocska nem tértél vissza nem tértél vissza őt nem őt nem szabad mindig kedves volt tót persze tót toót tót nem őt nem bakocska könyörgöm gyere hozzám gyere vissza kis karámodba gyere vissza hozzám bakocska őt nem nem kérlek ne ő mindent tud ő szeretett ne tanítsd fölöslegesen bakocska ne gyere hozzám édes füvet kapsz egy öllel álló nap csutakollak a forrásban gyere vissza bakocska ne bántsd kééérlek szét szerte szét szerte hazudtok hazudtok felhők hazudtok lenn mégis fenn fenn mégis lenn bakocska gyere vissza könyöörgöhöm

Egyenesen nyugdíjas, városból kiköltözött patikus barátom házához gördültem, mert ő itt közel s távol a legműveltebb, legmegbízhatóbb ember. Az utolsó polihisztorok egyike. Aki közel a megvakuláshoz is fest… Rengeteg festéket használva domborképeket alkot, melyeket kezével is lát. Így tudja nap, nap után továbbalakítani őket. A színek még eljutnak tudatáig. Pénze akad elegendő e festékpazarló stílushoz, szépen megzsírosodott mixtúra-keverő korában. Mi másról beszélgettünk volna, mint a Tót(h)okra zúdult veszedelemről. Mint megtudtam, Tóth Tihamér és Tót Alfonz a városi rokonsághoz költözött a buszsofőr halála után. Dr. Kő Lajos bakos véleményen volt. Nem hinné, mint mondta, hogy a környék együgyű lakói közül bárki is… Ide meg ki jönne helyi Tót(h)okat gyilkolászni? Még a feleségtángálás, a családon belüli nemi erőszak belefér, de az ölés… Hamar a cédulákra terelődött beszélgetésünk. Csak a cédula körvonalát látta, s valami egybefolyó fekete-fehér mintázatot. Elmeséltem a cetlit… Ez Braille-írás. Vakírás. Javaslatára kilyukasztottam a fekete pontokat a lapok fonákjáról előre felé, s ő elolvasta. Semmitmondó szövegnek tűnt… Megtudtam valamit, ami csak növelte a talányok számát, s úgy tűnt, egyre messzebb taszít a megoldástól. Igaz, korántsem határoztam el, hogy a furcsa halálok nyomán a gyilkos „fenevad” után vetem magam… Csak tapogatóztam… Az üldözés rutinja, nehezen legyőzhető…

Kocsma. A helyi mindentudás egyeteme. Markos, munkanélküli legények cígöltek föl a három lépcsőn. Itt minden az épségre szabatott. Még a falu bolondja is két lábon osztja zavaros nézeteit. Az összes sánta beköltözött a városba, ahol alumínium kukákkal kellett csak birokra kelniük. Voltak páran, hisz, mint mondottam, e helyt nem vetették meg az incesztust, mint szublimációs formát. Az egyetlen féllábú, a Kovács „Kettő” Sándor, balesetes volt, ő el sem hagyta portáját. Tipikus balladai megnyomorult. Félig beszorult a cséplőgépbe. Jobb kezéről is hiányzik három ujj, jelezve, nem adta könnyen a lábát… Azóta már csak iszik, és a kerti diófa alatt sóhajtozik rügyfakadástól lombhullásig.  De nem becsmérlem többet a helyieket, hiszen segíteni jöttem. Szóval benn vagyok a kocsmában… A magába roskadt kocsmában, mely alól furcsa, de hihető sorsok türemkedtek elő zárás után. Most, hogy kármentőn belülre kerültem, még ádázabb állapotok tűntek a szemembe. Néhány ászok és kommerszkörte olyan összevissza szóáradatot indított el, hogy riadtan húzódtam be a plafonra eszkábált televízió alá. A tekintetek köztem és a roppant izgalmas biliárdközvetítés között vándoroltak, de a szavakat egyértelműen nekem címezték. Került itt minden, ami egy szózuhatagba belefér. Az újabb ászkok és kommerszek reménye fényesre csiszolta a kocsmagőzben lágyuló agyakat. Hosszú álmából ébredező logikácskám falusi mendemondák, legendák („nekem elhiheti, úgy volt”-igazság valamennyi) s pletykák erdején igyekezett áthámozni magát. Akadt egy mondóka, s talán egy-két tény is. A legizgalmasabb maga a mondóka: „Tótfalván rossz gyerek vót // eljön majd a drótostót // befőzi a babjába // s tovaviszi Tarjánba…” Érdekesnek tűnt az egyik történet is, amelyet három változatban, egy lényeggel tálaltak. Került kocsmázó, aki az egészet szemenszedett hazugságnak tartotta. A teljes igazságot három Dréherért és egy Hubertusért osztotta volna meg velem…

Az ótista története (2.)

Felhő Lajosról szólt a fáma. Gyerekkora csupa nyomorúság. Verték, ahol érték. Az anyja, aki védte apja csapásai elől, nem kímélte a saját pofonjaitól. Állítólag fintorral csókolta. Felhő Lajos furcsa fizimiska lett. Miskancsónak csúfolták, utalva arra, hogy gyakran látták Legéndi Árpival, aki messze földön híres férfiak iránti olthatatlan vonzalmáról. Szóval Lajosról kiderült, hogy ótista. E szót az ismert ótestamentum és a kevésbe ismert, de hallott artista szavakból vegyítette a nép. Segítségükre volt az az idő tájt Tarjánba érkezett vándorcirkusz is, mely artista számokkal csalogatta a falusiakat a szemfényvesztés kupolája alá… Ótista… A városi doktorok állapították meg róla. „Sosem fogsz szeretni!” – bosszantották a falu fruskái, mikor visszaengedték a kezelésről, s lábra kaptak a híresztelések, mifélék is az ótisták. „Igaz” ótista nem szeret! Viszont Felhő Lajoska, mert ettől kezdve csak Lajoskának gúnyolták, nem hagyta magát… Furcsa kettősség lakozott benne. Volt, hogy napokra eltemetkezett a portáján, amit – furcsa hirtelenséggel elhalt – szüleitől örökölt meg, vagy, ha elő is ette a fene, csak némán baktatott a falu egyik végétől a másikig. Aztán akadtak napjai, mikor nekikezdett a helyiek tanításához. Nyughatatlanul csöngetgetett be a házakba. Érkeztére legtöbb helyen a zsalugátert is behajtották, nemhogy ajtót nyitottak volna. Ám vasárnap a templom előtt mindig akadt hallgatósága, még ha mondandója feléig szép lassan haza is szállingóztak a szenteletlen beszéd áldozatai… Felhő Lajoska, Tótfalva fogadatlan ótistája pedig így szónokolt:

…meg kell tanítani apámat és mindenki apját meg kell tanítani őket hogy szeretniük kell a fiaikat csókolgatni és simogatni kell putyukálni babusgatni kell a fiakat mert elragadja őket az úr s szolgának teszi keresztre rakja meg kell tanítani apáinkat ha meg nem hajlandók szót fogadni falba kell verni a fejeiket úgy tanulják putyulgatásunkat ha fafejűek be kell repeszteni a koponyáikat ki segít nekem ebben ki áll a pártomra velem kell jönnötök az apámhoz onnan aztán továbbvonulunk a ti apáitokhoz és meg kell mondani nekik hogy ez így nem mehet tovább nem létezhetnek a rend ellenében mert falhoz állítjuk őket és falba döngöljük fejeiket betörjük a koponyájukat azokat a kemény taníthatatlan koponyákat míg vérfátyol nem szalad a szemeik elé a világnak rendje van a rend pedig azt követeli hogy az apák simogassák és csókolgassák a fiaikat rá kell jönniük erre mert a fiúk eredendően jók és nem keresztre valók gyertek velem először elmegyünk az én apámhoz és megmondjuk neki meg fogja érteni ha sokan mondjuk meg fogja éretni hogy nem bocsáthat csakúgy el magához kell vonnia mint az első hónapokban még emlékszem az első hónapokra a melle szőrére amin a fény játszott izzadt kékes szőrű arcára ami szúrt ha pedig nem érti meg fejét a falba verjük és segítetek ebben…

– Meghalt az apád, mit handabandázol, Miskancsó!

– Zagyvább ez az ótista, mint korábban…

…jöttök velem vagy sem most indulok megtanítom az apámat a rendre a felhőkbe írt rendre aztán elmegyek a ti apáitokhoz ha nem jöttök egyedül megyek és őket is rendre tanítom ha pedig mégis velem tartotok segítek nektek falba verni a fejeiket ha nincs bennük hajlandóság a rendre most indulok indulok rendet tenni indulok gyertek ha indulok indu…

– Eriggy már, te, eszelős! Te, ótista prédikátor!

– Sátánfattya ez, kutyateremtette, ördög viszi el…

– Ez se tennap veszthette el a kerekeit…

– No, jöjjön, koma, kocsmába! Tüzes szent beszéd hideg sört kíván, ez a szenteletlen suttyomság pedig legalább egy pólinkát…

– Én félek ettől az ótistától, egyszer még bevadul, meglássa!

Az őz története

Egyik nap az öreg Felhő hazavitt egy őzsutát. Kéthetes, ha volt. Bizonytalanul bámult bele köntösgomb méretű szemével a nagyvilágba. Nem lehetett tudni, honnan szerezte, miért vitte… Ez az ember a családjáról sem gondoskodik, miért egy sutával tenne jót? A tyúkól mellett ácsoltak neki pár négyszögöles kifutót, ahol kedvére szökellgethetett az apró bakjószág. Lajoskát már első este sem bírták bevonszolni az őzgida mellől. Végül ostorszóra ágynak futott. Másnap hajnalban kézből etette a vadóc állatkát. Friss füveket tépett a mezőn, dacolva a ruhája ellucskosításáért várható veréssel. Nagy barátságba keveredett az ótista meg az őzbakocska. Akkor még nem tudtuk, hogy ótista, bár látta mindenki, hogy nem fix. Ha szóltunk hozzá, másra válaszolt, s az istenért nem nézett volna senkinek a szemébe. Gyerek volt még, a gyerekségbe belefér sok furcsaság. Naphosszat etette, simogatta, putyulgatta őzbőrbe bújt kezesbárányát. Ám havonta egyszer (néhány végtelennek tűnő napig) rossz világ tört rájuk. Lajoska anyja menstruált. S ha menstruált ideges lett, agresszív. Órákon át hangoskodott, fejhangon ócsárolta a világot, a világban az embereket, az emberekben az ürességet. Mintha ő nem kongott volna belülről… Töltetlen hüvely volt, mint sokan mások. Ezeken a fékevesztett napokon végtére mindig nekiesett Lajoskának. Fiaverése azzal indult, hogy a legártatlanabb házi jószágokat is meghajigálta rohadt krumplival, vagy hozzájuk repítette a keze ügyébe kerülő hasábfákat… Fiát pedig tépte, rúgta, csípte, szidta, seprővel kergette, még úgy is, hogy be kellett másznia az őzkarámba menekülő legény után. Ott aztán csúcsára ért a haddelhadd. A cseperedő őzsuta szeme láttára. Honnan tudtuk, hogy menstruál Zsuzsa asszony? Hát szétvitte a szél faluszerte a kajabálását. „Menszeszem van, anyád vérzik, érted, ne bosszants, anyád vérzik!” Ezt üvöltötte álló nap, míg este rá nem ereszkedett a Felhő, s vagy meg nem ütte, vagy ájulásig nem kefélte a téboly felé marsoló fehérnépet.

Valahogy csak felnövelődtek. Lajoska is, Bakocska is, merthogy ez a név ragadt rajta. Lajoskáról már mindenki tudta, hogy ótista. Iskolába se járatták. Kíméljük – mondták a szülők. Igazából ők sem értettek egy kukkot a doktor szavából. Bolond, kottyos, mit kell cifrázni?! Lajoska betöltötte a tizennyolcat, mikor hatalmas veszekedésektől kezdett visszhangozni a Felhő-porta. Lajoska tagbaszakadt suttyó lett, már visszakézből érvelt apjának, akiről a napszámos izmot lefaragta a nohabor és a pálinka. Aztán kisült, levágnák az őzet, hogy megvendégeljék a falut. Hogy mi ütött ezekbe? Lajoska és az apja fejszével, villával kergették egymást a pitvarban. Másnap Felhő és neje a városba indult, a nagy dínomdánom kellékeit beszerezzék. Sohasem tértek vissza. Bakocska is eltűnt a Felhőék udvaráról. Lajoskáé lett minden… Akkoriban kezdett el vadul téríteni, avagy lázítani a tékozló apák ellen…

Efféléket tudtam meg első faluba ruccanásomkor. S még valamit. Már említettem a mondókát…

Tótfalván rossz gyerek vót,

eljön majd a drótostót.

Befőzi a babjába,

s tovaviszi Tarjánba…

Minden alkalommal, mikor Zsuzsa verte a fiát, ezt a mondókát üvöltötte a képébe, az „anyád vérzik”-kel tarkítva. Annyira beleélte magát a hallottakba, hogy a c4-en veszteglő bástyáját lenyerem. Igaz, jócskán bekonyakoztam, képes vagyok többfelé figyelni. Mint fénykoromban. Csak egyszer nem sikerült. Akkor egyfelé sem. Frontális ütközés lett a vége. Ha nem vigyáz, kedves barátom, rövidesen bemattolom. Tegyük el magunkat holnapra, a parti is porosodhatik, érhetik addig… Vagy meséljem el a felhők történetét? Ez elég hihetetlen história a magunkfajta tény-hajhászoknak, de a kései óra kedvez a misztikumnak…

A felhők története

A patikusnál és a kocsmában tett látogatásom után elhatároztam, meglesem azt az alakot a túlsó dombon, mert fölöttébb gyanús felhőképeket vetítő tudatával. Tán nem Lajoska? Két nap múlva, vasárnap hajnalban nekivágtam az útnak, felszerelkezve vadászpuskával, teleobjektíves fényképezőgéppel, s a délutáni akcióra gondolva egy csomag véres egészségügyi vattával, melynek darabjait házvezető nőmmel rakattam félre legnagyobb elképedésére. Utóbb sírva és utálkozva nekem adta termékenységének utolsó relikviáit, de felmondással fenyegetett, mert ekkora szégyent ő nem tud elviselni. Végül békülni látszott, mikor a bűnüldözés nevében kértem és engeszteltem egyszerre. Be kellett avassam terveimbe…

A hajnali páraderengésen át újabb cédulákat fedeztem fel…

S valóban… Az előzőnél hosszabb jelsor volt. Most könnyen kisilabizáltam a Kő doktortól kapott Braille-ábécé segítségével. Hm… Kezd összeállni a képlet, ha még nem is a megoldó – dünnyögtem magamban, míg terepjáróm aljára szerelt miniliftem fölemelt a beszállás szintjére. Begördültem. Áthúztam magam a volán mögé… Korán értem a dombtetőre, melynek bucán, akár egy tar koponyán a hajsziget, akadt egy maradék, le nem tarolt cserjés. Ott parkoltam le. Gallyakat vágtam, lefedtem dzsipem fémcsillogású, árulkodó részeit. Mire végeztem, közeledett, akire vártam. Felhő Lajoska, az ótista személyesen. Egy iromba felhő széléről lépett a dombra. Dalolt. Fejszéjét leakasztotta egy párakampóról, s nyomban belevágta egy valódi tölgytönkbe, oly erővel, hogy az kettéhasadt a föld színéig. Lúdbőrzött a hátam az erő ilyetén megmutatkozásától. Nagyokat nyeltem. Ádámcsutkám megvadult lóként rohangált fel s alá. Hanyatt vetődött. De nem esett a földre, mint a gravitációtól sújtott földi lények, hanem lebegni kezdett a tuskók felett. Múltkor ezt észre sem vettem. Lehet, ha meglátom a gukkeren, most nem vagyok itt. Még dalolt. A mondóka hangfoszlányai értek el hozzám: tótfalván vót… eljön a drót… befőzi jába… viszi jánba…

Ekkor a horizont körén túlról összesereglettek a felhők. Ide, a domb tetejébe. Mintha egy kopasz fejre ülnének sapkaként. Mintha egy varázshangú énekes seregítené össze a vadon állatait… Elkezdődött a tudat és a felhők kirakós játéka.

Hatalmas színpadot eszkábáltak az égiek. Félrevont függönyei mögül vörösen izzó felhővér hömpölygött a nézőtérre. (Nagyhatású ez a Kubrick, mennyei körökben is bejön… Jól fizetett giccsfestők, mit nem adnának ezért a valóságdarabért – próbáltam elütni félelmeimet némi cinizmussal.) Mikor narancsba oldódott az ég kékje, előléptek a szereplők. Izzadt tenyeremmel a sebességváltót markolásztam. Legelőbb két ismeretlen. Egy nő meg egy férfi. A férfi kezében szíj, a nő kezében gyerek. Megdördült a háttér, s egy őzsuta ugrabugrált elő a horizont „öltözőjéből”… Széll Sebes, a rendező, egy pillanat alatt széttúrta a színt… Következett egy kiborult kosarú gombászó. Rajta két luk, amin átszúrt a napfény. Oldalsó szívdöfés. Félrebillent kötényének ráncából (mint varázsképeken dukál) elődomborodott egy őzfej. Aztán a mű-tiroli turistának álcázott költő. Májszúrás szemből… Végzetszerű, ha jobban belegondolok. Kötött harisnyájának lehajtott végén jelent meg a bakarc. Következett az árokban talált női hulla. Nyakbökés felülről, szemből. A nő faludivathoz képest dekoltáltnak számító kosztüméből szivárgott elő a gyilkos őzábrázata. Valóban egy állat lenne az elkövető? De ki ez az ember? Ez a Felhő Lajoska, az ótista. Maga a sátán? Nem volt időm a töprengésre… A háttérben busszá hosszultak a léggomolyok. A kép zavarosnak tűnt. Nem voltak éles kontúrok. Pointilista vízióként hatott az ördögi freskó… Mégis fel lehetett ismerni a színpad előtt heverő Toóth Pált. Tüdősebek szemből. A szarvval ékített ördög-bakfej ujjára csavarodott slusszkulcsán derengett. Ez a jelenés oszlott szét leghamarább… Gondoltam, lassan vége a szeánsznak, hiszen… De nem! Most templomcsúcsot hordott össze a tudat. Körötte sírhantok páraárnyékait. Az egyiken fiatal nő ül… S a kővázában rendezgeti a friss virágot… Mozgókép. Felhörrentem. A templomtorony tetején, a kereszt helyén bakfej kandikált. De ez mozgókép! – nógattam magam. Még él… Oda kell mennem… Indítottam. Rükverc. Padlógáz. Felhő Lajoska (ezt a visszapillantóból láttam), talpra pördül a levitációból, s vágja utánam a fejszét… Az eget közben leradírozza egy láthatatlan kéz…

A viadal története

Miseidőben értem a templomhoz. Az oldalsó, temetőre szolgáló kapunál álltam meg. A cinteremből nyíló átjárón nem fértem volna be. Az a másfél perc, míg földet fogott masinám, végtelen időnek tűnt. Magammal ragadtam kormányzár-kőbaltámat, s a dzsojsztikkel irányt, sebességet szabva, göröngyökkel dacolva nyomakodtam a hársfákkal illatosított temetőkertbe. A puska elektromos székem hátsó tartójában hevert két darabban. Egyetlen fegyverem a kormányzár. Védelmem, gyenge bástyáim a kocsi oldalkarfája, és a háttámla. Nem voltam biztos benne, ellenállnak egy dühödött bak rohamának… Ha egyáltalán igazat sugallt a látomás… Mert teljesen lakatlannak (elnézést a szellemektől!) – élettelennek tűnt a halottak kertje.

és eljött a fenevad tótfalván ahol leggyengébb a hit kezdi ki jézus országát és fejének közepén agancs s agancsai végén vércsillagok mert eluralkodott történelmi múltú községünkben a bűn mert megátalkodott apák nevelik félre fiaikat s a tékozló gyermekek messze mennek soha vissza nem térnek s lassú pusztulásra ítélik ezt a gyönyörűséges tuszkulánumot mely a török fenevadtól még megóvta azokat akik iderejteztek

Aztán az egyik távolabbi sírkövön megpillantottam egy városias kinézetű fiatalasszonyt. Friss síron, friss virágokat szortírozott, s igazgatott a márvány tartóban. Idegesen tekergettem nyakam… Hol lehet a bak? Kiáltottam, de a hirtelen támadt szél elsodorta hangom, viszont neszezést hozott az ellenkező oldalon düledező ravatalozótól… Mintha fújtatna valami, s a lábával dobbantaná a földet… Közelebb, közelebb… – Fiatalasszony, fiatalasszony! Vigyázzon! A nő felém fordította fejét. A következő szemhunyás alatt egy barna csík tört ki a roggyant téglaépület mögül, s két előremeredt szarv száguldott a nő hátának. Magam lassan döccenve a temetőföld koponyakövein inogtam az egyenlőtlen harc irányába. Hasaljon le! – kiabáltam. De nem hasalt. Megfordult inkább, szembe a bakkal. Az állat a levegőben megmeredt, s úgy ért földet, mint olimpiai bajnok tornász – térdrogyasztással levezetve a továbblökő lendületet. Két méter, ha lehetett köztük. Két halált hozó agancstőr és két hullámzó mell tusája. A fenevad oldalvást észrevett, s most nekem szegte csontkardjait. Orrlukai vadul pulzáltak. Mintha szagot fogna…

ne higgyetek a szóbeszédnek felhő lajos bár autista beteg ember nem képes gyilkolni annál jobban ismerem az ő lelkét valóban a sátán jött el erőt vett magán s megkezdte birodalmának nyilvánvalóvá tételét fenevad képében pusztítja legjobbjainkat ez a fenevad nem sárkány nem oroszlán nem karvaly sem nem medve de egyenesen egy őzbak mely a termékenység ellen esküdött mária ellen esküdött a hold ciklusaival jön az asszonyok ciklusaival jön a sötétség birodalmából s alkalmanként magával ragadoz egy televény lelket

A nő alighanem elájult, de nem volt időm megbizonyosodni róla, mert félre kellett kormányozzam elektromos váramat, védjen valamit a bakördög első szuronyrohamától. Az agancsok nekicsattantak a kartámlának, nagyot lódítva erődömön, de lélekjelenlétem nem hagyott cserben… Visszakézből hatalmasat sújtottam a „patás” feje közepébe, s igyekeztem kifarolni e szorult helyzetből. Az állat kissé megtántorodott csapásomtól, ám nem illetődött meg különösképp. Most körbeugrált, mintha gyönge pontomat keresné (akadt belőle elég), s addig szemrevételezett, míg egy újabb fejleszegett támadás mellett döntött. Bravúrosra sikeredett száznyolcvan fokos fordulattal védtem az öklelést. Egyik szarvága a háttámla fémcsövébe akadt, a másik könnyedén szakította át a támlabőrt. Kevéssel előtte térdre küzdöttem magam, így hátrahúzódhattam a lassultában is halálos döfés elől. Hosszú ideig képtelen volt kiszabadulni. Kiszolgáltatott helyzetében addig csépelhettem nászütközetekben edzett koponyáját, míg azt nem érezte, mocsárban tapos. Dőlt a vér kemény bakfejéből. Dühösen kehetelt, fújt, hörgött és kaffogott. Szeme fehérje világolt csak felém. Lábai rogyadoztak a szabadulni vágyás kínjától. Kemény izommunkát igényelt a székben maradás. (Bár lábaim a hasznavehetetlenségtől elkorcsosultak, felső testem karbantartottam.) Arra is maradt időm, erőm ebben a patthelyzetben, hogy a távol eseményeit fürkésszem. Megnyugodva vettem észre, a fiatalasszony kereket old, miután műselyem kosztüméről lesöprűzte az avart…

híveim térjetek hát haza vegyétek kezetekbe a sorsotokat vegyétek kezetekbe a könyvet forgassátok azt de ne csak ünnepnapokon s ne csak a templomban citáljátok sorait hanem a hétközi unalom óráiban is és figyeljétek egymást és figyelmeztessétek egymást ha letérni látszik valaki a helyes útról s ne bűnbakot keressetek kit pusztának zavarhattok fejére olvasva a ti bűneiteket hanem mindenki keresse meg a saját bűn-őzét ami lelkével együtt cseperedett hogy elpusztítsa az emberek legjavára jellemző jó szándékot isten legyen veletek

Végül kiráncigálta szarvait a bak, s elsomfordált újszülött őzsuta módjára citerázó lábain. Rajtam karcolás sem esett. Ülő pózba zöttyentem. Nem mondom, kapkodtam a levegőt rendjén… Kíváncsiságom győzött lelkiállapotom fölött, s nem haza, hanem a sírhoz gördültem, ahol az imént még a hölgyike tett-vett. Özvegy Tóth Mária márvány nyughelye volt az. Lánya lehetett… Ki tudja? Nincs sok esély rá, hogy Tóthnak hívják, mégis majdnem áldozatává lett egy rohamnak… Mik ezek a vérpöttyök? Hiszen nem szökött mellének a vad! Mensrtu… Ő is… Mi több, bugyi nélkül – somolyogtam. És miért támadt nekem a vadállat – rendezgettem össze inspektori gondolataimat… Ha ő menstruált, akkor mire kellettem én? Mekkora marha vagyok! A csalétek! Ha-ha, majdnem vesztemet okozta… A kocsi oldalára szerelt táskába túrtam, ahonnan kétnapos, állott vért bűzölögtek a vatták…

A megütközés története

Elgondolkodva szedelőzködtek a misehallgatók… A fényre tárult templomkapuból nyomban észrevették az ótistát, minden vasárnap délelőtt nélkülözhetetlen kellékét. Ám most fenyegetően, egy fejszére támaszkodva ácsorgott a falu főterén. Eddigi szónoklataitól ezúttal sem tért el „szenteletlen” beszédének tartalma, ám sütött belőle a harag és a leplezetlen gyűlölség:

…meg kell tanítani apámat és mindenki apját meg kell tanítani őket hogy szeretniük kell a fiaikat csókolgatni és simogatni kell putyukálni babusgatni kell a fiakat mert elragadja őket az úr s szolgának teszi keresztre rakja meg kell tanítani apáinkat ha meg nem hajlandók szót fogadni falba kell verni a fejeiket úgy tanulják putyulgatásunkat ha fafejűek be kell repeszteni a koponyáikat ki segít nekem ebben ki áll a pártomra velem kell jönnötök az apámhoz onnan aztán továbbvonulunk a ti apáitokhoz és meg kell mondani nekik hogy ez így nem mehet tovább nem létezhetnek a rend ellenében mert falhoz állítjuk őket és falba döngöljük fejeiket betörjük a koponyájukat azokat a kemény taníthatatlan koponyákat míg vérfátyol nem szalad a szemeik elé a világnak rendje van a rend pedig azt követeli hogy az apák simogassák és csókolgassák a fiaikat rá kell jönniük erre mert a fiúk eredendően jók és nem keresztre valók gyertek velem először elmegyünk az én apámhoz és megmondjuk neki meg fogja érteni ha sokan mondjuk meg fogja éretni hogy nem bocsáthat csakúgy el magához kell vonnia mint az első hónapokban még emlékszem az első hónapokra a melle szőrére amin a fény játszott izzadt kékes szőrös arcára ami szúrt ha pedig nem érti meg fejét a falba verjük és segítetek ebben

A távolból egyre erősödő éneklést lehetett hallani… „tótfalván vót… eljön a drót… befőzi jába… viszi jánba…” A jelen elviselhetetlen modorú lurkói közeledtek. Akik már ökölbe szorult kézzel születtek… „tótfalván rossz vót… eljön a drótostót… befőzi babjába… viszi Tarjánba…”

Felhő Lajoska, ótista még nem zavartatta magát, kigüvedt szemmel ordított:

…jöttök velem vagy sem most indulok megtanítom az apámat a rendre a felhőkbe írt rendre aztán elmegyek a ti apáitokhoz ha nem jöttök egyedül megyek és őket is rendre tanítom ha pedig mégis velem tartotok segítek nektek falba verni a fejeiket ha nincs bennük hajlandóság a rendre most indulok indulok rendet tenni indulok gyertek ha indulok indu…

• Lajoska, menj haza szépen! Nincs itt semmi baj az apákkal! Menj haza szépen, pihenj le! Hallod, Lajoska?
• Minek neked az a fejsze, kis Felhőm? Tedd le szépen, ha nem tűzifát hasogatsz, semmi szükség rá…
• Nagyon furcsa ez a gyermek, egyre furcsább… Nem kellene elvitetni?

– No, jöjjön, koma, kocsmába! Intő szent beszéd fröccsöt kíván, ez a szenteletlen kajabálás meg egy kupica aratópálinkát…

Tótfalván rossz gyerek vót // eljön majd a drótostót // befőzi a babjába // s tovaviszi Tarjánba… Oda is értek a jelen elviselhetetlen modorú, ökölbe szorult kézzel született lurkói. Magam is akkor állítottam le a megtépázott elektromos széket egy akác árnyékában. A templomból utolsónak a nagymenő nyomozó ért ki a hajdani emgétéesz elnökével, aki most polgármesterként bográcsozik, valamint a pappal…

Az ótista megrándult, amint elépenderültek a lurkók, s szemére hányták a verset. Mint bibliai fenevad moccant. A fejsze már a levegőben írta körét. (Mintha az égen is körbesereglettek volna a felhők.) A gyerekcsapat szerterebbent. Meg kell tanítani apámat és mindenki apját! – bődült a magából kivetkezett ótista. A távolban sebzett őzbak kiáltása borzongtatta az erdőt.

– Hát mégsem lőtték ki mind?

– Biztosan idecsatangolt…

– Fogják már le, megőrült teljesen… Ne az őzeken rágódjanak!

Négyen ugrottak Lajoskára. Bilincs kattant… Zúgni kezdtek a harangok. A fiatalasszony bedöndítette Wartburgja ajtaját, s a városnak köhintette bádogjárgányát… A fejsze messze repült… A főúton csikordult tovább… Fémfoka szörnyű szikrákat hányt az aszfaltmaradékon ütközve…

Csak most lett gyanús az ótista, mikor kimutatta foga fehérjét. A nagymenő nyomozó házkutatást rendelt el…

Az igazság története

No, el is szenderedett… Holnap ismételhetem magam. El lesz itt az újságíró úr, kapott impulzust eleget, amit feldolgozhat, hisz hajmeresztő ez a történet… Kissé már szédülök a konyaktól. Két partit bezsebeltem. A harmadikban tisztelőny, s kinéz egy ötlépéses kombináció, amit nem valószínű, hogy kiszúr… Irány az ágy… Ennyi italtól nem leszek képes elaludni, de van mit megbeszéljek a Kópé lélekkel, kit ugyan megpedzettem a beszélgetés elején, de jó racionalistához híven el is felejtettem…

– Homályos ez nektek, érzékletekben tapogatózók… Semmi sem tetszik nektek, ami a fizikán túlról riaszt. Mégis a látomást keresitek alkohollal, fűszerrel, mert nem bírtok a valóság nyersességével sem! Persze ilyenkor, a félálom bódulatában bólogatsz, hogy egyetértesz velem, de alig várod, hogy reggelre eszmélhess, s a szétmosódó árnyékvilág újra tiszta kontúrú legyen… Hogy aztán délre már megijedhess ettől a tünékeny tisztaságtól, s nyomban lezúdíthasd első stampedli ész-csalató konyakod. Nem, ne folytasd ezt a történetet! Ez az újságíró még nálad is jobban ragaszkodik a tényekhez. Azért rúgott be ilyen hamar! Te is csak azért hajlasz felém, az asztaltánc másik oldalára, mert lenyomorodtál. Ha egészséges, vaslogikájú felügyelő maradsz, sosem lépsz szövetségre velem. Sosem. Akkor észre sem veszed a felhőjátékot ott a dombon… Észre sem veszed? Oda sem mész… Így azonban rá kellett jönnöd, vannak a tényeken, a ráción és a logikán túli dolgok…

A zsurnalisztát másnap délben elbocsátottam. Jól megebédeltettem… Meg sem említettem, hogy van még folytatás, mely kissé ködös, de legalábbis ép ésszel nehezen fogható… Ő sem erősködött. Sőt, köszöngette, hogy ilyen szép, megrázó, kitűnően felépített és lezárt sztorival szórakoztattam. (Álmában kikerekíthette…) Biztosan kamálni fogják a bulvárlap olvasói, ahol három éve hantázik. Szó szerint ezt mondta. Kamálni fogják, mert van benne falu, meg bolond, s ezeken mindig jól lehet rökönyödni, meg röhögni, meg fintorogni a nagyvárosokban…

Most délután van. Derűs, késő nyári délután. Az erdő fái összeborulnak itt, a verandám felett… Szivarozom… Az égből vajmi kevés látszik. Láttam hisz elég eget életemben… Bekapcsolom a diktafont, s felmondom rá az utolsó történet legvégét, azt a verziót, ami soha nem jut majd el a bulvárlapok olvasóihoz…

Többé nem tért vissza a faluba. A városi fogdából Pestre került… Ott az IMEI-be szállították, míg kriminalisztikai elmeszakértő vizsgálta, majd a Lipótmezőre, aztán, mikor lazítottak a kényszerzubbonyon, Szentgotthárdra mentőztették. Három részre feslett énjét ott toldották-foldották, minden különösebb remény nélkül. Jól el volt benne Felhő „Miskancsó” Lajos(ka), a prédikáló ótista, meg Bakocska is… Nem kívánkoztak odahagyni ezt a lakályos csontodút, amit annakidején minden nagyobb ellenállás nélkül annektáltak. Ott bolyongott leszedált árnyként az osztrák-magyar határ mezsgyéjén éveken át. Egyszer levél érkezett a községbe, Felhő Lajos portájára. Mivel ott nem tudott senkit a postás, a polgármesternek adta, aki falugyűlést hívott össze, ahol is fölolvasták. Az összesereglettek egyöntetűen sóhajtottak a levél végén, aztán hazabaktattak. Senki nem óhajtotta gyámság alá venni… Senki nem óhajtotta gyógyszerszedését ellenőrizgetni, senki nem akart egy megzakkant ótistát, akitől nemhogy szeretet, de még hála sem várható…

S vajon Felhő Lajoska volt-e a gyilkos? Vagy a felcseperedett Bakocska? Vagy ketten együtt? Erre csak találgatások születtek. A szemtanúk az utolsó látvánnyal együtt sírba szálltak… Soha nem nyert bizonyítást az ótista tettessége. A Felhő-porta szemétdombjából előbányásztak ugyan egy őz-trófeát, melynek agancsvillája pont olyan széles volt, mint a halottakon éktelenkedő sebek köze, de vért, hám- vagy anyagdarabot még elektromikroszkóppal sem fedeztek fel rajta. A legérdekesebb corpus delicti, bár nagyképű kijelentés ez két papírfecnire, s különben sem bizonyítottak semmit, a két Braille-írással pontozott cetli: 1. Tótfalván tanítok, 2. Eljön majd a drótostót… Nagy mennyiséget találtak ezekből a zsebeiben, mikor földre teperték a község főterén… Felhő Lajosból soha többé nem húztak ki más egyebet, egy vallomásnak számító félmondatot sem. Csak három dolgot volt hajlandó szajkózni… A már szalagra vett monológját, az untig ismételt mondókát, s legdurvább, roham közeli állapotaiban ennyit: „Menszeszem van, anyád vérzik, érted, ne bosszants, anyád vérzik!”

Az erdő eldugott zugában találtak egy karámszerű építményt. S benne egy döglött, berepesztett fejű őzbakot… Karámon belül emberi kéz alkotta rend. Itató, etető, fedett menedék… Nejlon alatt megrohadt takarmány… Ehhez a zsánerképhez volt némi közöm… Hallgattam róla, ahogy nyomozós felbuzdulásomról is… A zsurnalisztának lelkére kötöttem, nehogy kifecsegje a nevem, mert karrierfoszlató pert varrok a nyakába!

S végül a legizgalmasabb kérdés… Miért hívtak minden áldozatot Tótnak, vagy effélének. Ha tudnák, az ötödik hullajelölt is Tót-rokon volt… Nos, a legizgalmasabb kérdésre egyedül Felhő Lajoska tudna válaszolni, de a válaszon rajta ülnek lelkének társbérlői… Így nagy valószínűséggel a legacélosabb inkvizíciós sajdítás sem értetné meg vele, mit is akarunk… Ha kíváncsiak a véleményemre, azt idemondhatom a szalag végére. Van még két perc körülbelül…

A perdöntő bizonyítékot csak én láttam. A felhők játékát. De ez a légvár, hol, melyik perben állná meg a helyét? És csak én tudom, hogy nem Lajoska, hanem az őz támadott… Amennyiben az ótistára húzták volna azt a bizonyos vizes lepedőt, előállok ezzel a verzióval, de szerencsére, nem kellett felfednem magam… Ki hinné? Magam sem hiszem? Felhőket irányító földi tudat? Misztikus kapcsolat egy őz és egy ember között? Egy állat akaratát irányítva gyilkolni? Kihasználva egy természettudományos tényt? Amihez némi gógyi is kell, bár köztudott, az ótista nem az okosabb autisták közül került ki… Tótokat ölni, és csakis Tótokat, még véletlenségből is? Olyat is, akinek semmi köze a menstruációs vérhez? Hiszen a buszvezető férfi volt, s mint a boncoláskor megállapították, nem közösült a halála előtti hetvenkét órában „ciklusos” nővel… S mindeme borzalom azért, mert a mondóka tót-riogatása, csúnya verésekkel spékelve egy életre megülte Lajoska lelkét? Bosszút állni minden Tóton, és Tótfalván… Ki hinné ezt el nekem? Ez nem Twin Peaks. Ez Tótfalva, Erdőköri vadászház, Magyarország, 2002. augusztus 24., kedd, délután 17 óra 10 perc., P. M. – szövetségi ügynök. Vége…

Ma egy éve. Széthullott végleg egy régi barátom. Összeroppant. Engedtek az inak és az izmok. Ugyanígy fogok én is megdögleni. Egyszer csak fapapucs, és annyi. Hiába itt gyógyszer, torna, diéta. Hiába a mindent-kutató pszichológusi belémnézés, meg a bíztatás. Meg fogok pusztulni. És egyre közelebb a pillanat. Úgy élünk mi, sorvadásos kitudjakicsodák, mint izzó tűzhányó tövében a szerencsétlen őslakosok. Bármikor végünk lehet. Felelés alatt, a budin, a kocsmában, csókolódzás közben. De leginkább konok lassúsággal aszunk el. Hogy érezzük, milyen fiatalon megvénülni, töpörödni. Milyen is az, mikor bennünk fortyog a halál. Ma egy éve. Széthullott. Pedig szerelmes volt! De nem tartotta meg az érzés. Sőt! Még inkább zabálta, emésztette.

Múltkor kint beszélgettünk Dönivel a balkonon. Fasza idő volt. Tiszta tavasz. Döni azzal nyitott, nagy fájdalmasan, hogyha nem lenne elektromos kocsink, csak oda juthatnánk el, ahová eltolnak minket. Ha magunkra hagynak, ott szobrozhatnánk a világ végezetéig. Letörtnek látszott. Aztán kiderült, hogy tönkrement az élete, mármint az aksija.  Eszembe jutott, hogy Isten, aki mindenkit tologat, itt felejtett minket, ebben a zuglói kis nyomorunkban. Döni tök jófej. Végülis most ő a legjobb barátom. Ha lesunyja a buciját, úgy marad. Nincs izma, ami visszaemelné azt a nagy, hájas kobakot a test trónusára. Mondtam már neki, ne zabáljon annyit, mert lassan úgy néz ki, mint egy amőba. Erre azzal jött, mit tegyen, neki csak ez maradt. Meg a terv, hogy nekrofil tömeggyilkos lesz, más értelme úgy sincs az életének.  No, ekkor elküldtem a sunyiba. Mostanában kiváltképp megbuggyant. Az az igazság, hogy Juli sokáig hülyítette. Ez a lökött meg bevette, hogy szerelmes belé egy teljesen egészséges csaj. Egyébként Juli bombázó. Nem látszanak a platinalapocskák a gerincében. A frontot megérzi, mint egy vénasszony. Szóval hülyítette. Szegény Döni meg… Dehát nem mondhattam, hogy tegyen le róla, úgysem lesz neki soha a büdös életben nője. S ha ilyen ütemben sorvad, meg hízik, akkor a matyizásról is lemondhat. Pedig tele van vággyal, ráadásul gengszter-reppel hecceli magát. Hm. Csoda, hogy nekrofil tömeggyilkos akar lenni? Így “szerelmei” legalább nem szaladnak el…

Karácsony előtt nagyon király magyar órát tartott nekünk a beugró tanár. Carmina Burana ment. Középkori irodalom. Tele Istennel, szentekkel, halállal, szerelemmel. Fel is róttam a padra – dansz makabr, meghogy memento mori. Utóbbit átírtam: „Memento Móni”-ra. Jobb, nem? Lehet, varázsló vagyok. Aznap este buli volt, és megcsókolt egy Móni.

(A falakon színes fénypászmák kúsztak. Bömbölt az ezredvég föltartóztathatatlan gépüteme. Nem volt megállás. Sánták, bénák, egészségesek kavarogtak a parketten. A sarokban két kocsiban élő szerelmes próbálkozott egymáshoz közelebb jutni, már amennyire engedte a  rokkant-szekerek fémváza.  Talpig feketébe öltözött ifjú mankózott be a terembe, s azzal a lendülettel  el is vágódott. Ketten ugrottak, hogy fölsegítsék, két kezükben hibádzó. Csúnyácska leányok rohantak, sántítottak, kacsáztak föl-alá. Terveket szövögettek, fiúkra pillogtak. Izgatott ifjak lesték a kifestett, púderezett nyomort. Kacska lábú párok táncikáltak a falak mentén. Egy testesebb lány botjaira támaszkodva rázta terebélyes farát. Mások kocsijaikat billegtették, két kerékre állva akrobatikáztak. Egy ittas legény elhajította támaszait, s nekihanyatlott a vitrinnek. Bekapcsolt a stroboszkóp. A hideg fény szeletekre vágott mindent. A bénácska mozdulatok még sikertelenebbnek tűntek. A nagyvonalúan összefércelt emberfiak végképp széjjelhulltak. A “jobbak” pedig őrülten tekergőztek a fényrácsok között. Izzadt a terem. Nyirkos tenyerek fonódtak össze. A székeken ülő, táncra képtelenek láthatólag élvezték a ritmust, befelé ropták, járt a lábuk, lüktetett hasuk, halántékuk. A magamutogató, egészséges lányok egy asztalra pattantak föl, s mint “túlfűtött” diszkókban szokás, a pódiumról villantották elő hibátlan csípejüket. Sánta-csámpás lány billegett elő sírva az ember-kipárolgásos teremből. Az udvarnak egyensúlyozott. Kiszemeltje, egy ép fiú egy ép fruskát ölelgetett. A közeli kocsma és az intézet között ide-oda rohangáltak mámorért, Ámorért…)

Meg-csó-kolt egy lány! Oldalvást odapislogtam Dönire. Az csak bambán mosolygott a szaggatott stroboszkóp-fényben, aztán kivibrált a teremből. Három napig nem szólt hozzám. Mi több, már a tanárt is azzal fárasztotta, hogy disztrófiás tömeggyilkos lesz. Móni? Gyönyörű. Epilepsziás. Mióta ismerem, kevesebb a rohama. Nem is szabadna strobizni nálunk a bulikon, néhányan bármikor bekattanhatnak. Egyszer láttam kiterülni. Nem tudtam segíteni, hiszen csak úgy ukmukfukk, nincs kiút ebből a kocsiból. Üvöltöztem. Nagy sokára meghallották, és lekezelték a Mónit. Emlékszem, órákig csak pihegett. Fehérebb lett, mint a kifutott tej. A szemében valami furcsa fénytörést láttam. Kis baleset: a kora tavaszi sugarak összekoccantak az elmúlással.

A negyedik nap reggelén Döni épp a levegőben volt, mikor végre figyelemre méltatott. És milyen a Móni? Izéltetek már? Kérdezte fitymálva, röptében. Hülye vagy, Döni… Vetettem oda. Nemcsak a dugimugiról szól az élet. Közben az ápolónak megreccsent a dereka, ahogy leemelte Dönit az ember-daruról, amin úgy lógott, mint egy érett-kövér disznósajt. “A kurva elhízott mindenedet! Megrokkanok ettől a sok bénától!” Félbe is maradt a “kapcsolatfelvétel”. Láttam még, ahogy Döni feje bíborvörösre vált a szégyentől és a dühtől. Kigurultam, mert tanítás előtt találkozni akartam Mónival.

Odakint két régi motoros csepülte egymást reggeli köszönés helyett. Csak úgy, szórakozásképp:

– Na, mi van púpos, lerohad már a domborzat a hátad közepéről?

– Merevedjen a katétered, te, béna madár!

– Állami gondozott fajtákkal nem is tudom, miért beszélek?!

– Még neked áll följebb, nyomoronc, akinek fél lábbal kevesebbet csináltak az ősei?

Átsöpörtem az előtéri lifthez. Nem tudom mitől, de hirtelen befékeztem, s a kaszni helyett a lépcsőhöz gurultam. Hallottam egy ipséről, aki kocsival ugrik lépcsőt. Megálltam a márványszakadéktól néhány milliméterre. Az öregek már abbahagyták a műpörlekedést. (Nem volt közönségük.) Még hallatszott az ápoló zsörtölődése, s hogy Döni valami vagány dumát reppel. Álltam ott a grádics fölött, s eszembe jutott, hogy holnap Spártából írunk. Igen ciki volt, amikor tanultuk. A tanerő belemelegedett az előadásba. A spártai államberendezkedés, a hadsereg, a szokások, Taigetosz…”A súlyon aluli és nyomorék újszülötteket…” Itt elvörösödött és elsápadt. Hiába, újonc volt. Már kimondta, nem visszakozhatott.  Azt hitte, megsértett vele minket. Pedig dehogy! Kicsire nem adunk! Aki nyomorék, az nyomorék. Mi azok vagyunk. Sokkal jobban utáljuk, ha minden áron kedvezni akarnak nekünk. Az nagyobb szembesülés.

Arra riadtam, hogy a nevelőm visszahúz a szakadék széléről, s mondja, vár Móni a földszinten, de ne itt menjek. Délután meg beszélni akar velem. Valaki azt terjeszti, hogy iszom. Rendszeresen. Biztos megint ez a probléma. Három napja tényleg benyomtam kissé, de az azért volt, mert amit nyertem Mónival, az veszni látszott Döni durcájával. Akkor a nővér azzal jött, mi a franc köze van hozzá, nem tudom, miért vedelek, inkább örüljek, hogy ilyen szép barátnőm van. Gyorsan terjed a boldogság híre. Főleg egy ilyen helyen, ahol ritka vendég. Ahol bánatos mosolyok tévesztik meg az idegent. Ahol félholtak élnek kacagva. Móni igazán gyönyörű. Széthullott barátom jóképű fickó volt, nem úgy, mint Döni. Biztos kiütne a nyeregből. Bárcsak megtehetné. Azért én is sármos figura vagyok. A szétesés sármja. Disztrófiás báj. Jön majd egy két lábon járó csodalény, egy herceg, s már viszi is Mónit. Kiáltozhatok a sportkocsija után az elektromos székemből. Átkozódhatok. Már hetedhét határon túl vannak…

Tegnapelőtt érkezett egy új srác. Kutya baja. Csak ez könnyebb suli. Magas, izmos, sportol. Póréhagyma módjára hajló lábaimat begyűrtem törökülésbe. Móni a kocsim karfáján csücsült. Átölelte a nyakam, s hosszan elnézett mögöttem. Onnan hallottam a fazon hangját. Őt leste, ez bizonyos. Aztán megcsókolt. Hideg volt a szája. Hidegebb pár fokkal. Az ilyet megérzi az ember. Még az ilyen tehetségtelen, Taigetosz-szökevény is. Délután nem ért rá.  Nem maradt benn, ahogy rendesen. Pedig nagyon vágytam a simogatását. Meg volt egy érdekes előadás is. A hinduizmusról…

Tegnap elmaradt az utolsó óránk, az egészségnevelés. Egészség? Érthetetlen fogalom. Csak disztrófia létezik: tehetetlenség, katéter, kocsi, kacsa. Reggel egy mantrát motyogtam magamban: Hare Móni, Hare, Hare. Valószínűleg nem ér semmit, de jólesett. Szeretnék neki venni egy lótuszkelyhet, egy hófehér lótuszt. De honnan? Nincs is olyan tiszta virág. Tanítás után kigurultam az erkélyre. Szépen sütött a nap. Csodák csodája odadöccent mellém Döni kocsija is, s minden átmenet nélkül beszélni kezdett kissé elhanyagolt barátom:

– Figyelted tegnap? Mi lehet a bűnünk? Miért ez a sorscsapás? Ez a sorvadás? S miért vezekelnek az ápolók is velünk? Mi ez az egész? Már tömeggyilkos sem lehetek? De mérhet rám a sors ennél nagyobb terhet, ha megint vétkezem? Mivé válhatok: valami vágóállattá? Mi lehetek? Mi lehet egy nevetséges, mácsóskodó zsírpacniból, ha kiszáll a buliból, ha legurul hanyatt a lépcsőn…

Nem tudtam, mit feleljek. Nekem is hasonló gondolatok forogtak a fejemben. Szerelem, disztrófia, karma, dansz makabr… Hogyan is értheti meg Döni, hogy ő semmit sem veszített. Neki sokkal jobb. Ő nem látta a szerelmét, amint kézen fogva az új fiút, elballag a liget felé. Az idegesítően fátyolos kikeleti fényben.

– Olyan furcsa a tekinteted – kottyant bele tűnődésembe Döni.

– Kis baleset. A tavaszi sugarak összekoccantak az elmúlással. Ne is törődj vele, majd elmúlok. (Észre sem vette a nem véletlen nyelvbotlást.) Menjünk ki kocsmázni! – javasoltam.

– Nem iszom alkoholt.

– Majd vedelek helyetted is.

Sokáig kinn voltunk a harmadosztályú búfelejtőben. Döni életében először ivott sört. Mivel nem tudja megfogni a korsót, szívószállal próbálkozott. Nagyon berúgott, s előadta a legújabb verziót, miszerint ő a fiúkat csípi, s nincs is kedve nekrofilnak lenni. Néztem ide-oda ingó, nagy, busa fejét. Aztán ott hagytam a kocsmában, a hülye gondolataival együtt…

A lány átölelte nyakát. Hosszan elnézett mögé, ahol is meglátta a fiút, mint hős lovagot. Csillogott-villogott két arasszal sem átérhető karjain a sodronying. Hozzá fogható bajnok sehol sincs hét határban. Egyetlen csapásra metszi le a kihívó lovagfiak fejét. A lány el is engedte a (póréhagyma lábait maga alá gyűrve) feszengő roncsot, s a görszék nekiindult a szakadéknak. A hercegnő ujjbegyét végighúzta a címeres vérten, majd odabújt a naptól átmelegedett, rideg páncélhoz, miközben föl-fölpillogott a szenvtelen hős szikla-arcára.

Egyre gyorsulva száguldott a görszék. Kerekeit meg-megdobták a göröngyök. Az élettelen tekintetű fiú a mélység peremén, akár egy lepke bábja, kettéhasadt, s mikor a szék alábucskázott… Egy felleglovag lépett elő belőle. Pajzsán, mit párákból fontak az égi mesterek, fehér lótuszvirág díszlett. Öles kardjának pengéjére pedig Memento Mori-t véstek a mennybéli céhesek. Hatalmas viharfelhő a köpenye. Villám a tekintete. Beborította a mezőt, a küzdőteret, szétroppantotta a kivagyi lovagot, s magával ragadta a megszeppent leányt. Nyomában elektromos kocsik alkatrészei hulltak az égből…

Kiszáradt szájjal ébredt. Öt sör, egy rémes álom, s a még rémesebb fölismerés: nem ő a vihar, csak a lelke háborog. Döni álmában beszélt. Valami lökött repslágert csikorgott fogai között. A többiek mélyen aludtak. A kocsi ezüst fényben ragyogott. Hidegek voltak a végtagjai. Összevissza száguldoztak agyában a gondolatok.

…móni… móni elveszett… ámor szanktusz és szent lemondás… dísz trónon DISZTRÓ fia… soha többé nem jut már senki… taigetoszon születtem… ugrani… lépcsőt járni… a döni… szegény döni… végképp egyedül marad…

Megfogta a kocsi karfáit, s ráhúzta magát az ágyról. Tekintete az ablakra fagyott, amin túl, az égen, vad-szabad felhők nyargalásztak a Hold-háttér előtt.

…mementó móni… karmikuss sistennyila… ma kilépek s ez így már sohasem lesz… kis baleset… holdkóros tolókocsis… egy élő halottból halott élő… szekér-lovag aki kedvesét vesztette… veszítse el vagy nyerje meg életét is…

Döni fejhangon hortyogott. Maga alá gyűrte póréhagyma lábait. Fölvette kedvenc bőrdzsekijét, mialatt folyton az eget nézte. Az ablakon, a felhőkön, a Holdon túli világot. Döni nagyokat csámcsogott. Ilyenkor szokott fölriadni arra, hogy nem eszik. Ha fölriad, fordulni akar, meg vizelni. Hogy fordulhasson és vizelhessen, zajt kell csapjon, amire megjelennek a mindig bosszús ápolók.

…sietni… sietni… nem várom meg a széthullásom… pontot tett életem utolsó bekezdésébe a móni… francba… persze öngyilkos nem lehetnék… bolond hinduk… biztos nincs igazuk… öt-hat évért mit izguljon az ember… egyre rosszabb lesz úgyis… nem vagyok akkora elme mint az a csillagász aki sorvadva ostromolja a végtelent… nekem nincs miért maradni… csitulj már döni… a fene vinne…

Fölzümmögött az elektromos kocsi motorja. Túl hangosnak találta, de senki sem rezzent. Kitárta a hálóterem ajtaját, hátat fordított a lépcsőnek. Lassan tolatott.

Móni a haját szaggatta, és rohama lett. Majdnem megfulladt. Döni épp a levegőben úszott, mikor megtudta. Hatalmasat jajdult, és hájas teste rángatódzni kezdett az emelő szíjai között…

(Illusztráció – Prisac Nicolae: Sad and tired)

Hogy mi nem voltam eddig? Artista, badibilder, kubikos… He-he! Mióta összecsomózott az isteni akarat, még a mátrix-lét legjavában, sőt, mikor génjeim sodorták az EZT NEKED Company szövőszékén, azóta determinált borsószemnyi és kicsinyes valóságom. Nézze meg a végtagjaim! Egy szétnyomott kaszáspók nyúlványai nagyobb egyetértésben vonaglanak, mint kezem-lábam. A Mindenható elkent az élet vásznán, akár valamely minimál-artos produkciót a művészi szándékolatlanság. Ideböffentett a felületre, idekent engem hanyag eleganciával, nemtörődömséggel – teremtve árvának, s adva egy huszadrangú címet hozzám: Láz Ottó. Az Állami Gondviseldében, ahol félrenevelők és eltévelyítők szorgoskodtak, hasonszőrű társaimnak tanári petrencék szabtak identitást. A mozgássérült- és lelencstátusz mellé felvehették a rózsaszín buziplecsnit a gyöngébbek vagy a hajlamosíthatók… Az életpályát egyengető tanerők azért nem nyúltak a testemhez, mert nem tudhatták, hol kezdődöm, hol végződöm. Egy biztos pontom volt – a fejem, amiből kíméletlenül és kiapadhatatlanul áradt a tiltakozás. A sors és az „ártatlan” tapizások miatti. Ám ez a szó- és szitoközön valójában a méltóságteljesen felelőtlen és vak Isten hasaalját célozta…

Életem első harmada, tizennégy esztendőig, e helyt folydogált. Egyetlen vigaszom a tanulás lehetett, amit viszont untam. Deja vu érzésem támadt az új tananyagok kezdetén. Mindenkit lepipáltam. Formázásban, agyaggyúrásban meg oly kimagasló tehetségnek számítottam a sok terápiás művészke között, hogy a tanár ösztökélt, ha lett volna ösztökéje, azzal, menjek tovább a Kisképzőre. Ennek két akadályát láttam: magamat. Közlekedésképtelenségem és egyre halványuló fizikumom házi őrizetre ítélt. Úgyhogy letettem az efféle ábrándokról. Maradt a verbális pályák távlata: tanár, ügyvéd, mittudomén… Ezeknek is két akadálya volt: én. Tekintélymentes kinézetem és csapongó gondolkodásom, beszédem. Lehettem volna tudós, de a kitartás, az egy-dologra koncentrálás idegesít. Tíz könyvet olvasok párhuzamosan… Mihez fogjak? Fizikai előrenyomulás… Ez az! Egyszer a hétvégi kimenőn, már a ligeti otthonban történt, gimnazistaként, eltekergőztem a legközelebbi pályaudvarig. Tartott három óra hosszat, lévén kocsim kerekét hajtva juthattam előre… A kezeimet meg látta… Mikor odaértem, nyomban jelentkeztem rakodónak. Most min csodálkozik? Igen, trógernek! Először szépen kértek, ne vicceljek, aztán borogatást ajánlottak, utána a jó büdös francba küldtek, amint az akkor egyáltalán nem divatos diszkrimináció varázsszót és szinonimáit (hogy ők is értsék!) emlegettem. Utóbb meg, midőn előkaptam megélezett, porcot is vágó menzakésem, amivel erőtlenül hadonásztam, rám hívták a rendőrt, aki visszakísért az intézetbe. Hogy mire volt jó ez a hűhó, ez a kivagyiskodás? Bebizonyítsam magamnak tapasztalati úton, az alja munkára sem vagyok alkalmas…

Mit tehetek? Kolduljak? Ezt akkoriban nem szívelték, nem propagálták, mint most… Mi több, elveim szerint előbb loptam volna, minthogy tett nélkül legyen enyém valami. Ebben a felfogásomban nemcsak a többi nyomoréktól, de kivált az egészségesektől különböztem… A beszédes koldus, Párizst járt ismerőseim mesélték, gyakorta hoppon marad. Nehéz megható, igaznak tűnő szöveget hazudni-rögtönözni. A lenyomott horror-dumát nem bírják a járókelők, a dajkameséktől röhögő görcsöt kapnak az utasok, a valóság meg unalmas. Így a színjeles érettségi után, átvéve sodrából számtalanszor kihozott, vaskalpagos igazgatóm kezéből a bizonyítványt, várt rám az édes semmittevés. A hobbilét. Néhány évente újabb és újabb hobbikat találtam szánalmas testem feledtetésére…

A nemi élet nem lett hobbimmá… Tizenkilenc körül jártam, mikor összevakartam egy barátnőt, aki ott mankózott mellettem a liget százados fái alá rejtett randevúkon, de csóknál közelebb nem jutottunk. Szerelmes persze nem voltam. Két emberi érzéssel vértezett föl a Lord: irigységgel és önutálattal, amit már majdnem önsajnálatként, már majdnem önszeretetként lehetett fölfogni. Szóval őt zavarta a testemben és főleg a fejemben uralkodó káosz, engem meg „épphogynem” tökéletessége irritált. Ő kereste az Istent, én menekültem előle, ott tagadtam, ahol lehet, elsősorban mindennapi káromlásaimban. Amint rájött, tulajdonképp ez volt érzelmeinek mozgatórugója, képtelen megtéríteni, sőt, antikrisztusi megnyilatkozásaim őt is megingatják, faképnél hagyott, s tovabicegett a neki szánt ösvényen. Maradt a néhanapi maszturbáció. De nem esett jól. Csak összekoszoltam magam, magom rám száradt, s ondószagú lettem. A mosdás kínos, hosszú előkészületeket igénylő kivégzésként szerepelt heti kötelességeim közepette. Amikor grafikus haverom aktokat készített rólam, végre kicsikarjon valami elismerésfélécskét a gőgös csendéletfestő és absztraktmázoló szakmától (magam egyszerre voltam a félresikerültség csendélete és absztrakciója!), ahogy ott pózoltam ágyon és kocsiban, a sakk-kockás konyhakövezet egy gyékényszigetén tekergődzve, mint kígyóbűvölő összekuszálódó majd kiegyenesedő hüllője, vagy a fürdőkád zománc-sivárságában egy zuhanyrózsával dideregve, néha fölállt a farkam. Talán a kiszolgáltatottság kéje miatt. Nyomorult testben burjánoznak hisz a legnyomorultabb vágyak. Megkértem piktorom, aki szint’ bóca volt, s köztudottan homokos, segítsen kínjaimon… A harmadik alkalom után elmaradt, így adva föl a karriert… A képeit is itt hagyta… Nézze! Bizarr, nem?! Szóval buzinak sem vagyok elég jó! Egy rokkant „más” is undorodhat tőlem! Pedig a testiség ezen vállfajában fölsejlett valami halvány élvezeti érték, vélhetőleg a tilosba tévedés öröme. Szex nélkül is van élet! – tódítottam. Hol is találnék egy olyan figurát, legyen nő avagy férfi akár, aki háromszor is megérinti a testem, főleg ezt a szegletét! – toldottam meg lemondás-filozófiám. Pedig farkam tökéletes anatómiájú, de az összkép elrontja a hatást. Én is inkább nézegettem csinos arcú, jó alakú, mint a náluk is csinosabb roki csajokat, mikor még érdekelt a téma. A szexből tehát hamar „kinőttem”, pont addigra, mikorra a normálisok beleszédülnek a vermébe… Istennek más tervei voltak velem, a lázadozó görccsel…

Az idő tájt eljárogattam egy keresztényszerű szervezetbe, egy olyanba, mely mézesmázos köszönettel teszi zsebre adónk egy százalékát. Talán az exnő késleltetett hatására, talán az ördög motoszkálására, vagy talán a nyomorultan is mindent kipróbálni késztetésére. Csak a kereszt tény náluk, jól el tudnak bújni mögé… Egyrészt lerítt róluk az álszentség. Fajankó ábrázatukat legszívesebben ikonosztázokra festették volna. Világmegváltó szenvelgésükben Istent nem a szeretet felől, hanem a bűnök bocsánatládájaként értelmezték. Hinni azért, legyen, ki megbocsásson… Cinikus, nem? Modern búcsúcédula-elv – a’la carte farizeus mosolykrémmel leöntve. Az sem tetszett nekik, mikor ez ügyben ellenérzéseimet fejeztem ki, hát még, mikor az isteni bűn felől faggatództam. Sátán, távozz-t harsogott mű-bigott szájuk, mert vitaképtelenek voltak. Eldöntött sajátigazságuk mellől gondosan kigyomláltak minden kételygyomot. Egy valódi pap legalább dogmatudományokkal felvértezett, de ezek tíz rosszul citált Biblia-idézettel gyalázták az urat, amit térítésnek meg szabadításnak neveztek egyébként. Tulajdonképp nem is akartam mást kérdezni – Isten, ha már tapasztalta Krisztus, létbe vetett önrésze által a földi teremtmények korlátolt, gyalázatos mivoltát, nem bűnös-e abban, hogy kétezer éve tovább tűri tökéletlen teremtése vadhajtásait? Háborúk, nyomorultak, pedofilok… Vagy csak egyszerűen mazochista? Érti, nemde? Kérdésfeltevésem – szerintük – annyira orv volt, annyira tőrszúrásszerű, hogy az „apage”-t harsogóknak „agape”-t kiáltottam, persze nem meggyőződésből, csak pózból, és úgy gördültem ki az imaháznak kinevezett sufniból, mint mikor diadalittas császár parádézik ünnepi szekerén… Istennel, pontosabban egy rakás eltévelyedettel történt találkozásom így esett…

Istenből azonban egyenesen következik a politika. Az istentagadásból pedig az irányultság. A pártocska, amely felkarolt, mint „nyomorultat”, aki ugyanolyan, akár ők, csak kicsit nem egészen, aprócskát egyéb, de épp azért érdekes, mert csöppet kilóg, de benne van, s így kiváltképp érdemes arra, hogy zászlóra hímezzék, magyarán a pártocska, amelynek az öndefiníciója is téves, hamar kihozott a sodromból. Míg Isten igéi, főleg, ha félremekegték őket, leperegtek szánalmas szerpentin-valómról, addig a politikusi kijelentések receptoraim felszínét sem érhették el. Vad ateizmusom tetszett nekik. Hát még istenkáromlásaim, s kirohanásaim a papság ellenében. Szócsövet akartak hajtogatni belőlem, szócsövet, mely azt hajtogatja – nekünk mindent lehet… Mikor ez az egyetlen, de ezer köpenyegbe csavart lózung magamutogatva, magakelletve, ember-kábítva megállt előttem, mint a Jelenések könyvebeli fenevad, hogy imádjam isten helyett, tegyem magamévá, úgy istenítsem, összerezzentem, ahogy egy kijózanodott próféta, nyasgemet kiáltottam, ez ott belefért a vitaszínvonalba, s kiviharzottam a legnagyobb sebességgel, amit kocsimból, áttételesen a karomból ki lehetett csiholni… „Nekem semmit sem lehet, miképp állíthatnám az ellenkezőjét! Ha önigazolás kell nektek, keressétek önmagatokban… De legbelül csak egy kikelésre váró Alien-szörnyet találtok… A kapzsiságotokat!” – méltatlankodtam magamból kivetkezve, mialatt a kerületi székház empatikusan rámpátlan kijáratának lépcsőin lecígölt két segítőkész seggfej.

Mi legyen hát az ember, ha a makrokozmosz és több földi szféra is bezárul előtte? Legyen zeneszerző! Ne vak, ne süket, nyomorék! Egy önkormányzati, földszinti, sötét, bogaras bérluk mélyén eltemetkező, a világteljességet onnan ostromló aktor. (Mai napig sem világos számomra, hogy ezt a teljességet érteni, részemmé tenni vagy lerombolni kívántam-e jobban…) Kitűnő tenor hangom volt a gimiben… Hallásom abszolút, megmondtam azt is, milyen hangnemben nyekereg a buszok kardántengelye… Hangszeres zenére képtelennek születtem. Viszont rengeteg klasszikus muzsikát hallgattam, a kottázásnál meg mi sem egyszerűbb… Mindeme predesztinációt megfejelve elolvastam egy-két zeneelméleti szakkönyvet, s begubódzásom melléktermékeként komponáltam két vonósnégyest, egy kórusművet Apokalipszis széljegyzettel, s egy fél szimfóniát Laokoón munkacímmel (57 perc nyitánnyal együtt), melynek közepén ízületeim beleuntak a kottafej gömbölyítésbe. Művészi korszakomban, ez négy évig tartott, firkáltam közel száz ceruza- és szénrajzot, s belevágtam életrajzi regényembe. Mondanom sem kell. ez utóbbi kísérlet is megfeneklett a 241. kézzel írt oldalon. A világtágításnak ágyam volt a terepe. Ágyam, azaz az íróasztalom, a festőállványom, a zenekari árkom… Micsoda ágy! Mennyi, küszködés és veríték temetője!

A félkész szimfóniát megmutattam egy zeneértő cimborának, aki szerint kevés változtatással bemutatható, bár hangszerelési kérdésekben éles vita kerekedett köztünk. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy az ötvonalak üresen maradtak a kottakönyv hátralévő oldalain. A „profik”, az úgynevezett tudósok, a „képzetlen” zsenit, minden érában lesajnálják. Ez az igazság, mely most engem vágott képem, elkedvetlenített. Hogyan is lehetnék tudósa, doktora, akadémikusa valaminek? Hacsak nem a szívásnak! A múzsai kísérletek után, mikor is megsajdítottam Euterpé fülét, és sírba hajszoltam Kliót, amennyiben történelmet írtam történetemmel (a rajznak nem okoskodtak ki nőpatrónust a görögök), könyvhalmok alá temetkeztem. Lehet, erre korábban lett volna szükség. Válogatás nélkül olvastam. Habzsoltam a szót. Antikváriumok rémeként emlegetettek a könyvszakmában. Százkilós, minden könyvodúba bekívánkozó bénakocsim miatt leizzadtak a satnya, bibliofil palik. Volt, lévén a kocsifülre akasztott rafiaszatyrom dugig telt poros kötetekkel, hogy ölemben is kiadványok tornyosodtak hazafelé utamon. Rokkantnyugdíjamat a Pallas alias Bölcs bagoly fémjelezte boltokban hagytam… Egy kedvenc témám akadt csak a lektűr–Homérosz–krimi–Verne–lávsztori–Tolsztoj őskáoszon túl. Históriai idolok életrajzát előszeretettel forgattam. Megszereztem a teljes Így élt sorozatot, de komolyabb biográfiai műveket is vásároltam. Kiváló hőseim: Kolumbusz, Nagy Sándor, Napoleon, Cortez, elkápráztatták a szobakonzervbe zárt, viszont tágulékony lufi-elmém. Vágyaimnak, akkor még nem zabálta föl őket a cinizmus, megtestesítői lettek e nagyformátumú alakok. Az irodalom szánalmas, idegroncs bohócaitól ellenben irtóztam. Gutenbergi gutaütős érám öt évet lopott el életemből. Gutaütős, mert lábadozó szélhűdöttként támolyogtam könyvbirodalmam polcai között. De ismeri, milyen érzés, amikor kurva okosnak érzi magát az ember, aztán a következő pillanatban összeomlik, mint a pharoszi világítótorony, ha megrendülnek a föld támpillérei, ha meginog Atlasz lába, ha megrogynak az eget tartó oszlopok… Tudás! Nevetséges! Tudás! Fájdalmas! Tudás?! Brrr…

Van nekem tévém, videóm is, porseprűm szintúgy! Sorozattenger… Hajdani, nem létező bölcsőm újabb pótléka. Ringatódzás a sorozattenger hullámain. Leselkedés. Távoli családok életét kukkolni, mi több, egy család szenvtelen árny-tagjának lenni. Ez nekem való szórakozás! Háromszáznegyvennyolc videókazetta. Négy tévéeposzt rögzítettem mindenre kiterjedő odafigyeléssel. Címkéztem, regisztráltam. Füzetet vezettem a szereplők viszonyairól, szokásairól, szinte szociometrikus aprólékossággal. Tizennyolc órát tévéztem naponta három és fél éven át. A szemem két dioptriát romlott. Az IQ-m, házi méréseim alapján, ötven pontot zuhant. Valamivel jobb maradtam az imbecil szintnél. Viszont kívülről vágtam a dél-amerikai keresztneveket, s az épp menő reklámok szövegét. Egyetlen egyszer késtem le egy epizódról. Már régen pótoltam az ismétlésből, mégis hetekig depressziós voltam. Úgy gondolhattam, megcsaltam kedves családomat, vagy valami hasonló állhatott a kedélyzuhanás mögött. Kedvencem, Brazília nyomulása ellenére, mégis a Startrek lett. Híd köztem és a kozmosz között. A levegő atomjait, a kazetta szalagját, a videómagnót, a tévékészülék képcsövét, az étert, később az üvegszálkábelt, a stúdiót, a műholdvevőt, a műholdat és a sztori-teremtő fantáziát elhanyagolva köztem és a kozmosz között csak a szaruhártyám, a csarnokvíz, a szemlencse, a recehártya, a pálcikák, az ingerülettovábbító idegpályák, a neurotranszmitterek, s a szürkeállomány megfelelő szigetei álltak. A képfeldolgozó agydarabka és köztem viszont nem tudom, mi állt… A belső végtelen?! Mielőtt Istenről kezdene itt nekem beszélni, ugorjunk tovább életrajz-zanzámban…

Tulajdonképp ez az utolsó, jelentős önkorszakom. Szakács lettem. Egy gyorsan eltüntethető, pepecs világ alakító és pusztító istene. Bár renyhe bélműködésem miatt elsősorban vacsoravendégeknek kotyvasztok. Mit kotyvasztok?! Ételtökély-piramist emelek. Mártások, húslevesek, sültek, köret-orgiák, sütemény-költemények száradnak a lelkemen. Egy főzés bütykös, makacskodó ujjaimat, rozoga, alig vonszolható testemet, és szűk konyhámhoz képest bumfordi kocsimat tekintetbe véve, még a fürdés macerájánál is többet kíván tőlem. Egész napot, hétvégét. Hajnalban kelek. Délig előkészítek. Koraestéig összeállítok. Este sütök, főzök. Aztán jönnek a vendégek, s küszködésem látványos nyomait, mind megeszik, amit elégedett mosollyal nyugtázok. Életemben nem volt olyan elégedett a mosolyom, mint mikor az utolsó tál is kiürül. Se egy jó helyre húzott szénvonást, se egy izgalmas dallammenetet, egy plasztikus mondatot nem nyugtáztam úgy, mint midőn pusztulni látom, amit naiv odaadással, izzadva, kacska mozdulatokkal, de kikezdhetetlen hittel teremtek. Ez perverzió. Perverz öröm… Elégettem egy-két rajzom. Hátha a hamvadás látványa hasonló a tunkolás, szájnyalogatás, tányérkinyalás látványához. De képeim veszte közönnyel töltött el. Ezek szerint lelketlen fércelmények! – dühödtem fel, s néhány kivételével mind elporlasztottam. Akkor nem sajnáltam. Most már igen. Miért?! Mert a főzéssel párhuzamos kedvtelésemmé lett lenyomataim összegyűjtése, rendszerezése. Negyven év nem idő, főleg egy efféle nímand görcs esetében. Vagy éppen egy ilyen féregnek jelentős idő, kinek behatárolt a létezése, örökös cselekvéskorlátok között mutatványozik, mert „istenileg” eltiltatott egy raklapnyi Kronosz-csalató időtöltéstől? Mindegy… Negyven év önmagában –

sokként és kevésként is negyven év. Vettem egy ládát. Elhozattam ide a hórukkokkal. Tudja, mi a tervem? Perverz kis disznóságaim, örömeim koronája! A végrendeletemben, melynek lassan nekilátok, mert vészesen szakad az ín, sorvad az izom, és lágyul az agy, főleg, hogy gyógyszereim ellenére vedelni kezdtem, rövidezek, szóval végrendeletemben a hullámat ebbe a ládafia koporsóba rakatom, tárgyaim, műveim, botorságaim mellé. Most minden fillérem félreteszem, nehogy pénz híján normálisan temessenek el. S ha már benne vagyok, zárják le, alakítsák vízhatlanná önmagamat megmentő bárkám, s dobjanak egy óceánjáró fedélzetéről a hullám-végtelenbe. Legalább holtomban ringhassak bölcsőben. Az élet bölcsőjének színén. Ennyi. Ne higgye, elmúlás utáni hírnévre vágynék, arra, hogy burjánzó létezés kerekedjen a halálomból, ha megtalálnak kéretlen kezek. Nem! Egyszerűen orcán akarom vágni az Istent, aki ennyi gyalázatot elművelt velem. Emberarcon akarom csapni, s ez bőven belefér a földi blaszfémiák láncolatába, nem kiugróan szemét cselekedet, sőt, még a létét sem tagadom, megbecsülöm e pofonnal, e fricskával. A szoftver gyöngeségeire hívom föl a figyelmét. Ott ringatózok majd ég és víz határán. (Hasonlatosan egy végtelenbe kilőtt szondához, melyet megpakoltak emberiség-ikonokkal.) Ám magam, aki bevégeztetett s mégis létező, csak a végtelen és a véges végtelen határára juthatok el, hogy az isteni teremtés örök kérdőjeleként lebegjek halál-bölcsőmben. Képzelje csak! Egy összegömbölyödött emberkupac, gordiuszi csomó embermaradékból. Riadalmára a ponttá zsugorodott Semmihatónak. A kiterjedéstelen kiteljesedésnek… Az első, könnyen felszáradó könny helyett a gyönggyé szilárdult utolsóban tekintheti meg elbutult ábrázatát…

Még nem igazán kiforrott az idea, csak a végrehajtás módja biztos… Újra könyvekhez kell nyúlnom, misztikus porülte kötetekhez, vagy az egyetlen könyvhöz. Kódfejtő leszek! Ki kell főznöm, sütnöm, le kell kottáznom temetkezésem teozófiáját, a rekviem és eggyéválás aktusának teóriáját…

De maga nem is figyel… Jó, hogy kész a vacsora… Segíthetne a tálalásban. Pulykában sült galambbal töltött csirke… Mézzel leöntve… Mire minden kelléke előpompázik egy lakomának, addigra lemerít a gondolkodás, s csak mosolyogni tudok rajta, miképp tűnik semmivé, amit a látszólagosan értelem-determinált tetterő kerekít, legyen az, bár szóalapú zagyvalék vagy zabálni való. Egyen csak a mosolyomért! Jó étvágyat! Vegyen ebből a savanyúságból is. Ecettel savanyítok… Vegyen, ne kéresse magát…

(Illusztráció: Janet Sobel – Untitled)

Kirándultunk. Pontosabban legurultunk a hegyről. Zó ezerrel, mert neki sportkocsija van. Úgy tép, mint egy állat. A kesztyűje szarrá ment, mire leért a sorompóig. Az én gépem ócska csotrogány, az első százon kiborultam, mikor megkóstoltam egy kátyút. Röhögtem. A nevelők is. Mit tehetnénk? Röhögünk. Ez egy ilyen élet! Nyugodtan röhöghetünk, rosszabb már nem lehet. Gyusz is mindent megúsz. Múltkor nekifutott egy egri lejtőnek. Zuhant vagy öt métert, hiszen szakadéknak bizonyult a lejtő, aztán röhögve visszaszaladt az úton. Nem normális! A nevtanok röhögtek. Gyusz röhögött. A többiek röhögtek. Gyusznak, annak idején, leégett mindkét keze, mikor a fán belemarkolt a magasfeszültségbe, s rövidre zárta önmagát. Azóta viccet csinál a műkezéből. Ha biciklizik, a kormányon hagyja, vagy kiteszi az ablakba, mindenki elszörnyülködhessen. Ezt is röhögve meséli. Azóta kíméli az Isten, mert minden hülyeségét túléli. Ezen a túrán is rosszul vette a kanyart. A szederbokrok aljáról kiabált, húzzuk ki. Röhögött, mikor végre kikecmergett a tropára ment bringával. Csak egy karcolás volt a szeme fölött. Biztos Isten is úgy gondolkodik, minek szívassa tovább, neki már mindegy, az élete el van cseszve. De nem erről akartam mesélni…

Szomorkás délután volt. A nap bilincsbe verve támolygott a felhők között. Kisubul ötéves lehetett akkoriban. A kertben mászkált. Vödrében homokot szállított egy nagyszabású vállalkozáshoz. Várat kellett építeni a betolakodó hangyák ellenében. A papája mindig azt mondta: a hangyák büntiben lévő emberek. Rosszak voltak, ezért parányivá, jelentéktelenné, eltaposhatóvá varázsolta őket a Jóisten. De meghagyta nekik azt az örömet, hogy gürizhessenek valami kézzel avagy ízelt lábbal foghatatlan-érinthetetlen célért. Látszólag a királynőért, a királynő petéiért. Aztán egy érzékeiken túli távlatért: a boly továbbéléséért, a hangyák tökéletesedéséért, aminek semmi, de semmi értelme. Mert minek az erdőbe tökéletesebb hangya, mikor a világ egyszer úgyis összeroskad. Persze ezt nem tudhatta a dolgozó vagy a katona, de maga a legszentebb várbéli lény, a királynő sem. Ezt már Kisubul sem tudta, csak annyit tudott, hogy a hangyák büntiben vannak. Ennek megfelelően büntette őket. Hogy büntibb legyen a bünti. Az egész vödörnyi homokot a hangyákra borította. Azt hitte, ezzel mindennek vége. Összeomlott a hangya-világegyetem, ő a Dolgok Bevégzője (ezeket persze már megint nem hitte!), s lepergetheti tenyeréről az idegesítően odaragadt szilíciummorzsalékot, mint aki jól végezte dolgát. Lapátjával elpaskolgatta a buckát, keményebb kérget vonva a rovarok fölé. Nem sejtette, a hangyák tulajdonképp boldogok és röhögnek odalenn, mert végre úgy élhetnek, ahogy szeretnek. Rejtve… Délután a nap felhőhabok közé merült. Mikor Kisubul fölegyenesedett volna, furcsa fájdalom tépte meg inait. Talán ráborult egy vödörnyi homok az égből… Mindenesetre nem lett boldog ettől. Állt a homokozóban, és keservesen sírt. Mikor lépni próbált, felvisított fájdalmában, s a homokba huppant. Térdre. Beletenyerelt az imént elegyengetett kupacba. Azonnal megmászták a méltatlankodva előbújt hangyák. A bátrabbak bele is martak finom húsába. A vérmes katonák fejüket tekergetve rágták a fiú kezét, hogy savval kezdjék ki a rózsás bőrt. Moccanni sem tudott. Zokogva nézte, miképp emésztik a dühös, elvarázsolt lovagok. Könnyeibe ragadt egy-egy potrohos vitéz. Negyedóra telhetett el, mikorra észrevették. Apja ölben vitte be a házba, ahol bátyja épp a kocsijából mászott át az ágyra. Őt már rágni kezdte a halál…

Fél éve eszmélt, tehetsége van a festéshez. Kezével ugyan tudott fogni, például a sakkbábukat némi bűvészkedéssel, szögletes mozdulatokkal odább tolta a szabályoknak megfelelően, rövidebb szövegeket is képes volt leírni, de percek alatt elfáradt az erőfeszítéstől. Mit tehetett? Szájjal kezdett pingálni. Csak pingálásnak nevezte. Gimiben furcsállta a művészetekkel foglalkozó tárgyakat. Nem nagyon érdekelte se az irodalom, se a rajz. Fölösleges nyűgnek tartotta mindkettőt. A matek meg a logika vonzotta. Mintha ezekkel kikockázhatta volna a kocsiba vezető útját, ami ellentmond az emberi logikának, ellenben sokkal több benne a misztikum, az emberfeletti döntés. Ez pedig képletekkel fel nem fogható. Mindegy. Sokszor sóhajtozott: mit nekem Hölderlin vagy Gogol, Csáth vagy Juhász Gyula, mikor nagyobb nyomorok is vannak az írók elborulásánál. Itt vagyunk mi, akik soha, semmi nyomot nem hagyunk, és nyomorultul tűnünk el a földről. Azok legalább tettek valamit, nyugodtan megkattanhattak. Logikus. Isten adott és elvett. Tőlünk csak elvesz. Miért? Mikor ez a bűvös miért, amin egész logikácskája bukfencet vetett, elhangzott, mindig messze tekintett. Pedig tulajdonképp a szemembe nézett. Tudtam is én a választ? Engem egy tantárgy sem érdekelt. A filozófiai órákon – állítólag – néha megcsillant az elmém, ahogy tanaram fogalmazott (ennek ellenére elmecsillogásaimat ketteskékkel jutalmazta), ám rendszerekben soha nem gondolkodtam. Mikor Kisubul nagy festő lett, már kiállították, azóta mélyültem magamba, nehogy lemaradjak… Egy sikeres vagy műveltebb barát hatalmas húzóerő. Akkoriban, a logikabucskáztató miértek idején, sokkal inkább lekötöttek a szexlapok. Több kötegnyi volt nálam. Azzal bizniszeltem. Tudtam az összes csaj meg skac vonzódását. Tudtam, ki izgul a másik nemre, pontosabban ki izgulna a másik nemre, ki gerjed, ki gerjedne a saját térfelére. Ennek megfelelően árultam a lapokat, őriztem, s adtam tovább a titkokat, melyek nem is voltak akkora titkok, ha megosztották velem, akiről tudván tudható: nem egy bizalmi ember a bizalmi állásban. „Némi identitás” dolgában nekem is zavaraim voltak. Hol a gay-magazinok izmos pasijaira matyiztam, hol a pucérra vetkőzött fitnesskirálynők izgattak föl a végletekig. Lényeg az izom volt. Egy nyolclábút az izom ingerli pattanásig. Ja, nem sejtik, mi a nyolclábú. Egy magamfajta rovarnak van két természetes kinövése, amit úgy vonszol, mint esküvői uszályt az ara, s két botja, három-három lábbal. Valami stabilitásérzetünk hadd maradjon az alólunk kirántott földön. Mire ezt a naplót papírra verítékezem, már elég irodalmi a stílusom, még gondolatok is meglepnek. Ezen aztán annyira meglepődünk, mármint én meg a gondolatok, hogy kölcsönösen faképnél hagyjuk egymást. A tollamról meg egy pacatócsa ázik az árkusra. Milyen szépen mondtam ezt is… De korántsem annyira, mint ahogy Kisubul festett… Bridzs volt az első, akit lerajzolt Kisubul. Bridzset furcsa szerzetnek tervezte a Főépítész, aki selejtet is álmodik. Százhúsz kiló, száznegyven centi, állami gondozott cigánylány, aki valamelyest járóképes, de valami ősbánat annyira kikezdte a lelkét, zabálásba fojtotta „legkisebbségi” létét. Egyszer két hét alatt „elmekdonalcozott” százezer forintot, amit vadiúj számítógépéért kapott. Abban az időben sokat vitáztunk Kisubullal a másságról. Napokig sértődötten kerültük a másikat. Mert zsidó vagyok, ő meg nem, s ez elég jogalapnak számított, hogy egymást csepüljük. Pedig másságunk fundamentuma közös: nyomoroncok lettünk mindketten. Mindig azzal jött, ha nem születek rokinak, biztos bankár lennék, aki zsebre vágja a világot. Erre így replikáztam: nem lettem bankár, s lehet, inkább elevenen elégnék, minthogy így éljem le az életem. Persze ezt csak akkor mondtam, ha rám tört a depresszió. Az életfogytosok is nyilatkoznak ilyet: Inkább kötél, mint négy fal között rohadni! Az interjú végén azért odasúgják a riporternek: Mindent leírhat, csak ezt az egyet nem, mert még megszavazzák, ha már mi is azt akarjuk… Szóval jómagam sokszor leelőítéleteseztem Kisubult, hű de szép szó, ő lebuzizott, mert egyszer megtalálta a gay-újságjaimat, aztán lenáciztam, ő gettószökevényezett… De azért szerettük egymást, hiszen mindketten mások voltunk. Teljesen mások, mint a mások, azok a mások, akikkel tele minden híradás. Csak mi tudtuk, hogy a másság az más. A másság nem jogalap. A másság állapot. Nem túl jó. Viszont lehet röhögni is rajta…

Nem tudom, hogy fért rá Bridzs a félfamentes rajzlapra, de a végén széle is maradt a papírnak. „Nagy művész vagy, Kisubul” – dicsértem amúgy is sértődött barátom. „Aki egy ekkora múzsát rárak egy ilyen kicsi felületre, az nagy művész…” Naiv megjegyzésemet gúnyolódásnak vette, s rásértődött a sértődöttségre. El sem mondom, miknek titulált. Igaz, osztottam én is. Az első kiállításán békültünk ki. Addigra már több képet pingált. Főleg tropára tört Meyrákról, akkumulátor-temetőkről, hová deformált csontok is kitétettek. Szürrealistává lett, ha jól értettem. Csonkolt kezű szeretők a strandon, amely egy elektromos batár ülésén terült el… Sivatagi homokfúvások takarta Velorexek, botok, nyomorultak… Vitustáncot járó, összekapaszkodott féllábúak. Lespórolt ujjakkal megáldott zenészek groteszk koncertje, és sorolhatnám a magamfajta, egyszerű figuráknak nehezen befogadható élményeket, témákat. Sikere bőven túlnőtt az intézet hospitális falain… Sikere kiburjánzott a képtárakba, a művészvilágba eresztett léggyökereket, sőt akadt középiskola, ahol művészettörténet-tétellé avanzsált az érettségin. Pedig akkor még jelen időnek számított… Tisztelői gyakorta zarándokoltak el az intézetbe. Ilyenkor a cikornyás arabszobában fogadta a látogatókat. A vitrines szekrényekre ragasztott kartonokra applikálta képeit. És szerényen mosolygott, mikor arról kérdezték: honnan… Csak mosolygott… Honnan? Biztos lelkiismeret-furdalásos az Isten, hiszen van miből törlesztenie… De ezt nem mondta. Akkoriban már unta a szövegelést. Mindent lefestett, miről órákig lehetne csevegni. Nem sértett meg senkit, s ha már elege volt a tömjénezésből, a barom kérdésekből, azt hazudta, nagyon elfáradt, inkább visszavonul, nehogy rohama legyen. Könnyes megilletődöttséggel engedték útjára rajongói…

Szomorkás délután volt. A nap bilincsbe verve támolygott a felhők között. Kisubul betöltötte a tizenkilencet. A téli fellegek hasukat dörzsölgették a fejünkhöz, amitől már délelőtt megderesedtünk. Kitettünk magunkért. Baráti tűzszünetet kötöttünk. Ő nem zsidózott, én nem náciztam. Békésen iddogáltunk a Pántlikában. Stílszerűen felpántlikáztuk ezt a napot néhány pálinkával s öblítő rundóval. Kisubul akkor kezdett lerészegedni, mikor hirtelen átmenettel egy értelmes beszélgetést zaklatott töredékekkel tett élvezhetetlenné. Épp arról diskuráltunk, hogy hol kellene egy téli tárlaton bemutatkoznia, mikor a hangyákkal hozakodott elő. „Hangyák vagyunk magunk is, s bárhogy küzdünk, törtetünk, hangyák maradunk. Jelentéktelen dolgokért lelkesedő, semmilyen célokat hajkurászó pontok a végtelen vibrálásban. Valójában semmi értelme a tetteknek, s a legjobb, ha az ember életre tisztulásától, azaz önálló akarata első megnyilvánulásától halála pillanatáig csak sodródik. Az akarat egyedül a sodródás állapotának fenntartására fordítható, mert minden más akarati kísérlet eredménytelen, tehát reménytelen…” Még ásításom sem törte meg lendületét. Lehúzott egy újabb felest, nyelt rá egy korty sört, és… „A hangyák akaratnélküliségükkel is fenntartják a fajt, márpedig egy fajtól több el sem várható. Az akarat a széthúzás alapja, s a faj ellenében hat. Ahol felüti fejét az egyén akarata, pusztulásra ítéltetett a faj. Tekints az emberiségre! Nekünk rokkantaknak kötelességünk ezt bebizonyítanunk az önbizalomterhes emberegyedeknek…” E szavaknál véletlenül leverte a poharát, s a méltatlankodó, lusta pincérnő akaratos szavai megakadályoztak minden párbeszédet. Kirúgott minket, s megfenyegetett, beköp a nevelőknél, ha még egyszer ennyire becsókolunk. „Hülye szipirtyó, hangyavelejű némber!” Kiabálta magából kikelten Kisubul. „Belefestem egy Meyrába, s majd meglátja, bekövetkezik, amit ecsetemmel jósolok!!!” „Agyadra ment a sörrel spékelt siker…” Próbáltam csitítani. Nyomban visszatért a régi kerékvágásba: Mit ugatsz, te, kis buzi?! Jobbnak láttam, ha a születésnapján nem replikázok. Csöndben botorkáltam mellette mind a nyolc lábammal, s azon járattam az eszem, mi még akarat nélküli hangyának is rosszak lennénk…

Másnap már kora délután megérkeztek az Ubul-szülők. Mindkét fiukat hazaviszik a hosszú hétvégére. A furgon bekanyarodott a Tisza-villa parkjába, s a gesztenyefa recsegő avarján állt meg. A rozsdás levelek lejárt lemezként csikorogtak, sercegtek. Ubul és Kisubul egymás után gördült le a rámpán. Az egyik nevelő hatalmas rajzlaptartóban hozta Kisubul munkáit, amit be akarnak mutatni otthon, a községi művelődési házban. Nem beszéltünk este óta. Kisubul nem tudta, fogadalmat tettem, lemondok minden szexuális élvezetről, s titokban elégettem az összes pornólapomat a kert hátsó fertályában. Majdnem az összest… Erősen szuggeráltam Kisubult, hátha megfordul, s legalább odaint vagy odabiccent marakodótársa felé, de konokul elfordította fejét. Még szüleitől is ódzkodott mozdulataiban. Minden közeledést hárított. „Hülye mártír, pozőr faszkalap…” – gondoltam. Magam sem forszíroztam az elköszönést, jövő héten úgyis folytatódik minden elölről… Először Kisubul görrent be a mobil rámpán az autó hatalmas béltraktusába, utána bátyja, aki az utóbbi időben egyre rosszabbul volt. Aludni sem lehetett tőle, mert bár teljesen magatehetetlenné facsarta a disztrófia, mindenáron forgolódni akart az ágyban. Addig nyöszörgött, míg vagy egy mozgásképesebb szobatárs vagy az ügyeletes ápoló segített neki. De mindenkinek vészesen fogyott a türelme. Apja behúzta a furgonajtót, s elviharzottak. A gesztenyelevelek nyugtalanul billegtek az udvar homokján, mint parányi halászhajók a tajtékos tengeren, de rövidesen ez a nyugtalanság is elült. A villa szinte teljesen kiürült délutánra. Csöndes sóhaj volt a társalgó. Bementem az arabszobába a könyveimért, mert úgy gondoltam, ha itt felejtettek három napra, s úgyis változóban vagyok, legjobb, ha tanulok, hisz biológiából és matekból is gyatrán álltam így, a gimi utolsó félévében… Közben eszembe jutott, a hét teljesen szomorúan telt. Nem is röhögtünk egy jóízűt sem. Pedig a legvidámabb barakknak mondanak minket is, akik csak felületesen ismernek. Rosszullétek, szerelmi csalódások sokkolták a társaságot, persze, vizsgázni is kellett, s egy zabszem sem fért meg legtöbbünk seggében… Kisubul melankolikussá lett mióta fest. Biztos valaki súgott neki – egy festő ne legyen önfeledt… Régen mennyit ugrattuk egymást. Mióta fontossá vált, mióta karrierről kezdett beszélni, mióta feladta az általa dicsőített, öntudatlan hangyalétet, nevetni is elfelejtett… A teremben ott gömbölyödött Bridzs. Hová is mehetne? Az ő anyja a gyorsbüfé, apja a közért csemegepultja. Most is evett. Boldogan teregette ki szendvicseit az egyenzacskóra, mely alól kilátszott Kisubul rajza, amire épphogy, de ráfért Bridzs, teljes valójában. Nem zavartam. Az evés extázisában talán észre sem vett. Az extázisból nem a valóságra szokott riadni, hanem álomba zuhan. Főleg, ha jól belakott, és unalmas irodalomórákon ücsörög az első padban. Ilyenkor gőzgépként hortyog. Aztán a csittegésekre bocsánatkérőleg fölriad… És röhög az osztály… A tanár is elnézően mosolyog. Olyan „nincs senkije, csak az álmai” mosoly ez. De Bridzsnek nem bántó, mert annyira naiv, hogy a bántást ugyanúgy nem veszi észre, mint pénze apadását. Az asztalunkig zörögtem botjaimmal, ahol Kisubullal pallérozódunk, meg amőbázunk, ha már nagyon elegünk van a közoktatásból, s nagy lendülettel rázuhantam a székemre. Botjaim jobbra, balra eldőltek. A könyvkupacból előtúrtam – persze legalul pimaszkodtak – az említett két tantárgy bibliáit. Közben kezembe került a pornólap, amit felmentettem az azonnali máglyahalál alól, gondolva a hosszú és ingerszegény hétvégére. Mikor távoztam volna, s kétfelé hullt botjaim után kepeszkedtem, a tolltartóm mellett találtam egy borítékot. Miniatűr rajz díszítette. Kisubul összetéveszthetetlen kézvonásai. Mi a fene ez? Úgy gondoltam, fönn az ágyon bontom ki. Intimebb dolgok lehetnek benne, minthogy a csámcsogásból, nyelésből, szuszogásból álló örömszimfónia megfelelő kíséret volna hozzá. Fölfelé indulva összefutottam a másik állandó bentlakóval, Lámával, aki a kaszinóból érkezett jól megtollasodva. Már várta puha „pamlaga”, amit kivételesen elhagyott, hisz rátört a rulettfüggés, egyetlen boldogsága, amiért az ágyát, mi több, az intézet falait is képes órákra elhanyagolni. Váltottunk egy-két felszínes mondatot. Megígértem, este lejövök a sakkedzésre. Ez minden pénteki szórakozásunk Kisubullal. Aztán el a lift felé… Hasra az ágyban… Először a megmaradt pornólapra sandítottam, lévén, igencsak bizsergett az ágyékom, de legyőztem egyszerű-magamat, s Kisubul üzenetét téptem föl…

Nagy hó esett a felhők kéjesen pöffedő hasából. Egész délután rendületlenül szitált, akárha egy műanyag szita lyukain hullana a finom, mindent megülő, mindenhová beférkőző homok. A konok kitartás meghozta az eredményét. A furgon többször elakadt a hazafelé úton. Ám mindannyiszor kiküzdötte magát az átfújások, hóbuckák, jégbordák csapdáiból, s meleg, mozgó kuckóként tört a célnak. Csak a töltésen kellett végighaladnia. A töltés végén ott szerénykedtek a falu épületei. A sárgás fényű utcalámpák kísérteties fénybe vonták a település szélét. Hófüggöny borult a láthatárral, mint fátyol egy aggszűz könnypárás szemére… A furgon fölnyögdécselt a töltés tetejére. Nyugatról bősz szélöklelések taszajtgatták…

Szia Fric!

Azt hiszem, bekövetkezik lassan, ami egy megtévedt, öntudatra ébredt hangya életében a legnagyobb dolog, agyonnyomja a teher, amit cipel. Kérlek, gondozd, amit az ember-hangyák éléstárába küzdöttem, mindazt a lomot, ami lelkemből felszínre tört. Azt a tudást, hogy tilos másnak lenni, mert csak tilalomfa lehetsz egy megvakult, elvakult árral szemben. Rám tenyerelt a világ, ha tetszik Isten, s elveszek e nagy nyomás alatt. Mindössze annyit ért el, kisajtolta belőlem a megmaradt, jobb részt – képek formájában. Gondolatsav formájában, ami ráborul a képeket nézők felhős tudatára, s ott örök hieroglifákat váj a szürkeállományba… És kikezdi a gondolkodásukat… Rájönnek, jobb lesz, ha visszaállnak a sorba, a főmederbe, mely az emberiség nevű hangyaboly építőinek alázatútja, hogy az egész hasznos részei legyenek, szemlélődő, de nem gondolkodó sodródók…

A szélátfújás tükörsimára csiszolta a havas jeget. A furgon bizonytalanul tolt fakutyaként csusszant a szűk utacska szélei között. Alant ötméteres mélység, nád, susnya, ahogy arrafelé mondják. Kisubul aludt. Bátyja csöndesen könnyezett, miközben magatehetetlen törzse előredőlve, lábával hegyesszöget bezárva, meg-megrándult. Már nem mert szólni az apjának, hisz legalább ötször megálltak miatta, hogy kiegyenesítsék az izomtámasz nélküli, „megtört” gerincet. A furgon reflektorai reménytelenül hasogatták a hódrapériát. Hirtelen fene öklelés dobta meg a furgont. Az apa ellentartott a kormánnyal, de hasztalan, minél jobban tekert a szél ellenében, annál megállíthatatlanabbul csúszott a semmibe. Kisubul aludt. Bátyja könnyezett, s azon volt, elcsavarja a fejét az ablak felé, de mindhiába. Az apa elkeseredetten káromkodott. Aztán…

Mert az ember sem több a hangyánál. Erre épp a mi sorsunk bizonyíték. Ne akarjunk többek lenni a kozmosz jelentéktelen porszeménél… Tudod mit? Más feladatot kapsz. Ne gondozd a képeket, inkább égesd el őket, mert kizökkentik a jó úton haladókat… Égesd el mind! Semmi szükség tudatébresztésre. Az emberiség maga egy tudat, agy, ha úgy tetszik, amiben az egyén egy neuron legfeljebb. Mi csak továbbítunk, nem alakítunk. Nevetséges áltatás azt hazudni, hogy kiemelkedtünk az állatvilág öntudatlanságából… Most vagyunk benne igazán, mikor az ellenkezőjéről papolunk… Ennyi… Szia Fric! Örültem, hogy a barátod lehettem. Tudom, nem vagy buzi. Bocsáss meg! Nagyon kedveltelek…

Kisubul

Megzavarodva mentem sakkozni. A végjátékot gyakoroltuk jóindulatú tanárunkkal. Sokadik nekigyürkőzésre sem tudtunk rájönni a megoldásra. Nehéz feladványokat hozott az öreg. Láma még kapizsgált valamit, de én koncentrálni sem voltam képes. Kisubul ákombákomai szaggatták a fejem. Egy egyszerű gyaloglépés néha meghaladja a fantáziát. Ráadásul valami furcsa dolog történt. A király kétszer is feldőlt, mintha erős szélfúvás sodorná el. Kikerekedett szemmel néztünk egymásra. Aztán elütöttük valami marháskodással e túlvilági legyintést. – Biztos Botvinik kísértete… – tódította nevetve falábú mesterünk. – Nem bírja a mai töketlenkedésteket… Röhögtünk, ha kissé fásultan is…

Egy árny kapaszkodott vissza a töltésre. Odalenn oldalára dőlt, horpadt vaskaszni. Szabadon futó kereke még pörög. Benne két test. Köröttük csupafém vázak, keretek. Hideg, gyilkos szorítás. A nagyobb korpusz összecsavarodva, könnyezve nyögdécsel. A kisebbik nyaka ott szakadt a két kocsi karfája között. Szájából egyenletesen szivárog a vér…

Lehettünk vagy százan a falusi temetőben. Az intézetből négyen utaztunk le: Döni, Ungcsi, én, meg a kissé pityókos igazgató. Hárman szobatársai voltunk Kisubulnak. Persze Nagyubul is eljött, miután összefércelték, drótozták, gyógytornálták a kórházban. A sír szélénél állt a kocsija. Mi vele szemben sorakoztunk. Döni és Ungcsi a Meyrákban. Nekem hoztak egy lócát. Az igi mögöttünk dülöngélt, s árasztotta nyakunkba a cefreszagot. Néha, imbolygása közepette, stabil pontot talált satnya vállainkon. A pap szomorú beszédet mondott, a kántor Istennek csikorogta dalait. A búcsúzó hangyanép ámenei pecsétekként döndültek. Nagyubul hegyesszögben előredőlt. Bepárásodott szemüvegével úgy festett, mint egy szomorú ufó. Széltől kusza hajára egyenletesen hullott a hó. Kis fehér sipka kerekedett rajta, csipkés, akár egy ünnepi sábeszdekli. A lapátolás előtt volt egy feladatom. Játékvödörnyi hamut öntöttem a koporsóra. A fekete pernye megmintázta a tölgyfára rátelepedő havat. A mélyben – vibráló szememnek legalábbis úgy tűnt – apró hangyakatonák kezdtek rohangászni, és testükkel óvón fedték a koporsó felszínét. Csattogtak a göröngyök. Ubulmama elájult. Bele a hóba. Döni és Ungcsi elröhögte magát. Vinnyogtak az úgy-ahogy visszanyelt gurguláktól. Tulajdonképp be voltak tépve, csak eddig jól tartották magukat. A gyásznép megvetően bámult ránk. Az igi vállainkat veregette, induljunk, szégyenletes ez a viselkedés…

Két héttel a temetés után odagördült hozzám Bridzs:

– Ajánlok egy jó bizniszt! Megint szar volt a táp, a húst meg ellopta a konyhás. Maradt egy képe a Kisubulnak, tudod, ami engem ábrázol… (Itt ásított egyet.) Eladnám neked, te voltál a legjobb barátja. Kaptál már nyugdíjat?

– Utalták. Mennyit kérsz?

– Két pizza ára. Oké? Tenger gyümölcseis…

– Sima sajtos…

– Ne már, tök éhes vagyok! A sajttól még kajásabb szoktam lenni!

– Sajtos!

– Na, jó!

– Itt van ezerhárom!

– Ezerötbe kerül.

– Fene a beledet… – röhögtem, s megtoldottam a pénzt két százassal.

Bridzs úgy gördült ki az ajtón, mint egy győztes hadvezér, mint egy szagot kapott dolgozó, ami a tetem felé lódul. A hamburgerfoltos képet a rajzzal díszített boríték mellé tettem egy dossziéba. Jól megfért abban Bridzs mindent betöltő, félfamentes mása és egy koporsóforma elektromos kocsi, amelynek kereszt volt a dzsojsztikje…

Gólya volt. Gólyafoson kívül mást nem pottyantott. Kelepelt. Békát zargatott. Nyakon lőtték Afrikában. A magyar ember kedvenc madara. De nem a nyakon lövés miatt… Mi lesz ebből?

– Hát ez érdekes! – csapott az asztalra Dr. Ártéri, aki előszeretettel szemezgetett az interneten (kedvenc öntéstalaján), s mindenféle népszerű kiadványokban természettudományos érdekességeket, így akarván kitörni a bölcsész szakbarbárság béklyóiból. Olvastam már mindenféle emberi túlélésekről. Olyan májértékről, hogy már élnie sem kellett volna, olyan alkoholmérgezésről, hogy attól az elefánt is megdöglik, olyan fejsebesülésről a nagy háborúból, hogy arca sem maradt, mégis élt, olyan fejben lándzsáról, hogy csak, na, s ennek ellenére életben maradt Waterloo után. Olyan tyúkról, hogy fej nélkül kapirgált még hetekig…

– Olyan családról, ahonnan épen nem lehet kijönni, csak megtépázott lélekkel, kimarjult sorssal, nyakon megfordult fejjel, igen, ez a magam regénye – komorodott el. – Mi borzasztóbb: a lelki vagy a testi hitványság? Hm… Ez csak egy gólya. És lesöpört minden hülye fantazmagóriát. Miközben soha nem gondolkodott semmiről. Vezette a belső iránytű… Visszavezette nyaklövéssel is: okuljunk! Hazajött Afrikából, ledurrantotta egy német gróf. Csak úgy – vadászösztönből… Kitömték. Az emberi felvilágosodás pedig még egy évszázadot lépett előre… Hm, hogy a fecskék szardíniává változnak, hogy a Holdon élnek a nyári madarak, a hosszúcsőrűek is, következő tavaszig? Még mit nem! Vándorlunk! Mesélte a döglött gólya!

Dr. Ártéri már két éve járt terapeutához. Bőrdíványon ült, feküdt. Ismerte a dívány minden reccsenését. Érezte a bőr hidegét, aztán a testétől embertemperatúrára melegedő bőrérzést. A sok magába feledkezés közben, jó pénzért, néha be is aludt, ebbe a mű(bőr)-ölelésbe. Már föltérképezték minden lélekbugyrát. Legalábbis, amit föltérképezni engedett. De voltak olyan lefojtott lápvidékek, amelyekről ő maga sem tudott, még labilis sejtések szintjén sem. Ám a dörzsölt terapeuta kicsalt belőle szinte mindent, a járatlan utak térképeit is.

Megtudta, hogy Dr. Ártéri apja ivott. Hogy anyja zugivott. Hogy nővérét incesszus érte a családban, és a vérmes apakan őt is megabuzálta, miután porhanyósra verte a húsát. Hogy Dr. Ártéri tízévesen először dohányfüstbe menekült, aztán kendertüll szoknyát öltött, s betépve, titokban, nőnek öltözött. Így riszálta át kamaszkorát a szobák tükrei előtt. A nővére egyszer kileste. Elmondta apjának, mert azt várta, az információért cserében megmenekül a velehálástól. De nem menekülhetett a vasmarokból és az atyai petrencés rúdtól, viszont a nőiesedő Ártérit harisnyával fojtogatta meg a jó öreg. Majdnem halálig. Megtudta, hogy olthatatlan paciense gyűlölete apja iránt… Anyját talán sajnálja, de inkább gyűlöli, mert harmatgyönge nő volt. Ez azonban nem jó szó, mert a harmatcsepp tüzet gyújthat a napfényből gyűjtve erőt, hogy felégessen mindent, ami kiszáradt alóla, de anyja nem menekült el ebből a pokolból, nem mentette meg, nem gyújtotta rá a házat az apjára, s anyja talán nem is szerette őt magát, mert csak a saját gyöngeségében imádott fürdőzni, mert megremegésig élvezte az abból sarjadt fantazmagóriákat, álremény veteményeket… Apja szerencsétlen helyről jött. Ahogy részeg kirohanásaikor üvöltözte: – Véresre vertek engem is, csak épp meg nem dugtak! De te jobb nevelést kapsz, fiam! De hát ez nem mentség, nem mentség, hogy elfelejtett ember maradni… Amikor idáig jutott a circulus vitiosus gondolatmenetekben, méghozzá elég gyakran, félórás sírógörcs rázta.

– Rettegés szövi át mindennapjaim, azt érzem, van ennél nagyobb titok is. Gyakori álmom, hogy nyakon lőnek. Aztán kitépem magamból a nyílvesszőt, és azzal halálra szurkálom megsebzőim… Tébláboltak már vagy fél éve ebben a végleg elemésztő varázskörben. Nem volt elmozdulás se előre, se hátra a lélek kátyús zsákutcájából. Végül a terapeuta hipnózist ajánlott. Hátha végére járhatnak a visszatérő rémálomnak…

Dr. Ártéri nagyartériái meszesedni kezdtek időnek előtte. Az állandó stressz, fájdalom, rettegés elérte hatását. Szíve asszimetrikusan vert. Harmincöt éves korára teljesen aszexuális lett. Egy ilyen szív már nem üthet hevült tempót. Addig volt tíz-tizenöt félresikerült, egy-két hétnél nem hosszabb kalandja, rapid szerelme, melyek mind a város nevezetes buzibárjából indultak, így nevezte magában a helyet, mely úgy vonzotta egy darabig, mint vasforgácsot a mágnes, mint tiltott gyümölcs a harapást – a kérlelhetetlen jövőt. De minden kísérlet elenyészett a férfi frigiditás harcias bástyafokokkal álcázott gyilokjárdáin.

A két év alatt megtörtént bőrdíványos mélyfúrások azt hozták, hogy a lelki öntéstalaj megmozdult, finoman hullámozni kezdett, akár a tőzegláp, és félő volt, saját magába fullad el szökési kísérlete. De hát szökni is maga elől próbált. Lehet-e olyat? Vagy pusztán alásüllyed, és ott valódi rémeket lát, eddigi életének mélytengerbe űzött szörnyeit? És ha rémesebb, mint ők, azok elmenekülnek Időtlen mélyeiből? Eddig a múlt öntéstalajába szilárdult, avagy szúette lélekszekrényéből kidűlt csontvázakig jutottak. De mi lehet lejjebb, ott, ahol átlőtt nyakából serken a vér?

Most repülök apró falvak mindenfelé rám tör egy ragadozó belém mélyeszti magát karmát farkát csőrét mindent széttép cafatokra és bennem a farka milyen madár ez valami mitológiai szörnyeteg lehet zeusz hattyú képében lehet az apám röpülök de mit keres itt az apám a réges-régmúltban röpülök ez nem lehet az apám valami belém hasít fáj nagyon fáj sajog lehet le kell szálljak jön a tenger nincs más lehetőség csak úgy vághatok neki ha megpihenek fáj van ott valami látom a szemem sarkából itt van közel a másik oldalon is valami hosszú és nem tágít a végéről csöpög a vér az én véremet érzem talán odalenn kijön belőlem nehéz fenn maradni nehezül a tollam a hasam alján kezdek lefelé körözni ott egy nagy zöld térség ott megpihenek a fészektársam is elkapta az a dög tépi de ő megy tovább csupa seb de megy tovább nincs benne ilyen furaság leszálltam fáj még de elviselhető annyira megpihenek hogy hazaérjek a kerek tó a domb és a fenyves a két falu között a nap amikor érkezem megsüti a fenyők fejét úgy bólogatnak a hegyi szélben nem bánt tovább ez a valami de nehéz mozognom beleakadok a fűbe elugrálnak a zsákmányaim meg kell tanulnom vele élni mennem kell csak egy röpke erőfeszítés hazáig nem bánt meg lehet szokni az itt levését ahogy a saját szárnyam suhogását is megszokom mint mindent a tenger felett nem eszünk nem iszunk azt is megszokjuk bár kerüljük a nagy nyílt vizeket közeledek ez végig velem volt halkan sajog néha nyilall látom a hegyek bércmintáit ott előtte lesz a második hazám áááááááá valami iszony soha nem éreztem fájdalom lövés vadászok odalenn durrogatnak amerre látnak többen lehullunk megmegmegha lelőttek nem tudok visszajönni lelőttek gólyaként halok nem tudok már ember lenni jobb ha gólyaként halok meg akkor mintha visszajövök a mostba élni hátha más lesz az út hátha hazáig másik úton is el lehet jutni még mindig fáj pedig már nem is élek csak zuhanok holtomban még mindig fáj de nem a lövés hanem az a valami az a nyíl vagy mi a csoda az ősi titkos nagy fájdalom az hasogat nem tudok visszajönni nem változom vissza döglött gólya maradok talán most felemelnek mintha lenne még bennem lélek megérezni ezt az emelkedést végigszenvedünk mindent úgy ahogy vagyunk ahogy idevetődünk vagy visszahullunk saját múltjainkba a tojástól és jelet hagyunk hátha megértik akiknek kell almaharapás előtt és közben is aztán majd ott állunk egy tárlóban örök mementóként

A terapeuta kezeit tördelve állt a diszkréten száradó anyósnyelv mellett. A mentősök megállapították a halált, és koporsót kértek. A bőrdívány repedezett bőre szétnyílt a zuhanástól. Néhol hosszú evezőtollak hevertek a perzsaszőnyegen. Az elöregedett, s most szabad utat kapó ágyszivacs morzsaléka finoman pergett a fekvőalkalmatosság széléről. Rövidesen a rendőrök is csöngetnek. De nekik aztán felesleges bármit is mondani…

(Illusztráció: Jackson Pollock – Number 17.)

Budapest, Hermina út 45., Andrássy út 60.

Róheim-, Tisza-, Waldbott-villa, 1950 es évek hajnalán

VALLATÁS

Ne csak őrizd, gyűlöld!

– Ne vonakodjon! Szálljon be!

– Neve?

– Róheim-villa.

– Született?

– Hová megyünk?

– Én kérdezek! Ha nem válaszol éppen, akkor kussol! Értem?

– 1900-ban.

– Foglalkozása?

– Ház.

– Ház? Na, ne csinálj belőlünk hülyét! Tudjuk, hogy nem vagy ház… Józsi, itt fordulj jobbra! Még kocsikázunk kicsit…

– Voltak kapcsolataid klerikális és burzsoá elemekkel?

– Nem, kérem, nem voltak.

– Miért hazudsz? Neved?

– Már mondtam…

– Ne ugass vissza! Karcsi, nyomd már a stukkert a bordái közé!

– Tégláim vannak, szépen kifugázva… Jajj… Róheim-villa…

– Na, dalol a madárka… Szóval téglák…

– Igen, jófajta zsidó téglák…

– Aztán miféle téglák azok a jófajta zsidó téglák? Itt balra menj! Hogy nem lehet? Mindent lehet! Balra, na! Vannak rossz fajták is?

– Abból épültem… Téglákból. Hát nem látják, ház vagyok? A zsidó tégla majdnem mind jó tégla, kevés a selejt, a rosszul kiégetett…

– Pimasz! Azt mondja, ház. Akkor, hogy beszélgethetnék veled egy autóban? De ez már nem is beszélgetés. Kiselőadást tart itt…

– Nem tudom…

– Mit nem tudsz, te tudatlan? Ebben az autóban mindenki olyan tudatlan, de a hatvan alatt megokosodnak.

– Na, itt megállunk kissé. Lódulj! Mit botorkálsz?! A házak nem botorkálnak, állnak, mint a cövek…

– De földrengés…

– Ugatsz?! Halljátok? Az Internacionálén viccelődik.

– Jajj… Ne… Kérem… Beszé… Beszéhek… Jajj. Nee… Nebáh… Nebáncsa…

– Elég lesz, fiúk. Na, kicsi ház, házacska, dalolj nekem azokról a téglákról, mielőtt teljesen lebontunk… Kiket szolgáltak azok a téglák?

– A gazdáimat, a Róheimeket… Később a Waldbottokat…

– Igen, igen, észhez tértél. A Róheim-villa a Róheimeket szolgálta… Meg a Waldbottokat… De kik is azok a Róheimek és Waldbottok? Na, várj házacska, ezt elmondhatod már az autóban is. Tuszkoljátok vissza! Indíts! Menjünk az Andrássy útra, ott mindenkinek megjön a kedve a kvaterkához… Szóval a Róheimeket, a Waldbottokat! És kik is azok a Róheimek és Waldbottok? Válaszolj már, te átkozott, embernek álcázott téglakupac!

– Nagylelkű, jó emberek. Főleg a Géza fiú! És a Waldbott báró, de ő már régen meghalt…

– A Géza fiú. Na, igen, házacska, a Géza fiú, ő itt a bökkenő! Mi is van a Géza fiúval? Hová is lett?

– Elmenekült a nácik elől…

– A nácik elől? És hová menekült ez a Géza fiú?

– Amerikába.

– Hohó, Amerikába! Milyen furcsa szó itt a Városligetnél: A-me-ri-ka. Még az Angolpark az hagyján, de azt se szeretjük. Viszjolij lesz belőle. Te is lehetsz vidám, ha mindent elmondasz… Kimondani is hátborzongató: A-me-ri-ká-ba. A házacska kilazult téglája elment Amerikába… És mit csinál ott az a Géza-tégla fiú…

– Nem tudom…

– Nem tudod… Hm… Nem tudja…

– Nem írt leveleket…

– Nem írt, hm… De házacska, valamit csak mondott, amikor elment…

– A náci világ elől menekült. Praktizálni akart. Tudja, pszichoanalitikus… Meg kutatni is akart… Mert etno…

– Elég lesz, házacska… Megérkeztünk. A többit majd jegyzőkönyvbe mondod… Lódulj, te láncos kutya!

+++

– Na, lépjen be, Róheim-villa. Ragaszkodik ehhez a hülye névhez?

– Kérem, ez a nevem…

– Én nem ezt hallottam. Miért néz ki úgy, mint egy savanyú uborka? Egy ház nem nézhet ki úgy, mint egy savanyú uborka. Következésképpen: maga nem egy ház, hanem egyház, haha… Szóval, Savanyú Uborka úr? Már három napja élvezi a vendégszeretetünket. Igazán viszonozhatná egy szép dalocskával…

– Én csak egy ausztrál esőhívó sámánéneket tudok, amit a Géza fiú szokott gajdolni, ha feldobódott…

– A Géza fiú… Mindig ez a Géza fiú. Messze van most. Nem jön ő már ide. Ha mégis jönne, tudni fogunk róla, mert nem szivároghat be ide senki, onnan a vadnyugatról, aki nem közénk való. De a Géza fiún kívül… Ért engem… Egy-két név… Jól jöhet. És már vissza is mehet a Május 1. út és a Pálma utca sarkára, kedves Savanyú Uborka elvtárs. Vagy inkább az úrhoz szokott? Miiii?! Az úrhoz, miii… Ne tegye itt a hülyét! Vigyétek! Kicsit gyúrjátok át Uborka urat! Legközelebb mosolyogjon, ha bejön. A gúzsból szabadultak mosolyognak, úgy tapasztaltam eddig… Na, takarodj innen, majd folytatjuk…

+++

– Szóval érti… Savanyú Uborka úr! Jó, most legyen kicsit Róheim-villa elvtárs, amíg komoly dolgokról beszélünk. És igen. Mosolyra áll a szája… Tudtam, hogy a gúzs-gumibot koktél felvidítja… Nyögjél már valamit!

– I-iig-iigen…

– Komoly terveink vannak veled Róheim-villa elvtárs. Tulajdonképp bántani sem akartunk, hiszen mi a légynek sem ártunk. Az angyaloknak is csak a szárnyát tépjük ki, elvtárs… Ne röpködjenek má’ összevissza… Értesz engem, te villa?!

– Aaa… aazthiszem…

– Szóval, arról lenne szó, hogy együtt kellene működnünk. Elég szorosan. Akár beléd is költözhetnénk, ha megbízható vagy. Tulajdonképp mindent tudunk ám, de jobb lenne, ha a saját szavaiddal is elmondanád. Mert az őszinteség nagy erény… Halljuk, miféle burzsoá kapcsolataid voltak, Róheim-villa?! Igazán, most már nem nevezhetlek Savanyú Uborkának, mert határozottan az arcodra fagyott egy mosoly…

– Én, kérem, egy ház vagyok. Nincsenek kapcsolataim. Csak jönnek-mennek bennem az emberek. Kiköltöznek-beköltöznek, néha átalakítanak, festenek, szöget vernek a falaimba…

– Elééég! Hazudsz! Te vonzod a bajt, elvtársaim szerint. És én hiszek az informátor elvtársaknak. Pont ezt szeretnénk megtudni. Mert ha vonzod a bajt, mi nem költözhetünk beléd. Csendesebb villát kell keresnünk, Tisza-villa úr… Waldbott-villa úr…

– Róheim-villa, kérem. Vagy Savanyú Uborka akár…

– Vigyék! Jó, nagyon jó. Nevelhető, határozottan nevelhető, de amíg nem kádereztük le, és nem vallja be az igazságot, addig nem tudjuk használni. No, áztassátok meg kicsit, hogy kiüssön rajta a salétrom…

+++

– Örülök magának, Tisza-villa. Újra itt, és ilyen jó egészségben látom. No, nem jutott eszébe valami a teraszáig ható vízben ázva? Valójában örülhet, hogy nem vezettük be az áramot magába. De még vannak trükkjeink…

– Igen, már emlékszem, mire gondolnak…

– Milyen pontos megfogalmazás. Gratulálok. Érzem, együtt tudunk mi még működni! Hallgatom, Tisza-villa…

– Nálam lakott Tisza István gróf, volt miniszterelnök… Míg a brigantik meg nem gyilkolták…

– Gyomrozzák meg! […] Kik is? Kik is ölték meg?

– Míg az igazság felkent hívei el nem nyerették vele méltó büntetését, vele, aki milliókat nyomorított meg, aki kilátástalan háborúba taszította és konzerválta az országot…

– Ügyes… Így kell ezt mondani. De miért kell magát ezért minduntalan, hogy úgy mondjam, nevelni… No, ugye, könnyebb már a lelke. Még eljuthatunk oda is, hogy mindent bevall, teljesen megtisztul Tisza-villa elvtárs, s akkor nyugodt lélekkel költözhetünk be magába… Igen, igen, jut eszembe. Mint ügynökeink kiderítették Róheim Géza nem nézi jó szemmel, ami a demokratikus Magyarországon történik… Pedig nekünk köszönheti, hogy 19-ben katedrához jutott…

– Csak majdnem… Aztán ellehetetlenítették, mert…

– Mert? Ne akarja nálunk jobban tudni! De mi van a többi Róheimekkel, a burzsoá, elkanyarodott zsidókkal…

– Én azt hiszem, meghaltak. Talán Leontine néni él még a Chevra Kadisha menhelyén. De nagyon öreg lehet, és már meg is vakulhatott…

– Milyen pontos információk! Szinte annyit tud, mint mi. Ez már gyanús. Vannak magában még lötyögő téglák… Nem költözhetünk… A Waldbottokat még homály fedi… Fiúk, maradjunk a víznél. Némi csöpögtetés, hátha beázik, de meg ne lágyuljon az agya, hahaha…

+++

– Jelentem, a parancs szerint, egész éjjel csöpögtettük a csapot a ház zárkájában. Nehezen aludt, sokszor felriadt, magában beszélt. Ezt az összevisszaságot sikerült leskribálni. Hajnalig hallgattuk a rejtett fülkéből:

Adnék én menedéket. Az a házak dolga. Békeidőben, háborúban. Fedél. Az eső elől. A bombák ellen nem véd a tető. De a zegzugok talán védenek a kutató tekintetek ellen. Egy ház szolgálhat zegzugokkal. Megmondanám, hova bújjon. Nagyképű kifejezés, hogy megmondanám, hiszen a házak nyelvét nem ismerik az emberek, csak mi tudjuk, mit beszélnek kétlábú lakóink. Megtanulunk emberül, hisz annyit visszhangzik bennünk a szó, nem lehet kérdés, elsajátítjuk a nyelvet. Valahogy mégis jelezném, merre menjen, hova bújjon. Mert van bennem egy rejtek… Fel kell emelni az arab szoba egyik járókövét. Nem könnyű, s akkor feltárul egy járat. A falaimban. Nem, nem visz ez sehová a házból, az innen induló járat nem köt össze más házakkal, más rejtekutakkal. Egyszerűen a falban vezet egy darabon, le, s föl, egy rácsozaton át belátni a terembe, aztán egy falépcső, ami már feltűnően nyikorgó, levezet az alagsorba, onnan, az egyik kamrába nyílik a kijárat. Hogy miért tervezték belém? Erről nincs tudomásom. Erről a Róheimek sem beszéltek. Valami ősfélsz lett volna a lelkükben, s ekképp a menekülés legkülönfélébb útjait kellett kidolgozniuk az ellenségeskedő világgal szemben, vagy a tetemes vagyon elrejtésére szolgált? Mindenesetre annyira titkos volt, hogy az öreg Róheim is megfeledkezett róla. A tervrajzban persze nem szerepelt. Az építészeket sem nyilazták bele a munkagödörbe. De hogy jelezzem ezeknek a süket lényeknek, melyek húsvér valójukban és árnyalakban is kísértenek bennünk, hogy van egy ilyen rejtek. A rejtekben talán kincsek. Talán csak doh és pókháló. Nyekergessem meg a belső falépcsőt?

+++

– Vezessék be! No, igazából erre a lázas vallomásra vártunk. Ez izgalmasabb, mint a Waldbottok, hiszen azokról is tudunk mindent, Házacska! Kellő helyre kerültek. Nem házbérekből élnek, ha ért engem… Hogy hol is van benned rejtek, házacska? Hol is van a lelked? Nem, nem kell, megmondd, majd mi kiderítjük, abban biztos lehetsz. Szálljon ki egy csapat, és az utolsó szögig, repedésig vizsgáljon át mindent! Mert egy zsidó házban kell, legyen rejtek, lélek, ebben egyetérthetünk. Stimmt?! Ne aludj, te ház! Most beléd költözünk! Ébresszék már tudatára ezt a nyomorultat! Tudod, házacska, vége ennek a mutyi világnak?! Most már az államnak kell gazsulálni! Ébredezik! Olvasd fel neki, János! Olvasd már, megy az idő! 1952 van! Olvasd már!

„A Népköztársaság Elnöki Tanácsa abból a célból, hogy megszüntesse a volt uralkodó osztályhoz tartozó elemek házingatlanból eredő, munka nélkül szerzett jövedelmét … (1. §.) állami tulajdonba vétetnek: (a) mindazok a magántulajdonban álló házingatlanok (lakóházak, villák, öröklakások, üzletházak, üzemházak, raktárak stb.), amelyeket vagy amelyeknek egyes részeit bérbeadás útján hasznosítják …”

– Érted, villácska-házacska?! Vége a jó világnak, mert jön a még jobb világ! Belédköltözünk, most, hogy a legféltettebb titkod is eldaloltad. Előtte azonban fertőtlenítjük a járataid, elűzzük hallomásaid, démonaid, férgeid, végképp eltöröljük belőled a múltat, az urast, a keresztényt, a zsidóst, most új világ, új embereinek kell, szolgálj! De hopp, máris 1953 van, az pedig sorsfordító év! Látod, hogy bűvészledünk az évekkel is? Ha akarjuk begyorsítjuk az idő folyását, ha akarjuk visszacsévéljük az éveket! Ne ijedj meg! Itt voltál nálunk egy-két esztendeig. Talán. Hogy úgy érezted, nem voltál itt? Ugyan, az élet érzékcsalódás! Ne feledd, mi kommunisták, mindent el tudunk veled hitetni, s annak az ellenkezőjét is, ha kell suttogva, ha kell, a pofádba üvöltve, hogy belerezegnek az ablakaid. Persze, persze, végig ott voltál, de valójában itt voltál… Igen, egy fekete autóban is ültél, miközben ott málladoztál a kertben. Mi az, hogy hogyan lehetséges ez? Már mondtuk! Mi a folyók folyásirányát is megfordítjuk, ha úgy akarjuk! A Holdra is eljutunk, ha eljön az ideje… Mi? Zsidókérdés? Ötvenhárom végén? Sztálin meghalt, ébredj magadra, házacska! Már nincs zsidókérdés! Csak imperialista kérdés van! Géza? Géza fiú is meghalt tudomásunk szerint, ott messze Ámerikában… S akkor meg is halt biztosan, mert a mi tudomásunk – a valóság! Már ő se kérdés többé. Csak egy kérdőjel… Míg itt is voltál, ott is voltál, kiderült, jó rejtekünk lehetnél… Ezt most itt aláírod… Közben a Hermina útból Május 1. út lett, házacska. Fiúk, majd kísérjétek vissza a Május 1. út 45. szám alá, ha eljön az ideje! Erősítsétek meg a kerítést, meg ne szökhessen, mert az imperialisták még a házak megszöktetését is megszervezik! De ne csak őrizzétek!

+++

[Hm, a Péter elvtárs börtönben marad… De minden megy tovább… Jó kis telephely ez, a fák övezte kertben.]

– Üdv, Házacska elvtárs! Szemlére jöttünk! Most még csak feketén csillogó automobilokkal, de ne ijedj meg, ha egy nap teherautók fékeznek előtted… Már nem viszünk sehová… Beléd költözünk, mert jó elvtárs lettél… Várj reánk, s mi megjövünk! Látom üvegszemeiden, érted már ezt a többes szám első személyt…

– Főnök, elnémult, mióta visszahelyeztük! Nézze ezt a kígyós korlátot, milyen szép mívű…

– Úri glanc! Fegyverünk a szerszám, sarló, kalapács, // Ez a mi igazi fegyverünk…

– Erre forduljunk, jobbra, ott az inkriminált arab szoba, ahol végül nem találtunk semmiféle rejteket. Nincs ennek a háznak lelke, Főnök!

– Nem vitás már többé, merre dől csatánk, // Csak együtt meneteljünk!

– Főnök, ezt már ne nagyon fütyöréssze. Sztálin atyánk meghalt… Ki tudja… Az ördög nem alszik…

– Milyen ördög, János! Maga nem is materialista? Pedig sántít. Aki sántít, jobban teszi, ha materialista marad. Így nem tépelődik ezeréves bűnein…

(Illusztráció: Krebsz Áron – Túl)