Taizs Gergő összes bejegyzése

Taizs Gergő 1984-ben született Tatabányán. Tanulmányait Piliscsabán a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészettudományi karán végezte. Újságíróként, kulturális programszervezőként és kommunikációs szakemberként dolgozott. Versei a Bárka, az Ezredvég, a Liget, a Műhely, a Napút, a SiópArt, a Szépirodalmi Figyelő és az Új Forrás folyóiratokban jelentek meg. Első kötete Utasok címmel 2019-ben a Tatabánya Alkotó Művészeiért Alapítvány, második kötete Üvegidő címmel 2021-ben a Liget Műhely, harmadik kötete Visszhangok címmel a Tatabányai Múzeum gondozásában jelent meg.

Apoteózis helyett

 

Apoteózis helyett
here we are now entertain us

Jó lenne tudni, melyik lesz az utolsó versem.
Hogyan tervezzek? Miről szóljon?
A rutinos futóról, aki eltéved
a tájékozódási versenyen, és többé nem talál haza?
Vagy az érzelmi horgonyok makacs tapadásáról,
értsd: ragaszkodásáról, mikor óceánná gyűlik
a talajból szivárgó fájdalom? Nem ereszt,
nem eresztenek.
(A bornírt toposzoktól ments meg, Uram, engem!)
Vagy valamiféle kozmikus hordalékról? Carina Nebula?
Vagy apámról, akivel valamikor a ’90-es évek elején
egy dűlőúton zötykölődtünk a mocsárzöld UAZ–452-ben,
és megkérdeztem tőle (óvodás lehettem,
akinek még a fák csinálják a szelet):
– Hová megyünk?
Fanyar humorral válaszolt:
– Tönkre.
Jó ideig nem tudtam, hol lehet Tönk,
milyen falu az, mert város biztos nem lehet,
a városokba aszfaltozott út vezet.

Jó lenne tudni, melyik lesz az utolsó versem.
Hogyan tervezzek? Miről szóljon?
Tervezzek egyáltalán?
Ahogy mondani szokás:
nem lennék a helyemben.
Tűrni tanultam tükörkétségek között,
úgyszólván ember vagyok,
bennem a (— ∪) épp elegendő.
Itt jó lenne valamit behelyettesíteni,
alkalomhoz illőt.
Az utolsó versem lehetne triptichon,
bántón rövid, mondjuk két és fél sor,
posztumusz derűvel az olvasóra bíznám,
kerekítse felfele.
Vagy legyen lüktető ritmusa? Rímeljen?
„Ha már mindenről megírtad versedet,
szavakba faragtad az összes formát,
színeket festettél győzedelmesen,
teremtettél, pusztítottál egyformán…”
De ez sem több mint bla, bla, bla-
zírt beszédfoszlány.

Jó lenne tudni, miről szól
ez az egész, még utoljára, még először,
mielőtt bármit, bármiről, hogy aztán.

 

(Illusztráció: The Art Sherpa: Tree)

Kormos doktor

 

macskához kell vinnem az orvosomat,
hogy sárga szemével megvizsgálja:
ölébe ugrik, pupillája nagyra tágul,
éjszínű szőrét a tenyeréhez simítja,
láthatóan nincs jól, dorombolja,
túlterhelt és stresszes, most lazítson,
nyugtatja a fehér köpenyes embert,
négyfejű combizmában a hétköznapok
feszítő terhét puhává dagasztja,
hová siet, kérdezi, pihenjen egyet,
körbeforog néhányszor, megágyaz rajta,
elalszik, álmában talán éppen halőr, ki tudja,
de boldog, hisz madarat lehet fogatni vele,
s mikor tetszőleges idő múlva felébred,
nyújtózik (cicahát, mondják ilyenkor),
nyelvével alaposan megmossa a mancsát,
mancsával alaposan megmossa az arcát,
receptet ír, beválthatatlan macskakaparás,
felkészül és nyávog: kérem a következőt

 

(Illusztráció: Rebecca Vincent: Black Cat on Pink)

309 nap

 

„Szilaj gyönyörnek vége is szilaj” (W. S.)

(1-64)

Mint lebbenését a függöny, könnyen elfelejtem,
hogy végig igazad volt.
Hallgatom a nyár szuszogását, a kapukód pittyegését:
vörös szögeket kalapálsz az éjbe.
Begyakorolt mozdulataid szétdúlják nyelvemet.
Ilyen lehet a termőföldet savassá izzadni, gondolom,
míg közénk tolakodik a hűvös lépcsőház.

 

(65-156)

Vérben a bor, vér az esőben.
Szaggat az éjjel préshangja.
Mi marad a naptépte színeken túl? Mi marad
a felázott falakból? Ki forrasztja össze a megvetemedett
csendeket? Majd a reggel, a talaj menti kétkedés
metsző viszonyszavai. Esetleg mégsem, ugye?
Ha nem tudnám, mi ez, azt hihetném, valami más.

 

(157-246)

Akár az emberi szív az űrben, gömbölyűvé hajlik
talpam alatt a fagy, ág-erezetben lüktet a tél,
megannyi magányos kristály reccsen.
Eleinte nem volt mit és nem volt miért,
de amint lett, tagadni kezdtem a távolságokat,
ha rákényszerültem, hogy hátranézzek. Eddig kísértél
– mutatom majd hóba vájt lépteid lenyomatát.

 

(247-309)

Tavasszal ismét veled álmodom, de nem látlak igazán.
Régebben a vonásaid szaturálták éjszakáimat,
mostanában már csak érzem, hogy az ébredésben
(de talán az álomban is?) ködszitálta arc
hozzád tartozik. Meddig tapasztallak még
a zabolátlan formákon át? Hajgumi, papucs, lekvár
és így tovább. (Végig igazam volt.)

 

(Illusztráció: Nora Gallagher: Footprints in the Snow)

IGEN, NEM.

 

Tragédia

Első felvonás
Első jelenet
(kor)Szellem jő
HANG (a színen kívül):
………………– Világrendek és
………………bélmozgás. Valami bűz-
………………lik Általában.

 

Tavasz I.

Márciusi nap.
Egyenetlenséged a
tél cáfolata.

 

Tavasz II.

ropogó, serény
rügyeken élet-terhet
cipelnek a fák

 

kötelesség

az eget épp csak
tapintja a figyelmes
felhőkarcoló

 

(…)

a mondatvégi
pontok közös halmaza
szeretetnyelvünk

 

Komposzt álom

Negatív idő:
nagy levegőt venni egy-
más tüdejéből.

 

amikor tér és idő értelmét veszíti

mint a vízesést
bámultuk a padlóra
ömlő hallgatást

 

jól áll

a különbségünk
kardinális: neked még
a kardigán is,
míg nekem még a
szénám sem. így találj meg
– tűt a kazalban.

 

norepinefrin

véresre rágott
horizont. napkelte, mert
ismét nincs nyugta.

 

Ősz

lepkék csorognak
le az őszi fákról. tél
helyett fehér zaj.

 

Öregedés I.

Végtelen törés-
pontjaimon fraktálok
folytonossága.

 

Öregedés II.

kavicsok arcán
metsző mosolyt repeszt a
szélsebes idő

 

(Illusztráció: Odilon Redon: Butterflies (1910))

Holdtér; mustár-asszociációk

 

Holdtér

Hetek óta követed a Holdat,
a pályasíkon egyensúlyozó megújulást.
Az idő, akár egy fej fokhagymát,
gerezdekre bontja, addig zúzza, préseli,
mígnem opálos rejtelem nyüzsög helyén.
(Semmihez nem ragaszkodsz, de a Semmihez sem ragaszkodsz.)
Ablakot nyitsz, hogy beengedd, ami eleve bent volt,
az éjszaka halványuló fényét a szoba sarkaiba tereled.
Utcára vonszolod éveid reliktumát,
lebontod az önmagába hajló lépcső fokait.
Üvöltésed zihálássá silányul, éhes farkas mosolya
pereg arcodról. A tűzfal domesztikál,
pórusaidba szivárog a téglavászon összes graffitije.
Évezredes zuhanással dőlsz a padra,
színültig töltve áhítattal, mint aki túlélt
egy légikatasztrófát, és azóta szárnyakat ragaszt
minden hernyóra. (Légy átkozott, Daidalosz!)
Hajnalban elnevezed a galambokat a téren.
Meztelenre vetkőzöl, máglyát raksz
a levedlett ruhákból, homlokodra szórod hamvait.
Mikrofont szerelsz a térkőre, kamerát a lámpavasra
– hiába. A szemhéjad mögé kell hallgatóznod,
úgy tudhatod meg, mennyi galambtoll fér bőröd alá,
hogy kitömd a hiány huzatos tereit.

 

mustár-asszociációk

(1)

a mustárról olykor te jutsz eszembe
vaj helyett szertartásosan bemázolod és csak
azután helyezed a kenyérre a sajtot szalámit egyebet
összehúzott szemmel fintorogsz a szeletek
száraz felére a nem felkent szendvicseket
ebben az értelemben szentségtelennek nevezed

(2)

a mustárról máskor te is eszembe jutsz
arról mesélsz hogy angol hadifogságban
hónapokon át hasonló textúrájú volt a főfogás
és megfogod a sült kolbászt megmártod a mustárban
forgatod bámulod majd sóhajtva mondod
azóta nem ettél pudingot jelentsen ez bármit

(3)

a mustárról meg éppen te jutsz eszembe
és a francia riviéra ami mellett elhaladva
bámulod a reggel perkusszív fényeit csillogni
a tengeren hatodmagaddal egy kisbuszba zsúfolódva
útban gandia felé narancsot szedni mielőtt végleg
megfojtana a rád csavarodó gyárszalag

(4)

a mustárról végül te is eszembe jutsz
ahogy a baconbe bugyolált juhtúró mellé kínálod
de erről végül nem írsz a búcsúlevélben
amit melletted találnak a padlás korhatag lécei között
csak azt kéred a hegyekben szórjanak szét
messze minden elvetélt próbálkozásodtól

 

(Illusztráció: Dragos Burghiu: Garlic Paste)

Dobozi Mihály álma; Perszeusz álma

 

Dobozi Mihály álma

A felismerés döbbenete feszül hitvesed és közéd.
Valahonnan valamerre. Hogy innen nincs tovább.
Hiába szív- és patadobogás, ikerfájdalomtól lüktet
a moccanó pengeélmény. Amíg el nem választ, vala-

ha így mondták. A mikorra a választ megleled a formátlan hát-
térzajban, bordaközi izmok törékeny szövetében, kérlel-
hetetlenül a rációban, a szablya szakszerű menetrendjében.
Az égbolt tintaszín ájulatban roskadoz, összecsuklik,

magával ránt. Bíborködbe burkol a csenddel bélelt zuhanás.
Hosszas szenvedő szerkezet helyett így lettél cselekvés,
tárgy és alany. Még utolér csalódott üldözőid elég-
tételmondata: nem félholdak, ők ketten egy egész.

 

Perszeusz álma

Fekete lepelre terítenek. Mint saját képmásra
teremtett konstellációt, felszögelnek a menny-
ezetre. Onnan kémlelsz szerteszét. Sorra veszed
tér-idő regisztered bejegyzéseit, a fejvesztett

menekülést, a lapidárium arcokra kövült csendjét, a kusza-
kesze rémálmokkal központozott jóslatot, a beteljesülés
olykor kegyetlen élményét. Csak magadat nem láthatod:
kolosszális kavicsokból font fényhuzalt. Sugárzó sóhajtásod

csillagport kavar. Hangod örvénylő tűzária. Kitörő örömöd
holdakat porlaszt. Elhajítod győzedelmes fegyverzetedet.
Meteoreső mossa testedet tisztára. Androméda bokájába
kapaszkodni kihunyásig: szabadulásod geometriája.

 

(Illusztráció: Iris Scott: New Mexico Moonrise)