Címke: vers

Szumátra

Szumátrán 1988-ban kötöttetek ki
vásároltál magadnak egy tigrisasszonyt
a belawani bazárban
karmainak a nyomát még ma is viseled

éppen Japán felé tartottatok
a kapitányotok régi vágású tengerész volt
és nem engedélyezte, hogy a naracssárga
szemű teremtést magatokkal vigyétek
Japánban amúgy is ferdeszemű geisák vártak

de a szumátrai tigrisasszonyt megajándékoztad
egy forró, pálmalevélen töltött éjszakával
amikor is kókuszdiók görögtek a döngölt földpadlón
és a tigrisasszonyt hallottad még hörögni
mielőtt visszavitted volna a bazárba

azóta nem láttál naracssárgán villanó szemeket
sem a trópusokon, sem a jeges északon
a japán út egyébként jól sikerült
Kobe igazán nagyvárosi élmény volt
vettél egy kimonót, amit később
a szomszédasszonyoddal elcseréltél egy bőrzakóra

a japánok nagyon szívélyes népség
egy fiatal pár ingyen elvitt benneteket az autójukkal
hogy keveredtetek vissza a hajóra
már nem emlékszel
hiszen annyi szaké után hogyan is lehetne
az egész út három hónapig tartott
de visszafelé már nem álltatok meg Szumátrán
helyette a malájziai Kuala Lumpurban tankoltatok fel


Erik-Olson_web2

 

képek: Erik Olson

 

Versek

A gyűjtő
Alkonyszirmok, ahogy sziklákat szopogatnak.
Tápanyag-tudat. Fontos minden részlet.
Kicsorbult arcél egy hasztalan fotón.
Nyelvem alatt betűkészlet.

 

Schrödinger macskája
 
Éldegél (és/vagy nem)
egy dobozban,
ami olyan, mint a kocka.
Szegény! Azt mondják:
determinált.


Hoznék tejecskét,
meglátni a boldogságot
(ott belül a magyarázat).
De mindig les az őr,
a rácsok fénylenek.

Pedig el-el nézném,
hogy fog egyszerre
kint s bent egeret –

 

Utójel
 
Fontolva repülés
az elhanyagolt naplemente
irányába.
Szenvedő légrétegek:
barátaim.
Az ég sarkai
lassacskán eltompulnak.


 Ha megtalálod majd
kondenzcsíkos bőrömet,
válaszolhatsz.
Benned még vannak rímek.

Lament

A könyvek mögött tervgazdálkodás lobog
napszaktalan reggelein gázgyár kinyit
líraszagot érezni a jámbor
vonat elé kiül picit

címtelen

csíki réka orsolyának meg paul celannak

1.(tél)

elveszett állatok erdeje
tört sugarakkal
és a hó wécéfehér
a tüdő kohója éppen most találja ki
a térhatárokat
valamikor egy tenger volt itt mondod
s árbocok emlékeztek a talajra
a kéreg alatt semmi nem lakik
s tested sosem volt még ily izzó perem
kis jégszilánkok oldódnak
a csarnokterem sötét vizében

 

2. (nyár)

képzeletében kövek laknak
hideg szuszogásúak
néha félig kilátszanak
néha paták érzik őket
falura költözöl
s az ég előbb a kerteket nyomja le
majd a tetőre hág
szétpattannak a cserepek
a vakolat fejedre hull
remegsz nyirkos ágyadban

3. (ősz)

egy nemlétező szín mögé
búvik a búvópatak
ha felkiáltasz gyönge szálak szakadnak el
puhulnak kint s bent a szövetek
mint almák egy ház pincéjében
ahonnan kihaltak a lakók
s a szín is ugyanez

4. (tavasz)

megmondom mit láss:
peték bomlanak a levelek alján
megannyi dohogó
kivetett anyaméh
fölötted a méregzöldben
madarak
őket nem láthatod
a világ legfehérebb köveit tetette ide
a városvezetés
míg el nem fogy
egy darázs támadja a méhtetemet
megmondom mit hallj:
madarakat méregzöldben
a hangomat
a buszok mindennapi
és megismételhetetlen indulását
kriptahűvös a levegő
beszívod képzelt dohát
kitalálom ki vagy
hiszen úgy vagyok itt
városban versben
mint megfeszült rugó.

 

landscapephotography_amnesia4(pp_w900_h692)

képek: Samuel Burns

Versek

Egy rossz szavam

(F. A.-nak)

Egy rossz szavam se volt.
Csak megbabonázott, hogy önfeledt.
Én beteg voltam lelkileg, irányítás
Nélkül hagytam a testemet.
Pedig zavarából rájöhettem volna.
Hogy ugyanonnan indul, ahol
Nincsenek helyek.
Üres minden, mint a szoba,
Ahol a nagy emberre vártunk.
Lejátszottunk fejben mindent előre,
Férfi-női rendszerek, míg
Meg nem érkezett.
Onnan idegenként tettük tovább
A dolgaink. Nem leszünk közösek.

broken_by_haszczu

 

Azt hitted
Azt hitted, fontos lehetsz bárkinek,
És most elúszik a bárki hajója.
Csitítgatod magad – én ugyan nem tehetek róla,
Nem tehetek róla –, és most elúszik a bárki hajója.

prison_iv_by_haszczu

Most látom újra, elbukik.
Mérlegelni kellett volna a lehetőségeket,
Felruházni jelentőséggel, amit lehet.
De aki erre vágyik, vágyott,
Vagy legalább színlelte ezt a vágyást,
Most látom újra

 


képek: Haszczu

 

Versek

Lábadozó

 

Felértem a hegytetőre,
hogy megtudjam, mi az a ház,
amit egész nap látni az ablakomból,
és éreztem, már régen
meg kellett volna néznem.

Másnap
a világ kettőt bukfencezett,
hogy beleroggyant az ég,
mikor kivesztél belőlem
egy feltörő nevetéssel.
A láb magától megy tovább,
súlytalan a fej.
A vacogás a csontokban elalszik.
Felköhögöm a hegyi kilátás maradékait.

Odafenn
nem maradt más hátra:
számolgatni az esőcseppeket,
egy megfázást összeszedni,
megcsókolni a kőoroszlánokat.
A homlokzaton felirat:
“A szeretet soha nem ér véget”,
persze sírkápolna
a hegytetőn hívogató épület.

Vissza a völgybe,
ahol a házak apró csillagrendszerére
lassan rágyúl egy óriási reflektor.

A Nekár lassan buzog ki a zsilipen,
a nyári burjánzás után
a tárolt vizeket meg kell tisztítani.
A legnagyobb fájdalom,
hogy a cigaretták gyorsan égnek.
Nincs gondunk másra,
a szív némaságát kell még újraszokni,
és élvezni, ahogy melegítik az ujjakat
a tél előtt a nap utolsó,
melegebb sugarai.

 

A következő vonatig

Rám nyitotta nehéz szemhéjait
az ég mint tág, üres, kék szemek,
és éreztem, ahogy a félelmet megelőzve
elragad, hiába kerülném, az emlékezet.

Még megpróbálom összetéveszteni.
A kék szemek mind rég kihunyt csillagok.
Nem tájékozódni, nem tudni a nevüket.
Ne kerüljön a helyére, súlytalan, amíg kavarog.

Elfordítom még a fejem,
ellenállok kicsit, amíg lehet.
Tudva, hogy a jól megfontolt gondolatok
korábban is legyőzték a reményeket.*

Bármikor is volt,
túl régen volt már.

Bár a rabja lettem,
feloldoztál.

Ha volt is oka,
rég elfogyott,
ha kéne mégis,
nem adsz okot.

*

Engem bámul az ég.
Súlyuk alatt meggörbült szavakat citálok.
Szorosan összezárt szemhéjaimon keresztül
egyre tisztábban a jövőbe látok.

*

Nem úgy lesz,
ahogy bárki tervez,
ha valami mégis,
véletlen lesz.

*

Néha még ebben reménykedem.
Hogy valahogy, megmagyarázhatatlan
módon mégis megérkezem.

Várok, mint egy vidéki állomás,
de nehéz robajjal a valóság
átgördül a reményeken.

 

Kapcsolódó anyagunk: Mészáros Dorottya: Vagy mégsem? – kritika a szerző könyvhétre megjelent, Semmi zsoltár című kötetéről

Fekete Anna versei

VISSZA-BESZÉD

Minden sejtem a halottaké.

Ha kifeszítenék, egy végeérhetetlen
szólánc lennék óceántól óceánig:
nyögések, sóhajok, parancsok, emlékek
zagyva keveréke. Életvonal – szakadatlan,
és szörnyűséges. De enélkül nem tudnám
befűzni a cipőmet. Nem látnék, nem fáznék,
nem hallanék, és nem üzenhetnének
a halottak senkinek. De van-e értelme
milliószor látni a napfelkeltét? Van-e értelme
megbotlani és megint vissza-visszatérni?

A fénynek nincs története.
Ő minden nap újjászületik

HAZAFELÉ

Valami pedig megmaradt. A mama konyhája, a régi
húsgombóc-íz, a zápfogak közt lassan megédesedő
kenyérgalacsin. A beszáradt, görcsös lekvárok.
A délutáni tea, amiben a cukor is megkeseredik.
Ahogy a szegénység a szívedből árad, miközben
bámuljuk a titkos háború kiskatonáit, a küszöb elé
szórt hegyes, szúrós, kis morzsákat. Na de hátul
az a nedves folt! Fény át nem járja, szélroham,
remény fel nem frissíti! Mintha minden nap
tönkre tennénk, cserben hagynánk valakit.

Pedig
bizonyisten
dehogy.

Untitled3

MIKOR MEGÜTÖTTEK

Egyszer ütöttek meg. De nem az ütésre, nem is a fájdalomra
emlékszem, hanem a csengésre, a vészjelre, hogy valaki letört
belőlem egy darabkát. Talán a keresztnevemből az A-t, és ez most
az övé marad, ott lapul a zsebében az öngyújtója mellett, elviheti
magával a túlvilágra is. Tudjátok, meséli, mikor azt a nőt
megütöttem, és én ott majd állok a menny kapujában, zavartan
és névtelenül… Mert megvert nő lett belőlem, és ez a valami,
a saját nevem, jobban fog hiányozni, mint a szüzességem.

Azóta értem meg, mért nem bocsátanak meg a kis népek.
Egyetlen perc alatt bosnyák, kurd, örmény, baszk, horvát,
litván lettem. Mert nem a kés öl meg, nem a méreg –

A rómaiak úgy hitték, a rabszolgák nem tudnak meghalni.
Marad a nevükből valami. Egy kis darab, amit valaha letörtek.

 

HAJNAL

Újra belecsodálkozom.

Régen még lassú volt, mint egy komótos
óceánjáró. Már akkor remegtek a partfalak,
ha óvatosan, fénylő pompájában kibontakozott
a várakozásból. Elég volt gondolni rá,
meg se kellett pillantanod. Új nap,
új birodalom. De ma már csak egy villanás.
Mintha egy szerteszét kínlódott ölelésben
megfordulnál a pamlagon. Vagy elhúznád
a függönyt, megbabrálnád a távirányítót.

Világosodik – no igen, mi mást tehetne? –

Elsápad az ég szégyenében.

Untitled2

 


képek: Heather Evans Smith

 

Kapcsolódó anyagunk: A megnevezés kötelessége – Botár Attila kritikája Fekete Anna Oda-vissza című kötetéről.