Árkádia a bukolikus költészet otthona, idilli világ, a görög hagyományban a pásztornép által lakott vidék. Lövétei Lázár László Árkádia-féle című kötete mégsem egészen ilyen világba kalauzol. A korábbi könyvekből válogatott (A névadás öröme; Két szék között) és új versekkel kiegészített kötet jelez ugyan a címben bizonyos hagyományokhoz való kötődést (mint a görög-római) és a képet tovább árnyalja a három mottó (Schiller, Berzsenyi, Arany), de a versek az Árkádiába csalogatják a huszadik század több magyar költőjét is. Ám az Árkádia-idilltől nem csak a tág világ- és magyar irodalmi kontextus kapcsán távolodunk, sokkal inkább a verseket összekapcsoló apatikus hangvétel által.
A névadás öröme ciklusban többek között a felcserélhetőségben, a megnevezés esetlegességében is felfedezhető ennek a hangvételnek a megalapozása („Légcsavarnak kereszteltem el Boreászt,” A névadás öröme), és már itt megjelennek az idő- és a „semmi sincs” tematikus problémái („Szóval semmi sincs. // Azaz mégiscsak van valami. (…) Aztán már az sincs.” Ficam az elszakadásban). Azonban mégis feltűnik két olyan név, amelyek későbbi ciklusokban is megmaradnak, s amelyek első látásra biztos pontoknak tűnnek fel a tagadás és felcserélhetőség közepette. Női nevek, Móni és Csilla, azonban konkrét jelentésekkel e nevek sem ruházódnak föl. Móni nevét, saját bevallása szerint, Kemény Istvántól kölcsönözte Lövétei, Boros Csilla pedig a felesége, a kötetben azonban nem lesz jól elhatárolható, kijelölt szerepük, így a névadás ebben az értelemben is az esetlegességet erősíti.
A Rükverc című költeményben még egy tematikus pont megjelenik, a rák, ám itt még a betegségre csak áthallásos módon gondolhatunk. A rák témájából adódik, hogy erőteljesen kapcsolódik a szövegekhez a halál problematikája is, amely kapcsán a temető (Házsongárd) mint zármű, a lezárás, az időhiány, a napok és nevek felcserélhetősége új megvilágításba kerül.
Az Úr és az imaszerű versek megjelenése már ebből a témakörből is következik, a Két szék között ciklusban található a legtöbb imára emlékeztető szöveg („Megint ugyanaz van: a tegnapi élet… / Milyen profi módon utálsz ki, Uram!” Hétköznapi zsoltár). A időkérdés is itt válik leghangsúlyosabbá, egyrészről a múlt („Huszonkilenc év úgy telt el, hogy abban / véletlenül jött egymás után minden.” Magánzsoltár), másrészről a jelen egyhangúságának fényében („Nincs semmi dolgom. / És nagyon unom, / hogy folyton ez van.” Két töredék). A Két szék között a semmi helye, se életé, se halálé, a semmittevésé, az unottságé, ahol egymásba futnak a kényszerű ismétlődések, ahol leírható, hogy „minden mindegy”. Az „Arkádia-féle” című szöveg is ebben a szakaszban található, amely azt sugallja, hogy az Árkádiával hasonlatossá a Két szék között világa válna, a közöny, vagy legalábbis a sorssal való kibékülés, belenyugvás („van egy régi ismerősöm, / Rendes nevén: a halál. / Véle kéne kibékülni, Amennyiben rajtam áll.” „Arkádia-féle”). Árkádiáról ezen a ponton az is elmondható, hogy a bukolikus költészet műfajához hozzátartozik a világból való kivonulás, elzárkózás az adott társadalomtól, akár Radnóti eclogáira is gondolhatunk, melyek a háború ideje alatt keletkeztek, vagy a római társadalom hanyatlásakor keletkezett költeményekre. A kivonulás és elzárkózás mozzanata azonban Lövétei kötetében kényszerűséggel párosul, inkább bezártság érzetét kelti.
Lövétei verseinek e tematikus pontok alapján tragikusnak kéne lenniük, azonban költészetét erőteljesen meghatározza az öniróna, humor, valamint szövegei termékenyen nyúlnak vissza korábbi szerzők műveihez, így elkerüli a kesergés, vagy az egyhangúság buktatóit. Arany János költészete kiindulópontnak számít a kötetben, több szöveg idézi, valamint Arany Poétai recept című szövegére saját „receptjét” is ráírja, amely szöveg kapcsán az önirónikus mozzanat is jelentős (Poétai recept a „Két szék között”-höz). Az Árkádia-féle dúskál az intertextusokban, a 20. század magyar költői közül szinte könnyebb volna azokat a szerzőket felsorolni, akik nem szerepelnek a kötetben. A kötelező József Attila (Születésnapomra, Harminc), az Ady vonatkozásokon túl, többek között Kosztolányi, Dsida, Radnóti, kortársak közül Petri, Kányádi Sándor szerepel. A texteket nem csak beépíti, átértelmezi, hanem új jelentéseket ad, Pilinszky szövegeit például több esetben megfordítja, mint: „Nem zúgnak föl ma semmilyen egek”, vagy „és azt a villanyt a folyosókon is lekapcsolom.” (Esetleg harmadnapon, Villany). Sajátos eljárása, hogy önmagától is idéz, ez megfigyelhető a Vissza a 42. oldalra vagy a Hol volt, hol nem versekben.
A humor legerőteljesebben az utolsó ciklusra (Árkádia-féle), s főként az eclogákra jellemző. Az eclogák teljesítik a műfaji követelményeket, a versforma hexameter, a Negyedik ecloga kivételével párbeszédes formájúak, a költő és a pásztor a világ dolgairól, politikai kérdésekről vitatkoznak. A vergiliusi hagyományon keresztül humorosan ábrázolja az olyan, korunkat érintő problémákat, mint a környezetvédelem: „És mi bajod neked azzal a Greenpeace-szel, Dini sógor? / PÁSZTOR Semmi az ég-egy-adta-világon! csak ne izélje / folyton a pásztori népet, mert letapossa a nyája, / „mind egy szálig”, a védett nárciszt…” (Első ecloga). A nem párbeszédes Negyedik ecloga hármas idézettsége révén válik formai szempontból kiemelendővé, a lírai én idézi a pásztort, aki pedig a Lóbőr Berci szavait, s itt a szerelem témaköre kerül elő, amely szintén lehet ecloga téma. Noha itt sem az idill szólal meg, hiszen válásról szól a szöveg.
Az Árkádia-féle mint válogatáskötet kitűnő. A szövegek összetartoznak, nincs szakadás az egyes ciklusok között, ugyanakkor egyhangúságról sem beszélhetünk. Lövétei Lázár László könyve poétikailag gazdag, a lírai hagyományt sokféleképpen feldolgozza, nem öncélúan idézget. Noha Árkádiája inkább borús, humorának köszönhetően mégsem tragikus, formailag és nyelvileg sokszínű versek otthona.
Lövétei Lázár László: Árkádia-féle. Válogatott és új versek, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, Ráció Kiadó, Buadapest, 2009.
