Évekkel ezelőtt történt, látogatásaim egyikén barátnőmmel szokásunkhoz híven a konyhában beszélgettünk. Valamiért felálltam, és akkor megakadt a szemem a konyhapulton heverő üres fokhagymás hálón, azon belül vagy inkább kívül is a fokhagyma származását és minőségét tanúsítandó nemzetiszalagon. Nem papírból vagy műanyagból, rendes textilből volt, pontosan olyanból, amilyenből a kokárdáink is készülnek. Néztem a konyhapulton heverő üres hálót, aztán elővettem a fiókból egy ollót, jelentőségteljesen barátnőmre néztem, majd felkötöttem a nemzetiszalagot a világos farmerszoknyám bujtatójára. Azóta is ott van, bár a szoknya egy ideje már nem jön rám, de még nem adtam föl a reményt, hogy nyárra sikerül annyit leadnom, hogy megint beleférjek. Zászló a lomok között bővebben… →

Ahogy lehajtottam a pályáról, az út szinte kötelezően döcögőssé vált. Mint a patchwork takarón, úgy csillogott a napfény a világosabb és sötétebb aszfaltfoltokon, ringattak a hepehupás buckák.

Ha nyár volt, ha tél, már éreztem is az orromban a friss fű, a búzakalász és a trágya illatát. Ezt így, együtt imádtam, ez volt az otthon, a szabadság, a kitárult égbolt illata. Faluszag. Erdőkertes szaga, gyerekkorom szaga.

Rápillantottam a műszerfalra: negyedórás késésben voltam. Nagyanyám azt kérte, öt órára menjünk, Ági meg én, és hiába kérdeztük, csak nincs valami baj, csak azt mondta, ötre legyünk ott, ezt tartsuk tiszteletben, mert lehet, hogy most látjuk utoljára.

– Ezt ugyanaz az orvos mondja, aki már öt éve is eltemette? – kérdezte nővérem a telefonban, amikor előző este felhívott. – Hányadik utolsó találkozás is lesz ez pontosan? Égszínkék bővebben… →

Hét nap múlva szenteste. A falhoz kuporodva nyomkodod a maszatos telefont. A szemed körül elkenődött, olcsó festék fokozza a drámai hatást. Idegesen számolod a napokat. „Két hete nem jött meg.” Ahogy elküldöd az üzenetet, azonnal törlöd is. Éppen időben, kopogtatnak. Mi történt édesem, csak nem összekaptatok, kérdezi egy hang, tartozik hozzá egy aggódó fej is. Az anyád feje, home office frizurával. A narancs illatú kabát bővebben… →

UUUUUUHHHHÁÁÁÁÁHHHÁÁÁÁHHÁÁÁÁÁÁÁ

UUUUUUHHHHÁÁÁÁÁHHHÁÁÁÁHHÁÁÁÁÁÁÁ

Mi a franc ez odakint? – veszi a kabátját, felkapja a doboz cigarettát az íróasztalról és rányit az erkélyre. Metsző hideg csapja meg lakásmelegben puhára főtt arcát, a december határozottan betoppant.

UUUOOOOHHHÁÁÁÁÁHHHÁÁÁHHHÁÁÁÁ

Harmadszor is felhangzik a társasház számtalan erkélyének egyikéről a hangos, sátáni kacaj. Vagyis a sátáninak tűnni akaró kacaj, merthogy a kiáltás forrása valójában egészen gyermekded. A hang nagy koncentrációval igyekszik öblös és gonosz lenni.

A férfi idegesen sóhajt, majd kipattintja öngyújtóját és felparázslik a dohány vége. Szétnéz a korlát felett, beszív, a szembe lakásokat pásztázza, kifúj, aztán a következő álnoknak szánt nevetés (ÁÁÁÁÁHHHÁÁÁÁHHÁÁÁÁÁÁ!) lerántja tekintetét balfelé. A szemközti oldalon, fél emelettel lejjebb, ötéves forma fiúcska áll a szűk balkonon, és zavartalanul folytatja az üvöltést. Minden egyes kiáltásnál egyre inkább beleéli magát egy képzeletbeli gonosz bőrébe. A kisfiú elvetemültnek szánt kacagása betölti a társasház belső udvarát. Csendes falka bővebben… →

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy fiatal román-magyartanár, inkább közép-, mint magas termetű, vállas, erős ember. Úgy hívták, hogy Nagy Pál. Névrokon? Nem, kérem tisztelettel, ez bizony én magam vagyok. Nagy elvtárs, illetve domnu profesor¹, ahogy akkoriban neveztek. Istenem, de rég volt az a bizonyos szeptember, amikor elfoglaltam első munkahelyemet Dohon².

1966 szeptember. A Nagyderzsidáról Zálnokra vezető úton két fiatal, Maja és én lovagoltunk az apostolok lovain.

– Micsoda kopár, kietlen vidék! – fürkészett körül fekete hajú, széles csípőjű arám. – Sehol egy ház, fa, csak szántóföld, por és bokor.

– Ilyen a Szilágyság! Úgy látom, fáradt vagy. Pihenjünk egyet, ha gondolod.

– De még mennyire, hogy gondolom! – roskadt Maja egy kiszáradt bokor tövébe. – Legalább egy kétkerekűt küldhettek volna elénk, ha már a buszt itt hírből sem ismerik.

– Ne viccelj! Még ha agrármérnökök lennénk, hagyján. De ki törődik falun egy tanárral? DOHOS EMLÉKEK bővebben… →

Arra gondolsz, hogy lassan indulnod kéne, mikor a vörös szalvéta alatt a tányérodon alakzatba rendeződnek a morzsák. Kedvetlenül fordítod el a fejed a párás ablak felé, amely mögött formátlan foltok úsznak fel és alá. Odanyúlsz, hogy letöröld az üveget, de abban a pillanatban nem jár arra senki. Tudod, hogy nem maradt sok időd, a tünetek hamarabb jelentkeztek a megszokottnál. Zsibbad a feneked, ahogy feltápászkodsz, nem emlékszel pontosan, mióta ültél egy helyben, ahogy arra sem, mikor ürült ki a kávézó.

Ujjaidról víz csorog a padlóra, először cseppekben, majd vékony sugárban. Zsebre teszed a kezed, és elindulsz, mielőtt elolvadnál. A pincért kutatod, de épp valahol máshol jár. Eszedbe jut, hogy már fizettél, az érméid csörgése még visszhangzik a helyiségben. A kávéfőző gőzében muslicák fuldokolnak, a szürke mosogatóvízből halfejek bámulnak utánad szemrehányóan. Nem érted miért, te csak egy cappuccino-t ittál. Bíbor póráz bővebben… →