Azon az éjszaka halálos, áthatolhatatlan köd ereszkedett le a szigetre.
A napfelkelte előtti órán Riolda felriadt, a keze-lába reszketett, és még a hajából is csavarni tudta a nedvességet. Meglehet, ilyen lehet a Fekete-tenger, melynek pusztító mélységeiben se halak, se rákok, se kagylók nem élnek, és ha lemerülsz, csak halálos, fekete villámok sisteregnek körülötted. Riolda érezte, hogy idő van, az ő ideje. Világot kéne gyújtani, felöltözni, indulni a kikötőbe, elbúcsúzni a fiától vagy megnézni, hányan maradtak a szigeten, de a mellére nehezedő szivacsos köd megbénította.
Mikor felébredt, a rettenetes ködtenger arrébb vonult, a kis Csacsi félig már elhagyta a kikötőt. Opálos, nyugodt fény ragyogott az öbölben.
A gyerekek fel-alá bóklásztak a parton, ennivalót kerestek, rákot, kagylót, aztán jobb szórakozás híján a fényt próbálták összegyűjteni egy rossz agyagkorsóba, vagy meztelen kezükkel, lábukkal püfölték a hullámokat. Ma ingerültebbek voltak, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Riolda próbált az ablakból integetni nekik, de mint a fejüket lehorgasztó állatok, csak egymásra figyeltek. Nem láttak, nem hallottak – de legalább kevesebben voltak: Kyd tartotta a szavát, a nagyobb gyerekeket elvitte magával.
Istenem, könyörülj rajtunk!
Hamarosan Benjámin tántorgott be a hálószobába, és rögtön mesélni kezdte, hogy mennyire rettenetesen, mennyire szörnyen megviselte ez az éjszaka.
Hogy ez nem igazság… Hogy mennyire, de mennyire…
Ehhez fogható ködöt eleven ember nem látott még se Arrrrrméniában, se Ciprrrruson, se Alexandrrrriában, se sehol a művelt világban… Valami rrrette… rrrette… rrrettenetess…
Riolda bólogatott, és életében először megsajnálta Velence ál-Guidóját, Örményország püspökhelyettesét, a soha-nem-volt zsidó királyság alapítóját. Benjamin nyelve nehezen forgott, bizonyos hangokat furcsán ejtett, a Velence szót többszöri nekifutásra se tudta kimondani: Ve-ve-velence… A fél arca lebénult, csodálatosan fekete, bal szeme, melyet a hályog megkímélt, veszített a ragyogásából.
Leült-felállt, leült-felállt, nem létező legyeket hessegetett el az arca elől, aztán lassan-kínlódva az ablakhoz tántorgott. Mintha elfújták volna az életerejét: vénasszony módra kotkodácsolt, méltatlankodott, mintha Riolda lenne felelős az időjárásért.
És talán így is van, gondolta Riolda. Én vagyok a felelős mindenért.
– Már nem szenvedünk sokáig – ígérte Benjaminnak.
A beteg fiához kellett volna sietnie: sürögni-forogni, megkérdezni, hogy van (mintha nem tudná mindenki), betakarni, megitatni, de minden idegszálával érezte, hogy valami üzenet vár rá a könyvtárban. Félretolta hát a szörrrrrnyű idő-dő-dő-járásról lámentáló Benjamint, átvágott a furcsa sziszegésekkel teli folyosókon, és próbált megmelegedni a régi könyvei között.
Időhúzás, igen. Ki tagadná.

Három fényes, üres négyzet, a Kydnek ajándékozott kódexek helye, N herceg agyonolvasott kézirata… de ugyan kinek van most kedve szerelmes versekre? Ám akárhova pakolja, ezek a versek mindig elől vannak… Mit tehetne? A könyvtár az a hely, ahol az ősei üzengetnek, és ahol a távollétében átforgatják a lapokat. Az egyetlen hely, ahol nem én vagyok felelős mindenért, gondolta. Meglehet, ezért szeretek itt üldögélni annyira.
Riolda előre-hátra húzogatta a könyveket, megpaskolta a megmaradt kéziratokat, aztán a verses kéziratcsomó mögött rátalált egy új kódexre. Hogyan szerezte a nevét a sziget, és hogy veszítette el?
Bár a címet könnyen elolvasta, de az ide-oda masírozó hangyákhoz hasonló kézírást nehéz volt kibogarászni, pedig az apró jelek minden oldalon, minden sorban kísértetiesen egyformák voltak. Fekete, kérlelhetetlenül egyforma, hajszálvékony, se jobbra, se balra nem dőlő betűcskék.
És mennyi, de mennyi érthetetlen, senki által nem használt kifejezés! És micsoda ostoba történet! Riolda bosszankodva felnevetett: vulkánok, gleccserek, kráterek, földcsuszamlások – mintha élne földi halandó, aki beleláthatna a szárazföld vagy a tenger gondolataiba, aki sejtené, hogy hogy születnek, mit álmodnak, aki a krónikásukul szegődhetne!
Vagy tudhatná, ki volt az első ember, aki ennek a szigetnek a földjére lépett.
De nem zsörtölődött tovább, hanem csalódottan kibámult az ablakon. Hogy érthetnénk jól egy vulkánt, egy több, mint ezer esztendős, magányosan fortyongó teremtést, ha még egy összeomlóban lévő közösség is ennyire titokzatos?
Ki érti, hogy miért dülöngélnek az alattvalói fel-alá? Miért csoszognak ide-oda, mért nem várják be valamelyik kunyhó mélyén a halált?
Ám egyszer csak az összes fel-alá imbolygó férfi és nő megdermedt, és mintegy varázsütésre megindult Vörös Sjön kunyhója felé. Ennek egyetlen oka lehet, gondolta Riolda: az örökké egymás közelében élő lények a levegőből is megérzik a másik halálát.
Nincs több haladék. Megpróbált felemelkedni a székéről, de csak a semmire, a levegőre nehezedett, nem érezte a saját lábfejét. Kötelességtudón elindult kifelé, de a végtagjaiból nem múlt el a zsibbadtság, a kínos, lebegő semmilyen-érzés. Hiába lépkedett egyik lábát a másik elé helyezve, úgy érezte, mintha lassan – nagyon lassan – úszna a levegőben. De minek? Hova menekülne? Hova úszna, repülne, sétálna vagy szaladna? Csámborogjon a kihalt folyosókon? A lábait egymás mellé rakosgatva, a súlyától mégis megszabadulva most mégis lebegett a levegőben, aztán dülöngélve lebicegett a tizenhét lépcsőfokon.
Immár pontosan úgy lépkedett, mint az alattvalói.
Mindenki a téren gyülekezett: az előbb még ide-oda csoszogó férfiak, a pár perce a sárban tántorgó, részegen dülöngélő asszonyok. Nyilván azért csuszkálnak és bukdácsolnak, mert ők sem érzik a köveket a talpuk alatt. Egy pillanatra feltűnt a tömegben a bőbeszédű Osjan, Fiona férje, a hüllő módjára összetöpörödött Harcias Mork. Most egy cseppet sem tűnt harciasnak vagy izgágának – vajon észrevette-e egyáltalán, hogy a felesége és a gyerekei már úton vannak Normandiába? Már nem számít. Kit érdekel.
Riolda hümmögött egy kicsit, majd benyitott a kunyhóba, és a hadonászó karjával irányítva magát Vörös Sjön ágya elé tántorgott.
– Gyönyörű vagy, egyetlenem – suttogta a fiának, aki kinyújtózva, megfésülve hevert az ágyon, mintha egy láthatatlan kedves felkészítette volna az anyjával való találkozásra.
Boltozatos homlok, álmélkodó, de szabályos vonások, mintha egy ifjú hős elmélkedne a rá váró, hatalmas – de mindenképp örömteli – utazásról. A homloka hideg, de a keze még várakozóan meleg volt.
Vörös Sjön magabiztos és gyönyörű volt – olyan nyugodt, fiatal és erős, mint Sjön, az ő szerelme, akivel együtt bandukoltak Normandiában, és várták, egyre csak várták a hajót, amely majd hazaviszi őket Riolda szigetére…
Ahol aztán boldogan élnek…
Időtlen időkig… Mindörökre.

Illusztráció: Zdzisław Beksiński

 

 

Mert a könyvek nem tudnak megfelelni minden nehéz kérdésre.
Pedig I. Bandemag ĺrországból hozatott könyvtára bővelkedett tudós etimológiákban, regényes életrajzokban, verseskötetekben, létező és nem létező népekről, lehetséges és megvalósult világokról szóló beszámolókban.
No de melyik tudós és jelentékeny férfiú vesződne a gyerekszülés, a csecsemőgondozás, a szomorúság vagy az öregség titkaival?
I. Bandemag könyveiben a férfiak mindig valahova bátran elindultak, ott kikötöttek, hogy haladéktalanul meghódítsanak, elfoglaljanak, felfedezzenek, megismerjenek valamit… Vagy magányosan üldögéltek a szobájukban, és csodás találmányokon törték a fejüket. Egymással versengve igázták le a tüzet, a szelet, a távolságot, a szörnyeket, az ismeretlent, a számokat, a villámokat vagy csak a nőket… Mert hiszen még ezekben a nagy dolgokban is örökösen perlekedtek, Riolda szinte hallotta, ahogy a feje fölött feleselnek.
Ő maga persze soha nem vetemedett volna arra, hogy a dolgok summáját elkészítse, hogy hetvenhét könyvből írjon egy hetvennyolcadikat, és mint valami kincseskamrába, egy külön kódexbe összegyűjtse a legcsodásabb találmányokat, a legelmésebb ötleteket, a legjobb történeteket.
A kérdéseit csak a kódexek margójára jegyezte fel, apró gyöngybetűkkel, olvashatóan – egy olyan szigeten, ahol a betűket kinevették, és ahol a nevelt fián, Shiobianon kívül senki sem tudott olvasni.
De ha a mások válaszait nem ismeri az ember, talán nem is lennének kérdései.
Meglehet, Riolda abban bízott, hogy a kihalt palota labirintusaiban bujkáló ősök egyszer majd felelnek neki.

A nevek tényleg megkötözik az embereket? Örökre meghatározzák a jellemünket és a tetteinket? Ha az ő neve, a Riolda nem jelentene királynőt, akkor várandós anyaként visszatérhetett volna-e a szigetére?

Ha a szavak csak véletlenül jelentik, amit jelentenek, akkor hogy képesek fullánkokká változni? Embereket tönkretenni és megbélyegezni? A nevek, a jelzők, a határozók lennének a mi élősködőink?

Vajon a költők mindig igazat beszélnek? Ha nem, akkor miért élvezzük a verseket? És ha a zene a legcsodásabb, a legártatlanabb igazság, akkor hogy gyönyörködhetnek benne a velejéig romlott emberek?

Igaz-e, hogy hajdanán mind a tengerben éltünk, és egy szavak nélküli nyelvet beszéltünk? Láttuk vagy inkább a zsigereinkben éreztük egymás gondolatait. És nem voltunk-e boldogabbak tévedések és félreértések nélkül?

Miért alszunk egyáltalán? Mi értelme a napjaink egyharmadát kábult kiszolgáltatottságban tölteni? És ha mi, izgő-mozgó lények nem élhetünk pihenés nélkül, akkor a tenger hogy-hogy nem fárad ki az örökös hullámzástól?

Ha minden változik, a föld, a tenger, a nyelv, a törvények, akkor mi értelme hűségesnek lenni? Miért ragaszkodunk egy szigethez, egy öregedő férjhez, egy kisgyerekhez, ha már jól elboldogulunk nélküle is?

Riolda nemcsak az unalmasan körben forgó vagy lomhán elterpeszkedő időt, a mindennapok szörnyűséges ritmusát akarta az olvasással megszakítani. I. Bandemag kódexeiben a búskomorság, a letargia, vagyis Sjön betegségének ellenszerét kereste. Egy jó harcos mindig tudja, hogy melyek a halálpontjaink, hogy a torok, a váll, a fej mely részét kell megütni, hogy az ellenség holtan essen össze. De mik lehetnek az életpontjaink? Azok a szavak, szertartások, szokások vagy tettek, amik meggyógyítják a beteg szíveket?

          

 A bölcs az az ember, aki tudja, hogy mi fölött kell átsiklania. 

(W. James)

*

A pereskedés sok időt és energiát vesz el az embertől, próbára teszi mind pszichésen, mind fizikailag, de az élet mégsem áll meg, a Föld továbbra is forog, a feladatokat továbbra is el kell végezni. A perben álló irodalmár újságírói minőségében vett részt egy, a Hild Villában megrendezett, eseményen, ahová, stílszerűen, Hilda nevű párjával érkezett. A Magyar Művészeti Akadémia kutatóintézetének helyt adó patinás épületben L. P. Gabriella, a kishaza egyik ismert költője, tartott előadást, Túlélés Kárpátalján címmel. Tulajdonképpen, a Kárpátalján művelt magyar irodalom történetét vázolta fel röviden a hallgatóság számára. Itt meg kell jegyeznem, hogy a közelmúltban jelent meg a költő legújabb verses kötete. Na, szóval, újságírónk, aki alaposan túlvállalta magát, mintha az írással, író-terápiával szeretett volna megszabadulni a lelkét mardosó feszültségtől. Fél tucat lapnak[1] írt cikkeket, humoros írásait gyűjtötte egybe, egyik rapénekes barátjának kéziratán dolgozott, na, és közben ezt a könyvet is írta egyidőben.[2]

Na, persze, máris mosakodik, megpróbálja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Olyan ez, mint szerecsent mosdatni kőolajban, ez már nem jön le, komám! Kíváncsi leszek, mivel fogja megindokolni ezt az óriási malőrt – szólt közbe az író háta mögött settenkedő Mitracsek úr. Korábban is voltak már elírásai, tárgyi tévedései, de most egy vezető irodalmárt keresztelt át a balga. Úgy vélem, ezzel itt végleg elvágta magát, többé nem adnak neki Hitelt.

A terv nem mindig teljesül, ahogy most sem. Az irodalmi estről beszámolót írt a kishaza legkedveltebb internetes újságjának, ami a Kárpátalja.ma nevet viseli, de hatalmas hibát vétett, legendás szórakozottságának köszönhetően, nemes egyszerűséggel átkeresztelte az est házigazdáját, így lett Falusi Mártonból Kalász Márton. Talán, mondanom, azaz írnom sem kell, az olvasó önmagától is érzékeli, hogy ez mekkora melléfogás és mekkora tiszteletlenség Falusi Mártonnal szemben. Nem igazán van rá magyarázat, nem igazán van rá mentség. De csak most jött az igazi feketeleves, Mitracsekék nem thököltek kihasználni a váratlan lehetőséget. Az eset, természetesen, nem kerülhette el a figyelmüket, hiszen pontosan ilyen lehetőségre vártak, s most az író tárcán, azaz tálcán kínálta fel nekik.[3] Azonnal lecsaptak a szerencsétlen zsurnalisztára.[4] Az egyik bértollnok máris pocskondiázó pamfletet tett közé a hírhálón. Mitracsek egy talk-showban vesézte ki a történteket. Kihangsúlyozta, hogy ez nem egyszeri eset, az illető, már korábban is, több hibát vétett újságírói tevékenysége során. Nem most fordult elő először, hogy valaki nevét rosszul írja le. Itt át is adom a szót, bár megjegyzem, nem szívesen, Mitracseknek.

Vagy tizenkét éve is megvan már, amikor egy tudósítás során, az irodalmi estnek helyt adó, Szentháromság tér helyett Szentlélek teret írt. Nem is olyan régen interjút készített az egyik fiatal, kárpátaljai tehetséggel, igaz, akkor az interjú szövegében még helyesen írta le alanya nevét, de a népszerű közösségi oldalon, az interjút ajánlva, kihagyta az y-t Csornyij Dávid nevéből. Egy másik beszámolójában viszont a kishaza egyik ismert, a beregi líceumban oktató tanárnak nevébe csempészte be a Dávidtól elorozott y-t. De ez még mind semmi. Amikor a második interjús-kötetének anyagát állította össze, helytelenül írta le a híres szittya filozófus, Kekeczky nevét. Ám, ekkor még volt némi mentsége, hiszen Zsolt, szintén híres, édesapja családnevében i betűt használ, méltán hihette, hogy fia is követi e hagyományt. Bár, ezen esetekben is sok bosszúságot okozott több ember számára, viszont arra már semmilyen mentsége nem lehet, hogy két ismert, anyaországi irodalmárt egyszerűen összekever. Hát ez hallatlan és felháborító. Ugyanakkor nevetséges is. Ezzel kérem, önmagát minősítette az újságíró, híven alátámasztotta korábbi állításaimat. Teljes mértékben egyetértek Kekeczky Zsolttal, aki éleslátásának köszönhetően, nyomban felfedezte a szarvashibát az ominózus cikkben, és az „arc-könyvön’’ ennek hangot is adott. (Taps!!! Heves. Megyek, lenyugtatom. Magam.)

Eközben a vétkes még csak észre sem vette a névcserét. Csak akkor tudatosult benne, amikor a műveiből állított össze anyagot, amit el kívánt küldeni a Hitel szerkesztőjének. Azonnal tudta, hogy az ő hitele ezzel nyomban füstté vált. A dolog megtörtént, nem volt mit tenni. Mert már megtette. Addigi elnevezései közé felvette a Tamás nevet, és elvonult elméje legeldugottabb zugába, vezekelni. Számára ez volt a vezekényi csata, ahol hitelességének és szakmaiságának egy újabb darabkája veszett oda. Hitel, világ, statárium!

Mitracsek nyomban elnevezte Átkeresztelő Jánosnak. Ez annyira megtetszett neki, hogy elméjének e szüleményét lépten-nyomon elsütötte, és utána nagyokat nevetett. Vagyis önmagán, mások előtt. Még akkor sem vette észre, milyen közönséges, miután körülnézett. Azon örvendett, hogy bebizonyította, nem csak az író adhat nevet hősének, immáron ez fordítva is igaz.

                

Lengyeli Jánosík

 

___________________________________________________

[1] Itt külön kiemelem az Újnautilusz irodalmi és kulturális internetes folyóirat nevét, abbéli reményben, hogy még a kötet megjelenése előtt leközlik ezt a részletet.

[2] A szót a word pirossal aláhúzta és helyette az egyidősen kifejezést ajánlja, ami tulajdonképpen szintén helyes, mert ugyanabban az időben ugyannyi éves az író. Sőt az is, aki e sorokat írja, és az is, aki a fentebbi szöveget, ami nagyvalószínűséggel az Ünnepi Könyvhétre már kötetbe szedve kerül majd a Vörösmarty térre, s a Gerbaud mellett, az Oroszlános kútnál megtalálható lesz Kárpátaljai Kiadók pavilonjának kínálatában.

[3] Itt teljesen felesleges a nekik szó, hiszen az előző mondatból világosan kiderül, kik akarnak hasznot húzni az újságíró tévedéséből ——- szólt közbe a korrektor. — Igazad van, meggyőztél, húzzuk ki! —– válaszoltam.

[4] Úgy kell neki, megérdemelte. Miért nem figyelt jobban? Én sem venném jónéven, ha helytelenül írná le a nevem —- szólt közbe Tarasz Bulba (is).  —- Hogyan? Netalán Paraszt Bujbe? — írta egy troll Zuckenberg rabbi internetes könyv-plakátján, de szerencsére a kontyos kozák ezt nem értette.

 

 

(Illusztráció: Hannah Höch: Die Journalisten, 1925)

 

Ha a rajától elkószált örvös galamb jól lövi be az irányt a telefonfülke tetején, teljes rálátása nyílik egy fiatal pár, Zsanett és András lakására.  Egyszerű, funkcionálisan elrendezett otthonra néz így, mely nem igen különbözik a többitől Kelenföldön. A kívülálló számára ez az a környék, mely a várost és az agglomerációt egyszerre lóbálja identitásként, de közben végig egy falusi vurstliról álmodozik. Reggelente a kíváncsi szemek készülődés közben találják a párt: Zsanett a fülbevalóját nem találja általában, vagy megigazítja a visszafogottan natúr sminkjét, András pedig a karórájával bíbelődik. Minden adandó alkalommal együtt indulnak el a munkahelyükre, ha elég éber örvös galambunk, láthatja még őket szaladni a sárga villamos csilingelése után.  Ilyenkor tavasszal szeretik szélesre tárva hagyni a konyhaablakot, hogy járjon a levegő, amíg hazaérnek, így könnyen feltűnik egy nézelődő számára, hogy Andrásnak és Zsanettnek nincs ideje mosogatni mostanában, vagy csak mindketten lusták hozzá. És a ruháikat elpakolni úgyszintén. Vagy akár porszívózni. Zsanett és András 8 hónapja élnek együtt, és nem rendetlenek, csak nem alakították még ki a közös rendszerüket. Ezért is jár át hozzájuk hetente András nagyanyja, Ilonka. Ilonka üdítőnek találja, hogy itt hasznosnak érezheti kicsit magát. Összeszedi az ágyon és a körülötte hagyott pizzás- és mirelites dobozokat, a csokipapírokat és a használt zsebkendőket, és míg megy a mosás, leviszi a szemetet a ház elé kitolt kukákhoz.   A sok összeszedett fagyasztott és gyorséttermi étel látványa általában olyannyira szíven üti, hogy teregetés után még gyorsan főz valamit, vagy hoz át abból, amit hajnalban otthon megfőzött. Mikor minden ruha felcsipeszezve lóg a szárítón, bezárja az ajtót, és elmegy. Csak hétvégénként tér újra vissza, mikor András ingeit jön vasalni, és vasárnapi ebédet hoz az unokájáéknak.

Valamelyik vasárnap csak este tudott jönni, mert a pár Zsanett szüleivel töltötte a napot Visegrádon, és András elfelejtette előre kikészíteni neki a következő hétre hordani tervezett ingeit. Így Andrásék már a heverőn tévéztek vacsora után, mikor megérkezett. Mivel a „gerlicéket”, ahogy Ilonka szólította őket, nem zavarta, így a kanapé mellé felállította a vasalódeszkát, és nekilátott a munkának, miközben nézte velük az esti filmet a tévében. Zsanett Andráshoz bújva kucorgott be, a térdére helyezett tálka szotyival időről időre megkínálták Ilonkát. Az esti film hosszúra nyúlt, Ilonka pedig elbóbiskolt közben. Zsanettnek nem volt szíve felkelteni, így ráterített egy pokrócot, és követte Andrást a fürdőszobába fogat mosni.

Másnap reggel, mikor a pár a fél hétre beállított ébresztőórára felébred, majd 3 szundi lenyomással később Zsanett kikecmereg a konyhába, Ilonka néni még a kanapén szundít. Zsanett odamegy hozzá finoman keltegetni, és akkor véletlenül farkasszemet néz a galambbal.  Megkérdezi Ilonkát, ő is kér-e kávét illetve, hogy melyik gombbal kell beállítani a hosszú kávét a kávéfőzőn. Öltözködés előtt András még megcsinál pár felülést, amihez ma kivételesen az idős asszonyt kéri meg, tartsa meg a bokáját. Együtt indulnak el így hárman, csak Ilonka néni három megállóval hamarabb száll le a kedvenc piacánál, és bevásárol az ebédhez.  Délután beengedi magát, gyorsan berak egy mosást, közben pedig nekikezd a konyhában a másnapi ebédre is elegendő székelykáposzta elkészítésének. Még azelőtt befejezi a teregetést és a főzés után esedékes mosogatást, hogy András és Zsanett hazaérnének az irodából.  Nem is tudna tovább maradni, indulnia kell az informatikai tanfolyamra, amire a barátnői unszolására iratkozott be. A néhány hét alatt, amióta szorgalmasan kitanulták a személyi számítógép használatának csínját-bínját, már táblázatokat készíteni és e-maileket rendszerezni is tudott, izgatottan várta, hogy a videofeltöltés milyen új kihívásokkal kecsegtet számukra.  Mikor az óra utáni traccspartin beszámol az Andrással és Zsanettel folyamatban lévő helyzetéről, az öregasszonyok a szemöldökeiket felhúzva kérdőjelezik meg őt. Ellenző és értetlen reakciókra talál, Sári és Erzsi sem értette, mire fel ilyen áldozatos a barátnőjük.

– Túlságosan megerőlteted magad, a jövő heti kanaszta-partira lesz egyáltalán időd megcsinálni a pogácsákat? – aggodalmaskodott Erzsike.

– Persze, már hogyne lenne időm, aznap csak ebéd előtt megyek hozzájuk, kiteregetem a színes ruhákat, berakom a sütőbe az ebédjüket, és utána rohanok haza megcsinálni a pogácsákat!

– Nekem sem tetszik! – csatlakozott be Sárika – Együtt akartunk tanulni a számítógépes vizsgára a hétvégén, arra rá fogsz érni egyáltalán?

– Ezen a hétvégén itthon se lesznek, ne fessétek az ördögöt a falra, szóltam volna, ha nem tudnék jönni együtt tanulni. Talán előre jegyzetelni is marad időm. – füllentette Ilonka.

– De szólj, ha nem lesz, mert akkor el kell osztanunk egymás közt a témák kijegyzetelését!  – figyelmeztette Erzsike.

– És akkor nekem előre videórögzítőre kell állítanom a sorozatomat! – bosszankodott Sárika. Ilonka gondterhelten vált el tőlük, és próbálta megszervezni fejben, hogy lesz majd ideje kijegyzetelni a rá kiszabott tananyagot.

A következő hétvégén Zsanették az uszodába invitálják magukkal. Annak érdekében, hogy Ilonka gyakorolja az e-mailezést, elektronikusan egyeztetik le a nap részleteit.  Ezen kívül Ilonka kutatja ki az uszoda árait és nyitvatartási idejét, valamint kíváncsiságból rákeres a strandrészről készült néhány fotóra.   Az egyik népszerű közösségi oldalon átböngészik néhány értékelést és hozzászólást az uszodáról, ami alapján kiváló helyszínnek minősíti a szabadtéri részt. Szombaton már reggel fél hatkor talpon van az izgatottságtól, és szendvicseket gyárt, amiket a régi hűtőtáskájában gondosan egymásra pakolva helyez el némi aprósütemény kíséretében, és betesz mellé egy üveggel a házi málnaszörpből is, amiből most még megmaradt valamennyi, de lassan új adagot kell előkészítenie. Mielőtt elindulnának a strandra, még felugrik Andráshoz és Zsanetthez kiteregetni a fehérmosást, és mivel nekik nincs kedvük hétvégén az e-mailjeikkel bajlódni, átnézi nekik az üzeneteiket, és válaszol rájuk a nevükben.

A strandon egy kacéran hívogató fa alatt találnak helyet maguknak, és amíg a pár úszás után kifekszik a medence partjára a törölközőikkel, Ilonka az árnyékban marad a szalmakalapjával, és mikor behúzódnak mellé a napról, bekeni őket a hátukon és a lábaikon naptejjel. Örömmel tölti el, hogy hagyják így gondoskodni róluk, soha nem hitte volna, mikor ő annyi idős volt, mint most Zsanett, hogy egyszer sajnálni fogja, hogy csak egy gyereket, András édesanyját szülte, aki most Grazban élt nála valamivel korosabb dúsgazdag új férjével. Egyikük üzeneteire vagy hívásaira sem reagál már harmadik éve. A frissen nyírt fű és a kókuszos naptej illatának keveréke elhessegeti negatív gondolatait, és a medence horizontvonala fölött kilógó úszósapkákat osztályozza inkább magában a tőle telhető legkövetkezetesebb szempontok szerint.

Ilonka majdhogynem nem járt többé haza a saját lakásába. Rendszeresen elszunyókált Andrásék foteljében az esti film- vagy sorozatnézés közben, egyikük pedig félálomban betakargatta, majd másnap bevásárlás után visszalopózott kimosni, megfőzni és átnézni az e-maileket, vagy ha kis cetliken otthagytak neki apró utasításokat, akkor lefuttatott egy vírusellenőrzést a gépen, megrendelt ezt-azt az internetről, esetleg utánanézett a legaktuálisabb trendi ajándékötleteknek valamelyikük szülinapjára.

Zsanett és András bejelentették, hogy elutaznak 10 napra nyaralni Horvátországba. Abban a pillanatban, ahogy eljutott az agyáig a bejelentést követő felismerés, Ilonkán váratlanul nyugtalanság és kongó ürességérzet lett úrrá. Mit kezd ő addig a napjaival? Kiről fog ő addig gondoskodni, amíg ők nyaralni lesznek? Mit fog egyáltalán főzni? Mindig azt eszi, amit Zsanették kívánnak, ő soha nem tudja eldönteni, mihez lenne igazából kedve. Miután megbeszélték a nyaralás hetének részleteit, Andrásék elmentek közösen a futópályára egy utcával lejjebb kocogni, Ilonka pedig magába roskadva huppant le a kanapéra, ahonnan pont rálátott a telefonfülke tetejére megérkezett galamb. Két búgó hangot hallatott, amit Ilonka még a villamos és a szélfúvás hangjai közt is ki tudott venni, és egészen megnyugtató hatással volt rá.  Alighogy Ilonka észrevette a fülkén figyelő galambot, egy másik galamb is leszállt mellé.  Ilonka nem akart tovább maradni a lakásban, túlságosan felzaklatta, ha arra gondolt, milyen egyedül lesz itt hamarosan, és elindult a számítástechnikai tanfolyam felé, amiből ma volt az utolsó órája. Csak az óra felére tudott koncentrálni, el-elkalandozott a figyelme a PowerPoint prezentációk magyarázása közben.

András este akar elindulni Horvátországba, mert úgy számolta, hogy akkor talán több esélyük van elkerülni azt a hatalmas forgalmat, ami a határnál keletkezhet. Ilonka meg akarta lepni őket, mielőtt nekivágnak az útnak Zsanett apjának kölcsönkért kocsijával, így amíg ők elmennek az autóért, ő kitakarítja a lakást, leviszi az ágyból összeszedett ketchupos és majonézes tubusokat és zacskókat, a fürdőszoba padlójáról felszedegeti a szemetet, letörölgeti a hónapok alatt kissé beporosodott vázákat és képkereteket a családi fotókkal, majd a megszáradt ruhákat és fehérneműket behajtogatja és elpakolja a szekrényben a helyükre. Mikor az ablakkereteket törölgeti, nem veszi észre időben, hogy a lakáskulcsa egyre kijjebb csúszik a köténye zsebéből, és már csak azt hallja, hogy leesik az utcán a járdaszegélyre. Mivel meg akarta lepni Zsanettet és Andrást, és eleve megbeszélték, hogy már nem látják egymást a nyaralás előtt, így szabályosan sokkosan hat Ilonkára, mikor meghallja a kapucsengő berregő hangját, ami azt jelzi, hogy korábban érnek haza Zsanett szüleitől a Volkswagennel. Ilonkán hirtelen pánik lesz úrrá, megragadja a retiküljét és a konyhaasztalon hagyott kulcsát, bebújik a nappaliban elterülő nagyszekrénybe, amiben a szerszámok és pokrócok alatt van annyi tágas hely, hogy kényelmesen be tudjon ülni, és ne kelljen izegnie-mozognia, ilymódon teljesen észrevétlen maradhat. A szekrény ajtaja meglehetősen vékony, így hallja András és Zsanett beszélgetésének minden szavát:

– Ki van vasalva ez a strandruha szerinted? Olyan gyűröttnek tűnik! – tanakodott Zsanett

– Nem tudom, Csibém, szerintem nagyon jó az így is! – nyugtatta meg András.

– Szerintem ez nem lett kivasalva.

– Nagyinak sosem volt a legprímább a memóriája. Tényleg, szerinted mit hozzunk neki Dubrovnikból?

– Hát, hozhatunk neki valamit a hamisított Gucci meg Chanel cuccokat áruló vásárból vagy csipkét, vagy azokat a szépen csomagolt olíva olajokat!

– Úgy látom, ezt teljesen rád bízhatom! A kajákat becsomagoltad az útra?

– Igen, bent vannak a hűtőtáskában, de úgy látom, gluténmentes kenyérből, amit én kértem, csak négyet csinált, nem hatot, ahogy megbeszéltünk.

– Pedig leírtuk neki! Majd egy benzinkúton veszünk neked akkor valamit!  Hol a kocsikulcsom?

András és Zsanett közben bepakolják a még kimaradt legszükségesebb dolgokat az utazótáskáikba alaposan széthajigálják a nyaraláshoz nem kellő ruháikat a padlóra és a nappali minden bútorára, leellenőrzik és hangos „Pipa!” felkiáltással jelzik egymásnak, hogy mindent visznek, ami a nyaraláshoz elengedhetetlen, András három határozott mozdulattal áramtalanítja a lakást, és már csukódik is mögöttük az ajtó.

Ilonka közben elbóbiskol a szekrényben, majdnem egy órán át ott marad még, és arra ébred, hogy a széttolható szekrényajtón hagyott rés ellenére is egyre fogy a levegője. Úgy gondolja jobb, ha most már kijön, hiszen nem zavar senkit.   Megáll a szoba közepén, kinyújtóztatja elgémberedett végtagjait, körülnéz az egyetlen utcáról beáramló fénycsíkkal megvilágított, sötét lakásban, és rájött, fogalma sincs, hogyan jut most ki innen. Sántikálva megtesz 3 lépést az ablakpárkányig, egy gurgulázó sóhajjal pillant le a lakáskulcsára. A mobiltelefonja nincs nála, azt a régi nyomógombos vackot csak vészhelyzetekben hordta magával, vezetékes telefont pedig nem vezettek be András és Zsanett lakásába, így segítséget nem tud hívni, de abban sem biztos, hogy most erre van feltétlenül szüksége. Inkább visszafekszik a szekrény aljára, és magára terít egy pokrócot, majd behúzza az ajtót. Így már nem látja, hogy az örvös galambok közül az egyik, aki megszólalásig hasonlít arra a társára, aki a telefonfülkéről szokott járőrözni, de nem ő az, beleakasztja a lábát a kicsi kulcscsomóba, és el akar repülni vele, de nem bírja a karma a kulcs súlyát, így végül pár centivel arrébb leejti.

András és Zsanett elhajt az első útjukba akadó benzinkútra. Zsanett leült a padkára, és egy női magazint lapozgatva várja meg Andrást, amíg lemosatja a kocsit. Zsanett fél a mosóban az autóban ülni, egy C-kategóriás horrorfilmre emlékezteti, amit gyerekkorában túl korán látott véletlenül. A párja a gépileg csillogóra suvickolt járművel pont úgy fordul be, hogy egyenesen be tudjon szállni a kocsiba, és együtt hajtanak el az éjszakába délnek, az egész éves kemény munkájukért kiérdemelt nyaralásukra.  Ilonka reggelig a lakásban marad, majd reggel meghallja a folyosón zsizsegő szomszédokat, és dörömbölni kezd az ajtón, hogy észrevegyék. Riasztják a gondnokot, akinek valahol akad pótkulcsa a lakáshoz, és egy több száz kulcsot rejtő kisszekrényből mindössze 40 perc alatt ki is halássza. Így Ilonka kiszabadul, de mielőtt hazamenne, még felmos minden helyiségben és kipucolja a vízköves kádat. Séta közben elhatározza, hogy innentől kezdve inkább a fiatalok jöjjenek át hozzá kizárólag, és hogy karácsonyra mosodai ajándékkártyát vesz mindkettőjüknek ajándékba. Csak akkor megy be legközelebb a lakásukba, mikor a frissen sült meggyes réteséből visz át nekik, közvetlenül azelőtt, hogy hazaérnének. Biztosan jól esne nekik egy kis rétes egy olyan hosszú autóút végén.

 

 

 

(Fotó: Andrew Garn)

 

Henrik az ablak előtt állt. Bár órája nem volt, tudta, anyja nemsokára megjelenik. Vagy inkább „anyja”, idézőjelben. Egy ideje már mardosták a kétségek ez ügyben, de senkit nem ismert rajta kívül, így nem tudta ellenőrizni feltevését. Arról, hogy léteznek kettejükön kívül mások is, csak két forrásból szerzett tudomást. Egyrészt az anyja gyakran emlegetett valami orvosokat, akik keresik a gyógymódot, másrészt a könyveiben is rengeteg különféle szereplőről olvasott. Henrik tehát abban biztos volt, hogy nemcsak belőle és az anyjából áll az emberiség. De, hogy merre lehetnek a többiek, arról fogalma sem volt. A világ anyagi részét szinte csak a szoba jelentette számára, meg a hozzá tartozó kis mosdófülke. Tízszer nyolc lépés. Egy ágy, felette hatalmas pillangó a falra festve. Egy szekrény. Íróasztal forgószékkel. Ajtó, ablak. Az ablakot régen szerette, de már megunta. Egy téglafalra nézett, kinyitni nem lehetett. Abból a szempontból mindenképp hasznosnak bizonyult, hogy láthatott esőt, napsütést, ködöt, havat. Az éjszakát és a nappalt. A könyveket szerette, kitágították az eseményhorizontját. Ezt a szót egy történetből ismerte meg, és tetszett neki. Klassz volt. Ránézett az ajtóra. Zárva. Visszafordult, anyja úgyis eljön. Mindig eljött. Remélte, hogy kaphat tőle egy újabb könyvet. A meglévőket már százszor olvasta, szinte kívülről tudta mindet. Legjobban a Vernéket szerette. Olyan szabad volt ott mindenki. Még azok is, akik a rejtelmes szigeten ragadtak. Hátranézett. Semmi. Odakint elhalványodtak a fények. Gyanította, felhő került a Nap elé. Még nem látta soha egyiket sem, de olvasott róluk. Persze, biztos nem lehetett abban sem, hogy a könyvei a valódi világot írják le. Lehet, mese az összes. Néhányban ősemberek kergették egymást, máshol meg a világűrben utaztak a hősök. Vajon melyik az igaz? Az utolsó könyvében már párhuzamos világokról is szó esett. Megrándult az arca, bárcsak ezt az egyet kitágíthatná. Mikor nem ajtó az ajtó? Ez a találós kérdés különösen tetszett neki. Akkor, ha. Szervusz, fiam. Összerezzent. Elmélázott, és anyja nesztelenül nyitott be, mint mindig. Szia. Szia, anya! Találtak orvosságot, kimehetek végre? Nem kérdezte meg, mert tudta, ettől a nő mindig feszült lett. Nem volt kedve meghallgatni a szokásosat. Minden erőmmel azon vagyok, hogy neked jó legyen, a tudományt nem lehet sürgetni, ne nehezítsd meg te is a dolgom, blablabla. Inkább megölelte, hosszan beszívta ruhája kint-illatát. A továbbiakban a szokásos forgatókönyv szerint zajlott minden. Sokat kell dolgoznia, de ne aggódjon, biztos helye van a szanatóriumban. Legyél türelemmel. Mi szépet rajzoltál? Gyorsan eltelt a másfél óra. Elbúcsúzott, nyomott egy puszit a fiú homlokára, és kiment. Henrik csalódottan konstatálta, hogy nem kapott könyvet. Nyikorgás.

Amikor félig nyitva van.

Anyja elfelejtette bezárni az ajtót. Odarohan, megtorpan a küszöbnél. Élete elmúlt tizenhárom évében még sosem lépett ki rajta. Huzatot érez, és ismeretlen, szúrós szagokat. Izzad a tenyere. Jobb lábát egy centivel előbbre tolja, óvatosan megnyomja az ajtót. Kikukucskál. Hideg neonfény, kihalt folyosó. Visszahúzza a fejét. Remeg a keze, szíve verébként csapkod. Előbbre lép, átemeli talpát a küszöb felett. Aztán inkább rálép. A szőr feláll a karján, fogai összekoccannak. Összeszorítja a szemét, és pánikba esve csapja be az ajtót. Kattan a zár, könnyes szemmel bújik a takaró alá. Másnap reggel egy új könyv várja az asztalán.

 

 

(Illusztráció: BenWill)